Szeptember elseje egyáltalán nem tartozott Harry Potter kedvenc napjai közé. Nem volt különösebb baja az iskolába járással, de a hosszú, kényelmes nyári hónapok után kevéssé füllőtt a foga hozzá, hogy újra beköltözzön a Roxfortba. Ráadásul ezúttal éppenséggel a nyári hónapok sem teltek teljes pihenéssel számára, így aztán nem is érezte úgy, hogy tökéletesen feltöltődve vág neki az iskolai évnek. Rosszkedvűen mérte végig a házat, míg arra várt, hogy odabent anyja az utolsó simításokat is elvégezze kishúga, Violet ládáján, és elinduljanak. Mellette a szomszéd asszony ráérősen csattogtatta metszőollóját, és a kerítés melletti rózsatövek fölül leste őket. Már kifaggatta Harryt, hogy hányadikba is fog járni, és mit is akar kezdeni, ha végzett az iskolával (jól begyakorolt hazugság volt a válasz valamilyen egyetemi oktatásról), és most, a témából kifogyva hallgattak.
– Jó reggelt, Mrs Piton! – köszönt a szomszédasszony mosolyogva, mikor Lily és Violet kilépett az ajtón, nyomukban Perselusszal, aki Violet ládáját hozta. – Hamar elszaladt a nyár, nemde? Megint elmennek a gyerekek az iskolába?
– Jó reggelt! – mosolygott Lily. – Bizony, nincs mit tenni, eljött az idő…
– Nehéz lehet megválni tőlük egész évre… Én sosem bírnám ki – mondta elgondolkozva az asszony.
– Nehéz, bizony – bólogatott Lily. – De most már indulnunk kell, különben lekésik a vonatot. Viszlát, Mrs Green!
Perselus hangos csattanással zárta le a kocsi csomagtartóját, némán odabiccentett a szomszédnak, majd beült az autóba. Lily vezetett, Perselus ugyanis egyáltalán nem kívánta elsajátítani a mugli közlekedés technikáit. Harry elgondolkozva nézte a szomszédos házakat, ahogy végighajtottak az utcán.
– Igazán nem esne nagy sérelem a hírneveden, ha néha köszönnél a szomszédoknak – jegyezte meg finom mosollyal Lily, férjére pillantva.
– Gondolod? – Perselus kétkedve vonta fel a szemöldökét.
– Szerintem, ha apa egyszer kinyitná a száját, az egész utca összeszaladna meglepetésében! – kotyogott közbe kihívóan Violet. Perselus vetett rá egy szúrós pillantást a visszapillantó tükörben.
– Bezzeg, ha te egyszer nem nyitnád ki a szád! Az volna csak szép! – morogta. Violetről azonban lepergett a szemrehányás és a gyilkos pillantás is, helyette elnevette magát.
– Menten szívrohamot kapnál!
Perselus az égre emelte a szemét, majd látványosan az ablak felé fordult, mint aki jelezni kívánja, hogy semmi kedve folytatni ezt a beszélgetést. Violet pedig az új tanévről és a tankönyveiről kezdett csacsogni. Másodéves volt, és egyelőre minden tantárgy és minden tanár különös izgalommal töltötte el. Harry emlékezett rá, hogy az első években ő is éppen ilyen izgatottan várta az iskolát, most azonban úgy vélte, hogy a hetedik év kezdetén már nem számíthat sok meglepetésre a Roxfort részéről, így kellemes fásultsággal hallgatta húgát, és örült, hogy éppen semmi más teendője nincs, csak az, hogy kinézzen az ablakon. Lily vidáman válaszolgatott lányának, Perselus kiismerhetetlen arccal ült, mint aki oda sem figyel az autót betöltő, csengő hangú beszélgetésra, Harry pedig hallgatásba süppedt. Violet éppen úgy festett, mint amilyen anyja lehetett ennyi idősen, csak éppen Perselus színeit örökölte, így fekete haja és egészen sötét, szürke szemei voltak. Harry sohasem értette, hogyan képes ennyire könnyedén venni apja feddését. Ő, ha Perselus akár csak helytelenítően pillantott rá, azonnal elhallgatott, és többnyire nem is igen szólt nevelőapjához a következő pár órában.
Violet azonban csak nevetett a férfin – csakúgy, mint Lily, bár kissé hangosabban. Harry még pontosan emlékezett arra, hogy egy évvel ezelőtt, augusztus 31-én este Violet hogyan keseredett el a gondolattól, hogy hosszú hónapokra itt kell hagynia az anyját. Bár egész nyáron nagyon várta a Roxfortot, és rongyosra olvasta a zöld tintával írt iskolai levelet, valamint azóta csak a könyveit pakolászta, és a pálcájából csiholt ki szikrákat, amióta bevásároltak az Abszol úton, az indulás előtti estén mégis elkámpicsorodott.
– Nem lesz semmi baj, kicsim – suttogta Lily a hajába, miközben finoman simogatta a hátát. – Hamar találsz barátokat, és meglátod, olyan jól érzed majd magad, hogy haza se akarsz jönni…
– Dehogynem… – pityeregte Violet. – Akár már holnapután hazajönnék…
– Ugyan már. És ha bármi baj van, ott lesz Harry…
– Hát persze, csak szólj, ha házit kell írnod valamiből, még megvannak a régi dolgozataim – bólintott Harry nevetve, és megsimogatta húga sűrű, fekete haját. – És majd megmutatom neked a kastély összes titkos folyosóját – tette hozzá. Violet felpillantott, és, bár az arcán még ott csillogtak a könnyek, szeme már nevetett.
