Csipp-csöpp.
Odakint lassan, lomhán csepergett az eső.
Felzúgott a szél s olyan heves erővel vágta a tajtékot vető hullámokat a sziklákhoz, hogy hangjuk mennydörgésként törte meg az eddigi csendes csöpögést. A levegő megtelt a sós víz illatával. A szabadság illatával. Az elérhetetlenség illatával.
A jól ismert fájdalom bekúszott a szívébe, és befészkelte magát, mint egy macska valami különösen puha párnán, s elkezdte körmeit próbálgatni. Elkezdte keresni a tűrés határait. Máris.
Reggel. Odakint, valahol távol, az Életben reggelre járhatott az idő. A hideg félhomály mintha egy kicsit több fénnyel telt volna meg. Szeme fél-vakon körbepislogott a cellában. Mindenütt csak hideg kő, a falakon alig hatolt át a fény, de átjutottak a hangok, szagok és az érzések. Kisurrant minden érzése, hiába is próbálta rejtegetni őket.
Csak a fájdalom maradt. Az nem kellett a Dögöknek. Azoknak csak a remény kellett. Meg minden emlék, amiben felfedezhettek egy cseppnyi örömöt. Csak attól laktak jól. Gyűlölte őket.
A gyűlölet belülről emésztette, mint a tűz azt a házat. Igen, ez sosem múlt el, még talán éjszaka sem, csak az ébrenlét állapotában, amikor nem óvta meg a tudattalanság, felerősödött. Ébren gyűlölt csak igazán. És akkor gyűlölte a férjét is, meg a szüleit, és azt a gyereket. Minden gyereket.
Csoszogás-suhogás.
Reggeli.
Megtört, beletörődő motoszkálás a szomszédos cellákból. Az egyikben ott van Rod is. Ott az a férfi, aki elvette minden reményét, aki bebizonyította neki, hogy ő is csak gyenge nő. A dicső Rodolphus Lestrange.
Ó igen, ezt szerették a Dögök. Ez a gondolat tetszett nekik; a megalázottság, az a kedvencük. Szinte hallotta jóllakott sóhajukat. Most szívják el az utolsó csepp reményt is. Nem marad más a fejében, csak a férje és ő. Csak ez az állat, akinek meg kellett fékeznie őt. Tiszteletre tanítani.
Nem akarta elfogadni más hatalmát maga felett, csak a Nagyúrét. Valaha még volt akarata. Most már mindenkinek volt fölötte hatalma. Az auroroknak is, akik szerint szép nő. Túl szép. Ezeknek a Dögöknek, akik kényszerítenék, hogy újra lássa, újra érezze a… Nem!
Dörrenés.
Kinyílt a cellaajtó. Kívülről nézve rács. Látta. Emlékszik. Hiszi. De belülről minden hideg, nedves, kemény kőfal. Nekiment első nap. Fejjel. Hajában alvadt vér, összeborzolódva, csüggedten tapadt fejére, mint valami ázott madár, ami belekapaszkodott a fejbőrébe. Legalább már nem szép.
A semmiből tűnt elő az étel. Nem láthatta többé a folyosót, mint ahogy nem láthatta többé az Életet sem. De enni adtak. Sokat. Soknak tűnt legalábbis. Életben akarták tartani őket a rohadékok. A magukat tisztának, jónak tartó varázslók. Jók, mint az aurorok. Mint… Nem!
Tovább csoszogott az őr. Ezek még nem a Dögök. Milyen ember az, aki ideküld őrnek valakit? Nem rabnak, őrnek. Dolgozni. Együtt dolgozni a Dögökkel. Azok is meg fognak őrülni. Igen, ő is meg fog őrülni. Talán már meg is őrült rég.
Rágás. Mechanikus.
Amíg nem érkeznek meg a Dögök, addig kell enni. Jóllakni. A rohadékok, a világos, tiszta varázslók mindent megtettek, hogy szenvedjenek, amíg csak lehet. Mert a halálfalók nem emberek. Talán már nem is, talán már ők is csak állatok. De akkor támadni fog, ha eljön az ideje, mint a végsőkig hajszolt állat, aki utolsó erejével küzd az életéért. Emberfeletti erővel. Állatfelettivel.
Hideg.
Hát megérkezett. Megérkeztek. Többen is.
A vékony talárban megborzongott. Csak rádobtak valami vékony rongyot, miután… Nem! Neeem!
– Bellatrix Lestrange? – Fenyegető csönd, miközben némán, keményen néz a férfi szemébe. Őt nem fogja megtörni ez az ostoba minisztériumi marha. Ez itt semmit sem tud a varázslókról, semmit sem tud arról a veszélyről, ami a társadalmukat fenyegeti. Semmit sem tud arról, hogy mekkora kincs az, ha valaki uralkodni tud a varázserején. Ezt a hatalmat nem lehet muglikra pazarolni. A szemén látszik, hogy mennyire ostoba. Valami mugli származású marha…
– Na, csakhogy. – A másik férfi a fal mellől lép el. Talárja suhog, ahogy közelebb jön a székhez, amihez őt hozzákötözték. Szemében ostoba, undok vágy csillan, miközben végigméri. A barom… Legszívesebben leköpné. – A vád szerint férjével, annak testvérével, és még egy társukkal elfogták és megkínozták Frank és Alice Longbottomot.
Rezzenéstelen arccal néz a férfira. Ostobák azok az aurorok! Egyik percben úgy nyilatkoznak, mintha tudnák, hogy hol van a Nagyúr, a másikban meg könnyes szemmel, rémülten könyörögnek, hogy engedjék el őket. Ó, mennyire harciasak ezek a világos varázslók! Mennyire vitézek! Hát ő soha nem fog könyörögni az ilyeneknek. Azt leshetik.
Az elkorcsosult, mugli vérük teszi sebezhetővé a varázslótársadalmat. Már nem hatalmasak, már nem ismerik a régi titkokat, a régi, világokat megrengető varázslatokat. Ezek csak annyira képesek, hogy fehéregérré változtassák a teáskannát. Akár elmehetnének ostoba, mugli-szórakoztató bűvészeknek! Nem ez a hatalom. A fehér mágiában már nincs erő. Ki kell söpörni, meg kell tisztítani a muglik mocskos vérétől a varázslókat.
Ez persze nem érti. Azt hiszi, hogy nagy erő birtokosa, mert nagy szám a muglik között. Azt hiszi, hogy megalázhatja egy aranyvérű család sarját. Hát ez egy ilyen sárvérűnek sosem fog sikerülni!
Az első férfi fölé magasodik, megragadja hosszú, fekete haját és kényszeríti, hogy nézzen fel rá. A szemében gyűlölet izzik, olyan közel hajol hozzá, hogy forró lélegzete végigsöpri az arcát, ahogy a képébe sziszegi: – Gyilkos. Azt hiszed, hogy valaha is megmenekülsz? Azt hiszed, hogy lesz, akit érdekel a sorsod, aki akár csak a kisujját mozdítja érted? Nem bújhattok többé Tudjukki háta mögé. A mestered halott! Ő is csak egy gyenge halandó volt! Egy gyerek végzett vele! – Még hátrébb húzza a fejét. A hajszálak mintha sikítva kapaszkodnának a fejbőrébe. Összeszorítja a száját. Nem fog felnyögni! – Alig egy éves múlt, és legyőzte Tudodkit! Azt a nagyhatalmú varázslót, akiről azt mondtátok, hogy sosem hal meg! – Mit gúnyolódik ez a marha olyasmiről, amiről semmit sem tud? Leköpi a dühtől eltorzult arcot, és a férfi végre eltávolodik tőle. Még fel sem lélegezhet, máris felpofozzák.
