A gyufa halk sercegéssel meggyulladt, a kis láng aranylóra színezte az asszony kezét, ahogy a kanóchoz tartotta. A gyertya szinte vidáman lobbant fel, és lángja mintha érdeklődve körbenézett volna a helyiségben: minden irányba kilengett a huzatban, amit az asszony visszahúzódó keze keltett. Olyan mély csend ereszkedett a szobára, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani – ha történetesen akár egyetlen légy is arra jár éppen. De Harry Potter biztos volt benne, hogy minden légynek van jobb dolga annál, hogy itt legyen, és általában, minden épp elméjű élőlény jobban el tudná tölteni a Halloweent annál, ahogy ő volt kénytelen tölteni. Az anyjára pillantott. Lily vörös haja csillogott az asztalon sorakozó gyertyák lángjának fényében. Háta kissé meghajlott, mintha különösen öreg és törődött lenne, s most, ezen az estén Harry úgy érezte, hogy anyja tényleg évekkel idősebb a koránál – s idősebb a boldog, gondtalan napokon megszokott önmagánál is. Harry sisteregve fújta ki a levegőt, megtörve ezzel a csendet, és elfújással fenyegetve az előtte álló gyertyát.
Amióta csak az eszét tudta, ezzel töltötte Halloween napját, még a Roxfortból is hazatért minden október harmincegyedikén, és késő estig maradt, miközben társai az ünnepi lakomán ültek, és a házimanók különösen finom süteményeit tömték magukba. Ő ezalatt kötelező érvénnyel emlékezett. Az anyja, aki az év nagy részében mindenfajta lelkiismeret-furdalás nélkül élt együtt azzal a férfivel, akit előző férje ki nem állhatott, ilyenkor mindent elkövetett, hogy méltóképpen állítson emléket James Potternek. Harry pedig, aki nem is emlékezett volna vér szerinti apja arcára, ha nem kellett volna minden évben felidéznie, kénytelen volt elfogadni, hogy ez ellen semmiképpen se tud fellázadni. Így beletörődően figyelte, ahogy anyja elővesz egy díszes fiolát, amelyben kusza ködként kavarog a nagy becsben tartott emlék. Lily lassú mozdulattal töltötte át az üvegcse tartalmát az asztal közepére helyezett, díszes peremű kőtálba, amelyet Harry hozott el a Roxfortból, miután Albus Dumbledore kölcsönadta nekik – mint minden évben.
Lily a fiára pillantott, Harry mély levegőt vett, majd arcát engedelmesen a tálhoz hajtotta. A világ megbillent körülötte, és a következő pillanatban egy nappaliban találta magát. A kandallóban tűz pattogott, a szőnyegen egyéves kisfiú játszott, a fotelben Lily üldögélt, s könyve fölül a gyerekre pislogott. A kép annyira idilli volt, hogy Harry önkéntelenül elfintorodott. Anyja, aki utána érkezett az emlékbe, karjára tette a kezét, s biztatóan megszorította. James Potter most lépett be a szobába, s gyengéden simította végig felesége fürtjeit. Harry elképesztően hasonlított hozzá, olyan volt, mintha az ablakon gyorsan, rutinszerűen kipillantó férfi öccse lenne: haja, arca, még szemüvege is Jamest idézte, egyedül a szemét örökölte anyjától. Azok a zöld, mandulavágású szemek, amelyeket Harry örökölt, most megteltek könnyel, ahogy a néhai férj minden mozdulatát követték, és Harry az égre emelte szemét. Nem emlékezett már rá, hogy mióta volt, hogy a kötelező múltidézések alkalmával szinte ügyet sem vetett vér szerinti apjára, és csak azt a pillanatot várta, amikor nevelőapja feltűnik.
James Potter megdermedt, miközben az ablakon túli tájat figyelte.
– Lily… – Harry megborzongott a férfi hangjától. Anyja azt mondta, hogy ahogy idősödik, egyre jobban hasonlít a hangja is James Potterére, s Harry kedvetlenül állapította meg, hogy Lily nem tévedett. Figyelte, ahogy anyja fiatalabb mása feláll, és férje mellé lép. Hangos dörrenés hallatszott, és úgy tűnt, megremegnek a falak.