– Vannak titkos folyosók?
– Hajjaj, meg elvarázsolt lépcsők! Meglátod, milyen jókat lehet kóborolni a jó öreg Roxfortban! – biztatta Harry.
– Potter, ne merészeld tekergésre tanítani a lányomat! – dörrent rá Perselus. Harry arcáról leolvadt a mosoly, ahogy felpillantott a férfira.
– De apa! – Violet huncut mosollyal nyújtotta el az „apa” szót, mert tudta, hogy Perselus ki nem állhatja, ha nyafog. – Tudod, hogy Harry sosem tenne olyat!
Perselus végigmérte a fiú sápadt, aggodalmas arcát.
– Persze, hogy tudom – legyintett. Harry elmosolyodott.
Violet kibújt anyja karjai közül, és átment Perselushoz, aki egy fotelben olvasgatta a Reggeli Prófétát. – Tényleg azt akarod, hogy unatkozzak az iskolában?
– Biztos vagyok benne, hogy amíg apád ott van, nem fogsz unatkozni, kicsim – mosolygott Lily.
– Ezt megígérhetem, kisasszony. El foglak látni tanulnivalóval. Remélem, nem gondolod, hogy csak azért, mert a lányom vagy, kivételezni fogok veled.
– Csak egy kicsit… Egy kicsit azért kivételezhetnél… – rebegtette Violet a szempilláit, és félrelökte az újságot, hogy felmásszon apja ölébe.
– Ne is reménykedj – motyogta Perselus, miközben a kislány elhelyezkedett az ölében, és hozzásimult. Perselus néhány másodperc múlva megadóan ölelte át Violetet, mint aki beletörődött kellemetlen helyzetébe. Egy pillanatra erősen magához szorította a kislányt. Lily vigyorogva csóválta meg a fejét. – Na, elég legyen! – Perselus felnyalábolta Violetet, és úgy rakta le az öléből, mint egy kismacskát. – Úgy látom, már nem is bánod annyira, hogy holnap iskola…
– Talán… – nevetett Violet, és átszaladt a szobájába, hogy még egyszer ellenőrizze a ládáját.
Az autó kikanyarodott a főútra, Harry elfordult az ablaktól, és végigmérte húgát. Violet éppen azt találgatta, hogy milyen lesz az új sötét varázslatok kivédése tanár. Remus Lupin ugyanis felmondott az előző év végén, s Harry sejtette, hogy a Főnix Rendje megbízásából végez valamilyen munkát, de erről nem tudhatott meg semmi pontosat. Látta, hogy anyja arca elsötétül a téma miatt, és Perselus is vetett egy aggodalmas pillantást feleségére, de egyikük se szólt rá a kislányra. Violet sok mindent nem értett még meg a varázsvilág helyzetéből. Harry személy szerint nagyon sajnálta, hogy idén nem találkozhat Remus Lupinnal az iskolában, de húgánál sokkal jobban tudta, hogy miért kellett a férfinek felmondania. Az elmúlt egy év alatt a varázsvilág egészen megváltozott, és Harry sokszor látta anyját gondterheltnek a hírek miatt, és tudta, hogy újabban nevelőapja egyre kevesebbet tud otthon lenni – pedig Perselus mindig is sokszor járt el otthonról. Lily mindig azt mondta, hogy dolgozik, de Perselus még akkor is távol maradt, amikor a Roxfortban nem lett volna dolga, másik munkahelyének, a Lilyvel közösen alapított bájital-gyártó cégnek pedig a ház pincéjében voltak a laborjai, így hát nem kellett volna elmennie otthonról, ha dolgozni akar.
Harry kicsi kora óta tudta, hogy Perselus Piton különleges ember, így aztán bőven volt miből táplálkoznia a férfi iránt érzett csodálatának. Otthon, családi körben Perselus szinte mindig pálca nélkül varázsolt, és Harry hamarosan megtanulta, hogy bár rajta kívül közel s távol senki se képes erre, ez nem beszédtéma. Ahogy nevelőapja rendszeres, napokig tartó munkaútjai sem, még akkor se, ha furdalja az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet mögöttük. Így aztán Harry nemigen kérdezett, csak igyekezett mindent ellesni nevelőapjától, amit csak lehetett, hátha akkor Perselus méltónak tartja arra, hogy a fiának tekintse. Ugyanis, bár nevelőapja sosem bánt vele kegyetlenül vagy indokolatlanul durván, Harry örökké érezte benne a távolságtartást.
Így aztán, amikor ötödéves korában megrendezésre került a Roxfortban a Trimágus Tusa, Harry az első pillanattól kezdve biztos volt benne, hogy jelentkezni fog a versenyre. Bármennyire hangoztatta is Albus Dumbledore, hogy tizenhét év alatt nem javasolt a részvétel, Harryt semmi sem tántoríthatta el – hitt benne, hogy ha a Serleg kiválasztja, Perselus végre látni fogja, hogy nagyon is méltó arra, hogy fiaként nevelje. Végül, Harry nem kis meglepetésére a Tűz Serlege valóban őt találta a Roxfort összes jelentkezője közül a legalkalmasabbnak arra, hogy bajnok legyen – és Perselus életében nem volt még annyira dühös rá, mint akkor. Visszakozni azonban már nem lehetett, és Remus Lupin egész évben külön foglalkozott Harryvel, hogy végigsegítse a Tusa próbáin. Harry hivatalosan megnyerte a versenyt, azonban nem került sor az ünnepélyes díjátadásra, és Harry nem láthatta Perselus elégedettségtől ragyogó arcát, amelyről egész évben álmodozott – a Tusa ugyanis katasztrofálisan ért véget.