Kézzel. Igen, megveti a minisztériumi marhát. Mire való a varázsereje, ha csak puszta kézzel tud fájdalmat okozni? Sárvérű. Mugli.
– Hol van most a Nagyúr? – Lép közelebb a másik. Hangja gúnyos, tekintete furcsa csillogással fut rajta végig. Ismeri ezt a fajta nézést. És undorodik tőle.
Az auror egy határozott mozdulattal letépi megkötözött karjáról a talár ujját. Igen, a Sötét Jegy halványul. Napról napra. Egy pillanatra összeszorul a szíve, de ilyenkor mintha hallaná a Nagyúr hangját. Most nem azt a fagyos-gúnyos hangot, ahogy az elmúlt években mindig beszélt vele, hanem a régit. „Bella, higgy bennem. Bella, keress meg. Bella, megmentelek.” A Nagyúr nem halt, nem halhatott meg. Csak sok az ostoba még a halálfalók között is, akik így hiszik. Ezek csak a dicsőségben szeretnek fürdeni, és most bujkálnak, visszakoznak. Hát majd megkeresik őket, és egyenként bosszulják meg rajtuk, hogy nem álltak ki uruk mellett.
– Elhalványul, eltűnik… – A férfi végighúzza ujját az alkarján, s ő libabőrös lesz a mohó érintés nyomán.
– A Nagyúr vissza fog térni, és megjutalmazza igaz híveit! – A hangja kicsit rekedt. Már napok óta nem beszélhetett senkivel. Külön cella. Megmentették Rodtól. Ha tudnák, hogy örül, biztos nem tennék. Magánzárka a minisztérium épületének börtönében. Innen egyenes az út az Azkabanba. Előbb mégis volt tárgyalás. Vagyis valami tárgyalásnak nevezett ostoba, mugli-dicsőítő marhaság.
– Honnan tudod? Talán beszélt veled? – Az ostoba sárvérű most feljebb csúsztatja kezét csupasz válla felé. Hát elkezdte – elkezdené! – megalázni. – Talán azt hiszed, hogy nem is halt meg? Ez nem bizonyíték neked? – Kezét a Jegyre teszi. A mocskos, sárvérű kezével érinteni meri a bőrét ott, ahol a Nagyúr érintette. Legszívesebben leköpné ezt is.
Az auror most előveszi pálcáját. A zsebében hordja – ez is sárvérű szokás. Gusztustalan. De talán varázsol végre. Még a végén el kell hinnie, hogy tényleg tudnak varázsolni ezek a marhák. Pedig már kezdte azt gondolni, hogy a minisztérium kvibliket is alkalmaz. Alig tud elnyomni egy gúnyos mosolyt.
A férfi pillantása mindent elárul. Nem kell annyira jól képzett legilimensnek lenni, mint amilyen ő, hogy kitalálja. Hogy érezze a vágyat. Egy gyors intés után lehullnak ruhái; a szék lábait körbemosó fekete hullámok. Érzi, hogy szíve hevesebben ver, ahogy ennek az ostoba fajankónak végigfut rajta a tekintete.
Tudatosan lassítja le kapkodó lélegzetvételét. Nem adja meg nekik azt az örömöt, hogy könyörögni kezd. Megkötözve, ruhátlanul, megalázva. A férfi is ledobja talárját. Alatta mugli ruha. Legszívesebben megvetően felszisszenne. Sárvérű barom.
Egy határozott lökés, s hátrazuhan a székkel együtt. Keményen a kőpadlónak koppan a feje. De ez csak a kezdet. Érzi, ahogy megragadják lábait, s egész testét feljebb rántják. A mágikus kötél épp annyit enged, amennyire a férfi akarja. Néma küzdelem. Nem adja magát könnyen, ezt ne higgyék.
– Mi van, rohadt kis szajha? Csak Tudodkinek, meg a csatlósainak hagyod? A kurv… – Egy jól irányzott rúgással eltalálta az arcát. A férfi egy pillanatra elengedi a lábait, de aztán kezdi elölről. Újult hévvel. – Mindenki tudja, hogy mire használt téged a Nagyurad. Akkor most mit kéreted magad? Nézd csak, Mike, jó hogy nem kell könyörögnöm neki!
A másik közelebb lép, s belerúg egyet oldalról. – Ezt Frankért. – Újabb rúgás. – Ezt meg Alice-ért. Mocskos halálfaló kurva. Aranyvérű… Hát most bemocskolunk. – Minden szóra egy-egy rúgás. Már a lélegzetvétel is fáj. Beharapja az ajkát. Nem fog kiáltani. Ezek ketten úgyis erősebbek. De legalább nem adja meg nekik azt az elégtételt. Azt nem.
Nincs tovább. A rúgások abbamaradnak, de egy lélegzetvételnyi szünet után jön valami más. Százszor rosszabb, mint eddig bármi. Még jobban összeszorítja fogát, hogy ne kiáltson. Szájában érzi az ajkaiból kicsordult vér fémes ízét. Az idő mintha megállna.
– Na, hogy tetszik? A mestered is így csinálta mindig? Visszatér a sírból, hogy eljátszadozzon az ő kis kurvájával? Vagy nem csak az övé voltál? Megkapott minden halálfaló? – A férfi gúnyolódik, a másik ostobán röhög. Aztán egy pillanat nyugalom.
A második már csak undorítja. Szájában a vér keveredik a könnyekkel.
Rádobnak valami rongyot, letépett talárja helyett.
– Most mehetsz a dementorok karjaiba, rohadt kurva. Csak hogy legyen mire emlékezned. – Még pár rúgás.
De nem kell mélyen turkálnia az agyukban, hogy tudja: elégedetlenek.
Elmentek.
Mintha kicsit kevesebb lett volna a köd, s kevésbé vacogott volna. Remegve kapkodta a levegőt, mellkasa vadul hullámzott. Tovább mentek a Dögök, és más áldozattal kezdtek játszadozni. Körbe-körbe a börtönben. Egy szörnyű emlék, egy lélegzetvételnyi szünet. Hogy legyen idő a reménynek. Mindig legyen mit elszívniuk.
A szomszédból rémült nyögés hallatszott. Arra volt hát az az állat. Na, ezt az emléket soha nem akarták elvenni tőle a Dögök. Rod a nászágyon. Alig jobb, mint a két sárvérű marha. Alig emberibb.
Süvített a szél. Mintha órák teltek volna el, míg ő lakatta jól a fájdalom újraélésével a Dögöket. Hát most lakassa jól őket Rod. Vagy más. Voltak elegen. Akiket meg lehetett törni. Őt nem lehet. Sosem lehetett, igazából annak a vadállatnak, mélyen tisztelt férjének sem sikerült. Ő, a Nagyúr kiválasztott tanítványa, s eszerint is viselkedett mindig.
De most vacogott a nedves kőpadlón. Úgy vánszorgott el a koszos ágyig, szinte a földön kúszva. Ez most túl gyors volt. Túl erős. Újabb foltok és horzsolások jelentek meg a combján, ahogy összeesett. Mára bőven elég lett volna ennyi, de várja még pár kör. A szenvedés, a lelki szenvedés börtöne. Mert a jóságos világos varázslók nem veszik el senki életét, és nem kínoznak varázslattal. Helyette benyomták a „világos” börtönükbe. A rémálmok szigetére.
