A Roxfort pincéjének egyik jól lezárt és hangszigetelő bűbájokkal ellátott termében ádáz csata folyt. Perselust egy pillanatig annyira elvakította egy éles, fehéres fényű átok, hogy félő volt, nem tudja időben azonosítani és a megfelelő pajzsbűbájjal semlegesíteni. Ösztönei azonban győzedelmeskedtek az elméje felett, amely még a látása helyreállításával volt elfoglalva, és szinte önkéntelenül alkotta meg az átkot elnyelő, áttetsző pajzsot. Nem volt kedve tovább támadni, ellenfele pedig csak várakozott és reagált – mint mindig, ha harcoltak. Amikor látta, hogy Perselus leengedte a pálcáját, izmai elernyedtek, és közelebb lépett. Perselus lassan végigmérte a fiút. Most, hogy már nem harcoltak, ő nem használt okklumenciát, mint ahogy mostanában sohasem védte az elméjét a férfival szemben, és várakozónak, bizonytalannak, kissé rosszkedvűnek tűnt.
− Jól harcoltál − biccentett Perselus, és egy asztalt és két széket varázsolt elő nekik. Érzékelte, hogy a fiúnak jólesik a dicséret, mégis továbbra is feszült maradt. – Mi a baj?
− Kérdezhetek valamit… a jóslattal kapcsolatban? − kérdezte Neville lassan. Perselus bólintott, és elővarázsolt két csésze teát. Neville csak akkor folytatta, amikor kényelmesen elhelyezkedtek mindketten. – Harryt is kicsi kora óta képzi?
Perselus egy pillanatig a fiúra meredt, majd lassan megrázta a fejét. – A te helyzeted speciális.
– Akkor miért mondták neki azt, hogy róla szól a jóslat? – kérdezte a fiú halkan. – Ő egyáltalán nem szeretné, ha ő lenne a kiválasztott…
– Csak nem olvastál az elméjében? – vonta fel Perselus a szemöldökét. Neville sohasem volt hajlandó úgy gyakorolni a legilimenciát, hogy diáktársai gondolatait próbálta elcsípni. Amikor Perselus javasolta neki ezt a technikát, határozottan tiltakozott az ellen, hogy mások titkait próbálja meglesni.
– Nem volt rá szükség. Látszott rajta, látszik mindig, amikor találkozunk… Maga pedig azt hiszi, engem nevezett meg a jóslat, és ezért is tanít. – Perselus nem felelt, és kissé gúnyosan állapította meg, hogy most még a Heros is örülne, ha olvashatna a gondolataiban, csakhogy sosem tudta volna áttörni az elméje védelmét. Rövid csend után azonban Neville enélkül is megértette: – Feltételezem, hogy maga azt gondolja, rólam szól, az igazgató pedig inkább Harryben hisz.
– Van valami, amit meg kell értened, Neville. – Perselus ráérősen megkavargatta a teáját. Neville feszült figyelemmel ült vele szemben. – A jóslat pontosan leírta a Herost, Tom mégsem téged választott első célpontnak, hanem a másik gyereket. Így most már kétséges, hogy kiről szól a prófécia, és így adhat alapot arra a vitára, amelyet évek óta folytatunk Albusszal.
Neville hátradőlt a székén. Amióta a bájitaltan professzor hívatta – a háztársai őszinte sajnálkozással mérték végig, amikor megkapta az üzenetet, ő pedig csodálkozott, hogy kivételesen nem titokban szól neki –, és meghallgathatta a jóslatot, valamint Perselus további magyarázatait, egyfelől fenekestül fordult fel az élete, másfelől sok minden végre világossá vált és a helyére került. A férfi jelenléte kicsi kora óta része volt az életének, azonban Perselus a nyilvánosság előtt nem ismerte, nem beszélt vele, sőt az óráin nem egyszer kifejezetten rosszindulatú volt vele. Még Neville nagymamája se tudott arról, hogy valaki rendszeresen felkeresi és tanítja az unokáját, mint ahogy arról sem tudott, hogy vannak olyan pillanatok Neville életében, amikor nem ügyetlen, kétbalkezes, és nem csak a tanárai jóindulatának köszönheti, hogy még mindig tanulhat. Annak nem is igen köszönhette volna, jóindulat ugyanis nem sok volt Perselusban: szigorú és távolságtartó volt.
Csakhogy ez a hideg szigorúság is több volt, mint amennyit Neville a saját apjától kaphatott, aki többnyire csak katatón módon ült és nézett maga elé minden egyes fájdalommal és lemondással vegyes látogatáson, amikor Neville felkereste a Szent Mungóban. Éppen ezért a fiú számára Perselus Piton olyan volt, mint egy különös apa, aki váratlanul tűnk fel és tűnik el, sokat követel és keveset dicsér, azt is csakis négyszemközt. A jelenléte azonban azért is kedves volt a fiúnak, mert felszabadítóan hatott rá: ekkor lehetett teljesen saját maga, ekkor tudott jól teljesíteni és szinte ekkor kapott csak pozitív visszajelzést bármelyik tanárától is. Az október eleji beszélgetésük után aztán az is világos lett Neville számára, hogy mi az oka az ő rapszodikus teljesítményének: Perselus elárulta, hogy a világ előtt ő blokkolja a tudását, és Neville tudta, hogy ezért haragudhatna a férfira, sőt, mindenki, akit csak ismert, rettenetesen dühös lenne a helyében, ő azonban megértette a magyarázatot, és boldog volt, hogy végre méltónak találták arra, hogy mindezt megosszák vele. Így aztán megszüntette az elméje védelmét, jelezve azt, hogy mennyire megbízik Perselusban, és csak akkor alkalmazott okklumenciát, amikor gyakorlásképpen harcolnia kellett a férfi ellen.
– Arra gondoltam, hogy ha Tom Denem hathatott a jóslatra azzal, hogy választott közöttünk, talán mi is meg tudnánk változtatni azzal, hogy úgy teszünk, mintha biztosan rólam szólna, nem Harryről. Neki könnyebb lenne, én pedig igazán nem bánom.
Perselus megdörzsölte az orrát. – Attól tartok, erre már nincs lehetőségünk – mondta. Neville összevonta a szemöldökét.
