Verőfényes, barátságosan meleg szombat délután volt, igazi vénasszonyok nyara, az az időszak, amikor a Roxfort tanulói egy emberként úgy gondolják, hogy a kastélyban lődörögni az élet elpazarolása lenne, ezért megtöltik a parkot – az idősebbek még a falut is. A másik három ház csapata kifejezett irigységgel törődött bele a ténybe, hogy a griffendélesek foglalták le erre a napra a kviddicspályát, így csak és kizárólag nekik van joguk ott edzeni. Harry legalább háromszor hallgatta meg Theodore Nott ezzel kapcsolatos sopánkodását, így hát tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a pálya nem szabad, mégis magához vette a seprűjét, és elindult kifelé. Christophernek váratlan dolga akadt, és lemondta az aznapi edzést, és még Perselus sem döntött úgy, hogy pótolja az aurorparancsnokot, így Harrynek váratlanul igen sok ideje lett.
Először úgy gondolta, bepótolja az elmaradásait néhány tárgyból, de végül csak kivonzották a könyvtár ablakán alattomos módon beólálkodó napsugarak. Még Hermione se volt ott a könyvtárban – Harry sejtette, hogy kiment a parkba megnézni Ront a seprűjén –, így aztán nem volt senki, aki jó hatással lett volna rá. Elgondolkozva simította végig a seprű sima nyelét, s elégedetten érzékelte a mágia bizsergését. A Tűzvillám, amelyet Sirius adott neki második után a születésnapjára – nyilván ezzel akarta elérni, hogy mégse lépjen ki a csapatból – méltatlanul hanyagolva érezhette magát az elmúlt hónapokban. A nyár idén nem kedvezett a kviddicsnek – az időjárás és az ő szabadidejének mennyisége se –, és, mivel Harry kilépett a csapatból, a tanév eleje óta sem ült még egyszer sem a seprűre.
Theo igazi katasztrófának tekintette Harry távozását. Blaise kiválóan mulatott a fiú sirámain, amelyeket csaknem naponta előadott, hogy megpuhítsa Harryt. Harry pontosan tudta, hogy barátjával ellentétben a legtöbb háztársa a csapatkapitány pártján áll, és nagyon is rossz néven veszi, hogy Harry ismét cserben hagyta a ház kviddicscsapatát. Theo az első hét egyik délutánján ment oda hozzá, amikor éppen Blaise-zel és Daphnével üldögéltek a klubhelyiségben. Átváltoztatástan könyveket polcoltak fel maguk körül, hogy úgy tűnjenek, mint akiknek nagyon is fontos dolguk van, s éppen a sötét varázslatok kivédése órát elemezték, amikor Theo csatlakozott.
– Harry, péntek délután válogató edzést tartunk – jelentette be. – Számítok rád.
– Azt hittem, már a csapat tagja – jegyezte meg Blaise, és belelapozott az egyik könyvbe maga mellett. – De belátom, nem árt, ha újra ellenőrzitek… Egészen meghízott a nyáron. És mintha lomhább is lenne… – Kritikus szemmel mérte végig Harryt, aki erre elvigyorodott.
– Idióta! A csapat együtt választja ki az új terelőt – legyintett Theo.
– És az új fogót – szólalt meg Harry. – Hirdesd meg a helyet, Theo, kilépek a csapatból.
Theo látványosan elsápadt, a közelben ülők megdermedtek, majd suttogva továbbadták a hírt a távolabb lévőknek.
– Ez nagyon nem jó vicc, Harry – fonta keresztbe a karját Theo. – Úgy akarok elmenni a Roxfortból, hogy még utoljára megnyerem a kupát.
Harry végigmérte a fiút. Theo most lett csapatkapitány, és Harry valahol értette a vágyait, ugyanakkor végtelenül gyerekesnek találta, hogy valakinek jelenleg ez legyen a legnagyobb gondja. Ha ő most felsorolta volna, hogy mi mindent szeretne még, mielőtt elmegy a Roxfrotból, Theónak nem kevés idejébe került volna meghallgatni. Így csak megrázta a fejét.
– Meg is fogjátok nyerni, ebben biztos vagyok – mondta nyugodtan. – De nélkülem.