Ha a Nagyúr visszatér, ledőlnek a falai. Kihozza őket innen, megszabadítja végleg a Dögöktől. Csak egy hónapot kelljen elviselni itt a tiszta varázslóknak, s térden állva könyörögnének a kínzásért. A fizikaiért. Ajka torz mosolyra húzódott a gondolatra. Lesz bosszú. Bosszú minden fájdalomért; csak várja ki a Nagyúr érkezését.
Mert meg fogja menteni, meg kell mentenie. Az után az átkos nap után még hosszú hónapokon át hallotta szívében a hangját. Azt a kedveset, amin mások előtt sose beszélt. A végén már négyszemközt sem. De ő fontos a Nagyúrnak, még ha hozzá is kényszerítette ehhez az állathoz, aki még csendben szenvedni se tud a szomszéd cellában. Csendben őrülni meg.
Annak úgy kellett lennie. Megmagyarázta neki, még ha akkor nem is fogta fel. Rod nagy varázsló. A Nagyúr szerint az. Jutalom kellett neki, hogy mellettük álljon. A jutalom pedig mindig egy nő. A Nagyúr eladta őt azért, hogy ez az állat az ő szolgálatában ölje az embereket! Az meg fizetséget kért, mintha nem lenne édes mindegy neki! Mintha bármit is értene abból, hogy miért is harcolnak. Ez egy sárvérűt is ugyanígy a magáévá tett volna, ha elég szépnek látja.
Suhogó hang.
Igen, ezen nem volt mit elvenniük. Ez sem boldog emlék. Éhezhettek tovább a Dögök!
A jutalom a legszebb nő. A Nagyúr hangja gyengéden csengett. A Nagyúr sosem fejezte ki ez előtt, hogy tetszene neki. A remény csírájában pusztult el – ostoba női várakozás. A Nagyúr sose tudhatja meg, hogy ő nem Rodnak őrizgette magát. Nem erre az állatra várt.
Ostoba volt, hogy egy percig is kételkedett a Nagyúr döntésében. A násznak meg kellett lennie, és Rodnak tényleg elég volt az első éjszaka, hogy felvegye a Jegyet. De akkor még nem értette meg, hogy mennyire fontos ez a Nagyúrnak. Akkor még sírt, azt hitte, elárulták. Most már látja, hogy övé a legnagyobb dicsőség lesz. Övé, akit a Nagyúr a világ legszebb nőjének nevezett. El fog jönni érte, meg fogja menteni, el kell...
Hörgő lélegzetvétel.
Neeem!
A füst csípi a torkát, a lángok szinte perzselik a bőrét. Megtette hát, amiről sokan sosem hitték volna, hogy képes lesz megtenni. Egy egész ház, tele gyerekekkel. Egy ház, ahol régen a Nagyúr szenvedett. De elérkeztek a bosszú percei. A muglik hiába próbálják oltani, a mágikus lángok addig égnek, amíg el nem porlad minden és mindenki. Kő kövön ne maradjon.
A tűz fenséges-vörös fénye maga a hatalom. Egy ősi átok, amit a Nagyúr kutatott fel, ő tanította neki. Senki sem ismeri az ellenátkot – még az ostoba mugliimádók sem. Ezzel kell majd megtisztítani a varázslótársadalmat. Így mondta a Nagyúr.
Lassan, nyugodtan vonul ki a házból. Tilos hoppanálni, tilos rohanni. Ez a parancs. A varázslat őt, a tűz elindítóját megóvja a lángoktól, amik belülről emésztik a házat. Egyszerre gyulladt ki az összes szoba. Mindent látnia kell. „Légy ma az én szemem, Bella, Bellám. Hozd el nekem a győzelem minden képét. A te emlékeiden keresztül akarom látni a bosszúmat. Hozz el minden sóhajt, Bella. Minden sikolyt. Légy te maga a Halál…”
A Nagyúr hangja gyengéden csengett – sokkal gyengédebben, mint az elmúlt hónapokban. Az esküvő óta haragudott rá. Ostoba, gyerekes hisztériájával feldühítette a legfontosabb embert a világon. Most mégis megbocsátott. Együtt próbálgatták, együtt javítgatták az átkot még évekkel ezelőtt. Amikor még nem volt Rodolphus, és amikor ő még Black volt. Szabad, mindenre kész Black. Nem egy ostoba vadállat drágán vett játékszere. Drágán. Életek árán.
Most körbe-körbenézve megy lefelé a lépcsőn. Ha valaki látja, lobogó fekete talárban, lobogó hajával, ahogy körbenyalják, mégsem sértik a lángok, tényleg démonnak nézheti. Csodálatos, hideg-kegyetlen démonnak. Amilyennek a Nagyúr látni akarja. Talán tényleg sikerült kiölni belőle minden érzést? Talán az a vadállat tényleg betörte?
Hallja a Nagyúr utasításait fejében, lelkében. „Nézz be abba a szobába”, „Várj még, állj meg itt”. Csak lassan. Most nem szabad elrontani. Most kell hittel teljesíteni minden parancsát. Most kell kimutatni a szeretetet.
És akkor megakad valamin a szeme. Lassan, vigyázva hátrál, s benéz újra az ajtón. A kicsi lány némán néz vele farkasszemet. Háta mögött az olcsó függönyöket habzsolják a lángok. Bűzük betölti a levegőt. A lány nem sikít, göndör, fekete haját a füle mögé simítva néz rá. Mint aki már réges-régen lemondott mindenről, és nem lepi meg ez a világvége, ez a pokol se. Nincs két éves.
Beljebb lép a szobába. Itt vannak a legkisebbek. Csecsemők, rémülten segítségért üvöltve, levegő után kapkodva. Fordulna ki az ajtón, de képtelen rá. Épphogy gömbölyödő hasában a néhány hónapos magzat mintha könyörögne társai életéért. Vagy talán az újdonsült nőből kialakuló leendő anya dönt helyette. Helyette, a mindig engedelmes tanítvány-leány helyett. Felnyalábol néhányat. Csak azt nézi, hogy a tűz ne érje őket. Elkapja a kislány karját, s úgy húzza maga után. Varázslattal védett testével óvja meg őket.
Első kör. Rohan vissza. Odakint a muglik hitetlenkednek ezen az önfeláldozáson. Kacagni tudna az ostobákon, akiknek majd kiszúrja a szemét a varázslat. De végül csak undorodva fordul el tőlük. A második kör is megvan, kiadja a gyerekeket, amikor megérzi a hívást.
Hát nincs tovább. Összeszorítja szemét, s lélegzete elakad egy másodpercre, aztán lába szilárd talajt ér. Felnéz. A személyes területen van. Kettesben a Nagyúrral. Ahová bejutni kegy. Vagy halálos ítélet. Nem kérdés, hogy mivel áll szemben.
A Nagyúr lassú léptekkel közelít felé – becserkészi, mint valami ragadozó a védtelen prédát. Kezében könnyedén tartja a pálcát. Könnyedén, de támadásra készen. Ismeri már ezeket a pillanatokat. Hányszor látott megleckéztetést! Hányszor volt benne része!
– Bella, Bella, Bella… – A Nagyúr lassan mögé lép, s annyira közel van, hogy szinte érzi az illatát. – Csalódást okoztál nekem. Fájdalmat okoztál nekem. – Annyira hideg a hangja, hogy beleremeg. Nem a rettegésbe. Nem fél a büntetéstől, nem fél a haláltól sem; a szomorúságba remeg bele.
