Az minisztériumi edzőterem úgy festett, mintha óriások randalíroztak volna benne. A falakon hatalmas repedések tátongtak, az asztal és néhány szék, amelyet a teremben hagytak – láthatólag meglehetősen felelőtlen módon – erősen megrongálódva hevert a kőpadlón, és olyan erősen járta át a mágia a helyiséget, hogy szinte fojtogatta a bent lévőket. Christopher Prospeer néhány hevenyészett varázslattal megkezdte a terem helyreállítását, de valójában alig figyelt oda arra, hogy bűbájainak hatása látszik-e. Helyette egy pergament vett elő, hogy az asztal roncsain készítsen feljegyzéseket. Harry a falnak támaszkodva állt, és a maga részéről cseppet sem foglalkozott azzal, hogy milyen minisztériumi ingóságot sikerült tönkretenniük.
A csuklója még mindig erősen sajgott, mert harc közben az egyik kezével fogott fel egy esést, és eltörte. Christopher hiába gyógyította meg néhány perccel ezelőtt, még most is érezte a kezében a törés fájdalmát, csakúgy, ahogy minden porcikájában a harc megerőltetéseit. Így aztán az a legkevésbé sem érdekelte, hogy a terem – amelyben Christopher újabban blokkolta azokat a bűbájokat, amelyek megakadályozzák, hogy a gyakorlás valódi sérülést okozzon – valaha is visszanyeri-e régi formáját. Az aurorparancsnok végzett a jegyzetekkel, és Harry elé lépett. Egyetlen intéssel elővarázsolt két pohár vizet, és az egyiket a fiú felé küldte.
– Köszönöm. – Harry gyors mozdulattal hajtotta fel a vizet, és csak amikor lenyelte az utolsó kortyot, akkor dermedt meg egy pillanatra. – Mit tettél bele?
– Gyanakvás, Harry, ha életben akarsz maradni, leszel szíves néha gyanakodni. Még időben, ha lehet.
Harry megszagolta a poharat, és igyekezett visszaidézni, hogy hogyan is festett a tartalma, amikor megkapta. Emlékei szerint tökéletesen áttetszőnek tűnt, ezért is nem jutott eszébe, hogy gyanakodjon, és csupán egy finom, kesernyés utóízt érzett, amikor megitta. Újra megforgatta a poharat.
– Fájdalomcsillapító főzet?
– Most már csak az a kérdés, hogy képes voltál kitalálni, vagy most, hogy elkezdett hatni, felismerted, hogy mi az? – mosolygott a férfi. Harry elgondolkozva vonta meg a vállát.
– Erre már sosem kapunk választ…
– Azért hasznos lenne, ha legközelebb nem mérgezhetnélek meg. Légy óvatosabb.
– Vannak emberek, akikben megbízom. Már ez is baj? Ha valakire rábíznám az életemet is, el fogok fogadni tőle egy pohár vizet.
– Megtisztelő, Harry, de amíg a tanítványom van, nem bízhatsz meg bennem. Nem viccelek. – Christopher átadta Harrynek a pergament. – A jövő hétre ezeket nézd át.
Harry átfutotta a jegyzeteket. – Bájitalok felismerése? Előre felírtad? Tehát nem is számítottál arra, hogy kiszúrom…
Christopher elmosolyodott, de nem válaszolt. Harry egyértelműen fel volt háborodva, hogy tanára borítékolta ügyetlenségét, de ezzel csak egyre jobban szórakoztatta a férfit.
– Jövő héten várlak. Különben, eltekintve a megmérgezős résztől, szép munka volt…
Harry elmosolyodott egy pillanatra, majd biccentett és dehoppanált. Christopher ezúttal nagyobb figyelmet fordított a teremre, amikor néhány intéssel helyreállította a helyiség bűbájait, hogy az megkezdhesse önmaga regenerálását. Perselus egy ezüst villanás kíséretében láthatóvá vált, és csatlakozott az aurorparancsnokhoz.
– Mi a véleményed?
Christopher épp csak egy gyors pillantást vetett a férfire. – Pontosan tudod. Harry igyekszik, de nem fogja bírni ezt a tempót… És minél több hézag marad a tudásában, annál könnyebben kapják el. Ma kimerült volt, és ez nagyon is meglátszott a teljesítményén. Nehezen indult az év?
– Azt hiszem, inkább nagyon is könnyen – csóválta meg a fejét Perselus. – A nyári, mindennapos edzések után a Roxfort pihenőnek bizonyult, és ha jól sejtem, Harry figyelmét jobban lekötötték a barátai, mint az, hogy mit adtál fel neki…
Christopher gyorsan végigmérte még egyszer a termet, majd elindultak a parancsnoki iroda felé. Perselus elvégzett egy ezüstösen villanó bűbájt, hogy a többi minisztériumi dolgozó véletlenül se hallhassa meg, hogy miről beszélgetnek.
– Harrynek szüksége van arra is, hogy a barátaival legyen – mondta Christopher, miközben odabiccentett két auror-egyenruhás boszorkánynak. – Hajlamos vagy elfelejteni, hogy még gyerek.
– Ez tévedés. Nálam jobban senki se látja, hogy Harry Potter mennyire gyerek, és mennyire gyerekesen tud viselkedni – tiltakozott Perselus. – Ha pedig úgy gondolod, hogy nem teljesített elég jól az órán, mondd ezt neki, ne azt, hogy szép munka volt.