– De hát miért nem? Azt mondta, a jövő nincs előre megírva.
– Nincs is – rázta meg a fejét a férfi. – De ez nem jelenti azt, hogy mások gondolataira hathatunk. Tom már abban hisz, hogy Harry veszélyes rá nézve, nem te. Valójában utoljára akkor foglalkoztattad, amikor kiadta azt az utasítást a Lestrange házaspárnak...
Neville elkapta a pillantását. Pontosan ismerte, hiszen éppen elégszer hallhatta már a támadás történetét, mégis fájdalommal töltötte el, ha eszébe jutott. Tom Denem maga támadt Harryre, legmegbízhatóbb embereinek pedig azt az utasítást adta, hogy öljék meg őt. Amikor a szülei szembeszegültek a rájuk támadó halálfalókkal, azoknak sikerült lefegyverezni, és megkínozták őket. Hogy ő életben maradt, elsősorban a támadást vezető Bellatrix Lestrange eszelős rajongásának köszönheti, amely miatt a Nagyúrra kimondott szidalmakat torolta meg olyan hosszúra nyújtott Cruciatus átokkal, hogy végül a Főnix Rendje tagjai odaértek, és Neville-t és szüleit ki tudták szabadítani a halálfalók karmai közül. Neville sértetlenül úszta meg a támadást, szülei azonban soha többé nem hagyhatták el a kórházat: a testüket sikerült rendbehozni, azonban a fájdalom megtörte az elméjüket. Neville tudta, hogy az ő iskolai sikertelenségei azért is szomorítják el a nagymamáját, mert apja, Frank Longbottom nagyon is tehetséges volt, és a tény, hogy ezt a tehetséget egy gyenge tudású fiúért áldozta fel, keserűséggel tölti el nagyanyját. Neville boldog lett volna, ha azt az énjét mutathatja meg a Nagyinak, amely Perselus jelenlétében, az edzéseken létezett, de a férfit nem tudta erről meggyőzni. A rejtőzködés biztosította, hogy valaha szembe tudjon szállni Tom Denemmel, és Neville szerette volna, ha a lehető leghamarabb sor kerülne erre a harcra, ezért mindenben elfogadta Perselus döntését – vagy legalábbis majdnem mindenben.
– Azt hiszem, akkor nagyon is foglalkoztatnám Tomot, ha tudna a létezésemről – mondta halkan. – Most, hogy egyre nagyobb a halálfalók hatalma, egyre több az áldozat, talán fel kellene fednem a kilétemet. Akkor engem támadnának, és Harry is megnyugodhatna...
– És mégis hogyan képzelted ezt a nagy lelepleződést? – mérte végig Perselus gúnyosan. – Mivel akarnád felhívni magadra Tom Denem figyelmét? Írsz neki egy kedves hangvételű levelet, hogy hagyja Harryt, és inkább rád vadásszon? Ugyanis ha ez a terved, ki kell ábrándítsalak: a baglyok nemigen szokták megtalálni a Sötét Nagyurat.
Neville zavartan rázta meg a fejét. – Talán az újságok... ha részt vennék valami harcban...
– Nem fogsz sehol se harcolni – rázta meg a fejét Perselus –, ezt el is felejtheted. És ha meg is tennéd, Tomot nem érdekelné. Ő nincs tisztában azzal, hogy Aetas Heroum van, hogy ő Scelus és hogy valaki csak arra vár, hogy legyőzhesse.
– De a jóslat foglalkoztatja, arról írhatnak az újságok – makacskodott Neville. – Azt mondja, veszélyes lenne, ha felhívnám magamra a figyelmet, így viszont Harryt tesszük ki veszélynek, ha Tom csak rá figyel. Hiszen akár meg is halhat.
– Az kisebb veszteség lenne – sóhajtott Perselus, és utána automatikusan hozzátette azt, amit újra meg újra ismételgetett magában, ha Harry helyzetén gondolkozott: – Kisebb veszteség a varázsvilág számára.
– Nevetséges! Minden halál veszteség, és én nem vagyok alkalmas arra, hogy pótoljam Harryt – tört ki Neville felháborodottan. – Hogy mondhatja ezt a saját fiáról? Ha valaki, hát maga biztosan tudja, hogy mennyire értékes!
Perselus most igazán gyűlölt a Herosszal beszélgetni, mert annyira kegyetlenül tisztán látta az érzéseit, és annyira nehéz volt ellent mondani neki, de tudta, hogy a feladata előbbre való az érzéseinél.
– Akárhogyan gondolok is a nevelt fiamra, azt mindig tudnom kell, hogy ő nem a Heros – mondta hidegen.
– Éppen ezért kell megvédenünk – érvelt Neville tovább. – Nekem az a sorsom, hogy harcoljak Tom Denem ellen. Én akár holnap is elé állnék, ha ezzel elérhetném, hogy kevesebb ember haljon meg vagy szenvedjen miatta. Tudom, hogy még gyenge vagyok, hogy akár bele is halhatok, de ha legyőzöm közben, akkor megérte!
– Ha legyőzöd – szakította félbe Perselus keményen a fiút. – És most a lényeg a feltételes mód, Neville. Ha holnap elé állnál, belehalnál, és az emberek elvesztenék minden reményüket. Légy türelemmel. Most várakozásra van szükség ahhoz, hogy majd győzelmet arathass. Addig pedig, amíg te felkészülsz, odafigyelek Harryre. Nem én tanítom, de kap különórákat, és hidd el nekem, vigyázni fogok rá.
Neville bólintott. Perselus lehunyta a szemét. A fiú olyan mértékben megbízott benne, hogy még akkor is elhitte volna neki, hogy igazat beszél, ha valójában gyűlölte volna Harryt és a halálát akarja. Csakhogy az ígérete őszinte volt, és Perselus tudta, hogy ezzel nagyon könnyen követhet el újabb hibákat. Nem volt elég éber két éve, mert lekötötte az, hogy Harry életéért és egészségéért aggódjon, és ha most is ezzel foglalkozik, talán újra hibázik, ezúttal végzetesen. Éppen ezért húzta-halasztotta a döntést, amelyre az igazgató már várt néhány napja. Albus ugyanis újabb horcruxot talált, és kikérte Perselus véleményét, hogy melyik fiúval menjen el érte. Természetesen ez a feladat a férfi eredeti tervei szerint Harryre hárult volna, hiszen a küldetés veszélyes volt, és arra is számítaniuk kellett, hogy Tom rájön arra, hogy mire készülnek, és ő maga támad rájuk – ebben az esetben pedig végzetes hiba lett volna, ha a varázsló Neville-lel találja szembe magát.