A Nagyúr most elé lép. Arcán tényleg fájdalom látszik. – Te, akiben annyira megbíztam, akire bármilyen munkát rábíztam volna, éppen te mondasz csődöt… Mélységesen megbántottál, Bella. – Pálcája meglendül, s végigvág az ostorral a testén. Egy pillanat néma csend. Elnyeli a fájdalmas kiáltást, de tudja, hogy a Nagyúr úgyis hallja visszhangozni a fejében. – Talán már nem tiszteled mestered szavát? Talán már elfelejtetted, hogy mennyi titkomat osztottam meg veled? Talán te is átállnál az ostobák közé, akik vakságukban tönkreteszik a varázslótársadalmat, az egyenlőségről papolva? Talán megtetszett egy sárvérű, vagy egy mugli fiú, és neki adod azt, ami csak egy dicső aranyvérű varázslót, csak Rodolphus Lestrange-t illeti? – Minden mondat egy tőrdöfés a szívébe, és egy ostorcsapás a testén.
Agyában átveszi az uralmat a pánik, s rémülten, sarokba szorítva kiabálná: fáj, fáj, fáj! Lenyeli a szavakat, de látja, hogy a Nagyúr így is hallotta őket.
– Fáj? Ez fáj, Bella? – Három gyors csapás egymás után. – Nekem pedig az árulás fáj! Mi történt az én tanítványommal? Mitől vált a legkedvesebb gyűlöltté? – Gyűlölt. Visszhangzik a fejében a szó. Hát ezután már örökké gyűlölni fogja? – Megsajnáltad őket, Bella? Érzékeny kisgyerekké váltál te magad is? Gyerünk, halljam a hangod, halljam akkor, ahogy sírsz, mint egy kisgyerek! – Az ostorcsapások sűrűbbé és erősebbé válnak. Térdre zuhan a fájdalom súlyától, de ellenáll a vágynak, hogy lehunyt szemmel, magát elengedve tűrjön. A Nagyúr szereti látni megbüntetett hívei tekintetét. Látni a hatást.
– A szánalom gyengeség! Csak az ostoba muglibolondok, a sárvérűek, a varázslótársadalom söpredéke szánja meg az áldozatait! Oda akarsz tartozni, Bella? El akarod veszíteni mindazt a tudást, hatalmat, amit tőlem kaptál? Gyerünk, halljam, hogy gyenge, ostoba liba vagy, aki nem érdemes a kiválasztottságra! Még a Jegyre sem vagy érdemes, nem hogy a legbelsőbb emberek egyike légy! Igazam van, Bella?
Némán, összeszorított szájjal rázza meg a fejét. Már nem tudja tartani magát, elterül a földön. Az ostorcsapások nyomai lüktető hurkák az egész testén. A Nagyúr egy pillanatra megáll. Nézi néhány másodpercig, mint aki fontolgatja, hogy mit is kezdjen vele, majd újra int pálcájával: – Crucio.
A fájdalom görcsbe rántja minden izmát. Nem tud tovább parancsolni testének, sikít, kiabál, könyörög. A fájdalom végigvándorol az egész testén, minden egyes porcikáján, ahogy a Nagyúr kívánja. De az alhasa táján mindennél erősebb, folyamatos a fájdalom, amitől görcsös magzatpózba rándul. Mintha órák telnének el, mire megszakad végre a gyötrődés. Várja a gyilkos átkot. Biztos benne, hogy a Nagyúr most végez vele. De nem jön a zöld fény, helyette döngő léptek tudatják: a Nagyúr elment. Magára hagyta.
Alteste, lábai, talárja alja, és körülötte a padló lucskos a vértől. Kormos arcára halott-fehér csíkokat rajzolnak a könnyek. Végre elengedi magát, és lassan belesüpped az öntudatlan sötétségbe.
Vége. Végre.
Egy újabb kör telt el, újabb fájdalmat hagyva maga után. Összegömbölyödve, magzatpózban feküdt a nyirkos, izzadságszagú, szalmával tömött ágyon. Arcára a percek lassú pergésével rászáradtak a könnyek. Valami nyomta az oldalát, de nem mozdult. Ez már mindegy volt. Mindegy teljesen.
Fáj.
Minden lélegzetvétel fáj.
Élni fáj.
Ó, mennyire gyűlölte ezt a poklot! Odakint süvített a hideg északi szél. Remegett bele. A Dögök suhogó léptekkel mentek tovább.
A keze ösztönösen simult a hasára. Gyengéden, lassan, finoman. Kényszerítette magát, hogy a hátára forduljon, s kezeit a feje alá tegye. Mély lélegzet. Be-ki. Be-ki. Nem szabad rá emlékezni. Aznap vesztett el mindent. Mindent, ami még fontos lehetett. A szerelme, az ártatlansága után a megbecsülést és a gyereket is. A gyerekét.
A Nagyúr nem tudott az állapotáról. Áldatlan állapot. Fogalma sem volt arról, hogy ő Rod gyerekével… Az ő saját gyerekével, akihez annak az állatnak csak annyi köze, mint… Nem! Ezt az örömet nem kapják meg a Dögök!
Sóhaj.
A Nagyúr nem tette volna ezt, ha tudja. Amikor órákkal a kínzás után magához tért, már egy tiszta, puha ágyban volt, és a halálfalók legjobb gyógyítója ápolta. Mindene fájt, összetörtnek érezte magát, és értelmetlennek az életét. Ekkor kereste fel a Nagyúr. „El kellett volna mondanod, Bella. Nem kaptad volna ezt a feladatot, nem pont most. A nők ilyenkor gyengék. Még a szokottnál is gyengébbek. Vigyázni kellett volna rád…”
Nem akart gyenge lenni. Nem akart nő se lenni már. Akkor határozta el, hogy Rodnak soha többé nem lesz felette hatalma. Még annyi se, mint amennyi eddig volt.
Most már egyre gyengébb. Felpattant az ágyról, és dühös léptekkel elindult körbe-körbe a cellában. Végighúzta kezét a köveken. Egyenetlen felületük finoman karcolta ujjait, és áradt belőlük a hideg, sós illatú levegő. Hozzásimult a kőfalhoz. Valahol a falon túl, a Dögökön túl, a tengeren túl, kellett még lennie valaminek, amiért érdemes ezt végigcsinálni. Valahol ott kellett lennie a Nagyúrnak, aki visszahozhatja az Életet.
Ugatásszerű nyüszítés hangzott fel az egyik messzebbi cellából. Hónapok óta nem hallotta ezt a hangot, de most azonnal tudta: Sirius. A Dögök most végre elkapták. Legszívesebben gúnyosan felnevetett volna. Sirius éppen a legrosszabb emlékeitől szenved. Nem tudta elnyomni a kegyetlen mosolyt, még ha biztos is volt benne, hogy ez idevonzza majd a Dögöket. Hiszen a káröröm is öröm.
Sirius Black. Az imádott-gyűlölt unokaöcs. A fél gyerekkorát az ő nevelgetésével töltötte. Ő vigyázott rá, amíg a drágalátos szülei élték valahol a fényűző, aranyvérű életüket. Dadára nem futotta nekik, csak a fiuk unokatestvérének átrángatására. Valaha fájt volna a kiáltásait hallgatni. Valaha rossz volt tudni, hogy Sirius szenved.
Lecsúszott a fal mellett. Hátát, fejét a nedves köveknek vetette, s öntudatlanul játszani kezdett az egyik hajtincsével; lassan feltekerte a töredezett szálakat az ujjára. Sirius elárulta őt. Őket. Sirius elvette a reményt, hogy valaha megszabadul előre kiszabott sorsától. Sirius elvette a szerelmét. Siriusnak vesznie kell.