– Harry, az elmúlt hat évben csak akkor nyertük meg a kupát, ha te voltál a fogó – mondta Theo halkan, közelebb hajolva. Harry látta, hogy a klubhelyiségben tartózkodó többi csapattársa feltűnésmentesen igyekszik felsorakozni a kapitány mögött. Elhúzta a száját.
– Ideje bebizonyítani, hogy nem ezen múlik a dolog – javasolta. Theo egy intéssel beléfojtotta a szót a többiekbe. Harrynek elég volt egy pillantást vetni az arcára, hogy tudja, most fogja kijátszani az aduászt.
– Biztos vagyok benne, hogy a Prof is azt akarja, hogy nyerjünk, és ehhez te is kellesz – mondta Theo. Harry nem felelt. Biztos volt benne, hogy ő sokkal jobban tudja, hogy Perselus mit akar, de ezt nem kötötte a másik orrára. – Gondold át még egyszer. – Theo a másik hallgatását jó előjelnek vette, s intett a többieknek, hogy hagyják Harryt főni a saját levében.
Mikor többé-kevésbé visszaállt körülöttük a rend, Harry Blaise-re pillantott.
– Tényleg ennyire manipulálhatónak tűnök?
Blaise összevont szemekkel méregette, mint aki megpróbálja megbecsülni, mennyire is tűnik Harry manipulálhatónak. Daphne elnevette magát.
– Én inkább a griffendéles csapatkapitánnyal érveltem volna – mondta végül Blaise –, de bevallom, Theo próbálkozása is nagyon kifinomult volt…
– Igen, éppen megközelítette egy elsős mardekáros szintjét – tette hozzá Daphne vigyorogva.
Harry az égre emelte a szemét. Blaise és Daphne kedvenc időtöltése volt, hogy háztársaikon élcelődtek – Harryt magát is beleértve, de őt ez többnyire csöppet sem zavarta. Ráérősen az ölébe vett egy könyvet, és lapozgatni kezdte. A helyiségben a többi diák egy része leplezett, másik része egyértelmű érdeklődéssel figyelte őket, mintha arra számítottak volna, hogy Harry homlokán a sebhely mellett egyszercsak megjelenik döntésének eredménye is, hogy marad-e a csapatban.
– Ne hergeld őket tovább. Állj ki eléjük, és jelentsd be, hogy lemondhatnak rólad – javasolta Daphne, miután Harryt követve ő is végignézett a szokatlanul csendes klubhelyiségen.
– Szerintem elég egyértelműen megmondtam – morogta Harry. – Ha ezek után hagynám, hogy Theo meggyőzzön, nem csak úgy tűnnék, mint aki manipulálható, de csakugyan az lennék…
Blaise és Daphne összenézett, és Harry tudta, hogy komoly erőfeszítésükbe kerül, hogy ne magyarázzák el neki, hogy szerintük nagyon is manipulálható. Ebben a kérdésben azonban Harry nem engedett, s Theo lassan kénytelen volt elfogadni, hogy új fogó után kell néznie. Harry arra még hajlandó volt, hogy megnézze a válogató edzést, és segítsen kiválasztani a legjobb jelöltet – egy alacsony és nagyon vékony harmadéves lány személyében –, de taktikai tanácsokat már nem akart adni Theónak. A repülés azonban hiányzott neki, és most nem kevés izgalommal töltötte el a gondolat, hogy újra felpattanhat a Tűzvillámra. A griffendélesek edzése még nem ért véget, és Harry leült az egyik lelátó aljába az öltözők közelében, s érdeklődve kezdte figyelni a vörös taláros alakokat odafent. Mivel a látványosság a levegőben folyt, belekerült néhány percbe, mire az egyik távoli lelátón üldögélő, csapatukat figyelő griffendéleseknek feltűnt a jelenléte.