Az utolsó próba labirintusában, amikor Harry eljutott a Tűz Serlegéig, amelyet meg kellett érinteni, hogy ő lehessen a győztes, kiderült, hogy a Serleget zsupszkulccsá alakították, és Harry egy temetőben találta magát. Ekkor találkozott életében először apja harmadik iskolai barátjával, Peter Pettigrew-val, aki elvégzett egy különleges, sötét mágiával átszőtt szertartást, amely során Voldemort újra testet öltött. A varázslathoz felhasználták Harry vérét, és Voldemort hívására újra összegyűltek a halálfalók, hogy hódoljanak uruknak. Voldemort utasítására a halálfalók rátámadtak Harryre, és a fiú biztos volt benne, hogy semmi esélye ellenük, még Remus Lupin a Tusa miatt adott különóráival együtt sem. Később, ha Harry megpróbálta felidézni, hogy hogyan menekült meg Voldemort követőinek a markából, csak zavaros képeket látott, így sohasem lehetett benne biztos, hogy jól rakta össze a történetet, mégis meggyőződése volt, hogy Perselus, aki csatlakozott a halálfalókhoz, alakította át a Serleget ismét zsupszkulccsá, és ő segített, hogy a több sebből vérző fiú visszajusson a Roxfortba.
Amikor a minisztérium kivizsgálta az esetet, kiderült, hogy a Serleget az egyik mitugrász dolgozójuk, a fiatal Barty Kupor helyezte el a labirintusban, és minden bizonnyal ő alakította át – azonban a próba végére Kupornak nyoma veszett. Pár nap múlva a Reggeli Próféta bizonyítékok sorát mutatta be, hogy Barty Kupor Harry születése előtt halálfaló volt, de a minisztérium eltussolta az ügyét, fiatal korára és befolyásolhatóságára hivatkozva, így végül befolyásos apjának köszönhetően még állást is kapott a nemzetközi máguskapcsolatok osztályán. Harryt ezekben a napokban a Szent Mungóban ápolták, és, amikor nyár közepére teljesen felgyógyult, Perselus bejelentette, hogy innentől kezdve harci kiképzést fog kapni Christopher Prospeertől.
Ezen a beszélgetésen Harry sok mindent tudott meg nevelőapjáról és a varázsvilág helyzetének átalakulásáról. Ekkor tudta meg, hogy létezik a Főnix Rendje – amely egyébként haladéktalanul újra működésbe lépett –, és ennek Perselus és Lily is tagja, és amely már az ő születése előtt is Voldemort követői ellen harcolt. És ekkor tudta meg azt is, hogy Perselus a halálfalók között volt apja halálakor, és most is csatlakozott hozzájuk, mint a Rend kémje. Ettől fogva pedig Harry tökéletesen biztos volt benne, hogy a temetőben nevelőapja mentette meg az életét. A Tusa végén történt incidens után Perselus és Lily ragaszkodott hozzá, hogy Harry az iskolainál alaposabb képzést kapjon sötét varázslatok kivédéséből, így lett Harry az aurorparancsnok magántanítványa, és egész nyáron, illetve év közben a hétvégéken Christophertől vagy néha Perselustól tanult.
Harry fáradtnak érezte magát az újabb edzésekkel teli nyár után. A roxforti órák a legkevésbé sem vonzották, csupán az a gondolat dobta fel, hogy találkozhat a barátaival. Elkapta Perselus pillantását a visszapillantó tükörben. A férfi komor tekintettel, szigorú arccal figyelte, s Harry kedvetlenül pillantott újra ki az ablakon. Mindig valami rossz előérzet fogta el, ha Perselus így nézett rá. Lassan beértek London belvárosába, és Lily a King’s Cross felé kanyarodott. Violet elhallgatott, és pulóvere alját gyűrögette. Harry sejtette, hogy mit érez; ő se szívesen búcsúzott el anyjától ilyen hosszú időre, különösen most nem, hogy egyre több halálfaló-támadásról adtak hírt az újságok.
Harry régi ismerősként üdvözölte a King’s Cross kilencedik és tizedik vágánya közötti kőfalat. Ráérősen tolta neki a kulit, amelyen az ő és Violet ládája állt, és egy szempillantással később már a kilenc és háromnegyedik vágánynál találta magát. A peron tele volt ismerősöket üdvözli diákokkal, búcsúzkodó, beszélgető szülőkkel, csapkodó szárnyú, a zűrzavar miatt idegesen huhogó baglyokkal, gazdáikhoz törleszkedő macskákkal. Harry pillantásával barátait kereste a tömegben, miközben Violet, aki anyjával és Perselusszal szintén átjött a falon, ugrabugrálva sietett oda két barátnőjéhez.
– Harry! Hogy telt a nyár? – Blaise Zabini vigyorogva nyújtott kezet Harrynek. – Jobban, mint a tavalyi?
– Ha arra gondolsz, kihagytam a hat hét Szent Mungót, szóval akár jobbnak is tekinthetjük – vont vállat Harry.
– És a minisztériumi látogatások? – halkította le a hangját Blaise. Perselus nem javasolta, hogy Harry az egész iskolával megossza, hogy Christophertől kap képzést, de legjobb barátja elől mégsem titkolhatta el.
– Hasonló gyakorisággal… – sóhajtott Harry.