Harry érezte, hogy anyja önkéntelenül megszorítja kezét, s finoman, biztatóan adta vissza a gesztust. A házat újabb robbanás rázta meg, és Harry gyermekkori önmaga megijedt és sírni kezdett.
– Ő az! Lily, fogd Harryt és menekülj! – kiáltott James, és felkapta Harryt, felesége kezébe nyomta, majd az előszoba felé szaladt. – Ő az! Fuss! Menekülj! – kiáltott még vissza a válla fölött, és ügyet sem vetett arra, hogy Lily mondana valamit. – Majd én feltartóztatom! – James hangja már csak az előszobából hallatszott, és Harry sokadszorra nézett szembe a ténnyel, hogy ezek apja utolsó pillanatai. Utálta, hogy mindez semmit sem jelent neki, de nem tudott mit tenni. Követte anyját, aki az előszoba ajtajához lépett, hogy lássa, ahogy Voldemort betöri a bejárati ajtót.
– A híres Potter! Dumbledore legjobb embere! Elárulva, csapdában! – Harry idegesen hőkölt vissza az ajtón belépő férfi láttán, akinek gúnyos nevetése torz vigyornak tűnt. Voldemortot alig észrevehető árny követte, aki az ajtóhoz lapulva figyelte a két férfi párbaját. Harry tekintete Perselus Pitonra tapadt. Aggodalmas, izgatott arccal nézte a harcolókat, és amikor felvillant a zöld fény, Harry pontosan tudta, hogy elégedettség tölti el Perselus Pitont. Gyűlölte bevallani, de osztozott ebben az elégedettségben.
Voldemort beljebb jött – az idősebb Lily gondosan kitért az útjából –, és végigmérte a nőt, aki a csecsemőt próbálta elrejteni.
– Félre! – Harry Perselusszal egyszerre hőkölt vissza, amikor anyja fiatalabb mása nekicsapódott a szekrénynek. Az asszony azonban azonnal összeszedte magát, pálcát rántott, és Voldemort elé ugrott.
– Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!
– Állj félre… – szólt rá Perselus halkan, de Lily egyetlen pillantásra sem méltatta.
– Állj félre, ostoba! – kiáltott Voldemort is.
– Nem tehetitek! – sikított Lily, de Perselus előre lépett, és elrántotta a nőt az ágy elől. Egyetlen gyors varázslattal elnémította, s karjait leszorítva szinte átölelte, úgy fogta le.
Harry képtelen volt levenni a szemét arról, ahogy Lily vergődött a férfi karjai között. Fel sem fogta, hogy tőle néhány lépésre éppen azt az abszurd képet láthatná, hogy Voldemort éppen őrá emeli a pálcáját, csak azt a részben gyengéd, részben nagyon is határozott ölelést nézte. Közelebb lépett hozzájuk, hogy ne szalassza el azt, ahogy Perselus a nő fülébe súgta:
– Hunyd le a szemed, ne nézz oda! – Aztán felvillant a zöld fény.
És az átok visszapattant a gyerek Harryről, villám alakú sebhelyet hagyva a homlokán. A zöld fény telibe találta Voldemort mellkasát, és a férfi egyetlen hang nélkül csuklott össze. A teste megremegett, és a házat újabb robbanás rázta meg. A mennyezet beszakadt, és csak Perselus ezüstösen villanó varázslatának köszönhették, hogy nem omlott a fejükre. A cserepek, téglák elkerülték őket, de Lily nem foglalkozott vele; a földre rogyott, s úgy kúszott el a kiságyig. Amikor felfogta, hogy az ijedtségen és a vörösen izzó sebhelyen kívül semmi baja az ordító gyereknek, a kezébe vette, és babusgatni kezdte.
Harry biztos volt benne, hogy Lily akkor fel se fogta, hogy Christopher Prospeer berontott a romok közé, és rátámadt Perselusra. A férfi azzal foglalkozott, hogy mi maradt Voldemort testébő a robbanás után, és mint a kisgyerekek a bábszínházban, Harry úgy akarta sokadszorra is figyelmeztetni Perselust, hogy ellenség közeledik mögötte. Ő azonban Harry kiáltása nélkül is időben észlelete a támadást, és a fiú sokadszorra is tágra nyílt szemmel figyelte az egyik legcsodálatosabb párbajt, amit életében látott. Christopher lefegyverezte Perselust, és a következő, elemi erejű átkot a férfi csupán a tenyeréből áradó, ezüstös pajzzsal védte ki. Christopher megdermedt, és leeresztette pálcáját.