A lift körül a hétvége ellenére volt a tömeg, és Christopher kénytelen volt néhány szót váltani pár beosztottjával, így Perselus háttérbe húzódott, és némán figyelte őket. Amikor odaértek, Christopher pálcája pöccintésével megszüntette az irodáját lezáró bűbájokat. Beléptek a helyiségbe, amelyet beragyogott az ablakokon beáradó nap. Mielőtt az aurorparancsnok válaszolt volna, átnézett néhány levelet, amelyek a távollétében érkeztek. Perselus időközben helyet foglalt a férfi íróasztalának túloldalán, és két csésze teát varázsolt elő. A parancsnok, miután félretolta az asztalán tornyosuló pergamenhalmokat, ráérősen megízesítette teáját, és végigmérte a másikat.
– Ha jól sejtem, te elégedett voltál Harry mai teljesítményével – állapította meg.
– Megint félreértésben élsz – közölte Perselus hidegen –, úgy gondolom, hogy ez egy színvonalas potteri teljesítmény volt.
– Kár próbálkoznod, Perselus. Egy jó ideje nem veszem már be a potterezést – legyintett a másik. – Mindenesetre valakinek meg kell dicsérnie, és le merem fogadni, hogy te sosem kötnéd az orrára, hogy színvonalas teljesítményt nyújtott. Akárkihez képest is.
– Az cseppet sem volna célravezető.
– Miért is nem? Az érvelésnek ezt a pontját mindig elfelejtem… – Christopher úgy tett, mintha elgondolkozna. Perselus az égre emelte a szemét.
– Mert nincs rá semmi szükség, hogy egy felfuvalkodott Potter legyen belőle. Nem tudom, te hogy vagy vele, de bennem igencsak élénken él James Potter emléke. Egy olyan kölyökre pedig semmi szükségem, aki hozza a Potterek formáját.
– Tudom, hogy ha ez szóba kerül, mindig pánikba esel – kezdte Christopher gúnyosan –, de ismét el kell mondanom, hogy Harry már sosem fogja hozni a Potterek formáját. Ha a neve nem is Piton, és a fizimiskája James Potterre emlékeztet is, akkor is te vagy az apja.
– Ne essünk túlzásokba. Nem vagyok Potter apja – jelentette ki Perselus szigorú távolságtartással.
Christopher megcsóválta a fejét. Mindketten tudták, hogy Perselus mindig is nagyon aggódott az apaság miatt. Abban, hogy Lilyvel nagyszerűen meg tudnák érteni egymást, szinte mindig biztos volt, azonban Harryvel kapcsolatban nehezen vergődött zöld ágra. Így aztán jó darabig nem is bánta, hogy kapcsolata Lilyvel nem mélyül el, mivel nem tudta volna elképzelni, hogy a kölyök pótapja legyen. Akkor is zavarban volt, hogy mit kezdjen a kisfiúval, amikor Lily és ő már kétségkívül egy párt alkottak. Christopher pedig hiába győzködte, Perselus nem értette meg, hogy Harry számára már így is pótapaként funkcionál; az, hogy gyakran járt náluk, és hogy Lily hogyan érez iránta – amelyet Harry nagyon is megérzett abból, ahogy anyja beszélt a férfiról, vagy viselkedett a jelenlétében – biztonságot adott a kisfiúnak, és ő már előbb tekintette Perselust a család tagjának, mint hogy anyja és a férfi így döntött volna.
Csakhogy Perselusnak nem csak James Potter fiával szemben voltak ellenérzései. Egyszerűen nem tudta saját magát elképzelni apaként, és még akkor is bizonytalan volt abban, hogy alkalmas-e erre a szerepkörre, amikor Violet megszületett. Azt, hogy Harryvel szemben távolságtartó, természetesnek érezte, elvégre meglehetősen ostoba dolognak tűnt volna olyasvalakit kényeztetni, aki napról napra jobban hasonlít James Potterre. Azonban azon nem lepődött volna meg, ha Lily elvárja, hogy saját, vér szerinti gyermekét több törődéssel vegye körül. Ő azonban nagyon is zavarban volt attól, hogy Violet iránti érzéseit látványosan kimutassa – mellesleg a Lilyvel való testi kontaktust is teljesen magánügynek tekintette. Meglepő módon azonban sem Violetet, sem Lilyt nem zavarta a távolságtartás. Violet kivételes tehetséget mutatott arra, hogy kierőszakolja Perselusból a szeretet minden olyan megnyilvánulását, amire éppen igénye volt, és sikerült tökéletesen figyelmen kívül hagynia azt, hogy apját ezzel zavarba hozza, sőt, még az imázsát is rombolhatja. Lily pedig tökéletesen elégedett volt azzal, ha férje négyszemközt kimutatta az érzéseit.
Egyedül Harryvel volt baj most is, mint olyan gyakran. Perselus belátta azon a napon, amikor Lilyvel újra egymásra találtak, hogy kénytelen lesz foglalkozni a Potter-kölyökkel, akár tetszik neki, akár nem. Persze, mindig is úgy tervezte, hogy odafigyel a gyerekre, ugyanis jelentős szerepet játszott a defensori munkájával kapcsolatos terveiben, de ez nem indokolta volna, hogy Potter kölykét már három éves korában rábízzák. Perselus tehát elhatározta, hogy igyekszik úgy felnevelni Harryt, hogy lehetőleg az anyjára, és ne az apjára hasonlítson, és ennek érdekében hajlandó volt beszélni hozzá, elmagyarázni neki dolgokat, rászólni, ha rosszalkodott és segíteni a tanulmányaiban. Azonban hiába lett mindeközben Potterből Harry, arra képtelen lett volna, hogy szeretgesse – és Harryben nem is volt meg Violet tehetsége arra, hogy kicsikarja a szeretetének megnyilvánulásait.