Amikor meghallotta, hogy az Azkabanba zárták, alig tudta leplezni örömét. Még Rodnak is feltűnt, hogy vannak érzelmei. Szenvedjen csak Sirius ártatlanul a világosok börtönében. Ő tudja csak igazán, hogy milyen szörnyűségekre képesek a jó varázslók. Szívják hát ki Siriusból azt az undorító, öntelt boldogságot a Dögök. Törjék össze teljesen. Mint ahogy őt törték össze Sirius árulása miatt. Gyűlöljék csak a barátai is, ahelyett, hogy azt az áruló, talpnyaló, gyáva férget gyűlölnék. Ez elég büntetés. Ez elégtétel. Siriusnak sose legyen kiút a pokolból.
Újra hideg.
Elhalt a nyüszítés, és újra odaértek a Dögök.
Átfonta karjaival a térdét, összehúzta magát olyan kicsire, amilyenre csak tudta. A jeges szél körbeölelte, de csak fájdalmat okozott, mint a régi szerető emléke. A félelem tőrként hasított a szívébe. Félelem a következő képtől, a következő fájdalomtól.
Agya sokéves berögzült szokástól hajtva kereste a szép emlékeket, mintha még most is kezében lenne a pálcája, mintha az erejükkel meg tudná magát védeni a támadás ellen. Mintha lenne értelme belemerülni kicsit az álmodozásba. Úgy vágyta még egyszer Greg ölelését, még egyszer a csókját, mintha a boldogság kirepíthette volna innen, az emlékek börtönéből. Egy gyengéd érintést, csak még egyszer valakitől.
Hörgő lélegzetvétel.
Nem meglepő.
A nyári forróság barátságosan körbeöleli, simogatja a testét. Greg lehelete izgatóan suhan el a füle mellett. Greg csókja szétolvad a szájában. Nőnek lenni jó.
Aztán egy döbbent, majd egy dühös kiáltás, amitől szétrebbennek. Sirius áll a szikla mellett, fekete haja a szemébe hull. Az alig tizenöt éves Sirius, akit szülei megvetnek roxforti háza, teljesítménye, barátai miatt, pálcáját rájuk fogva, gonoszul csillogó szemmel méregeti őket.
– Mit látnak szemeim? – Kimért, könnyű léptekkel jön hozzájuk közelebb a homokon. – Bella, a dicső, csodás, aranyvérű Bella, egy hozzá nem illő fiú karjaiban? Mit szól majd ehhez a kedves mama?
Elakad a lélegzete. Greg nagyapja mugli származású; rá sem volna szabad néznie. Már réges-régen kinéztek neki egy aranyvérű férjet, és csoda, hogy eddig még nem kényszerítették hozzá. Még csak nyári románcot sem kezdhetne egy ilyen kétes család fiával. S többet érez, sokkal többet annál.
– Sirius! – közelebb lép a fiúhoz. A gyerekhez, aki tönkreteheti az egész életét. – Sirius, ne tedd velem ezt… Anya, tudod, anya megöl, ha megtudja…
A fiú szemében gyűlölet csillan. Olyan erővel, hogy az a szívébe mar. Mit ártott ennek a gyereknek?
– Akkor készülj a halálra. – Sarkon fordul, és elindul a hatalmas nyaraló felé, ahol mindkét Black család tölti a júliust.
Gregre pillant, de ő csak holtsápadtan, remegő tagokkal mered a kölyökre. Így végül megszánja ezt a tehetetlen fiút, és int neki: meneküljön. Greg tényleg nem élné túl a találkozást a szüleivel. Egy halk pukkanás, és eltűnik utolsó támasza is.
– Sirius! Kérlek, várj! – Elkapja a fiú karját, de az ellöki magától. Újra utána ugrik, s megcsúszva elterül a homokban. Úgy kapja el Sirius lábát, hogy visszatartsa, hogy meghallgattassa magát. – Kérlek, könyörgöm, ne áruld el nekik! Nem teheted ezt velem, Sirius! – Szemébe könnyek gyűlnek, ahogy a dühösen is gőgös arcot nézi. – Pont te nem értesz meg…?
– Ebből elég! – Sirius int pálcájával, s a levegőben találja magát. Érzi, hogy sápadt arca egyre vörösebb lesz a fejébe szálló vértől, érzi, ahogy a könnyek útja megfordul, s lassan a homloka felé csorognak tovább. – Ne beszélj nekem megértésről, Bella! Pont te ne merészeld!
– Sirius, ha van benned emberség… – Hangja szokatlanul magas a félelemtől, s attól, hogy már hosszú másodpercek óta lóg fejjel lefelé a levegőben. A fiú egy gyors intéssel a homokba ejti. Karjába belehasít a fájdalom. De Sirius azonnal elkapja a ruháját, talpra rántja, és az egyik sziklához löki. Egy-magas vele, még ha fiatalabb is nyolc évvel.
– Emberség? – sziszegi az arcába, s pálcája fájdalmasan nyomódik a nyakához. – Pont te merészelsz nekem emberségről papolni, Trixy? – Megvetéssel mondja ki a régi nevet, amin kicsi korában szólította, amikor még őt tartotta a pótanyjának. Amikor még nem őrjítették meg a roxfortos barátai. – Te, aki a legdühödtebben szidtál, amikor a Griffendélbe osztottak be? Te, aki támogattad, hogy megbüntessenek? Te, aki megvetéssel szóltál a legjobb barátaimról? Te azt hiszed, hogy emberséget érdemelsz?
– Sirius, nem tudod, mit beszélsz. Én megőriztem… Ezernyi titkodat őriztem meg. De te hittél a bolondoknak, akik tönkre akarják tenni a varázslók társadalmát. – Halkan, megtörten beszél. A fiú gyűlölete olyan elsöprő erővel érte, hogy alig tud kiszabadulni a hatása alól. – Te őket választottad, megbántva ezzel mindnyájunkat, de a legjobban talán engem.
– Bolondok? Igen? – Sirius keze remeg a haragtól. – De a te kis szerelmed, az nem bolond, mi? Hát mit gondolsz te, mit csinálnak a szülei? És kinek a pártján álltak a háborúban? Te vagy ostoba bolond, ha még mindig hiszel a szüleink tisztavér-mániájában!
A felháborodástól újult erőre kap. Megragadja a fiú talárját, s most ő löki neki a másikat a sziklafalnak. – Sirius, még van visszaút. Értsd meg, a muglik vére bemocskolja a világunkat. A varázslat nem játék. Ez küldetés, ez dicsőség, amit ők elvesztegetnek.
Sirius félrelöki, és árad belőle a megvetés. – Ostoba liba! Akkor kövesd hát engedelmesen az aranyvérű szüleid parancsait! És ne merészelj szeretni olyat, aki nem szerepel a kétszáz legdicsőbb család listáján! Akkor ne kérj tőlem segítséget most, amikor beijedtél a rád váró sorstól!
– Miért, miért teszed ezt velem? – Újra elkapja és visszarántja az épp elinduló fiút. Egészen közel hajolva, a szemébe nézve beszél. – Ha Andromedának segítettél, nekem mért nem?
Sirius gonoszul vigyorodik el. – Hát szökj meg, Bella. Veszíts el mindent te is. Pénzt, hatalmat, nevet. Anyád szívesen kitagad majd téged is! Andromeda mindent feláldozott a szerelméért, tedd meg te is!