Természetesen, ha megosztotta volna a Herosszal a dilemmát, ő nyilván elvállalta volna a feladatot – és talán még azt a lelepleződést is biztosította volna vele, amelyre vágyott. Perselus éppen ezért tudta, hogy nem szabad bevonnia a döntésébe, sőt, azt is tudta, hogy mi lenne a helyes döntés. Albus is ezt szorgalmazta, hiszen ő abban hitt, hogy Harry tehetséges varázsló, Heros, és küzdenie kell a Sötét Nagyúr ellen. Perselus kénytelen volt belátni, hogy már sokkal korábban meghozta ezt a döntést, és most csak el kell fogadnia.
Perselus útjára bocsátotta hát az ígéret miatt némileg megnyugodott Neville-t, és miután visszaállította a helyiséget átlagos tanteremmé, ő maga is otthagyta a pincetermet, sőt hamarosan magát a Roxfortot is. Még ha meg is hozta, valójában még egy engedélyre szüksége volt ahhoz, hogy Albusnak is bejelenthesse. Mielőtt távozott volna, még egyszer ellenőrizte a Mardekár-ház klubhelyiségében Harryt, aki barátai társaságában tanult, és Dracót, aki idén kifejezetten hanyagolta az órákra való felkészülést – most is különösebb figyelem nélkül lapozgatott egy könyvet a szobájában. Perselus emlékeztette magát, hogy rövidesen el kell beszélgetnie romló jegyei miatt a fiúval.
Dracót különösen fontosnak tartotta, azonban csupán annyira tudott most foglalkozni vele, hogy elnyerje a fiú bizalmát, és megóvja attól, hogy túl közel kerüljön a halálfalókhoz – igaz, a szülei halála óta a fiú nem is vágyott különösebben erre a közelségre. Hogy Draco varázsereje mennyire különleges, arról Perselus rendszeresen újra meg újra megbizonyosodott, ugyanis most már különböző feladatokat, kihívásokat adott a fiúnak. Dracót ezek sokkal jobban lekötötték, mint az órai munka, s egyben mindez arra is alkalmas volt, hogy Perselus folyamatosan eddze a fiút. Perselus nemrég éppen azzal a horcruxszal kapcsolatban állapította meg, hogy Draco mennyire különleges, amelyet a Malfoy kúriában rejtegettek. Draco egyáltalán nem említette a különös naplót, Perselus véletlenül bukkant rá az emlékei között, s nem keveset kellett győzködnie a fiút – akinek ösztönös okklumencia tudása igencsak megugrott, ha akár csak megemlítette a témát –, mire sikerült pontosan utánajárnia az eseményeknek. Draco a nyár elején talált rá a naplóra, azután, hogy hazament a Roxfortból. Szülei nem voltak otthon, akkor ugyanis már menekültek a halálfalók elől, Draco pedig puszta játékból, s mert dühös volt, amiért egyedül hagyták a bizonytalan kimenetelű roxforti támadás után, megtörte apja dolgozószobájában az egyik különösen erős leplezőbűbájt, és rátalált egy kis szekrényre, amelyben egy füzet rejtőzött.
Egy több mint negyven évvel ezelőtti dátum és T. R. Denem neve szerepelt rajta, és Draco úgy találta, különleges kapocs lenne közte és a Sötét Nagyúr között, ha abba az üres füzetbe írná fel a benne kavargó gondolatokat és az újonnan megalkotott varázslatokat, amely valaha a Nagyúr tulajdona volt. Hogy a kapocs mennyire szoros, arra később csak jött rá, amikor a tizenhat éves Tom Denem – akit barátai már akkor is Voldemortnak neveztek – válaszolt neki. Draco egyszerre volt elragadtatva a ténytől, hogy gyakran és hosszasan beszélhet a Nagyúrral, és érezte magával egyenrangúnak a fiút, aki, bármennyire nagy tudású volt is, nem is leplezte, hogy mennyire csodálja Draco saját varázslatait. Draco tehát megkapta a dicséretet, amelyet távollévő szüleitől és a találkozással egyelőre váró Nagyúrtól nem kapott meg.
El kellett telnie egy kis időnek, hogy ráébredjen, hogy a naplóbeli figura megpróbálja befolyásolni, hogy uralkodni akar a gondolatain és lassan a tettein is, és néha olyasmit tesz, ami neki magának soha eszébe se jutott volna. A csodálat jólesett, de parancsot Draco nem kért az ifjú Tom Denemtől, így aztán elhatározta, hogy megpróbálja megsemmisíteni a naplót. Azonban hiába hívta segítségül saját gyártású varázslatait is, Tom Denem már újabb bejegyzés nélkül is el tudta érni az elméjét. Megpróbálta megszállni a fiút, és ahogy Draco küzdött ellene, a napló lángra kapott. Draco végül felülkerekedett Tom Denem akaratán, a napló azonban nem égett el, csak furcsán nehéz lett, és hosszú, villám alakú hasadás vezetett rajta végig. Másnap a Sötét Nagyúr hívatta Dracót, és a szülei meghaltak. Perselus azonnal a védőszárnyai alá vette a fiút, az aurorok pedig átkutatták a Malfoy-kúriát, hogy sötét varázslattal átitatott tárgyak nyomait keressék. Perselus, miután megismerte Draco történetét, elment Christopherhez, és személyesen keresték meg a kúriában talált tárgyak között a naplót. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy horcrux volt, amelyet Draco tudtán kívül legyőzött. Ha Perselus mindeddig nem lett volna meggyőződve arról, hogy a fiú figyelemre méltó varázstudás birtokosa, ezután kétségkívül biztos lett volna benne. A tény, hogy Draco megtalálta a napló rejtekét, megtörte az azt védő varázslatokat és sikeresen legyőzte Tom Denemet, éppen elég volt arra, hogy kiérdemelje Perselus figyelmét – még ha egyelőre ez nem is volt több annál, hogy beszélgetett vele.