– Harry a te fiad akar lenni – Christopher hangja visszarántotta a minisztériumi iroda valóságába –, akár tetszik neked, akár nem. És meglehetősen illetlen dolog egy ilyen kívánságot kerek-perec elutasítani.
Perselus hátradőlt a széken, és Christopher meg mert volna esküdni rá, hogy a rezzenéstelen vonások mögött nagyon is kényelmetlenül érzi magát. Ezt csak megerősítette, hogy a férfi halkan válaszolt:
– Nem utasítom el.
– Akkor adj neki több biztatást – vágta rá a másik. – Az a nem célravezető, hogy a tanára dicséri meg, miközben az apja, szokj hozzá ehhez a címhez – tette hozzá, mielőtt Perselus tiltakozhatott volna –, sorolja a hibáit. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy én voltam elégedetlen, te pedig jónak tartottad a munkáját, akkor egy kívülálló egyenesen ostobának nevezhetne bennünket. Harrynek olyasmi kell, amit könnyedén meg tudnál adni neki; a megbecsülésedre vágyik. És, ha ezt most bizonygatnom kell neked, akkor erősen kételkedem benne, hogy te vagy a világ legjobb legilimentora…
Kényelmetlen csend ereszkedett rájuk. Perselus kiismerhetetlen arccal állta barátja pillantását, de Christophernek elég volt a hallgatása, hogy tudja, sikerült érzékeny pontra tapintania. Az aurorparancsnok hátradőlt székében, és gúnyos mosollyal fonta keresztbe a karját. Végül Perselus törte meg a csendet.
– Nem áll jól neked, ha igazad van.
– Tévedés – rázta meg a fejét Christopher immáron leplezetlen elégedettséggel. – Neked nem áll jól, ha igazam van. – Perselus egy pillanatra lehunyta a szemét, és úgy tett, mint aki nem is méltatja válaszra a másik szavait. Ő még néhány másodpercig kiélvezte diadalát, majd az asztal fölött előrehajolva, halkan szólalt meg: – Ha már úgyis nevelési tanácsadást folytatunk, mondanék még valamit. Tudom, hogy ebbe igazán nincs beleszólásom, de lassan beszélhetnél Harryvel. Ideje lenne megtudnia, hogy miért vesz részt több mint egy éve különórákon, és hogy mit vársz tőle…
– Ebbe tényleg nincs beleszólásod – vált Perselus azonnal zárkózottá.
– Aggódom Harry miatt – folytatta Christopher zavartalanul. – Túl sok a kérdése, és kevés választ kapott. Tudnia kell, hogy Voldemort miért támadt éppen rájuk, és azt is, hogy miért éppen őt használta fel a visszatérésre. Nem várhatod el tőle, hogy csak a győzelemre összpontosítson, ha nem látja az okokat.
Perselus megcsóválta a fejét. – Tizennégy éve figyelem Harryt, és tizennégy éve kell hétről hétre megállapítanom, hogy nem ő a Heros. Mégis hogyan mondhatnám meg egy tinédzsernek, hogy az ő szerepe az, hogy nap mint nap kockára tegye az életét azért, hogy valaki más majd megmenthesse a varázsvilágot?
– Egy tinédzsernek? – visszhangozta Christopher kajánul. – Le merem fogadni, hogy bármelyik diákoddal tudnád ezt közölni. Inkább úgy érted, nem lennél képes szembenézni a saját nevelt fiaddal, amikor elmondod neki, hogy ebben a játszmában ő csak a csali.
Perselus gyűlölte ezt szót, talán éppen azért, mert ő maga volt az, aki először ráaggatta Harryre. A fiú még meg sem született, amikor elhangzott egy jóslat egy gyermekről, aki legyőzheti majd Voldemortot. A sötét varázsló sosem hitt igazán a varázstudomány ezen ágában, de mégsem hagyhatta, hogy ellenfeleinek legyen bármilyen reménysége, ezért halálfalóival kerestetni kezdte a gyereket, akiről a jóslat szólhatott. Perselus, aki ekkor már nagy erőkkel kereste a Herost is, kénytelen volt belátni, hogy a jóslatnak van alapja; ugyanis két gyerekhez vezette el a halálfalókat, s az egyik a Heros volt. A másik pedig éppen James és Lily Potter fia. Nem volt kérdéses, hogy Voldemort figyelmét el kell terelni a még gyermek, teljesen képzetlen Herosról, és akkor nem is tűnt annyira rossz ötletnek, hogy Harry legyen a csali, amelyre a varázsló ráharap. Ő biztosítsa azt, hogy a varázsvilág átmenetileg megszabaduljon a Scelustól, és amíg rá irányul mindkét oldal figyelme, addig a Heros felnőhessen, és Perselus titkon kiképezhesse. A terv minden bizonnyal briliáns lett volna, ha Perselusnak nem kell többet – vagy legalábbis tizenegy éves koráig – találkoznia Harryvel. Csakhogy az élete egyáltalán nem úgy alakult, ahogy azt eltervezte.