Nem felel. Erre nincs mit mondani. A Black név dicső. Nem hagyja el. Mint ahogy évek óta próbálja megakadályozni azt, hogy kedvenc unokatestvére bemocskolja ezt a nevet. Évek óta hiába.
– Elkényeztetett, gyáva liba – veti oda Sirius, és elindul a ház felé.
Lerogy a szikla lábához, hátát, fejét a köveknek veti, s türelmesen vár. Menekülni úgysincs hová. Aztán minden olyan, mint egy rémálom.
Apja tajtékzik, már messziről látja, ahogy érte jön. A hajánál fogva rángatja vissza a házhoz. Anyja dühtől eltorzult arccal várja, s miután apja elhordta mindennek, ő csak halk, megvető hangon mondja:
– Bárcsak Sirius holtan talált volna rád. Milliószor boldogabban gyászolnék egy tisztességes leányt, minthogy megtűrjek a házamban egy ringyót.
Az egész családot összehívják, s apja úgy olvassa fejére a bűnt, mindenki előtt. Sirius öntelten mosolyog, amíg őt saját rokonai leköpik és megverik. A fájdalmas átkok hatására elveszíti eszméletét.
A Szent Mungóban ébred, még mindig fáj minden porcikája. A családi büntetés súlya alatt huszonhét csontja tört el. Andromeda itt dolgozik, mégse jön be hozzá, egyetlen lopott órácskára sem. Hiába vágyja húga gyógyító kezeit, mint régen, kicsi korukban, amikor azért kaptak ki, mert édességet loptak ebéd előtt a konyhából. Némán, nyugodtan tűri a fájdalmat, úrinőhöz méltón.
Az aranyvérű férj-jelöltnek már nem kell ezután. Bemocskolta magát, mert hagyta, hogy megérintse egy kétes származású fiú. Anyja évekig nem szól hozzá, apja becsmérli, megalázza, ha csak teheti.
Enyhült a hideg.
Lassú, álmatag mozdulatokkal verte fejét a falba. Ha vétkezett is, mintha már ezer év telt volna el azóta. Pedig csak nyolc. Nyolc átkozott éven keresztül vették semmibe a szülei. Most legalább tudják, hogy valóban hisz a Nagyúrban. Hogy örökre szolgálni fogja. Bármit feláldozna érte.
A Nagyúr ezután talált rá, amikor már senkivé vált a Black családban. De a Nagyúr tanította, segített, hogy még jobban megértse a küldetésük lényegét. Hitet adott neki. Férjet adott neki. Aranyvérű férjet, nem kevésbé dicső családból származót, mint az lett volna, akit szülei szántak neki.
Ő volt a Nagyúr első tanítványa. Amikor azok a gyáva férgek, akik most Imperiusra, fenyegetésre, hazugságokra és tévedésekre fogják tetteiket, még igazi vezető nélkül ténferegtek, őt már kiválasztotta a Nagyúr. És olyan dolgokra tanította, amikről ők még csak hallani sem fognak soha…
De a Nagyúr eltűnt.
Nem akarta elhinni, amikor meghallotta. Biztos volt benne, hogy csapdába csalták. De hogy lehetne átverni a világ legzseniálisabb varázslóját? Így viszont nem talált magyarázatot. Még most, hosszú hónapok múltán sem hihette el azt, amit egyre többen mondogattak a halálfalók közül is. Azoknak a halálfalóknak a hite ez, akik nem jól választottak a helyes út és a könnyű út között. Akik inkább könyörögnek a megbocsátásért, mint hogy most álljanak ki igazán uruk mellett. A gyávák hite volt mindig is a könnyebb út. Mellette állni, amíg mindenki féli, elfordulni tőle, amikor az ellenségei gúnyolják.
Elszántan állt fel, s nyugodt léptekkel indult el újra körbe a cellában. Lassú, mély lélegzetvételekkel szívta be a tenger illatát. A Nagyúr várja. A Nagyúr megtalálja.
Sirályrikoltás.
Hullámok sóhaja.
Az Élet hangjai.
Az Élet nem tűnt, nem veszhetett el. Ha nem engedi, hogy a Dögök, hogy ez a pokol elvegyék tőle a hitét, akkor még el fogja érni az Életet.
Agya apró, riadt madárként kapaszkodott valamibe, ami reményt nyújthat. Bármibe, ami egy kis esélyt ad arra, hogy egyszer még homokos tengerpartról hallgatja majd a hullámok morajlását, a sirályok sírását.
Nem tűnt annyira lehetetlennek egyébként sem… Ha nem lett volna kizárt, hogy odakint Cissy meg…
Állj. Nem.
Ennek nem szabad engednie, mert a remény csak megint idevonzza a Dögöket. Nem akart még egyet. Nagyon nem.
De ha Cissy elérhetné, ha Cissy megpróbálná, ha Cissy… Nem!
Elárulta. A húga is csak elárulta. A kisebbik is elárulta. Előbb Andromeda, aztán Cissy. Előbb Sirius, aztán Greg. Mindenki, akit valaha szeretett.
A Nagyurat nem érdekelte, hogy ki-mi volt Greg nagyapja. Bárkit szívesen látott, aki értette a küldetésüket, aki hitt benne, és látta, hogy a sárvérűek csak tönkreteszik a varázslókat. A Nagyúr adhatott volna nevet, rangot, hitet Gregnek.
De Greg akkor már másé volt.
Meglepetten, rémülten fogadta. Már nem vágyott rá. Soha többé nem is akarta látni. „Én már leszámoltam azzal a viszonnyal” – még most is fülébe csengett hangja. Iszonyú viszony. Greg fél év alatt lemondott róla, megcsalta még az emlékét is. Másnak engedte át a szeretetét.
Lekuporodott az ágyra és erősen megmarkolta a szalmával tömött matracot. Ujjai elfehéredtek. Bárcsak elfeledhetné azt a pillanatot. Greg karjaiban sárvérű menyasszonya…
Nem! Ezt nem! Ezt nem akarta újra látni!
Jöjjön már el a Nagyúr, vagy Cissy, vagy Lucius, vagy bárki! Elvihetné innen még az az állat is, csak vigye.
Egyre hidegebb lett minden. Hát ideértek.
Még erősebben szorította össze öklét. Ha elűzhette volna a Dögöket, ha megszabadulhatott volna tőlük… Csak egyszer lehetne még meleg szobában, csak egyszer hallaná még a pattogó tűz hangját. Mint kicsi korában, amikor a kandalló előtt órákig hallgatták a nagypapa történeteit Cissyvel. Egy bögre forró tea. Egy forró fürdő. Tiszta ruhák. Szabadság.
Összekoccant a foga a hidegtől.
Hörgő lélegzetvétel.
Hát jöjjön.
– Nem is tudom, Bella… Ez valahogy nem hangzik okos ötletnek. – Cissy berögzült mozdulatokkal tölti ki a teát egy-egy csészébe, és közelebb tolja hozzá a tejszínt. Fél szeme végig az asztal melletti gyerekszékben ülő szőke kisfiún van. Ő inkább a gyerek felé se néz. – Lucius szerint nincs mit tenni, és tudod, hogy mindig is ő állt a Nagyúrhoz legközelebb. Ha akarna tőlünk valamit, üzenne…
Érzi, hogy fejébe száll a vér ezekre a szavakra. Sosem Lucius volt az, aki a legközelebb állt a Nagyúrhoz. Az agyafúrt, ügyes Lucius Malfoy, aki mindenkivel elhitette, hogy a Nagyúr bizalmasa, őt sose ejtette át!