Most tehát, azután, hogy megbizonyosodott róla, hogy a három, számára különösen fontos diák biztonságban marad a Roxfortban, dehoppanált. A kertbe érkezett – láthatatlanul, nehogy a szomszéd asszony elkezdje kérdésekkel zaklatni −, és néhány felderítőbűbájjal ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a házat védő varázslatokkal. Természetesen rendben volt, hiszen körülbelül tíz kiváló varázsló együttes ereje kellett volna, hogy legalább a varázslatok felét – a mindenki által ismert felét – feloldják, de Perselus gyanakvóbb volt annál, hogy akár csak a saját házába is egyszerűen csak besétáljon.
Lilyt most is a pincében lévő laborban találta. Az asszony előtt nagy halom pergamen sorakozott: a különböző bájitalok megrendeléseit ellenőrizte a beérkezett levelek alapján, majd az egészet összesítette abba a füzetbe, amelyet a vállalkozás ügyeinek feljegyzésére vett meg. Amikor Perselus megérkezett, egy pillanatra felemelte a kezét, jelezve, hogy ne zavarja, és amikor néhány másodperc múlva befejezte a számításokat, csak akkor nézett fel, hogy üdvözölje a férjét.
− Fel kellene vennünk valakit, aki intézi ezt helyettem… − intett a fejével a pergamenek felé néhány pillanattal később.
− Soha nem engednék ide be senkit − rázta meg a fejét Perselus. − Már az is éppen elég, hogy a barátaid ide járnak. Ezekben az időkben…
− A barátaim… − ismételte Lily rosszkedvűen. − Milyen lenne ez a világ, ha még a barátainkban se bíznánk meg?
− Semmiből se tanulsz? − Perselus eltávolodott az asszonytól, és úgy tett, mint aki a bájital-hozzávalókból felhalmozott készletet ellenőrzi. − Ismered azt a világot, amikor még a barátaidban sem bízhatsz meg…
Lily szeme dühösen villant meg. − Tudom, mire akarsz kilyukadni, Perselus, és a válaszom nem, semmiképp. Nem fogok bezárkózni és teljesen magányosan élni a paranoiád miatt!
− Az én paranoiám? − Perselus hangja metszően hideg lett. − Az én baráti társaságomból vezette el valaki Voldemortot egészen a kaputokig?
− Hallgass! − Lily dühösen fonta keresztbe a karját. − Azért jöttél ide éppen most, hogy ezt a fejemhez vágd?
− Nos, ha már ezeket a napokat az emlékeknek szánod, akár szót ejthetünk Peter Pettigrew-ról is − közölte Perselus hidegen.
Lily szeme összeszűkült. − Mindketten tudjuk, hogy Voldemort nélküle is eljutott volna hozzánk. Tehát áruld el, miért jöttél!
Perselus megcsóválta a fejét. Lily túl jól ismerte ahhoz, hogy ne legyen vele teljesen őszinte. Kár volt azzal próbálkoznia, hogy féligazságokkal körítse a kérését: az asszony úgyis rájött, hogy valójában nem amiatt rosszkedvű, ami miatt veszekszenek. Így hát leült az asztal mellé, és két csésze teát varázsolt elő. Lily lassan ereszkedett le a mellette lévő székre, és óvatos mozdulattal simította végig a kezét. Perselus megdörzsölte az orrát, majd végigmérte feleségét.
− Találtunk egy horcruxot.
− Ó… − Lily elgondolkodott egy pillanatra. − De hát ez jó, nem?
Perselus bólintott. − Tom nagyon jól védi a rejtekhelyet, és úgy döntöttünk, hogy Harry megy el Albusszal érte.
− Miért nem Neville Longbottom? − vonta fel Lily a szemöldökét, bár sejtette a választ.
− Ne viccelj − mordult fel Perselus −, ebbe csak akkor egyeznék bele, ha nem bánnám, hogy valami félresikerült átka miatt akár három mérföldes körzetben is meghalhat mindenki!
− Ha ennyire ügyetlennek tartod, miért foglalkozol vele külön? − vonta kérdőre az asszony.
− Harry túl sokat panaszkodik − legyintett Perselus. − Csupán néhány megbeszélésről van szó a tanulmányai kapcsán. És nem örülök neki, de megegyeztünk Albusszal; Harry megy a horcruxért.
− Te is ott leszel? − kérdezte Lily sóhajtva. Perselus nem felelt. − Tehát nem?
− Nem tudok segíteni nekik − mondta a férfi halkan.
− Nem is azért, csak, hogy közbelépj, ha valami igazán nagy baj lenne. Nem akarom, hogy Harry… − Perselus megszorította az asszony kezét.
− Tudom. Amit lehet, megteszek. − Lily sápadtan bólintott, Perselus pedig folytatta: − Holnap szeretnénk elmenni a horcruxért.
− De hát holnap…
− Harmincegyedike van, tudom − bólintott Perselus.
– Mennyi ideig fog tartani?
– Ezt nem tudom most megmondani. De valószínűleg nem tud idejönni.
Lily szeme elkerekedett: – Tisztában vagy vele, hogy mit kérsz?
– Harry biztonsága miatt – felelt Perselus, és amikor az asszony hitetlenkedve mérte végig, folytatta: – Mindenki tudja a Roxfortban, hogy Harry október harmincegyedikén eljön az iskolából. Ha más napon tűnne el, annak azonnal híre menne, ez viszont senkinek se fog feltűnni.
– Kit érdekel, ha a diákok pletykálnak a Roxfortban? – értetlenkedett Lily.
– Amit az egész Mardekár-ház észrevesz, azt meg fogja tudni Tom Denem is. Nem akarom, hogy éppen akkor kezdje el keresni Harryt, amikor a horcruxát próbáljuk megszerezni.
– Azt hiszed, hogy kémei vannak a Roxfortban? – riadt meg Lily.