– Szeretném, ha kiderült volna, hogy tévedek – morogta Perselus –, hogy csak elvakított az apja iránt érzett gyűlölet, és igazából ő a Heros. De megismertem Harryt, és nem zseniális, hanem rettenetesen emberi.
– Elhiszem, hogy szeretnéd, ha nem ilyen lenne, mert akkor sokkal kevésbé tudnád őt szeretni. A Herosért nem aggódsz, Harryért viszont nagyon is, éppen azért, mert emberi.
– A Herosért nem kell aggódnom – legyintett Perselus. – Ő jól halad, és hiszek benne, hogy a varázsvilág át tudja vészelni azt az egy-két évet, amíg kész nem lesz. De azt, hogy Harry is túl fogja addig élni, már kevésbé látom valószínűnek.
– Ezt az áldozatot pedig nincs kedved meghozni – állapította meg Christopher. Perselus önkéntelenül erősítette meg az elméje védelmét, de a másik csak megrázta a fejét. – Ezt kár lenne tagadnod azok után, ami a Trimágus Tusa alatt történt.
Perselus rosszkedvűen ráncolta össze a homlokát. Harry ötödik tanéve után a Trimágus Tusa puszta említése is elegendő volt arra, hogy feldühítse. Félelmetesen sok hibát követett el abban az évben, és néha úgy gondolta, hogy pusztán a vak szerencsének köszönheti, hogy egyik sem bizonyult végzetesnek. Márpedig az, ha egy Defensor a szerencsével ápol közeli barátságot, már régen rossz. A Tusa megrendezése nem érdekelte különösebben. Albus kikérte ugyan a véleményét, és Perselus egyetértett azzal a feltételezéssel, hogy az elmúlt évek békéje és nyugalma után megrendezésre kerülhet a verseny. Utólag természetesen könnyű volt belátni, hogy tévedett, de elszámolni a tévedésével annál nehezebbnek bizonyult. Természetesen azt biztosította, hogy a Herosnak eszébe se jusson jelentkezni a Tusára, arra pedig, hogy Harrynek eszébe juthat, nem is gondolt egészen addig, amíg az igazgató fel nem olvasta a Roxfort bajnokának nevét.
Perselus tajtékzott. Első pillanatban még az is felmerült benne, hogy megváltoztatja a Serleg döntését, és valaki másnak biztosítja a bajnoki szerepet. Csakhogy módosítani egy iskolányi gyerek, a tanárok és a két másik iskola delegáltjainak emlékezetét, még Defensorként is túl nagy és kockázatos feladatnak tűnt – arról nem is beszélve, hogy mennyire visszaélt volna a varázserejével, ha megteszi. Így aztán néma csendben, rezzenéstelen arccal hallgatta végig a bajnokoknak szóló első eligazítást, és csak akkor szólt oda Harrynek és Albusnak, hogy beszélni akar velük, amikor a másik két iskola bajnokai és igazgatói már távoztak. Harry rettenetesen izgult az eligazításon, Albus pedig igen elégedettnek tűnt, mert meggyőződése volt, hogy Harrynél jobb bajnokuk nem is lehetne. Perselus sejtette, hogy Albus éppen ezt várta a Tusa megrendezésétől: tudni akarta, hogy Harry mennyire bátor, mennyire kiváló és mennyire lesz képes helytállni. Albus Harryt Herosnak tartotta, és izgatott kíváncsisággal várta, hogy lásson valamit a Herostól, ami több a jó tanulmányi eredményeknél. Perselus nem is tudta, hogy az igazgatóra haragszik-e jobban a kíváncsiskodás miatt, vagy a kölyökre, mert csakugyan jelentkezett a versenyre.
– Potter, mégis hogy jutott eszedbe egy ennyire ostoba, ennyire nagyképű és ennyire felelőtlen tett? – sziszegte dühösen a fiúnak, amikor hármasban maradtak. Harry megdermedt.
– Én azt gondoltam… – kezdte halkan, de Perselus könyörtelenül közbevágott:
– Hogy olyan zseniális, jól képzett és intelligens vagy, hogy éppen neked találták ki a világ egyik legveszélyesebb versenyét?!
– Ha jól megnézzük, Perselus, úgy tűnik, neki találták ki – szólt közbe Albus nyugodtan. – Elvégre a Serleg sosem téved, és most őt találta ideális jelöltnek.
Perselus tudta, hogy az igazgató éppen minden erejével azon van, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, de jelen körülmények között senki sem tudta volna elérni, hogy megnyugodjon, így dühösen fordult az idős mágus felé.
– Ettől legyek elragadtatva, hogy az iskola összes középszerű idiótája közül, akikben volt annyi botorság, hogy jelentkezzenek, éppen Potter az, aki a legjobb? Érdekelne, hogy ki volt a többi dicső jelölt, akiket megelőzött… – Fél szemmel látta, hogy Harry elvörösödik, de inkább nem fordult a kölyök felé, mert attól tartott, hogy dühében megátkozná. Albus azonban nyugodtan állta a tekintetét:
– Nyugodt lehetsz, Perselus, én tudok néhány igazán tehetséges, hatod- és hetedéves diákról, akik bedobták a nevüket a Serlegbe, mégis rosszabbnak bizonyultak Harrynél.