– Nekem üzent, Cissy! – megfogja húga finom, hófehér kezét. Cissy épp hogy csak rápillant, és halványan elmosolyodik, majd elhúzza kezét az érintése alól, és a gyerekhez lép. Kedves, türelmes mozdulatokkal kezdi etetni. – Első voltam a követői között, te sem tagadhatod, Cissy! – Az etetőszék és a gyerek mögé lép, hogy elkaphassa Cissy pillantását. De ő csak fiára figyel. – Hallom a hangját; szüksége van ránk. Nem fordíthatunk neki pont most hátat. – Elkapja Cissy kanalat tartó kezét, és enyhén megszorítja. Húga rápillant, összevont szemöldökén látja; pillanatokon belül mérges lesz.
– Bella, most várakozni kell. Ha a Nagyúr itt hagyott bennünket, akkor oka volt rá. Nem láthatod minden tervét. Ne akarj te is az elsők között lenni, a nőknek más a dolguk. Van férjed, Bella, legyen végre családod is. Ez most a felkészülés, az erősödés ideje. Lucius jobban tudja, hidd végre el!
Ellép a húga mellől, és lassan visszaereszkedik helyére. Kezébe veszi a díszesen festett porcelán csészét és belekortyol a teába. Legyen családja! Valahányszor meglátja a gügyögő szőke kisfiút, eszébe jut: lehetne. Lehetett volna. Lett volna. Nem akar erre gondolni.
– De mi van, ha elárulták? Cissy, mi van, ha valami olyan történt, amire nem kész… – elharapja a mondatot, és Cissy is bosszúsan pillant rá.
– Higgy jobban a Nagyúrban!
Mintha mondani kéne neki! Egyszerűen csak nem képes felfogni, hogy ő, aki mindenkinél hatalmasabb, és már csak egy lépésre volt a teljes győzelemtől, csak úgy itt hagyhatta őket. És erről semmit sem mondott el neki. És most ott az az auror, aki talán tud valamit erről az egészről. Ostobák lennének, ha nem próbálnák meg…
Egy határozott ajtócsapódás után besétál Lucius, s köpenyét az egyik székre veti. Könnyedén megcsókolja Cissyt, megborzolja fia szőke haját, neki csak kimérten biccent. Leül vele szemben egy székre, és belekortyol Cissy csészéjébe, majd fintorogva egy melegítőbűbájt küld a teára.
– Na, Bella, milyen újabb nagyszerű tervvel álltál elő nekünk?
Dühösen horkant fel, mielőtt válaszolna neki. – Hallom, szerinted családot kellene tervezgetni, ahelyett, hogy felkutatnánk a Nagyurat.
– Hát rád férne, az biztos. – A férfi olyan pimaszul méri végig, hogy legszívesebben felpofozná. – A Nagyúr rejtőzködik, hogy elaltassa ellenségei figyelmét. Persze nem csoda, hogy te ezt nem látod be. A nők olyan…
– Ne merészeld még egyszer ezt mondani –hajol át az asztal fölött, és dühösen Lucius arcába sziszeg. – Ne merészelj megvetni, mert nő vagyok.
– De ha egyszer az vagy, Bella! – Lucius gonosz mosollyal dől hátra. Élvezi, hogy hergelheti. Nem akarja neki megadni ezt az élvezetet. Tudatosan igyekszik megnyugtatni magát.
– Lucius, a Nagyúr üzent nekem. – Igyekszik nyugodtan beszélni, mélyen a férfi hideg, szürke szemébe nézve. – Szüksége van ránk. Meg kell találnunk, és támogatnunk kell.
– Ostobaság! Miért üzenne a Nagyúr pont neked?
– Én vagyok az első…
– Te csak egy gyenge nő vagy, Bella! – vág közbe Lucius megvetően. – Ne szólj bele a férfiak dolgába!
Lehajtja a fejét, és mélyet sóhajt. Sosem jut dűlőre ezzel a patkánnyal. Nem is érti, hogy Cissy mit szeret benne. Persze Cissy mindig szerette otthonülő úrilányt játszani, és sosem akarta bepiszkolni a ruháját meg a kezecskéjét. Hirtelen nem tud nem megvetéssel pillantani húgára, aki az etetést befejezve most a karjaiba veszi fiát. Mintafeleség, mintaanya.
– Azok az aurorok, Longbottom, meg a felesége, hallottad mit mondtak, nem? Hogy a Nagyúr eltűnése várható volt, meg előkészített csapda. És a minisztérium mindent szépen elrendezett.
Lucius kétkedve vonja fel a szemöldökét. – Csakugyan ezt mondták volna? Nem inkább azt, hogy még azt is a minisztériumnak köszönhetik a könnyes szemmel, meghatottan hálálkodó sárvérűek, hogy a Nagyúr nem fenyegeti többet őket? Szeretnének besöpörni minden dicsőséget!
– De ez mégiscsak hihetőbb, mint az, hogy egy kölyök győzte le! Egy egy éves kölyök! Mint a tiétek! – A gyerek felé int, aki most Cissy karjaiba simul.
Luciust láthatólag szórakoztatják szavai. – Ó, ha tudnád, hogy Draco mennyi mindenre képes! – Gúnyosan felnevet, és most ő hajol közelebb az asztal fölött. – Ebből látszik, hogy buta liba vagy, Bella, aki ahelyett, hogy hallgatna, még ki is mutatja ostobaságát. Persze, hogy nem győzhette le egy gyerek! Épp az volt a Nagyúr terve, hogy furcsa körülmények között tűnik el. Aztán azok csak beszéljenek, amit tudnak!
– Honnan vagy benne ennyire biztos? – kérdezi dühösen.
– Mindenesetre hihetőbb, mint ez a „hallom a lelkemben a hangját”–őrület… – vigyorodik el elégedetten Lucius. Ökölbe szorítja a kezét, annyira szeretné megpofozni ezt a nagyképű patkányt.
– De meg fogod bánni… – megcsóválja a fejét, de Lucius egyre csak vigyorog. Ő komoran folytatja: – Ha most nem tesztek semmit, elvész a hiteletek a Nagyúr előtt. Minket, egyedül minket fog igaz követőinek tartani, akik nem pártoltunk el tőle akkor sem, amikor mindenki halottnak hitte. Rajtad a választás: a Malfoyok a Nagyúr legkedvesebb követői között legyenek, vagy az utolsó, megvetett talpnyalói között?
Lucius dühösen mordul fel: – Elég! Nem hallgatom tovább az ostobaságaidat!
– Ó, most megijedtél, ugye? – gúnyosan mosolyodik el. – Ettől azért fél a nagy Lucius Malfoy… Mi lenne, ha a Nagyúr rájönne, hogy csak a hatalom miatt vetted fel a Jegyet, nem is azért, mert hittél benne és az elveiben?
Lucius felpattan, ő azonnal követi. Pálcát rántva merednek egymásra. – Nem veszem túl jó néven, ha egy olyan nő papol nekem az elvekről, aki lefeküdt egy sárvérűvel! – veti oda a férfi kegyetlenül.
– De Lucius… – szól közbe Cissy figyelmeztetően, de hangjában ott bujkál a mosoly. Élvezi azt, amit férje művel.