Harry elvigyorodott, mikor meglátta az első, dühösen felé forduló fejeket, amelyeket továbbiak követtek. A griffendélesek egy emberként utálták, és ennek látványos megnyilvánulását mindig is nevetségesnek érezte. A mélységes ellenszenv, amelyet az egész ház táplált vele szemben, két dolgon alapult. Egyfelől azon a tényen, hogy nem lett griffendéles. Harry ugyanis megpróbált az első tanítási napon még egyszer baráti beszélgetést folytatni Ronnal, és elárulta neki, hogy lehetett volna griffendéles, de ő kifejezetten arra kérte a Süveget, hogy a Mardekárba ossza – amin egyébként Ronnak nem kellett volna meglepődnie, hiszen Harry éppen elégszer elmondta, hogy így fog tenni. Ron azonban csak végképp megsértődött rá, és azonnal el is híresztelte, hogy Harry Potter nem érezte a Griffendél-házat méltónak magához. Ettől Harry renoméja nagyot nőtt a Mardekárban, hiszen az, hogy valaki két griffendéles szülővel mardekáros akarjon lenni, és a Süveg is támogassa ebben, igazán nagy ritkaságnak számított, azonban a Griffendél-ház – Minerva McGalagonyt is beleértve – mélységesen megsértődött rá.
Hermione felszedelőzködött, otthagyta Lavender Brownt és Parvati Patilt, és csatlakozott Harryhez. Ahogy a figyelte a mosolyogva felé közeledő lányt, látta, ahogy a griffendélesek idegesen összesúgnak. A másik ok, ami miatt nem tudtak megbékélni vele, Hermione volt. Alaposan végiggondolva a dolgot Harry megértette a viselkedésüket: ha csak eszébe jutott első találkozása Hermionéval, mélységes zavarba jött. Ha volt valami, ami miatt igazán szégyellte magát, az az első Roxfortban töltött estéje volt. A beosztás izgalma után elégedetten és boldogan ült le a Mardekár asztalához, és a lakoma alatt kellemesen érezte magát. Meghallgatta Draco Malfoyt, aki nagy hévvel és lelkesedéssel fejtette ki azt, hogy hány évre visszamenőleg járt minden családtagja a Mardekárba, és Pansy Parkinsont, aki az elmúlt években külföldön élt, és csak a Roxfort miatt költözött haza a családjával.
A lakoma és az igazgató köszöntő beszéde után, amikor felbolydult a nagyterem, Harry nem foglalkozott még azzal sem, hogy Ron megpróbál a tömegen keresztül utat törni hozzá. Túl jól érezte magát újdonsült háztársaival és túl sok volt ahhoz az új élmény, hogy meghallgassa barátja szemrehányását, amiért mardekáros lett. Közben a prefektusok már hívták a házak elsős diákjait, és Ront elkapta az egyik bátyja, Percy, hogy kövesse, Harryék pedig egészen más irányba indultak el egy nagydarab, szigorú fiú után. A mardekáros klubhelyiség különös, zöld színekben játszott, és úgy tűnt, hogy az egész ház rájuk várakozik, amikor a prefektus beterelte őket. Az elsősök érdeklődve néztek körül, vagy éppen megilletődött csendben bámultak vissza az őket fenyegető némaságban figyelő idősebb mardekárosokra. A helyiség ajtaja bezárult a prefektus mögött, aki lassú léptekkel vonult végig előttük.
– Nos, úgy tűnik, a Süveg titeket talált esélyesnek arra, hogy a nagy Mardekár Malazár házának tagjai legyetek – kezdte, alaposan megnyomva az „esélyes” szót. – Mindez egyelőre nem több egy lehetőségnél. Talán jobbak vagytok, mint a többi kis majom, akik a másik házakba kerültek, de ez majd elválik. Mi nem fogadunk be magunk közé akármilyen söpredéket, tehát jó lesz, ha alaposan odafigyeltek arra, amit most elmondok.
Az elsősök feszengeni kezdtek. Harry Dracóra pillantott, aki érdeklődve vonta fel a szemöldökét. Harry biztos volt benne, hogy Draco nem az a fajta ember, aki hagyja, hogy uralkodjanak rajta, és ezt szimpatikusnak találta. Elhatározta, hogy ha Draco jó mulatságként fogja fel a várható beavatási ceremóniát, ő is így fog tenni. Karját keresztbe fonta a mellkasa előtt, és felpillantott a nagydarab prefektusra, aki éppen előhalászott egy ősi könyvet.
– Ez a könyv minden mardekáros számára szent – emelte fel a kopott kötetet –, mert maga Mardekár Malazár írta. Erre fogtok felesküdni, hogy mindig a mardekárosok érdekeit tartjátok szem előtt…
– …Hacsak nem keresztezi a saját érdekeinket… – jegyezte meg halkan Draco. Harry elmosolyodott.