Perselus szeme összeszűkült. – Akkor biztosítani kellett volna, hogy a feltűnősködési vágytól égő kiskorú diákok ne jelentkezhessenek a Tusára. Ha tudtunk volna éppen elég érett heted- és hatodéves diákot felmutatni, elég nagy hiba volt megengedni, hogy a fiatalabbak itt hősködjenek.
– Azt hiszem, ezzel a javaslattal akkor kellett volna előállnod, amikor megbeszéltük a Tusa szabályait – jelentette ki Albus dühítően nyugodtan. – De ezen már késő változtatni. Úgyhogy inkább büszkének kellene lenned Harryre, mint a házad diákjára és mint a nevelt fiadra, hogy a Roxfort bajnoka lett.
Perselus egyetlen dühös pillantással jutalmazta a kioktatást, amely természetesen lepergett Albusról, aki egy biztató mosolyt küldött Harry felé, majd távozott. Perselus lassan újra a fiú felé fordult. Harry komolyan megrémült tőle, és elkapta a pillantását. Az, hogy a fiú most konokul a padlót kezdte fixírozni, szinte jobban dühítette, mint ha pimaszul rávigyorgott volna. Érzékelte a fiúban kavargó rémületet, bizonytalanságot és szomorúságot, és mérhetetlenül idegesítette, hogy ha már kitalálta, hogy bajnok akar lenni, hát nem feszít büszkén most, hogy teljesült a vágya.
– Biztosan nagyon nehéz átlagos életet élni egy Potternek… De ha annyira fontos neked, hogy rád figyeljen minden diák, inkább mentél volna vissza kviddicsezni ahelyett, hogy a Tusára jelentkezel! – morogta dühösen. – Mi ez, valami kényszer, hogy veled foglalkozzon a fél varázsvilág? Talán túl régen volt már az, hogy Voldemort rátámadt a családodra, és te csodával határos módon túléltél egy végzetes átkot, hogy megint kihívod magad ellen a sorsot?
– Most nem a sorsnak, hanem saját magamnak köszönhetném a sikert – suttogta Harry megsemmisülten.
– Miféle sikerben bízol? – Perselus szavaiból fröcsögött a gúny. – Még az RBF-eket se tetted le, hát mit gondolsz, hogyan tudnál helytállni?
– Dumbledore nem mondta, hogy akinek nincs még RBF-je, az nem jelentkezhet – vágta rá Harry merészen. Perselus igazából örült, hogy a fiú végre kiáll magáért, és van oka veszekedni vele.
– Talán külön fel is kért, hogy ugyan kockáztasd már az életedet három értelmetlen próbával? – fonta keresztbe a karjait.
– Értelmetlen? Akkor miért mondtad a klubhelyiségben a fél ház füle hallatára, hogy igazán büszke lennél, ha mardekáros bajnoka lenne az iskolának, ha szerinted nincs is semmi értelme az egésznek?! – feleselt Harry
Perselus szeme megvillant. – Arra célzol talán, hogy azt javasoltam, jelentkezzen az egész Mardekár-ház a versenyre, és most örülhetek, hogy nem egy elsőst dobott ki a Serleg?
– Arra céloztam, hogy örülhetnél, amiért egy mardekárost dobott ki a Serleg – felelt Harry halkan. Perselus néhány másodpercig figyelte a fiú sápadt, szomorú arcát.
– De nem örülök, mert ez egy nagyon is veszélyes verseny – válaszolt most már ő is nyugodtabb hangon. – Odafigyeltél arra, amit az igazgató mondott róla?
Harry felpillantott. – Odafigyeltem, ahogy arra is odafigyeltem, amikor Hermione felsorolta körülbelül száz évre visszamenőleg, hogy hány végzetes balesetet és súlyos sérülést kellett elszenvedni a valaha volt bajnokoknak. Mindezt mérlegeltem, ahogy a saját képzettségemet is, amikor úgy döntöttem, hogy jelentkezem. Azt pedig ne gondold, hogy a felhajtásért teszem. Semmi kedvem arra, hogy az egész varázsvilág azzal foglalkozzon, ha elszúrok valamit.
Perselusnak már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy akkor mégis mi a csudáért dobta be a nevét a Serlegbe, de hirtelen rádöbbent, hogy tudja, hiszen annyira világos, hiszen pontosan láthatja Harry viselkedéséből és a fiúból áradó érzésekből, amiket még anélkül is érzékelt, hogy elkezdett volna igazán olvasni az elméjében. És a felismerés a torkára forrasztott minden hangot. Néhány másodpercig némán álltak egymással szemben, majd Perselus lassan bólintott.
– Azt hiszem, nagyon is megérdemled azt az ünneplést, amivel odalent a háztársaid várnak. Menj, és pihend ki magad. Holnap beszélünk arról, hogy hogyan készülj fel a versenyre.
Harry lehajtotta a fejét, és úgy oldalgott ki, mint a megvert kutya. Perselus tudta, hogy a fiú azt akarja hallani, hogy büszke rá, de képtelen volt ezt kimondani. Továbbra is mérhetetlenül dühös volt Harryre, amiért fejest ugrott a Tusába, és a tény, hogy ezt miatta csinálta, cseppet sem enyhített a haragján. Ráadásul amiatt is aggódott, hogy Lily hogyan fogadja majd a hírt. Egyfelől természetesen büszke lehetett a fiára, másfelől azonban Perselus biztos volt benne, hogy Lily egész idő alatt rettegni fog Harry életéért, és a férfiben felmerült az is, hogy őt fogja okolni az egész miatt. Perselusnak tehát egyáltalán nem volt az ínyére a helyzet.