Harry érezte, hogy újra megszorítják a karját, és anyját látta maga mellett.
– Gyere, fiam…
A romok elmosódtak körülötte, mielőtt még odaért volna Albus Dumbledore és Sirius Black, és felsegítették volna Lilyt a földről, ahol könnytől áztatott arccal ringatta kisfiát. Harry újra a konyhában találta magát, előtte az asztalon nyugodtan állt a kőtál, és a gyertyák ismerősen pislogtak felé. Ösztönösen ölelte át az anyját, akinek az arcán lassan csorogtak a könnyek. Nem tudta, mit mondhatna neki. Köszönte szépen, hogy James Potter harcba bocsátkozott a kor legnagyobb sötétmágusával, és az életét adta a családjáért, akiken, anyja magyarázata szerint ezért nem foghatott az Avada Kedavra, de nem érzett semmit sem iránta. Az évente ismétlődő megemlékezésből egyedül Perselus érdekelte, egyedül őt akarta látni, és anyja reszkető, töredelmes vallomásából is mindig csak az kötötte le, hogy hogyan talált végül támaszra Perselus Pitonban.
– Neki köszönhetjük, hogy élünk – suttogta Lily, és Harry ügyetlenül megsimogatta a hátát. Nem tudta, anyja kire gondol – neki ugyanis többször is volt már alkalma átgondolni az emléket, s meggyőződése volt, hogy Lily éppenséggel Perselusnak köszönheti az életét, aki félrerántotta. Sőt, úgy érezte, hogy ő maga is, hiszen a halálos átok elkerülése után még nyugodtan a fejére eshetett volna egy cserép a beszakadó tetőről, akkor pedig apja áldozata teljesen felesleges lett volna.
Lily lassan megnyugodott, és leült a konyhaasztal mellé egy székre. Harry pálcája intésével odahívott egy pohár vizet, és anyja hálásan kezdte kortyolgatni. Harry a tenyerébe támasztotta az arcát, és némán várt. Hátra volt még egy bocsánatkérésszerű magyarázat arról, hogy a fiatal özvegy miért ment végül újra férjhez, és persze a keresztapja látogatása, aki nem győzte Lily orra alá dörgölni, hogy elárulta Jamest.
– Teljesen egyedül maradtam – kezdte Lily halkan. – Egyedül, veled. A Rend pár napig segített, sőt, Molly és Arthur Weasley még azt is felajánlotta, hogy hozzájuk költözhetünk, de hogy lehettem volna a terhükre, amikor annyi kicsi gyereket neveltek olyan kevés pénzből? – Lily felpillantott, és Harry ösztönösen bólintott. – Kire számíthattam volna? A szüleinket már elvesztettük, a barátaink a háború után éppen olyan nyomorúságosan érezték magukat, mint mi. Szinte szégyelltem Christopherhez menni, hiszen ő elvesztette a kislányát és a feleségét is, nekem pedig te még mindig ott voltál. Perselus nyugodt volt. Egy biztos pont.
Harry magának is elővarázslt egy pohár vizet. Ismerte a történetet, de mégis jólesett hallani. Perselus Piton ott volt, hogy segítsen házat venni, berendezni, beköltözni. Ő és Christopher Prospeer – akik első találkozásuk párbaja után barátok lettek – volt végig Lily mellett, ők jöttek bármikor, ha gondja volt az asszonynak. Sirius magát okolta, mert ő ajánlotta az árulót titokgazdának, s a bűnbánat és legjobb barátja elvesztése feletti szomorkodás annyira lekötötte, hogy Lilyre már nem jutott ereje. Remus össze volt törve, hogy barátai élete is romokban hever, neki magának pedig még egy tisztességes lakásra se tellett, annyira szegény volt, nem, hogy segítséget nyújthatna. Perselus tudott segíteni és természetes volt, hogy idővel minden tekintetben vigaszt fog nyújtani az anyjának. Harry nem volt gyerek, tudta, hogy egy huszonegynéhány éves, özvegyen maradt nő nem élhet örökké egyedül. Bármit vágott is Sirius Black időnként az anyja fejéhez, Harrynek Perselus Piton jelenléte volt a természetes. Amióta az eszét tudta, Perselus mellettük volt, és az, hogy egy idő után nem csak hetente többször benéz, hanem minden nap ott van, velük él, magától értetődő volt. Akárhányszor végignézte ezt az emléket, Harry hálásan gondolt nevelőapjára, és semmit sem gondolt az apjáról. És ezt rémisztőnek találta.