– Akkor jót fog tenni ez a pár hónapos nyaralás – kacsintott Blaise. – Meglátod, a hetedév egy álom…
– Sziasztok – mosolygott rájuk Daphne Greengrass, aki éppen most érkezett a falon keresztül a peronra. A fiúk biccentettek, és Blaise segítőkészen átvette a lány kezéből a kalitkáját, amelyben egy fülesbagoly meresztgette a szemét. Daphne pillantása végigfutott a tömegen. – Hallottátok, hogy mi történt Dracóval? – kérdezte lehalkítva a hangját.
Harry követte Daphne pillantását. Draco Malfoy sápadtan álldogált a Roxfort Expressz mellett, ellenségesen figyelte az őt körülvevő, családtagjaiktól búcsúzkodó tömeget, és láthatólag elengedte a füle mellett, amit Pansy Parkinson, a barátnője magyarázott neki.
– Viccelsz? Perselus a fél nyarat Draco istápolásával töltötte – grimaszolt Harry. Elkapta Blaise együtt érző pillantását, de csak vállat vont. Perselus most is otthagyta a családját, hogy utat törve magának a tömegben Dracóhoz menjen. Úgy tűnt, a fiú rá sokkal inkább odafigyel, mint Pansyre.
– Mondanunk kellene neki valamit – jegyezte meg Daphne.
– Minek? Még Pansy se érdekli, pedig ő aztán mindig nagyon lekötötte… – vigyorgott gúnyosan Blaise.
– Akkor is. Így illik – fonta keresztbe a karját a lány.
– És mégis mit mondjak neki? Hogy sajnálom, hogy megölték a hülye halálfaló szüleit? – kérdezte Harry ellenségesen. Daphne megcsóválta a fejét, és otthagyta a fiúkat. Blaise az égre emelte a szemét.
– Haver… Draco aztán igazán nem tehet arról, hogy Perselus vele foglalkozik... És most még ezt is cipelhetem – mutatott a kezében tartott kalitkára, majd Daphne után indult.
Harry elhúzta a száját. A maga részéről úgy gondolta, hogy Draco nem kevés dologról tehet, és ezek között előkelő helyet foglal el az, ami a családjával történt, és ami azt eredményezte, hogy Perselus hirtelen kiemelt figyelmet fordított rá. Az, hogy Draco múlt nyáron megkapta a Sötét Jegyet, hétpecsétes titok volt, így már szeptember másodikán a fél Mardekár-ház tudta. Draco nyilvánvalóan megbízást is kapott a karján éktelenkedő seb mellé, ugyanis kilépett a ház kviddicscsapatából, és általában, minden elfoglaltságát visszamondta, legfeljebb a Pansyvel eltöltött időt nem. Hogy mi is volt ez, a feladat, arról azonban Draco hallgatott, de Harry meg mert volna esküdni rá, hogy a fiúnak alapos köze van az előző év végi Roxfort elleni támadáshoz, amely akkor érte az iskolát, amikor Dumbledore éppen valahol máshol járt.
Arra, hogy hogyan jutottak be halálfalók az iskolába, Harry egyelőre nem kapott választ – pedig még Perselust is megkérdezte –, így aztán biztos volt benne, hogy Draco keze van a dologban. Ahhoz viszont nem fért kétség, hogy halálfaló körökben a támadást nem könyvelhették el túlzott sikerként, ugyanis a Főnix Rendjének tagjai hamar felbukkantak az iskolában, és visszaverték a betolakodókat. Volt, aki tudni vélte, hogy az igazgatói iroda felé tartottak a halálfalók, mások pedig azt mondták, hogy túszokat akartak ejteni, de végül kénytleenek voltak menekülőre fogni. Draco is eltűnt az iskolából, bár Perselus információi szerint hazament, hogy várja a halálfalók hívását, és szükség esetén azonnal Voldemort elé hoppanálhasson. Hogy végül hogyan fogadták a fiút, az nem volt egyértelmű, de pár nappal később megírták az újságok, hogy Mr és Mrs Malfoy halálfaló-támadás áldozatai lettek. Mivel azonban Mr Malfoy karján ott volt a sötét jegy, a Proféta hosszasan találgatott, hogy miféle belső leszámolás történhetett. Az, hogy Draco életben maradt, csak napokkal később derült ki – legalábbis az újságírók számára. Mivel Perselus egész idő alatt nem volt otthon, Harry sejtette, hogy már akkor a pártfogásába vette a fiút.
Harry éppenséggel cseppet sem volt jóban Draco Malfoyjal. Kezdetben szimpatizáltak egymással, de mivel Draco minden mugliszármazású diákot megvetett, Harry pedig egyáltalán nem osztotta a véleményét, hamar megszakadt alakuló barátságuk. Az ő szembenállásuk megosztotta a mardekárosokat is, különösen azután, hogy Voldemort visszatért, és Draco egyértelműen mellette, Harry pedig vele szemben tette le a voksát. A mardekárosok kifelé persze mindig is zárt, egységes közösség képét mutatták, így aztán Harry tudta, hogy mit kíván meg a mardekáros becsület, és egy rosszkedvű sóhajjal odaballagott a fiúhoz, akit már kisebb csődület vett körül. Évfolyamtársai mellett az ötöd- és hatodéves mardekárosok is mind úgy érezték, hogy jelezniük kell Draco számára, hogy mellette állnak. Utat engedtek Harrynek, részben, mert hetedéves volt, részben pedig a ruháján díszelgő prefektusi jelvény miatt. Dracót nyilvánvalóan bosszantotta a tömeg, de ő is tudta, hogy mit illik és mit nem illik tennie, így eltűrte, hogy háztársai bizonyítsák az összetartozást.