Később megbeszélte Remus Lupinnal, hogy különórákat ad Harrynek, és még az is felmerült benne, hogy Christophert kéri meg, de végül, az egyes feladatok ismeretében úgy döntött, hogy az iskolai tudás elegendő lesz a Tusán. Albus ugyan külön felhívta a figyelmét arra, hogy résen lesz, nehogy segíthessen Harrynek, de Perselus pontosan tudta, hogy az igazgató örül, hogy a Defensor most legális körülmények között foglalkozhat külön a Herosszal, és nem bánja, ha Perselus odafigyel Harry bajnoki szereplésére. Így ő adott Harrynek varangydudvát a második próbához, és végig figyelemmel kísérte a tevékenységét. Egyetlen dologra nem figyelt oda, a minisztérium utolsó, lényegtelennek tűnő beosztottjára, akire a legunalmasabb feladatokat bízták, s aki valójában Tom Denemnek dolgozott.
Perselus azonnal észrevette, amint Harry eltűnt a labirintusból. A versenyt leállították, pillanatokon belül káosz alakult ki, és természetesen sehol sem találták a fiatal Barty Kuport, aki a Serleget elhelyezte a labirintus közepén. Lily és Violet, akik csak a próba miatt jöttek el a Roxfortba, pánikba estek Harry eltűnése miatt, s Perselus igyekezett megnyugtatni őket egészen addig, amíg a karján fel nem lángolt újra a Sötét Jegy. A váratlan hívás elemi erejű fájdalommal járt, amelyet kénytelen volt kiszorítani az elméjéből, mert azonnal egyeztetnie kellett Ablusszal, és el kellett titkolnia Lilyék elől, hogy most már pontosan tudja, hol lehet Harry.
Alig hitt abban, hogy a fiú életben maradt, és ez a gondolat rémisztő érzéseket keltett benne. Legszívesebben azonnal odahoppanált volna a halálfaló-gyűlésre, de tudta, hogy nem vághat neki a visszatérésnek anélkül, hogy ne beszélne előbb Albusszal, hiszen sok mindent kell tisztáznia az igazgatóval még azelőtt, hogy újra találkozott volna Tom Denemmel. A késlekedés kis híján Harry életébe került – mire megérkezett a temetőbe, ahová a sötét varázsló egykori híveit, a belső kör tagjait hívta, már többen is rátámadtak a fiúra, és neki messze nem volt meg a tudása ahhoz, hogy velük versenybe szálljon. Perselus átalakította a zsupszkulcsot, és egy látszólag túl erősre sikerült tarolóátokkal nekilökte a fiút, így Harry visszajutott a Roxfortba, utána azonban csak Tomra és a többi halálfalóra koncentrálhatott. A tudat, hogy vakon végigasszisztálta Tom visszatérésének előkészületeit, hogy annyira lekötötte az az apróság, hogy nevelt fia hogyan teljesít, hogy közben semmit sem vett észre, megrémítette és dühítette is. Napokon keresztül Tom és a halálfalók közelében maradt, hogy újra képbe kerüljön a sötét mágus minden tervével kapcsolatban.
Amíg köztük volt, sikerült kizárnia Harryt a tudatából, így annál nehezebb volt szembenézni a helyzetével, amikor visszatért. A temetőben történtek után Harry hat hétig volt a Szent Mungóban, és ebből hármat kómában, majd rövid ideig tartó, álomszerű, félig öntudatlan ébrenléti szakaszokkal megszakított alvással töltött. Perselus mindent elkövetett, hogy a gyógyítók tudásának és képességeinek hiányosságait pótolja saját varázslataival, de Harry ijesztően lassan gyógyult. Ez alatt a három hét alatt pedig, miközben Perselus ezerszer fogadta meg, hogy a jövőben akár naponta is megdicséri a fiút, csak gyógyuljon fel, a férfi rádöbbent, hogy nem az a legfontosabb, hogy egy gyerek a vér szerinti fia-e.
A tényt, hogy James Potter fia közel áll a szívéhez, és hogy éppen emiatt kicsúszott a kezéből az Aetas Heroum irányítása, Perselus személyes kudarcnak tekintette. Valóban megdicsérte hát Harryt a Tusán nyújtott teljesítményéért, azonban igyekezett újra meg újra tudatosítani magában, hogy mi is a fiú szerepe, és ennek megfelelően tekinteni rá. Nem akarta saját magának se megengedni azt, hogy még közelebb kerüljön a fiúhoz, és inkább Harryt is megpróbálta elvadítani magától. Persze nap mint nap szembesült azzal, hogy a fiú az ő hidegségére egyáltalán nem azzal a sértődöttséggel reagál, amit elvárna tőle, de úgy érezte, Christopher téved, mikor azt hiszi, egyszerű azt megadnia Harrynek, amire vágyik.
– Egyvalami biztos – fordult Perselus Christopherhez. – Harrynek sokat kell gyakorolnia ahhoz, hogy a halálfalók ne ölhessék meg. Úgyhogy, ha a jövőben nem vagy elégedett azzal, ahogy az edzésen szerepel, mondd meg neki.