– Én vagyok a kéme a Roxfortban – nyomta meg Perselus az első szót. – De ettől függetlenül engem is ellenőriz. Már Harrynek is elmondtam, de hozzád hasonlóan nem tudja elfogadni: senkiben sem lehet megbízni. Harry barátaiban sem.
– Ismerem a barátait, és biztos vagyok benne, hogy nem árulnák el – rázta a fejét Lily. – És ne mondd, hogy tévedhetek, mert ez más helyzet.
– Lily, az elme védelme különösen nehéz dolog, és a legtöbb diák fikarcnyit sem ért hozzá. Nem kell akarniuk, és könnyedén kiadnak információkat Voldemort követőinek. Az lesz a legjobb, ha semmit sem tudnak arról, hogy Harry hol jár és mit csinál. Engedd meg, hogy holnap ne tartson veled…
Lily lemondóan bólintott. Fogalma sem volt, hogy hogyan fogja Siriusnak megmagyarázni fia távolmaradását, de beletörődött, mint már annyiszor, hogy elfogadja a férje döntését. Letette az életüket Perselus kezébe, s eddig még soha nem kellett csalódnia a férfi döntéseiben. Perselus vonásai kisimultak, és még váltott néhány szót az asszonnyal, hogy ne távozzon azonnal, amint Lily rábólintott a kérésére. Túl feltűnő lett volna, de Perselus sejtette, hogy Lily tudja, mennyire gyűlöli ezt az időszakot, és mennyire nehezen marad meg ilyenkor az asszony közelében. Perselus nem az emlékeknek élt. Azok, akik kedvesek voltak neki, s meghaltak, eszébe jutottak időnként, függetlenül attól, hogy az év mely napja volt. Hazugnak érezte azt a kötelező emlékezést, amit Lily minden évben magára vállalt. Tudta, hogy Harry sem kedveli – a fiú elég határozottan tiltakozott egyszer, fiatalabb korában a sebek rendszeres feltépése ellen –, és nem tudta elnyomni magában azt az érzést, hogy mindez Sirius Black kedvéért történik, aki láthatólag nagyon is sokra tartotta a múltidézést.
Lily kényelmetlen érzéssel folytatta a munkát Perselus távozása után. Gyűlölte az októbert, gyűlölte azt, hogy a mostani, dementoroktól hűvös, ködös nyár és az utána bekúszó ősz, amelynek megjelenését csak a naptár lapjai árultak el, mennyire arra az évekkel ezelőtti nyárra és az azt követő őszre emlékezteti. Mindig is feszült volt a viszonyuk október közeledtével. Lily azt képzelte, Perselust talán lelkiismeret-furdalás gyötri, bár erre semmi bizonyítéka nem volt. Ő maga mindig előre félt Sirius kegyetlen mondataitól, és attól, hogy újra meg újra szembenézzen egy valahai, a családját védő James Potterrel. Valamikor, évekkel ezelőtt Jamest választotta Perselusszal szemben, és úgy érezte, tartozik neki azzal, hogy minden évben emlékezteti magát a férfi hősiességére. Egy-két évvel a második esküvője után riadtan vette észre, hogy ha nem kötelezné magát erre az emlékezésre, szinte sohasem jutna eszébe első férje. Rettenetesen szégyellte magát, és elhatározta, hogy a jövőben az egész októbert volt férjének szenteli. Sirius örömmel vállalta feladatot, hogy legjobb barátjára emlékeztesse egész hónapban Lilyt, az asszony pedig növekvő ingerültséggel tűrte a saját magára kiszabott büntetést – emiatt persze többet veszekedett Persleusszal is, és az október még elviselhetetlenebb lett mindkettejük számára.
Perselus évek óta zavartan figyelte, ahogy a felesége újra meg újra tudatosan emlékezteti magát volt férjére, mint aki szégyelli, hogy új életet kezdett, és hagyta behegedni a régi sebeket. Black természetesen úgy is gondolta, hogy Lilynek szégyenkeznie kellene emiatt, és Perselust már az a hideg elutasítás is idegesítette, amellyel nevelt fia keresztapja Violethez fordult. Igaz, a kislány hamar megtanulta, hogy a férfit nem érdekli, és nem vette különösebben a szívére, Perselus mégis újult erővel gyűlölte Blacket szűklátókörűsége miatt. Lily pedig minden októberben rendszeresen elment a férfihez, hosszú órákat töltött vele, s nem azért, hogy egy baráttal emlékezzenek egy régi, kedves ismerősre, hanem csakis azért, hogy kínozza magát, hogy Black ostorozhassa. Minél fájdalmasabb volt hát kettejüknek az október, Perselus annál idegesebben várta, hogy elérkezzen a csúcspont, a hónap utolsó napja, amikor őt csaknem kitiltották otthonából, és amikor felidézték azt, ahogy Potter dicső halált hal a családjáért. Keserű elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy Harry nem szereti ezeket az emlékezéseket, bár a fiú ezt többnyire igyekezett leplezni. Azonban most nem volt kérdéses számára, hogy ha a horcrux-vadászat nem is dobja fel, nevelt fia annak örülni fog, hogy a kirándulást éppen harmincegyedikén teszik meg.
Harry a könyvtárban volt Violet és Hermione társaságában. Mikor letelepedett az egyik asztalhoz, nagy halom könyvvel pakolta körbe magát, mint aki ott helyben akar minden tantárgyra felkészülni, és belül kicsit reménykedett benne, hogy senki sem fogja megközelíteni, ha látják, hogy mennyi dolga van. Ez persze hiú reménynek bizonyult; valószínűleg Hermionét külön vonzotta a rengeteg könyv, de legalábbis nem riasztotta el. Letelepedett hát Harry mellé, csinált magának egy kis helyet, hogy a pergamenje és a könyve elférjen, majd dolgozni kezdett. A kellemes, meghitt közös munka csendje azonban csak arra szolgált, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa Harryt. Hermione ugyanis hamarosan azzal az ötletével állt elő, hogy Harry tartson különórákat sötét varázslatok kivédéséből.