– Sajnálom – mondta Harry, amikor találkozott a pillantása Dracóéval, és kinyújtotta felé a kezét.
– Mit? Hogy én megmaradtam? – vonta fel a szemöldökét Draco, de közben megszorította Harry kezét. Körülöttük a tömeg mozgásban volt, ki-ki igyekezett még gyorsan visszatérni a szüleihez, két szót váltani, helyet foglalni a vonaton azután, hogy letudták a kötelező kondoleálást, így nem figyeltek arra, hogy Harryék miről beszélnek, és Draco nyugodtan megtehette, hogy mást mond, mint amit a gesztusai üzennek.
– Sajnálom, ami a szüleiddel történt – helyesbített Harry rezzenéstelen arccal.
– Képzelem… – bólintott Draco olyan arckifejezéssel, mintha csak megköszönte volna a másik szavait.
– Most biztosan nagyon el vagy anyátlanodva… – Draco szeme megrebbent, ahogy érzékelte Harry színtelen hangon kiejtett mondata mögött a gúnyt. – Ha bármit tehetek érted…
– Rád nincs szükségem – vágott közbe a fiú hidegen.
– Ezt örömmel hallom – bólintott Harry. Elengedték egymás kezét, és Harry otthagyta Dracót a mardekárosok gyűrűjében. A tarkóján érezte Perselus pillantását, és ahogy megfordult, meglátta, hogy nevelőapja valóban közelít felé.
– Légy tisztességes Dracóval, Harry – mondta a férfi halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Ő most tanulja meg, hogy mi minden lehet egy rossz döntés következménye. Nagyon csalódott lennék, ha azt látnám, hogy visszaélsz a helyzettel.
– Azt hiszem, én tisztességes voltam – vágta rá Harry megnyomva az „én” szócskát. Perselus szeme összeszűkült.
– A szemtől szemben kimondott szavak nem sokat érnek, Potter, jó lenne, ha ezt megértenéd végre. Vigyázz, hogy a barátaidnak mondott szavak vagy a tetteid, a gesztusaid, a gondolataid ne hazudtoljanak meg. Mutass példát, és tiszteld Draco fájdalmát! – Harry lassan, kedvetlenül bólintott. Nevelőapja még egyszer, fürkészőn mérte végig, majd a vonat felé intett. – Lassan szállj be, és segíts Violetnek feltenni a csomagját.
Azzal otthagyta Harryt, és visszatért Lilyhez, aki Violetnek integetett éppen. Perselus megfogta Lily kezét, s egyetlen, hosszú pillanatra a szemébe nézett. Harry beharapta az ajkát, és némán figyelte őket, bár nem hallotta, hogy Perselus mit mond az anyjának.
– Harry, jössz?! – Blaise kiáltása zökkentette ki. – Foglaltunk neked helyet! – A vonat ajtajához tolta a ládákat, és két pálcaintéssel felvarázsolta őket.
– Kicsim… – Lily ott termett mellette, és magához ölelte. Harry zavartan bontakozott ki a karjaiból, mert Blaise az ablakban vigyorgott. – Nagyon vigyázz magadra! És írj!
– Anya, ha tudni akarod, hogy mi van velem, kérdezd meg Perselust – hárította el Harry bosszankodva Lily kedveskedését.
– Az érdekel, hogy te hogy vagy, nem az, hogy ő milyennek lát – felelt Lily. – Na, szállj fel gyorsan. Jó utat!
– Anya! – Harry elkapta egy pillanatra Lily karját. – Te is vigyázz magadra!
Lily elmosolyodott, és bólintott. Harry felszállt a vonatra, és miközben az utolsó diákok is felugráltak, a Roxfort Expressz mozdonya fütyülni kezdett. Harry csatlakozott Blaise-hez és Daphnéhoz, akik foglaltak neki egy helyet a hetedéves mardekárosok kupéjában. Draco nem volt itt, és Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Perselusszal utazik együtt. Ez rosszkedvvel töltötte el, de inkább nem hozta szóba barátainak a Draco-kérdést, nehogy Perselus még elégedetlenebb legye vele.
– Ezt elviszem a húgomhoz – intett Violet csomagja felé –, ha már hordárnak használ…
– Ó, az önfeláldozó báty… – nevetett Daphne. – Tudom, hogy ez csak egy ürügy, hogy megkörnyékezd a griffendéleseket…
– A másodéves griffendéleseket. Az a típus a kedvencem – vigyorodott el Harry, majd maga előtt lebegtetve a ládát elindult a folyosón. Az egyes kupékban vidáman beszélgettek a diákok, és Harry viszonylag hamar ráakadt a másodéves griffendélesek csoportjára, akik az egyik kupéban beszélgettek.
– Valamit nálam felejtettél – szólt be a fiú a nyitott ajtón, s egy intéssel a csomagtartóba varázsolta a ládát.
– Köszi, Harry! – vigyorgott Violet. – Hermione nemrég itt járt, és téged keresett – tette hozzá sejtelmes hangon, mire barátnői vihogni kezdtek.
– Ó, vajon mit akarhat tőlem Ron Weasley barátnője? – intézte Harry látszólag töprengve a kérdést a kupé plafonja felé. – Talán szerelmet akar vallani? Megkér, hogy szöktessem meg? – A másodéves griffendélesek vihogva figyelték a műsorszámot. – Esetleg a titkos esküvőnk szervezéséről van szó?