Megszólalt a csengő, és Lily két tenyerével megdörzsölte arcát, hogy letörölje róla a könnyeket, miközben az előszoba felé tartott. Harry egy pálcaintéssel teavizet tett fel, és a gyertyák helyett fáklyákat gyújtott. Sirius Black határozott léptekkel érkezett a konyhába.
– Harry! – Harry elmosolyodott, és hagyta, hogy keresztapja megfogja az arcát, és néhány másodpercig szemlélje. – Olyan vagy, mint ő volt. Megszólalásig – mondta Sirius, és egy bólintással nyomatékot adott szavainak. Ez volt az ő rituális köszöntése, amelyet minden alkalommal elmondott, ha meglátta Harryt – utoljára éppen a fiú születésnapján. Most visszapillantott a háta mögé, és hozzátette: – Hát nem?
Harry átlesett Sirius válla fölött, és meglátta Remus Lupint, aki Lilyvel a nyomában belépett az ajtón.
– De, csakugyan hasonlít – értett egyet Remus, és sápadt arcára erőltetett egy mosolyt. – Szervusz, Harry.
– Üljetek le – intett Lily a székek felé. – Azonnal kész a tea – tette hozzá, és csészéket vett elő a szekrényből. Harry ismerte ezt a készletet, James szüleitől örökölték, és nem használták máskor, csak ezen a napon. Önkéntelenül elhúzta a száját. Lily, aki mugli neveltetésének köszönhetően még ennyi év után is szívesebben végezte a konyhai teendőket kézzel, mint varázslattal, nyugodtan sürgölődött körülöttük.
– Hát újra itt vagyunk – sóhajtott fel Sirius. – Tizenöt év. Tizenöt éve vagy más asszonya, Lily.
– Tizenhárom éve – javította ki az asszony halkan. – Tizenhárom éve mentem újra férjhez.
– Ugyan, nem csak erről van szó! – csattant fel Sirius. – Már jóval előbb beköltöztetted Pitont abba a házba, amit a Potter-örökségből vettél!
– És amit Perselus keresett, segített megvenni, újíttatott fel, rendezett be – mondta Lily nyugodtan, s csípőre tett kézzel mérte végig Siriust. A férfi megcsóválta a fejét, azonban mielőtt visszavághatott volna, Remus közbeszólt.
– Hagyd békén, Tapmancs. Tovább kellett lépnie.
Sirius összeszorította a száját, és néhány másodpercig csend honolt a konyhában. A víz hangos zubogással forrt fel, és Harry néhány pálcaintéssel mindenkinek töltött a csészéjébe. Lily közben lassan leereszkedett az asztal túloldalán álló székbe, és tenyerébe temette az arcát. Harry nem nézett Siriusra. Dühös volt rá, és félt, hogy a pillantása elárulja. Ha volt valami, amit Perselus Piton igazán megpróbált megtanítani neki, akkor az az volt, hogy soha ne mutassa ki az érzéseit. Ezt a képességet egyébként nap mint nap leshette el nevelőapjától, aki még családi körben is tudott olyan távolságtartó lenni, mintha egy osztálynyi elsőssel ülne egy helyiségben. Harrynek volt még mit dolgoznia azon, hogy elsajátítsa Perselus hidegségét – ahogy erre nevelőapja rendszeresen fel is hívta a figyelmét.
– Mi újság a jó öreg Roxfortban, Harry? – fordult most felé Sirius. Harry mosolyt erőltetett az arcára, miközben válaszolt.