– Én vagyok az iskolaelső, és oda kell figyelnem, hogy ha van olyan tárgy, amiből nagyon fontos a korrepetálás, akkor azt biztosítsuk. És lásd be, Dawlish nem a legjobb tanár…
Harry önkéntelenül vágott egy grimaszt a varázsló említésére. Biztos volt benne, hogy a férfi, aki egyébként auror volt, értett a szakmájához, de arra teljesen alkalmatlan volt, hogy átadja a tudását. De azért megpróbált ellenállni a felkérésnek:
– Miért nem tanítasz te? Úgyis te vagy az iskolaelső, minden tárgyból a legjobb, tiszta kitűnő, meg amit még akarsz.
– Majdnem minden tárgyból – javította ki Hermione –, és a diákoknak a legjobbra van szükségük.
– Talán én se vagyok jó tanár – vetette fel Harry, de a lány csak megrázta a fejét.
– Ugyan! Nekem is magyaráztál már – mosolygott.
– És mi van, ha senkit se érdekel, amit én mondani tudok a sötét varázslatok kivédéséről?
– Szerencséd. Ha nincs jelentkező, nem indul el a szakkör.
Harry a tenyerébe temette a fejét. – Nem akarom, és nincs is rá időm, Hermione… – morogta.
– Csak gondold át – kérte a lány. – Most, hogy egyre több halálfaló-támadásról hallani, mindenkinek szüksége van arra, hogy jól tudjon védekezni.
Harry megcsóválta a fejét, de mielőtt újabb ellenérvet tudott volna kitalálni, Violet jelent meg az asztalnál. Félretolta az egyik könyvkupacot és letelepedett melléjük.
– Alig beszélsz velem, Harry – panaszkodott köszönés helyett.
– Hát igen, a hetedévesek nem beszélgetnek kis pisisekkel… – vigyorgott Harry a húgára.
– De én azért lehetnék kivétel… – pislogott Violet Harryre. A fiú Hermionéra nézett, aki önkéntelenül is elmosolyodott a lányt nézve.
– Te mindig kivétel vagy – borzolta meg Harry a kislány haját. – Na, halljam, mi a baj?
– Miért lenne baj? – vont vállat Violet tetetett nemtörődömséggel
– Mert ha minden rendben van, te vagy az, aki felém se néz…
Violet zavarba jött. – Jó, tényleg kérni akartam valamit… – Harry érdeklődve vonta fel a szemöldökét. – Elakadtam picit a tanulásban, és segíthetnél.
– Miért nem Hermionét kéred, úgyis ő az iskolaelső – mérte végig Harry csúfondárosan Hermionét.
– Mert ez sötét varázslatok kivédése, és abban te annyira jó vagy. – Violet kissé nyafogva nyújtotta el az „annyira” szót, és még egy csodáló pillantással is tetézte produkcióját. Ha kikérte volna Harry véleményét, ő talán felvilágosítja, hogy kissé már túljátssza a szerepét, de a fiú valójában kénytelen volt megállapítani, hogy ez is jól áll a kislánynak. Így aztán Harry inkább Hermionéra pillantott, aki még soha nem tűnt ennyire elégedettnek, amiatt, hogy valaki mást tartottak jobbnak egy tantárgyból.
– Ez a te műved? – kérdezte Harry morcosan, Hermione azonban csak megrázta a fejét, és széttárta a kezét.
– Tiszta véletlen…
– Na persze… – Harry újra Violethez fordult, aki időközben megunta a csodáló pillantás gyakorlását, és a fiú egyik könyvét kezdte lapozgatni. – Mit tanultok?
– Pajzsbűbájokat. Állítólag nem tananyag, de Dawlish szerint bármikor szükségünk lehet rá… És még egy házidogát is írnunk kell róla, mintha az nem lenne elég, hogy az órán ezzel foglalkozunk…
Harry elhúzta a száját. – Rendben, megnézzük valamikor.
– Az jó… – Violet a tenyerébe támasztotta az állát, és elgondolkozva nézett át a könyvtár túloldalára. – Újabban sosem tudok koncentrálni az órákon… – sóhajtott.
– Nocsak? És azt is tudod, hogy miért? – kérdezte Harry nagyon komoly hangon, s igyekezett elkerülni Hermione pillantását, nehogy elnevessék magukat.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok… – jelentette be Violet álmodozó hangon.
– Azt hiszed? – Harry megbökte Hermionét, aki erre villámgyorsan rendezte a vonásait.
– Úgy döntöttem…
– Ez egyre jobb – morogta oda Harry Hermionénak, majd újra húgára pillantott. – És ki a szerencsés?
– Dennis Creevey… – sóhajtott nagyot Violet. Harry segélykérően pillantott Hermionéra.
A lány a könyvtár túloldalán lévő negyedéves griffendéles fiúk felé intett. Dennis Creevey egy barna hajú, kissé egérszerű kisfiú volt, aki éppen valamilyen dolgozathoz válogathatott irodalmat a legendás lényekről
– Te viccelsz? – lepődött meg Harry. Violet sértetten vonta fel a szemöldökét.
– Nem neked kell, hogy tessen! – oktatta ki bátyját, és Harry meg mert volna esküdni rá, hogy ezt a mondatot Lilytől leshette el nyáron, amikor Sirius arra használta fel Harry születésnapját, hogy Perselus elleni szónoklatot intézzen az asszonynak. – És különben is, annyira cuki…
Harry kétségbeeseve nézett Hermionéra, aki viszont éppen lebukott az asztal alá, hogy kevésbé legyen feltűnő, hogy alig tudja visszatartani a nevetést. Harry érezte, hogy hiba volt Hermionéra nézni, de azért rendezte a vonásait, és visszafordult Violet felé. Őt láthatólag teljesen hidegen hagyta a tény, hogy a másik kettő hogyan reagál, ugyanis még mindig a negyedéves griffendéles fiúkat fixírozta. Végül újra Harryék felé fordult:
– Szerinted mit tegyek, hogy felfigyeljen rám? – kérdezte Harrytől. A fiú bizonytalanul vonta meg a vállát.
– Honnan kellene tudnom?
– Szerintem csak add magadat – javasolta Hermione mosolyogva.
– De úgy nem érdeklem... – görbült le Violet szája.