– …már ha méltónak találunk rá titeket. Ugyanis, ahogy Mardekár Malazár többször meg is jegyezte, akármilyen jöttment nem méltó arra, hogy a Roxfort, és főleg a Mardekár-ház tanulója lehessen. A másik három ostoba alapító azonban nem értett egyet Mardekárral, ahogy az igazgató sem teszi, így aztán az iskolát sajnálatos módon elárasztották a sárvérűek. – Szinte köpte az utolsó szót, s Harry ezúttal elbizonytalanodva pillantott Dracóra. Soha életében nem hallotta otthon vagy akár Weasleyéknél ezt a kifejezést. Draco azonban egyetértően bólintott, és láthatóan kezdett lelkesedni a prefektus beszédéért.
Harry egy másodpercre nem tudta, mit tegyen. Nem igazán akart olyasmivel egyetérteni, amit nem is értett igazán, de körülötte minden mardekáros feszült csendben figyelte a prefektust és idősebb háztársaikat. Így aztán Harry úgy döntött, azzal senkinek sem árt, ha a többiekhez hasonlóan viselkedik, már csak azért is, mert szeretett volna jó, nagyon jó mardekáros lenni, hogy Perselus büszke lehessen rá.
– Ahhoz, hogy tényleg kiérdemeljétek a Mardekár-házat, ami, meg kell jegyeznem, a kiválasztottak helye itt, a Roxfortban, bizonyítanotok kell – jelentette ki éppen a prefektus. Az elsősök idegesen mozgolódtak. – Elmondom, mi lesz a küldetésetek. – Erre már az idősebbek is érdeklődve kezdtek mocorogni. A feladatot láthatólag néhány kiválasztott diák találta ki, mivel a klubhelyiségben lévők többsége izgatottan figyelt. – Neki kell vágnotok a kastélynak, és hozni egy sárvérűt, hogy mi – összevigyorgott az egyik mellette álló, hetedéves fiúval – elmagyarázhassuk neki, hogy hol a helye…
A klubhelyiség felbolydult. Az idősebb diákok vitatkozni kezdtek, az elsősök megszeppenve nézegettek egymásra. Harry Dracóra és Pansyre pillantott.
– Nekem ez nem tetszik – jegyezte meg Pansy összevonva a szemöldökét. – Semmi kedvem a kastélyban tévelyegni…
– Szerintem pedig tökéletes – vigyorodott el Draco. – Biztos jót fog nekik tenni a beszélgetés…
Közben a prefektus és néhány idősebb fiú az ajtó felé kezdte terelgetni őket, és Harry hamarosan Dracóval, Pansyvel és Blaise-zel találta együtt magát. A prefektus egy csapatnak minősítette, és kizavarta őket a folyosóra. Blaise keresztbe fonta a karját a mellkasán, és a falnak vetette a hátát.
– Na, most mi legyen?
– Szerintem egyértelmű – jegyezte meg Draco –, megyünk, és keresünk egy sárvérűt.
– Hát bocs, de én nem szeretném, ha bárki is ugráltatna.
– Ezek szerint nem vagy igazi mardekáros – vetette fel Draco.
– Éppen hogy emiatt vagyok az – ellenkezett Blaise.
– Ugyan már, ez csak játék – szólt közbe Harry. Blaise egy másodpercre végigmérte, aztán megcsóválta a fejét.
– Akkor játsszatok nélkülem.
– Mi lesz, elindultok, vagy annyira gyávák vagytok, hogy a folyosó végéig sem juttok el? – lépett melléjük a prefektus.
– Megyünk – döntött Draco, s kis bizonytalankodás után Pansy is csatlakozott hozzá. Blaise nem mozdult a fal mellől. Harry várt rá egy pillanatig, aztán Dracóék mellé lépett.
Némán indultak el a folyosón. Harry érdeklődve nézelődött a kastélyban. A gondolat, hogy hamarosan takarodó lesz, csak még izgalmasabbá tette az utat. A kastély mozgó, sutyorgó festményei izgalommal töltötték el, csakúgy, mint a titkos séta. Útközben belebotlottak másik három mardekáros elsősbe, és beszélgetve, jókedvűen mentek tovább. A kastély egyszerre volt izgalmas, vonzó és borzongatóan titokzatos. Harryt kevéssé érdekelte, hogy hivatalosan miért vannak a folyosókon – amúgy is úgy gondolta, hogy a beavatási ceremónia legfontosabb része az, hogy ki mernek-e menni egyedül, miközben már a hálókörletükben lenne a helyük. A társaság végül megérkezett a könyvtár elé, ahonnan egy borzas hajú griffendéles lány sietett ki éppen.