– Minden a régi. A tanárok még otthon se hagyják békén az embert – pillantott Remusra mosolyogva. – Remélem, nem azért jöttél, hogy számon kérj rajtam valami dolgozatot…
Remus Lupin tanította a sötét varázslatok kivédését a Roxfortban. Harryék pontosan tudták, hogy Albus Dumbledore azzal, hogy neki adta ezt az állást, csaknem az éhhaláltól mentette meg Remust. A férfi ugyanis kisfiú kora óta vérfarkas-kórban szenvedett, és a havonta jelentkező legyengülés és betegeskedés miatt, amely az átalakulásait kísérte, rövid úton elbocsátották minden állásából, lett légyen az varázsló vagy mugli munkahely. Ha rájöttek betegségének titkára, hát azért, ha azonban nem leplezték le, akkor megbízhatatlannak minősítették, mert annyit hiányzott. Az iskolában azonban megoldották a helyettesítéseket – többnyire éppen Perselus volt az, aki Remus óráit is megtartotta –, és Harry maga úgy vélte, hogy nem keveset köszönhet Remus oktatásának.
– Ezúttal megkegyelmezek neked – mosolyodott el Remus. – Nem is nagyon lenne mit számon kérnem, kiválóan teljesítesz – tette hozzá, ezúttal Lilynek szánva szavait. Az asszony büszkén mosolyodott el.
– Hiába, a vér nem válik vízzé – veregette meg Sirius Harry vállát. – Apádra ütöttél.
Harry tetetett vidámsággal fogadta keresztapja dicséretét – Perselus szájából ugyanez a legnagyobb sértésnek számított volna, s Harry nehezen tudott elvonatkoztatni nevelőapja véleményétől. Kedvelte Siriust, de valójában apja iskolai társaságából Remus Lupin állt hozzá a legközelebb. Ez részben annak volt köszönhető, hogy Remus, aki soha egyetlen rossz szót sem szólt Lily házasságára, sokkal gyakrabban járt náluk, mint Sirius, másrészt pedig Harry azért is kedvelte jobban a sápadt, komoly férfit, mert Perselus is egészen jól kijött vele.
– Mindenesetre megnyugtató, hogy te tanítod őket, Remus – szólt közbe Sirius. – Örülök, hogy Albus nem vesztette el teljesen az eszét, és bízta rá ezt a tárgyat Pitonra. – Harry karján megfeszültek az izmok, és egészen lassan fordult keresztapja felé.
– Miért, azzal talán valami probléma lenne? – A hangja kimért maradt, és Sirius összeszűkülő szemekkel válaszolt:
– Ha valaki halálfaló volt, és a fél ifjúságát sötét varázslatok gyakorlásával töltötte, ne legyen olyan álszent, hogy sötét varázslatok kivédését tanít gyerekeknek. Védte volna ő ki annak idején Voldemort csábítását…
– Mindenkinek megvannak a saját bűnei – szólt közbe Lily. – Ne akarj éppen te prédikálni.
Harry nyelt egyet. Évekkel ezelőtt éppen ezeket a szavakat hallotta anyjától, amikor egy alkalommal dühösen rohant ki a James Pottert dicsőítő megemlékezés ellen. Nem akarta otthagyni a Roxfortot Halloween éjszakáján, és nem akarta többet újra látni az emléket sem. Így dühében Lily fejéhez vágta, hogy tudja, apja mennyi kegyetlen gorombaságot követett el diákkorában, mert Perselus elárulta neki. Lily a férfi felé fordult, aki eddig hideg nyugalommal figyelte Harry tombolását, és egészen halkan mondta ugyanezeket a szavakat. Perselus egy másodpercig némán meredt feleségére, majd felállt, és egyetlen szó nélkül dehoppanált. Harry soha többé nem mert tiltakozni az emléknap ellen.
– Azért ne ess túlzásba, Lily! – csapott keményen az asztalra Sirius. – Te is tudod, miket műveltek a halálfalók, úgyhogy kár a férjedet védened! Ha nem tévedek, most már újra viseli a bélyegét, szóval le sem tudja tagadni, hogy Voldemort lelkes követője!
– Volt – mondta nyomatékosan Harry.
Sirius rábámult. – Talán. De ha van egy csöpp eszed is, nem hiszel el mindent Pipogyusznak… – mordult a fiúra. – Alattomosabb, mint hinnéd!
– Nem is ismered! – csattant fel Harry.
– Soha többet ne merd így hívni a férjemet! – kiáltott fiával egyszerre Lily is.
Sirius az asszonyt figyelemre se méltatta, csak Harrynek válaszolt:
– Talán nem ismerem, de te sem ismered túl jól, azt lássuk be… Piton pontosan tudja, hogy hogyan vezessen meg.