– Kétségkívül – szólalt meg mellette egy hang, és amikor Harry odafordult, Hermione Granger mosolygós arcát pillantotta meg.
– Nos, lányok, jó volt veletek, de nekünk, nagyoknak most már komolyabb dolgaink vannak – intett Harry, és behúzta maga után a kupé ajtaját. Az égre emelte a szemét, miközben Hermionéhez fordult.
– Valld be, imádod azt csinálni… – nevetett a lány.
– Csak Ron meg ne hallja – jegyezte meg Harry –, mert még a végén komolyan veszi, és leátkozza a hajamat a fejemről… – idézte fel a fiú legutóbbi fenyegetését.
– Ne gúnyolódj rajta, Harry – szólt rá Hermione szigorúan. Harry elmosolyodott, de inkább nem válaszolt semmit.
Ő és Hermione elsős koruk óta barátok voltak, azonban Harrynek éppen ugyanennyi ideje voltak problémái Ron Weasleyvel. Mivel a Weasley család a Főnix Rendjének tagja volt, és sokban támogatták Lilyt, természetes volt, hogy gyerekkorukban Harry sokat időzött az Odúban – különösen akkor, amikor Lily még munkát keresett, napközben dolgozott vagy éppen csak kezdett kialakulni a kapcsolata Perselusszal –, és nagyon is jóban volt a fiatalabb Weasley-gyerekekkel. Azonban azon a nyáron, amikor ő és Ron együtt készülődtek arra, hogy a Roxfortba menjenek, valami megváltozott. Harry sosem titkolta, hogy a Mardekár-házba akar kerülni. Biztos volt benne, hogy minden más esetben csalódást okozna Perselusnak, s titkon azt is remélte, hogy ha a házvezető tanára lesz, közelebb kerülhet hozzá. Ron ezzel szemben megrögzötten Griffendél-párti volt. Az egész családja a Griffendélbe járt, s ő éppen azt érezte volna szégyennek, ha mardekáros lesz. Harryt nem érdekelte különösebben, hogy máshová vágyódtak, Ron viszont egyre gyakrabban próbálta győzködni Harryt, hogy válassza inkább a Griffendélt.
Amikor végül a fejébe húzta a Teszlek Süveget, Harry minden ízével csak arra vágyott, hogy mardekáros legyen. Nem volt nagyon nehéz meggyőzni a fejfedőt, és Harryt boldog izgalom járta át, amikor felzúgott a Mardekár-ház asztala felől a tapsvihar. Perselusra nézett, és úgy látta – vagy szerette volna úgy látni –, hogy a férfi szemében elégedettség villan, így fel se vette Ron rosszalló tekintetét. Boldogan ült le a neki lelkesen helyet szorító mardekárosok közé, és kezdett el ismerkedni újdonsült háztársaival. Persze, Harry tudta, hogy annak, hogy barátsága megszakadt Ron Weasleyvel, csak részben a fiú az oka, és az ő viselkedése – különös tekintettel az első roxforti estére, amelyre azóta sem tudott pironkodás nélkül gondolni − is hozzájárult ahhoz, hogy megromlott köztük a viszony. Csakhogy az első pár hét a Roxfortban Harryt megtanította arra, hogy legtöbbször nem azok közül kerülnek ki a barátai, akikkel az első pillanatban szimpatizál. Így, ha bánta is, hogy Ron és ő eltávolodtak egymástól, úgy vélte, jobb barátságokra tett szert.
– Jó lenne, ha igyekeznénk az első kocsiba, mert már elkezdődött az eligazítás – jegyezte meg Hermione, megtörve a néhány másodperces csendet. – Piton professzor azt mondta, hamar szeretne végezni…
– Jellemző, egy egész nyara volt rá, hogy a tudtomra adja az időpontot, de valahogy elfelejtette… – morgott Harry, miközben elindultak a zakatoló vonaton. – Így aztán lesz oka, hogy megint az orrom alá dörgölje a pontatlanságomat.
– Ha nem tenné, tényleg az egész iskola tudná, hogy mennyire szeret – vont vállat Hermione. Harry hitetlenkedve horkantott fel. – Jaj, ne mondd már, hogy még mindig azt hiszed, hogy ki nem állhat! – legyintett a lány.
Harry nem válaszolt. Hermione az egész tavalyi évet azzal töltötte, hogy igyekezett meggyőzni Harryt, hogy nevelőapja nagyra tartja, de a fiú továbbra is tartotta magát a saját véleményéhez. Így aztán, amikor beléptek a vonat elején lévő, tanári kupéba, és Harry szembenézett egy igencsak mogorva Perselus Pitonnal, vetett is egy afféle „Látod?”-pillantást Hermionéra.
– Elnézést a késésért – morogta Harry, amikor beléptek a fülkébe. Ron gyanakodva mérte végig, miközben Hermione egy gyors mosollyal leereszkedett mellé, és megsimogatta a kezét.