– Nekem nem úgy tűnik... – rázta a fejét Hermione. Violet arcán egy pillanat alatt elömlött a mosoly, és elégedetten mérte végig újra fiúkat.
– Akkor jó... Mert ha ez így megy tovább, mindenből E-ket fogok kapni, és mit szól ahhoz apa? – Színpadias mozdulattal összehúzta magát egészen kicsire, jelezve, hogy alapos fejmosásra számíthatna, ha nem teljesítene jól.
– Ugyan mit szólna? – mordult fel Harry. – Elmondaná, hogy a tanárok agyalágyult elhülyülő, öregedő alakok, akik semmihez sem értenek. Mint a múltkor – tette hozzá Hermionére pillantva.
– Nem hiszem. A múlt héten is leszidott, mert kaptam egy B-t gyógynövénytanon – panaszkodott a kislány.
– Mégis mit tudtál csinálni, amit Bimba „borzalmas”-nak talált? – csodálkozott Harry. – Életemben nem hallottam ilyenről...
– Végigbeszélgettük az órát a lányokkal, és az egyik mandragóra majdnem éhen halt miattunk... – vallotta be Violet, és nagyon igyekezett, hogy bűnbánónak tűnjön, de kevés sikerrel járt. Harry és Hermione váltott egy gyors pillantást, de inkább nem szóltak semmit. Violet újabb színpadias sóhajjal folytatta, amelynek hatására Harry jegyzetei táncot lejtettek az asztalon: – Szóval jobb, ha vigyázok, mert apa kinyír...
– Miért kellene, hogy kinyírjalak? – A három gyerek összerezzent, amikor váratlanul felhangzott mellettük Perselus hangja. Igaz, Hermione nem tudott elnyomni egy mosolyt, annyira különösen hangzott a tanár szájából a „kinyírni” szó.
– Ha esetleg kapnék egy E-t, mondjuk sötét varázslatok kivédéséből, akkor nagyon mérges lennél, igaz...? – kérdezte Violet megjátszott aggodalommal. Perselus összevonta a szemöldökét.
– Biztos lehetsz benne, kisasszony – jelentette ki vészjósló hangon, s ezúttal Harry úgy érezte, komolyabban is gondolja, mint máskor. Violet azonban minden bizonnyal nem így látta, mert kissé durcásan sandított fel az apjára.
– Az ember azt hinné, hogy ha egy tanár az apja, akkor nem leszidják, ha gondjai vannak, hanem segítenek neki...
– Az ember azt hinné, hogy ha tanár, a lánya képes felülmúlni egy átlagos diák teljesítményét, és értelmezni az órán elhangzottakat... – vágott vissza Perselus gúnyosan.
− Nem is értem, miért kellenek tanárok. Végül is a könyvből minden fontosat megtudhatunk, a kérdéseinkre pedig úgyse kapunk választ − feleselt Violet. Perselus felvonta a szemöldökét.
− Eddigi pályafutásom alatt jó, ha fél tucat olyan diákkal találkoztam, aki képes volt adekvát kérdéseket feltenni az óra anyagával kapcsolatban. Az ugyanis, hogy „Mi van?” illetve „Most mit kell beletenni a bájitalba?” nem tekinthető túlzottan relevánsnak.
− Nem tudom, nekem annak tűnik − morfondírozott hangosan Violet. Harry néha komolyan elcsodálkozott azon, hogy mennyi mindent mer megengedni magának az apjával szemben. Ő maga biztos, hogy már fülét-farkát behúzva hallgatott volna. − Végül is te is gyakran megkérdezed a dolgozatokban, hogy hogy kell ezt meg azt a bájitalt elkészíteni, vagy milyen hozzávalók kellenek bele…
Hermione elnevette magát, és még Perselus szúrós pillantása is alig volt elegendő arra, hogy elcsendesedjen. Harry csodálkozva bámult Violetre, aki viszont apjára vigyorgott.
− Természetesen jogos a felvetésed, amennyiben a kérdéseiddel a tudásomat akarod felmérni, ahogy én szoktam ezzel próbálkozni a dolgozatok segítségével. Igaz, meglehetősen elvetélt ötlet olyasminek a mélységeit kutatni, ami nem is létezik… − gúnyolódott Perselus.
− Kezdek örülni, hogy nem bájitaltanból, hanem csak sötét varázslatok kivédéséből van problémám. De ne félj, nem foglak zavarni vele, majd Harry segít – fonta keresztbe a karját Violet sértődötten.
– Nagyon helyes – bólintott Perselus. – De nem ebben a pillanatban. Harry, beszélnünk kell.
– A holnapi napról? – kérdezte Harry kedvetlenül, és amikor nevelőapja bólintott, egy lemondó sóhaj kíséretében szedte össze a jegyzeteit. Perselus közben Violetre pillantott.
– Péntek délután lesz pár szabad órám. Ha addigra megalkottad a kérdéseidet, gyere be az irodámba. Megnézzük, hogy milyen ostobaságot követel tőletek Dawlish.
– Köszi, apu! – ragyogott Violet. Elköszönt Harryéktől, majd felpattant, és ugrabugrálva elindult a kijárat felé. Harry biztos volt benne, hogy ha nem ilyen gyors, alapos fejmosást kapott volna Madam Cvikkertől, így azonban mire a könyvtárosnő feltápászkodott volna, hogy leteremtse, az ajtó már bezáródott Violet mögött.
– Elpakolok helyetted, Harry – mondta Hermione, látva, hogy Perselus türelmetlen pillantással méri fel a nagy halom könyvet, amit Harry felhalmozott.
– Köszi... – Úgy tűnt, Harry szívesen elodázná még a beszélgetést, de mivel a lány átvállalta a könyvek ábécé-rendbe rakását és eredeti helyük fellelését, lemondóan felkászálódott, és követte Perselust a pince felé.