– Sirius! – Remus idegesen szorította meg barátja karját. – Túlzásba esel!
– Nem, te vagy túlságosan is meghunyászkodó, Remus! – vágta rá Sirius dühösen. – Legalább egyvalaki maradt még, aki emlékezteti Lily Evanst arra a tizenhét éves diáklányra, aki valaha volt. Én még emlékszem, hogy mit mondtál a halálfalókról, hogy auror akartál lenni, hogy mit gondoltál Perselus Pitonról. Ha mindenki más elnézi neked a pálfordulásodat, én akkor is emlékezni fogok arra, hogy kit árultál el, Lily!
– Kit árult el? – csattant fel Harry. – Egy nagyképű hólyagot, aki többedmagával támadt védtelen emberekre?!
– Harry! – Nem volt szükség arra, hogy a három felnőtt egy emberként pattanjon fel, és nézzen rá megbotránkozva ahhoz, hogy tudja: túlment a határon. Szégyenében lehajtotta a fejét, de nem azt bánta, hogy mit gondol az apjáról, hanem azt, hogy nem tudta féken tartani a nyelvét.
– Figyelj a fiadra, Lily, különben az a mocsok teljesen elfeledteti vele, hogy kinek köszönheti az életét – mondta végül Sirius.
– Azt hiszem, jobb, ha megyünk – állt fel Remus. Sirius nem vitatkozott, és Harry még mindig lehajtott fejjel, égő arccal ült, miközben Lily kikísérte a vendégeket. Sirius vissza se nézett, Remus elmotyogott egy köszönést, Lily pedig halkan behúzta maguk mögött az ajtót. Sokkal tovább maradtak kint, mint ameddig egy egyszerű búcsúzás tartott volna, és Harry biztos volt benne, hogy róla beszélnek. Beharapta az ajkát, és némán simogatta teáscsészéjén a virágos mintát.
Lily lassan lépett mellé, és lágyan simogatta meg a fejét. – Fiam… Apád sok őrültséget csinált fiatal korában, de attól még az egyik legbátrabb és leghősiesebb ember volt, akit csak ismertem…
– Én azt hiszem, bátrabb dolog úgy tenni, mintha az ellenség része lennél, kockáztatva a lelepleződést is, mint egyszerűen csak harcolni – felelt Harry halkan. Hallotta, hogy anyja elmosolyodik.
– Perselus nagyszerű ember, de hidd el, elég, ha ezt mi tudjuk. És azzal, amit apádról mondtál, szörnyen megbántottál mindnyájunkat. Jó lenne, ha napokban felkeresnéd Siriust, és bocsánatot kérnél tőle.
Harry felemelte a fejét. – Nem vagyok már kisgyerek – sziszegte dühösen.
– Éppen ezért kellene felnőtt módjára tisztáznod vele a félreértéseket – felelt Lily halkan. – Most pedig ideje indulnod. Sokáig maradtál.
Harry engedelmesen állt fel. Egyetlen pálcaintéssel egy fadobozba varázsolta a merengőt, és felvette. Anyja odalépett hozzá, és hosszan, szeretettel ölelte magához. Jólesett ez a törődés, és Harry mélyeket szívott Lily összetéveszthetetlen illatából.
– Puszilom Perselust. És Violetet is – búcsúzott Lily, amikor Harry egyik kezében a dobozzal, másikban hop-porral a kandallóhoz lépett.
Perselus szolgálati lakásának a kandallója közvetlen összeköttetésben állt az otthonukkal. Harrynek azonban csak Halloween estéjén volt engedélye arra, hogy belépjen a férfi roxforti lakásába – máskor, ha beszélni akart Perselusszal, ugyanúgy a bájitaltan terem melletti laborjában kellett felkeresnie, mint minden más diáknak. „A többiek se ugorhatnak csak úgy haza az anyjukhoz” indokolta Perselus a döntését, hogy miért zárja ki Harryt a lakásából, és ezt az érvet végül Lily is kénytelen volt elfogadni.
– Perselus? – Harry kilépett a kandallóból, és körülnézett. A lakás üres volt, így Harry elindult a nagyterem felé, abban a reményben, hogy ott találja nevelőapját, vagy legalábbis néhány barátját.