– Csakhogy megtisztelik jelenlétükkel szerény kis összejövetelünket! – mondta Perselus, ügyet sem vetve a bocsánatkérésre. – Ha kérhetem, Potter, ne az én drága időmet fecsérelje arra, hogy Miss Grangerrel randevúzgat. Erre bőven lesz lehetősége évközben a szabadidejében. Nézetem szerint abból úgyis túl sok van a diákoknak…
Harry szívesen emlékeztette volna Perselust, hogy neki személy szerint fikarcnyi szabadideje sincs, de inkább nem vágott vissza, csak leereszkedett Pansy mellé. A lány biztatóan mosolygott rá, jelezve, hogy szerinte fel se kellene vennie a férfi szemrehányását. Pansy, bár Draco köreihez tartozott, a tavalyi év sokórás, közös folyosói ügyelete alatt egészen megbarátkozott Harryvel. A fiú egy lemondó vállrándítással hunyta le a szemét – már csak azért is, mert sikerült éppen Ronnal szemben helyet foglalnia, és roppantul idegesítette, hogy a fiú éppen a szemmel verést gyakorolja rajta. Pontosan tudta, hogy Ront sokkal kevésbé zaklatná fel a barátsága Hermionével, ha Harry is felmutatna egy barátnőt, de ebben a tekintetben nem állt éppen túl jól, és tekintve, hogy Perselus mennyi különmunkával látta el, nem is igen reménykedett. Igaz, abban sem volt biztos, hogy ha lenne ideje, jobban állna ezen a téren. Jelentkező talán akadt volna, de Harry rémesen bizonytalannak érezte magát, ha a lányokról volt szó, így nemigen mert randizni egyikkel sem.
– Ha Potter lesz szíves nem elaludni, és rám fókuszálni a figyelmét, el is kezdhetném – szólalt meg újra Perselus. Harry felpillantott, és tettetett érdeklődéssel fordult nevelőapja felé. A prefektusoknak szóló év eleji eligazítások nem voltak híresek az újdonságtartalmukról. – Én mindent elkövetek, hogy gyorsan végezzünk, és remélem, hogy ebben önök is a segítségemre lesznek – folytatta Perselus. – A tavaly év végi incidens az iskolában nem egy szülőt aggodalommal töltött el. Ezért, és az újságokban olvasható tömérdek támadás miatt, az igazgató jobbnak látta, ha komolyabbá teszi az idei biztonsági rendszert. Ugye nem alaptalan az a reményem, hogy a nyár során mással is foglalkoztak a magánéletükön kívül, és tudják, milyen helyzetben van a varázsvilág? – Végigpillantott a diákokon, akik némi zavart morajlással igyekeztek jelezni, hogy olvastak újságot a nyáron.
– Bíztató. Tehát az új sötét varázslatok kivédése tanár, aki eddig aurorként tevékenykedett, vezeti majd a Roxfort védelmét. Az önök feladata a diákok felügyelésén túl az alsóbb évfolyamosok biztonságának kiemelt figyelme, és az általános megfigyelés lesz. Járőrútjaik során nem csak az éjszaka a kastélyban kóborló diáktársaikra kell odafigyelniük, hanem minden más gyanúra okot adó dolgot észre kell venniük, és haladéktalanul jelenteni a házvezető tanáruknak vagy Mr Dawlish-nak, esetleg az igazgatónak. Érthető voltam? – Ismét gyér moraj volt a válasz. Perselus bólintott. – A diákok védelmében a megszokottnál gyakrabban fogják cserélni az egyes házak klubhelyiségének jelszavát is, így ha kérhetném, igyekezzen jó példával előjárni, és fejben tartani őket. Az első jelszavakat a megszokott módon a borítékban találják – tette hozzá, és átadott egy-egy, a Roxfort pecsétjével ellátott borítékot a hugrabugos, a mardekáros és a griffendéles prefektusoknak. – Továbbá az igazgató külön kérésére fel kell hívnom a figyelmüket arra, hogy a prefektusok nem csak a házakon belüli, hanem a házak közötti konfliktusok megoldásáért is felelnek.
– Ezt megemlíthetné a mardekárosoknak is – súgta Ron Hermione fülébe.
– Eléggé alábecsüli az érzékszerveimet, Mr Weasley, ha úgy képzelte, hogy ezt nem hallom meg – villant rá Perselus szeme. – Mivel a varázsvilág különösen nehéz időket él meg, Dumbledore professzor szeretné megkérni önöket, hogy ha csak lehet, akadályozzák meg a házaik közötti konfliktusokat. Ennek érdekében vegyesen lesznek beosztva a járőrözésre is. Igyekezzenek legalább egymást nem agyonátkozni, ha kérhetem… – Perselus ezt úgy mondta, mint aki nem nagyon hisz abban, hogy vágya teljesülhet. Ron keresztbefonta a karját a mellkasa előtt, és kihívóan mérte végig a férfit. Perselus azonban rendületlenül folytatta: – A két iskolaelső – pillantott Hermionéra és a hollóhátas Anthony Goldsteinre – feladatai közé bekerültek az őrködési feladatok is. Most pedig, ha kérhetek ennyit önöktől, avassák be a két új prefektust mindazokba az apróságokba, amiket nem említettem, de önök szerint elengedhetetlen, hogy egy prefektus tudja, de mindenekelőtt távozzanak!
Harry körbepillantott. Elfelejtette, hogy azzal, hogy Hermione lett az egyik iskolaelső, a Griffendélnek új prefektusra volt szüksége. Érdeklődve kereste tehát, hogy kit választottak a lány helyett, s megpillantotta az egyik sarokban Ginny Weasleyt. Harry zavartan biccentett a lánynak, amit Ginny egy gyors mosollyal válaszolt meg, majd felkászálódott, hogy Ronnal és Hermionéval együtt kimenjen. Harry pillanatokon belül Pansyvel és Perselusszal hármasban találta magát a kupéban, mivel a más házak diákjainak megvolt az a jó szokásuk, hogy az első adandó alkalommal elpárologtak Perselus Piton közeléből.