– Ezzel tehát befejeztük a szülői értekezletet? – érdeklődött a parancsnok gúnyosan, látva, hogy Perselus feláll. – Ne vedd félvállról, amit mondok. Harry kétszer ilyen keményen dolgozna, ha tudná, hogy mit vársz el tőle.
– Talán. Majd meggondolom – legyintett Perselus, de Christopher a férfi mozdulata alapján nem számított túl alapos megfontolásra.
Perselus kedvetlenül hagyta ott a minisztériumot. Roxmortsba hoppanált, ahova a hetedéves diákok lemehettek a hétvégéken, és ezen a napfényes szombat délutánon is többen üldögéltek a Három Seprűben. Harry nem volt ott a mardekárosok között, éppen úgy, ahogy Draco Malfoy sem, akit a férfi keresett. A fiú helyzete újabb feladatot rótt Perselus nyakába. Előző nyáron Perselus és Albus a horcruxok után nyomozott, amikor Draco megkapta a Sötét Jegyet. Perselust először csak bosszantotta a tény, hogy a házában van egy halálfaló, aki éppen úgy próbálja kijátszani a figyelmét, ahogy valaha ő maga próbálta kijátszani az igazgató figyelmét. Neki nem volt kedve ehhez segédkezet nyújtani.
Ugyanakkor figyelni kezdte azt, hogy Draco hogyan boldogul a feladattal, amelyet Tom rábízott, és minél többet látott Draco munkásságából, annál biztosabb volt benne, hogy a fiúban sokkal több lakozik, mint amit eredetileg megmutatott. Draco sorra dolgozta ki a varázslatokat ahhoz, hogy megtörje a Roxfort védelmét, és halálfalókat juttasson be az iskolába. Természetesen így is csaknem egy évig tartott, hogy sikerrel járjon, hiszen a varázslóiskolát valaha a kor négy legnagyobb mágusa építette – köztük egy Defensorral –, és az iskola minden egyes igazgatója is hozzájárult valamivel a védelemhez. Éppen ezért azonban a tény, hogy Draco végül mégis talált megoldást, annál értékesebb információ volt Perselus számára. Tomnak azonban mindez kevés volt. Perselus úgy tudta, hogy a halálfalóknak túszokat kellett volna ejteni, s a legfontosabb küldetésük az volt, hogy Albus Dumbledore-t, az iskola igazgatóját fogják el. Csakhogy amikor az út végre megnyílt a halálfalók előtt, az igazgató nem volt éppen az iskolában, és mint kiderült, a Sötét Nagyúr nagyon is komoly hibának tartotta azt, hogy Draco erről nem informálódott korábban.
Draco szülei nem számítottak akkora nagy veszteségnek, mint amennyire fontos volt Tomnak az, hogy megleckéztesse a fiút. Lucius Malfoy ezzel tisztában is volt, ezért feleségével együtt elmenekült a sikertelen támadás első hírét hallva. Draco, aki a halálfalókkal együtt otthagyta az iskolát, hogy ha a Nagyúr hívatja, semmi se akadályozza meg a hoppanálásban, azonnal a Malfoy-kúriába érkezett, és mivel szülei oda nem mertek visszamenni a halálfalóktól és a Nagyúrtól való félelmükben, nem tudott beszélni velük. Lucius és Narcissa Malfoyt néhány napon belül elfogták, és ha ez eddig nem is lett volna biztos, szökésükkel és azzal, hogy Lucius többször is válasz nélkül hagyta Tom Denem hívását, aláírták a halálos ítéletüket. Perselus tudta, hogy Tom Denem ismét alábecsüli a szeretetet és minden, emberek közötti kötődést, amikor kegyelem helyett végez Draco szüleivel. Draco, aki úgy érezte, teljesítményéért nagyon is dicséretet érdemel, keserűen fogadt a leckéztetést és a büntetést is.
Perselus elérte, hogy az elárvult ifjú halálfalót rá bízzák, és azonnal foglalkozni is kezdett vele. Draco tehetsége ismeretében azonban a legkevésbé sem akart hűséges és elkötelezett halálfalót csinálni a fiúból, hanem a négyszemközt töltött idő során igyekezett a fiút alaposan megismerni, és Lucius és Narcissa Malfoy kemény munkával felnevelt, aranyvérmániás fiának gondolkodását átalakítani. Draco pedig, aki szülei halála miatt elvesztette bizalmát és hitét Tom Denemben, nem bánta, hogy mentora nem kezeli halálfalóként. Perselus tudta, hogy mindez nagyon is kockázatos, hiszen Tom számított Dracóra, azonban abban is biztos volt, hogy ha hagyja, hogy más nevelje Dracót, hogy iskola helyett a nagynénje mellett maradjon, akkor már sohasem lehet az ő tanítványa. Éppen ezért felhasználta azt, hogy Draco jelenleg rettegett Tomtól, és nagyon is örült annak a ténynek, hogy egyedül a házvezető tanára foglalkozik vele, és nem kell kapcsolatban állnia a többi halálfalóval – így nem árulhatta el nekik, hogy Perselus nem a mugli származású varázslók iránti ellenszenvét növeli éppen.