Az ünnepi lakoma már jó ideje véget érhetett, és a legtöbb diák a hálókörletében üldögélt. Harry alig találkozott valakivel út közben, és a terem is meglehetősen kihaltnak tűnt, a mardekárosok közül csupán négy-öt fiatalabb diák ült még az asztal mellett. Harry szeme a Griffendél asztalára villant, és odaintett Hermione Grangernek, majd a tanári asztal felé fordult. Csupán két alak ült ott is, de éppen az a kettő, akikre Harry számított. Látszólag oda se figyeltek a diákokra, olyan elmélyülten beszélgettek, azonban, amikor Harry megállt az asztaltól tisztes távolságra – nehogy Perselus azzal vádolhassa, hogy ki akarta hallgatni őket –, mindketten azonnal felpillantottak.
– Gyere csak, fiam – intett Dumbledore kedvesen. Perselus kimérten biccentett. Harry igyekezett elnyomni felkavarodó rosszkedvét, és óvatos mozdulattal tette le az asztalra a merengőt tartalmazó dobozt.
– Anya üzeni, hogy nagyon köszöni, professzor úr – mondta. Tudta, hogy Perselus figyelmét sohasem kerülik el az apróságok, s remélte, hogy most feltűnik neki, nem mindketten köszönik, csak Lily.
– Nagyon szívesen, fiam – bólogatott az igazgató, aki láthatólag nem vette észre a megkülönböztetést, vagy legalábbis nem érdekelte. – Jó sokáig elmaradtál – tette még hozzá.
– Meglátogatott minket Sirius Black és Remus Lupin is – felelt Harry, és nyelt egyet. Perselus szeme összeszűkült Sirius nevének említésére, de továbbra se szólt egy szót sem.
– Hát persze – mondta az igazgató, mint akinek tudnia kellett volna, hogy Harryékhez vendégek is érkeznek. Igaz, mivel Sirius látogatása a visszaemlékezés része volt, talán csakugyan tudhatta. – Remélem, édesanyád jól van…
– Hát… minden rendben volt… – Harry nevelőapjára pillantott. Perselus állát összefont ujjaira támasztotta, és úgy tett, mintha az egész beszélgetés csak egy felesleges, zavaró tényező lenne, amit most kénytelen végighallgatni, mielőtt folytathatná megbeszélését Dumbledore-ral. Az igazgató szórakozottan bólogatott.
– Örömmel látom, hogy rendben visszaértél, és köszönöm, hogy ezt visszaadtad – intett a doboz felé. Perselusra pillantott, de úgy tűnt, ő nem akar hozzászólni a társalgáshoz. Dumbledore lehunyta a szemét egy pillanatra, majd Harryhez fordult. – Éhes vagy?
Harry megrázta a fejét. A torkát valami összeszorította, így egy falatot se tudott volna lenyelni. Perselus lassan ráemelte a tekintetét.
– Akkor ideje visszamenned a hálókörletedbe – szólalt meg komoran. – Mindjárt takarodó, és nem lenne túl jó, ha éppen te járkálnál tilosban.
Harry bólintott. Ha valami rosszat tett, az mindig „éppen ő” volt, míg ha valami jót… Azt többnyire hallgatás vagy gyér dicséret fogadta.
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, fiam – viszonozta Dumbledore a köszönést. Perselus biccentett. Harry keze ökölbe szorult egy pillanatra. Legszívesebben ráüvöltött volna az igazgatóra, hogy ne hívja a fiának, hiszen nem rokonok. De csak hallgatott, és hátat fordított.
– És Harry! – Perselus hangja megállította a fiút. Lassan fordult vissza. – Szólj Dracónak, hogy holnap tanítás után várom.
Harry úgy érezte, egyetlen szót sem tud kinyögni, így csak bólintott. Úgy tűnt, ez Perselusnak éppen elegendő, mert az igazgatóhoz fordult, és halkan folytatni kezdte a félbeszakadt beszélgetést. Harry kedvetlenül fordult el, és indult ki a teremből. A pincébe vezető folyosókon remegett a fáklyák lángja, és nyomasztóan kihalt volt minden. Harry elmotyogta a jelszót, majd belépett a zöldes fényekben úszó klubhelyiségbe. Még ahhoz sem volt kedve, hogy barátai mellé leüljön, ezért egy gyors biccentés után felsietett a szobájába, és ruhástul levetette magát az ágyára.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!