– Remélem, hogy ezt már tényleg feleslegesen mondom el maguknak, de ha hallok bármiféle beavatási ceremóniáról a házban, búcsút mondhatnak a jelvényüknek és az előjogaiknak is! – mordult rájuk a férfi. – Amit pedig a házak közötti ellentétekről mondtam, az a Mardekárra is vonatkozik – folytatta ezúttal enyhébben. – Tudják, hogy mi az elvem, de igyekezzenek elérni, hogy a háztársaik ezúttal ne lőjenek túl a célon. Mehetnek.
Pansy elvigyorodott, majd egy gyors köszönés után távozott. Harry még egy pillanatra a helyén maradt. Perselus vetett rá egy kérdő pillantást.
– Sajnálom, hogy elkéstem, én… – kezdte Harry, de a nevelőapja beléfojtotta a szót.
– Ha érdekelne, megkérdeztem volna, amikor megjöttél.
– Nem szóltál, hogy előbb kezdünk! – csattant fel Harry.
– Tudom. Talán mást állítottam? – Perselus nyugodtan ült le a fiúval szemben, és kiismerhetetlen arccal kezdte méregetni Harryt. A fiú egy darabig állta a pillantását, de aztán az tenyerébe temette az arcát. Perselus ezúttal lágyabban szólalt meg: – Fáradt vagy?
– Nem – húzta ki magát Harry.
– Nem baj, ha fáradt vagy, Harry. – Perselus halk sóhajjal dőlt hátra. – Tudom, hogy minden barátod pihent a nyáron, mögötted pedig nagyon is nehéz hónapok állnak. Christopher elégedett a munkáddal.
– És te? – kérdezte Harry halkan.
– Én is. – Harry arcán boldog mosoly ömlött el egy pillanatra. Tudta, hogy Perselus szerint túlságosan is kimutatja az érzéseit, így igyekezett visszarendezni az arcvonásait, amilyen gyorsan csak tudta. Perselus pillanatnyi hallgatás után folytatta: – De azért sok hiányosságod van még.
– Év közben is folytatjuk a különórákat?
– Igen, kénytelen leszel beleilleszteni az órarendedbe a minisztériumi látogatásokat, és iskolai különórákat is. Bírni fogod?
Harry elfintorodott. – Lépjek ki a kviddicscsapatból?
– Ezt nekem kellene eldöntenem? – vonta fel Perselus a szemöldökét.
Harry nem felelt. Ami a kviddicset illeti, örök harcban állt saját magával: másodikos korában, amint lehetett, jelentkezett a Mardekár csapatába, és be is vették fogónak. Harry biztos volt benne, hogy nevelőapja örülni fog, ha a mardekáros csapatot erősíti, de Perselus semmi jelét nem mutatta annak, hogy el lenne ragadtatva. Hogy miért nem, azt végül Harry az év végi meccsen értette meg – amikor megnyerték a kviddicskupát, de ez őt addigra már nem tudta felvillanyozni. Sirius és Lily is eljött a meccsre, hogy megnézzék Harryt, és amikor mindketten kórusban dicsőítették a fiú repülési teljesítményét, és nem győzték hangoztatni, hogy James Potter is éppen ilyen kiválóan játszott, Harrynek azonnal elment a kedve az egésztől. A nyáron bejelentette, hogy kilép a csapatból, mert túl sok idejét veszi el, és amikor ezt Perselus egyetlen biccentéssel tudomásul vette, biztos volt benne, hogy jól döntött.
Tavaly ősszel mégis visszatért, mert azután, hogy Draco, aki harmadik óta játszott helyette fogóként, kilépett a csapatból, Perselus megemlítette, hogy nem lenne rossz, ha a ház végre újra megnyerné a kviddicskupát. Blaise persze nem győzött élcelődni azon, hogy Harryt bizonyára a Griffendél csapatának csinos fogója, Ginny Weasley vonzza a nagy visszatérésre, és a lehetőség, hogy feltűnésmentesen nekiütközzön és leteperje a meccs keretein belül. Harry nem látta értelmét, hogy vitába szálljon vele – Blaise-t ilyen kérdésekben nem lehetett jobb belátásra bírni. Harry a maga részéről nagyon szerette a kviddicset, élvezte a repülést és a játékot is, és ha csak ez alapján dönthetett volna, sose hagyja ott. Ugyanakkor már tavaly is elég nehéz volt összeegyeztetnie a különórákkal, és Perselus most még több tennivalóval fenyegetőzött.
– Azért valamit mondhatnál – fonta össze sértődötten a karját. – Hogy a kviddics hülyeség. Hogy kár erre pazarolnom az energiámat. Hogy zavar, hogy játszom, vagy ahogy játszom, vagy akármi.
– Harry, számomra a kviddics hülyeség, de te azzal töltöd a szabadidődet, amivel akarod.
– Csakhogy nem várható túl sok szabadidő a jövőben – hajtotta le Harry csalódottan a fejét. Perselus felsóhajtott.
– Maradj a csapatban. Kellesz nekik.
Harry felállt. – Az, hogy nekik mi kell, engem nem érdekel – felelt hidegen. – Értesíts majd, ha tudod, hogy mikor lesz az első különórám. Jó utat.
Perselus egyetlen szó nélkül hagyta, hogy Harry kisétáljon a kupéból, és elgondolkozva dörzsölte meg az orrát, amikor a fiú mögött bezárult az ajtó.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!