Perselus pontosan tudta, hogy Harry mennyire féltékeny Dracóra. Mindig is egyértelmű volt számára, hogy a két fiú kapcsolata nem nevezhető éppenséggel rózsásnak – aminek elsősorban eltérő neveltetésük volt az oka. Nyilvánvaló volt az is, hogy ezt az ellentétet a legtöbb mardekáros érzékeli, és mindenkinek határozott véleménye is van arról, hogy melyik fiú elvei a szimpatikusabbak neki. Azonban, akármilyen ellenszenvet táplált is egymással szemben a két fiú, hangos veszekedés, pláne párbaj soha nem lett belőle, hála a híres mardekáros összetartásnak, amelyet egyébként éppen Perselus honosított meg a házban. Perselus ki nem állhatta a Mardekár-házban régóta uralkodó származás iránti rajongást, így aztán, amikor házvezető tanár lett, első dolga volt, hogy átalakítsa a mardekárosok értékrendjét. Számára elsőként attól lett egy diák értékes, ha a házának tanulója volt, utána számított az a kérdés, hogy hogyan teljesít az ő óráin, majd más órákon, s a származása és befolyásos rokonai ugyancsak hátul kullogtak a sorban. Perselus cseppet sem bánta, ha a másik három ház diákjai azt terjesztik róla, hogy kivételez a mardekárosokkal, mert ez is csak erősítette saját diákjai öntudatát. Így hát a mardekáros-lét egyenlő lett a kiválasztottsággal, s a belső összetartás a lehető legfontosabb erény lett.
Ezek után nyilvánvaló volt, hogy Harry és Draco – akik az első pillanatban ráadásul még szimpatizáltak is egymással – legfeljebb halk, egymás közt elmorgott szóváltások során fejezheti ki ellenszenvét. Egyikük sem vétett soha a kimondatlan mardekáros szabály ellen, ami összekovácsolta a ház tagjait, de ettől még lehetett érzékelni a köztük feszülő indulatokat. Ezek után felkarolni Dracót kifejezetten Harry-ellenes akciónak tűnt, ahogy azt Lily ki is fejtette Perselusnak. A férfi azonban kénytelen volt ismét semmibe venni nevelt fia érzéseit, és még azt is eltűrni, hogy Lily dühös beletörődéssel fogadja el csekélyke magyarázatát a házvezető tanári feladatokról. Defensori tevékenysége egy kimondatlan szabály alapján sosem került szóba közöttük – mint ahogy az se túl gyakran, hogy Harryre milyen sors vár a jóslatnak köszönhetően –, most azonban nyilvánvaló volt, hogy Lily nehezen fogadja el a „megvan rá az okom”-jellegű válaszokat, és mivel a saját fiának okoz vele fájdalmat, az sem hatja meg, ha Perselus Draco gyászára hivatkozik.
A helyzet egyébként Dracót is zavarba hozta. A fiú igyekezett nem kimutatni háztársai előtt, hogy a nyár eleji leszámolás mennyire összetörte. Azután, hogy az első, Perselusszal kettesben töltött hetek során végigjárta a gyász és a harag összes stációját, szeptemberben éppen készen állt arra, hogy a többi diákkal együtt eljöjjön a Roxfortba. Természetesen gyűlölte boldog nyugalmukat, de képes volt elviselni, és úgy tenni, mintha valamelyest érdekelné a diákélet. Perselus segítségéért egyfelől hálás volt, másfelől azonban aggasztotta a helyzet. Halálfalók gyerekeként úgy tudta, hogy Perselus titokban a Nagyúr követője, és nem volt benne biztos, hogy igazán őszinte lehet vele. Perselusnak jelenleg csak az volt a gondja, hogy Draco ne kövessen el nagyobb hibát annál, mint amelyik után felkerült a Sötét Jegy a karjára, az ugyanis már visszafordíthatatlannak bizonyult volna. De sejtette, hogy előbb-utóbb fel kell előtte fednie néhány dologról a valódi véleményét ahhoz, hogy a gondolkodása egy Defensorhoz méltóvá válhasson.
Különóráik jelenleg azonban nem bizonyultak többnek annál a természetes figyelemnél, amelyet a családját elvesztett, elbizonytalanodott fiúnak a házvezető tanára biztosított. Perselus fokozatosan akarta elnyerni Draco bizalmát, és rendezni azt a káoszt, amely a varázsvilágról a fiú fejében élt, s úgy tűnt, Draco, aki a kortársai figyelmét rettenetesen zavarónak találta a házvezetőtanárával töltött időt nagyon is élvezte, ez pedig most olyan siker volt Perselus számára, amit még Harry kedvéért sem hanyagolhatott el. Bármit szólt is tehát a dologhoz neveltfia, az iskola kezdete csak még több lehetőséget adott arra, hogy Perselus folyamatosan foglalkozzon Draco Malfoyjal. Így most is, hogy megjelent a Mardekár-hoz klubhelyiségében, ahol Harry a barátaival üldögélt, csupán egyetlen gyors biccentéssel köszöntötte neveltfiát, és azonnal a szobájában gunnyasztó Dracót kereste meg. Meghívta a fiút egy csésze teára az irodájába, és szándékosan nem vett tudomást arról, hogy Harry összeszorított szájjal figyeli a vele együtt távozó másik fiút. Az irodájában Perselus az első napok élményeiről faggatta, és Draco bizonytalan, zavart válaszok után egyre határozottabban kezdte ecsetelni házvezető tanárának, hogy hogy érzi magát, a férfi pedig sokadszorra is kizárta a tudatából Harryt és csak Dracóra koncentrált.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!