Egyetlen dühös pillantást vet húgára, majd Lucius előtt terem és oldalába fúrja pálcáját. – Én meg azt nem tűröm, hogy sértegessenek! – sziszegi dühösen. Látja, tisztán látja a Lucius arcán átsuhanó pillanatnyi félelmet. Sokkal jobb harcos ennél a majomnál, és ezt mindketten tudják.
– Bella, Bella… Nem akarok neked fájdalmat okozni. Nem szívesen küldöm a Szent Mungóba egy vendégemet se, pláne, ha hölgy az illető – gúnyosan nyomja meg a „hölgy” szót. – Pláne, ha a nejem nővére…
Kicsit hátrébb lép, de Lucius továbbra is érezheti pálcája végét az oldalánál. – Soha, soha senki mással nem tettem meg, csakis a férjemmel! – szól dühösen a férfire meredve. – Bizonyíthatja Rod, a szüleim, a nejed és a Nagyúr. Tiszta maradtam!
– Oh – Lucius arrébb lép és gúnyosan vigyorodik el –, pedig mindenütt ezt beszélik. Úgy tűnik, akkor nem igaz minden pletyka…
Érzi, hogy elvörösödik a szégyentől. Greg, bármilyen szemét, mégse volt sárvérű. Még ha most az is a felesége. És ő nem tette meg vele soha. És ezt Cissy épp oly jól tudja, mint ő. A szüleik alaposan kivizsgáltatták.
Húgára pillant, és még elcsípi a vigyort, amit Cissy a pillantását elkapva eltüntet szája sarkából. Most már nem csak a szégyen színezi pirosra az arcát, hanem a düh is. Lassú léptekkel tér vissza helyére. Leül, és némán méregeti őket. Lucius elkortyolgatja a teát, arcán folyamatos az elégedett mosoly. Cissy kezéből lekéredzkedik a gyerek, és ahogy anyja leteszi, négykézláb elindul a székek alá.
Megunja nézni őket, s gyors mozdulattal hörpinti fel az utolsó korty teát, majd feláll. – Tehát ne számítsunk rátok?
– Nem érdekelnek minket a téveszméid, Bella. – Lucius leguggol fia mellé és megsimogatja a haját.
– Rod is benne van – suttogja, és érzi, hogy összeszorul a torka a férfi gúnyos pillantását látva.
– Rod? Az az ostoba gyilkológép? Nem olyan nehéz rávenni, hogy fájdalmat okozzon valakinek, Bella! Ez még nem jelenti azt, hogy nem vagytok ostobák! Minden férfi közül, akit ismerek, ő a legnagyobb vadbarom! De egyvalamit jegyezz meg: Mi nem fogjuk tartani értetek a hátunkat. Ha elfognak, vihetnek az Azkabanba. Nem teszek semmit, még ha a feleségem húga vagy is!
Most újra Cissyre néz, aki felpillant a szék mellett játszó fiáról. – Ne légy ostoba, Bella. Hagyjátok…
– Cissy, ezt nem a szórakozás kedvéért tesszük majd meg! – csattan fel.
– Én… Nem is tudom. Néha azt hiszem, hogy te ezt igenis élvezed… – Cissy megcsóválja a fejét. – Ha bezárnak, ránk ne számíts. Én nem fogok könyörögni érted.
Nem felel neki. Felkapja köpenyét, magára kanyarítja és elindul kifelé. Felfordul a gyomra ettől a dicső halálfaló-párostól, akik a családi békéjüket őrizgetik ahelyett, hogy a Nagyurat szolgálnák. Eddig is undorodott Luciustól, de most láthatta, hogy Cissy is egy követ fúj vele. A gyerek… A gyereket meg azóta gyűlöli, amióta Cissy bejelentette a nagy hírt. Rohadt Malfoyok!
Ha egyszer, csak egyszer megadatik majd, hogy ők kérnek tőle valamit, hát nem könyörög értük! Egyetlen csepp vérükért sem könyörög! A Nagyúr büntesse meg őket végleg, és ő nevetni fog a sírjuk, a fiuk sírja fölött. Igen, kacagni.
Tűnjenek már el!
Az oldalára fordult, és felhúzta lábát, hogy melegítse testét. A Dögök boldog léptekkel távoztak. Kifacsarták. Nem maradt benne semmi hit, semmi remény. A cella, a kőfalak a világos varázslók szerint azért vannak, hogy megvédjék őket a Dögöktől. Hát nem. Elzárják őket tőlük. Ha tehette volna, már rég a karjaikba veti magát. Odakint, a folyosón a Dögök vágytól remegve várták a csókját. Egyetlen fagyos pillanat, és megszabadult volna minden emléktől.
Arcán lassan, meg-megtorpanva csorogtak álla felé a könnyek. Nem akart eszméletet többé. Nem akart tudatot és létezést és emlékeket. A rohadt világos varázslók, a jóságos szörnyetegek elzárták tőlük még ezt az utolsó lehetőséget is. Ugrást önként az öntudatlanságba.
Aludni.
Aludni akart már. Többet nem adhatott ki magából. Úgy parancsolt magára a néma sürgetéssel, ahogy valaha a Nagyúr tanította: „Ürítsd ki az elméd!” Lehunyta szemét, hogy ne lássa tovább a percről percre sötétedő cellát. Közelgett végre az éj. Az Életben az álmok ideje közelgett, a pokoli emlékek szigetén csak az álomtalan álomé.
Nem akart gondolni semmire se többé, nem akart nekik újabb esélyt adni. Gyorsan körbebástyázni magát az okklumencia védfalával, ezt akarta. De tudta jól, hogy az csak a gondolatok ellen véd. Az érzései újra és újra elhagyták úgyis. Besúgókként kúsztak ki a falakon és megkeresték a Dögök izgatott, kiéhezett orrát, jelezve, itt van még valaki, aki érez. Akit van hogyan gyötörni.
De nem volt már benne több öröm, mára elfogyott. Ezt már a Dögök is tudták, hidegük csak a testét borzongatta. Közönyös, megfáradt lelkét nem tudták elérni.
Kiáltások.
Expecto patronum!
Az őrök elűzték a Dögöket; éjszakára megszabadították őket. De ez is csak arra kellet, hogy visszatérjen a hit, a remény. És másnap legyen mit elszívni megint. Elszánt mozdulatokkal törölte le arcáról az utolsó könnycseppeket, s felült.
Csoszogás-suhogás.
Vacsora.
Gyomra éhesen kordult meg: a teste is cserbenhagyta. Mire lassú, kimerült agya végiggondolta, hogy inkább az éhhalál, mint egy újabb napnyi ilyen szenvedés, karja már rég kinyúlt az étel után, sőt, a nagyját már be is habzsolta. Szenvedélyes, nagy kortyokban nyelte a vizet. Teste, mint az őrült kapaszkodott az életbe, és agya sírva rimánkodott a halálért.
Teljes sötét.
Odakint, az Életben talán feljött a hold, és fénye rideg-ezüstre színezte a sziklák kiálló széleit. A tenger dühös hullámokat hajigált a parthoz, zajuk elnyomta az őrök talársuhogását. A cellákban a társak utolsó léptei is elhaltak lassan. Az ágy nedves volt a könnyektől és az izzadságtól, de mégis melegebbnek tűnt így, még ha tengeri szél cirógatta is, mint a Dögök jeges lehelete.
Elnyújtózott.
Mély lélegzet. Be-ki. Be-ki.
Csipp-csöpp.
Most hallani az esőt.
Agya lassan suhant az enyhet adó sötétség felé. Ebbe belesüppedni jó.
Vége a napnak.
Eggyel kevesebb nap ebből a rohadt életből.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!