Egyetlen szó nélkül haladtak, és a férfi jócskán megnyújtotta a lépteit. Harrynek azonban mostanra már nem okozott nehézséget, hogy kövesse nevelőapját: csaknem ugyanolyan magas volt, mint Perselus – azaz csaknem olyan magas, mint James ennyi idős korában, ahogy azt Sirius ki is fejtette Harry születésnapján. Harry sejtette, hová mennek: október harmincegyedike előtt Perselus mindig külön engedélyezte Harrynek, hogy belépjen a roxforti lakosztályába, amely közvetlen összeköttetésben állt a házukkal. Most azonban a férfi nem a lakása, hanem az irodája felé indult, s Harry értetlenül követte. Sohasem érezte jól magát ezeken az emléknap előtti megbeszéléseken, és nevelőapja számára is hasonló élmény lehetett, ugyanis mindig a lehető legrövidebbre zárták, éppen ezért Harrynek fogalma sem volt, hogy miért nem mennek egyenesen a lakosztályhoz.
Perselus néhány ezüstösen villanó varázslattal lezárta és hangszigetelte mögöttük az iroda ajtaját. Harry automatikusa ült le az asztal egyik oldalán lévő székre, és zavartan figyelte, ahogy nevelőapja méregeti. Ismét sikerült felfedeznie Perselus mindig nyugodt vonásai mögött az idegességet, és ez rettenetesen aggasztotta. Az a pillantás, amellyel nevelőapja időnként figyelte, egyszerre volt méricskélő, értékelő és beletörődő. Harry minden alkalommal úgy érezte, mintha a férfi felmérné azt, hogy mennyit ér, és hol rezignált nyugalommal, hol a jóslat és a varázsvilág miatti aggodalommal venné tudomásul, hogy bizony nem sokat. Ráadásul most, hogy a másnapi emléknap miatt különösen rosszkedvű volt, a szokottnál is érzékenyebben reagált nevelőapja viselkedésére.
− Valami baj van? − kérdezte csak azért, hogy megtörje a túl hosszúra és számára kényelmetlenre nyúlt csendet. Kicsit talán reménykedett is benne, hogy valami rosszul sikerült dolgozat vagy Christopher elmarasztaló szavai miatt fog feddést kapni.
− Nem, Harry, nincs baj − mondta Perselus megnyugtató hangon, amitől Harry szíve hirtelen a torkában kezdett dobogni. − Azért nem a lakásomhoz mentünk, mert kissé megváltozott a holnapi programod.
− Csakugyan? − Harry reménykedett benne, hogy sikerült csak érdeklődést varázsolnia az arcára, és a határtalan megkönnyebbülés, ami elöntötte a gondolatra, hogy nem kell hazamennie másnap, nem látszik rajta.
Perselus finoman elmosolyodott. Érzékelte Harry örömét és azt is, hogy hogyan próbálta ezt leplezni előle. − Albus szeretné a segítségedet kérni − folytatta.
− Talált egy… horcruxot? − Harry egészen lehalkította a hangját, mikor kimondta az utolsó szót, mint aki nem bízik még a hangszigetelő bűbájokban sem. Perselus értékelte ezt az óvatosságot.
− Igen − bólintott. − Egyedül azonban nem tudja elhozni a rejtekéről.
− Tényleg azt gondolod, hogy én volnék a legalkalmasabb arra, hogy vele menjek? − kérdezte Harry szorongva. Rettegett attól, hogy Perselus nemmel felel, és elárulja, hogy ez csak az igazgató akarata, de kicsit az igentől is félt, hiszen az hatalmas felelősséggel járt volna.
− Tudom, hogy meg fogod csinálni azt, amiben a segítségére lehetsz − felelt a férfi nyugodtan −, és igen, én is téged látlak erre a legalkalmasabbnak.
Harry elvörösödött. Perselus rezzenéstelen arccal figyelte. Albusszal alaposan átgondolták, hogy mi fog történni másnap, és Perselus tényleg meg volt győződve arról, hogy a Heros nem látná el azt a feladatot, amely a kísérőre hárul. Neville soha nem törődne bele, hogy csak szemlélő lehet, amikor az igazgató megszerzi a horcruxot, mert nem nézné tétlenül, hogy a másik veszélyezteti az életét. Harryben viszont megvannak azok a tulajdonságok, amelyek mardekárossá és mindenek előtt nem Herosszá teszik, vagyis amiktől alkalmas a feladatra. De azért Perselus úgy érezte, nem árt, ha tudatosítja is a fiúban, hogy mit várnak tőle:
− Harry, nagyon nehéz vállalkozásnak nézel elébe. Szeretném, ha megígérnéd nekem, hogy mindenben követed majd az igazgató úr utasításait. Bármilyen önálló döntés, bizonytalankodás, ellenszegülés végzetes lehet. Érted? Tudsz segíteni Albusnak, de csak akkor, ha szót fogadsz neki.
Harry bólintott. Most már sápadt volt, és Perselus szerette volna megnyugtatni, de nem tudott mit mondani neki. A napot Tom közelében készült tölteni, hogy azonnal cselekedhessen, ha a varázsló észreveszi, hogy valaki betört az egyik rejtekhelyére. Így azonban semmit sem tehetett akkor, ha Harrynek és Albusnak meggyűlik a baja a védelmi rendszerrel.
− Kell valamit tudnom a holnapi… feladatomról? − kérdezte Harry bizonytalanul. Remélte, hogy kap egy kis segítséget, hogy felkészülhessen. Perselus azonban megrázta a fejét.
− Egy tengerparti barlanghoz fogtok menni. Hogy mit kell tenned, azt majd ott meglátod. Fogadj szót Albusnak. – Harry újra bólintott. – És még valami. Azt szeretném, ha mindenki, még Miss Granger, Mr Zambini vagy Miss Greengras is úgy tudná, hogy hazamész holnap. Reggel a lakásomnál találkozunk, mintha semmi sem változott volna. Rendben?
− Igen – felelt Harry kissé kedvetlenül.
− Helyes. Akkor nem tartalak fel tovább. Pihend ki magad, és légy ügyes holnap. Vigyázz magadra. Jó éjszakát.
− Jó éjszakát − visszhangozta Harry, és izgalommal vegyes félelemmel hagyta el a férfi irodáját. Egyszerre volt kíváncsi, bizonytalan és kicsit boldog is, hogy hosszú évek után végre másképp alakul az október utolsó napja, mint eddig.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!