– Őt ismerem! – intett felé Millicent Bulstrode. – A szüleivel minket kérdeztek meg, hogy hogy jöjjenek be a vonathoz.
Az elsős mardekárosok fellelkesültek, és körbevették a lányt. Draco vállalta fel a vezető szerepét.
– Hova, hova? – kérdezte gúnyosan. A lány nem ijedt meg tőlük különösebben.
– A klubhelyiségembe. Nektek is ideje lenne visszamenni, mert már takarodó van.
– Nekem te ne parancsolgass, ostoba sárvérű! – csattant fel Millicent. A griffendéles lány elsápadt, s megpróbálta egyetlen szó nélkül kikerülni őket, de Vincent Crak elállta az útját.
– Neked nincs jogod itt lenni – közölte Draco, és a nyomaték kedvéért előhúzta a pálcáját is. – Most pedig velünk jössz Mardekár Malazár elé.
Draco intésére Vincent mellé odaállt Gregory Monstro is, és közrefogták a lányt, aki most már határozottan megszeppentnek tűnt. Harry hátrébb húzódott, és összefonta a karját. Egyre kevésbé tetszett neki a játék, de úgy tűnt, egyetlen másik elsős mardekáros sem osztja a véleményét, így úgy döntött, egyelőre hallgat és várakozik. Draco intézkedni kezdett, s a társaság elindult vissza a pincék felé, a határozottan tiltakozó és szabadulni próbáló lánnyal együtt. A mardekáros prefektus és barátai bizonyára a közelből figyelték őket, mert pár perc múlva megjelentek előttük.
– Nocsak, fogtatok egy élő sárvérűt? – érdeklődött a prefektus, és végigmérte a griffendéles lányt. – Talán méltók vagytok a házunkra… Te viszont, te kis senki, nem vagy méltó még arra sem, hogy betedd a lábad az iskolába… – Szándékosan lassú mozdulattal húzta elő a pálcáját.
– Mi folyik itt? – csattant fel mögöttük egy dühös hang. A mardekárosok egy emberként pördültek meg, és meredtek rémülten házvezető tanárukra. Perselus szeme villogott, ahogy végigmérte a társaságot. – Mit művel itt az elsősök fele takarodó után, Higgs? – fordult a prefektushoz.
– Mi… csak… a kastélyt nézik, uram – nyögte ki a választ a fiú meglehetősen bizonytalanul. Perselus kétkedve vonta fel a szemöldökét.
– Higgs, kísérje vissza a klubhelyiségbe az elsősöket, aztán várjon meg az irodámnál. Közben érzékeny búcsút vehet a prefektusi jelvényétől, jelezni fogom az igazgató úrnak, hogy alkalmatlan a feladatra. – Végignézett a többi mardekároson. – A többiekre pedig büntetőmunka vár. Holnap megkapják a beosztást, hogy mikor és hol kerül rá sor. Irány vissza a hálókörzetükbe! – A diákok zavartan sorakoztak fel az idősebb mardekárosok mögött. – Potter! – Perselus hangja hidegen csattant, és Harry összerezzent. Ez volt az első alkalom, hogy nevelőapja a vezetéknevén hívta. Többször is figyelmeztette, hogy az iskolában nem fogja a keresztnevén nevezni, és tőle is elvárja, hogy uramnak vagy tanár úrnak hívja, a potterezés most mégis úgy esett Harrynek, mint egy pofon. – Jöjjön, visszakísérjük a kisasszonyt a hálókörletébe!
Harry engedelmesen csatlakozott Perselushoz és a mellette álló, az idegességtől remegő lányhoz. Amikor a mardekárosok eltűntek a lefelé vezető lépcsőn, Perselus a lányhoz fordult.
– Remélem, hogy jó oka volt arra, hogy takarodó után a folyosón sétálgasson, Miss…
– Granger. Hermione Granger – mondta zavartan a lány. – Én csak a könyvtárat akartam megnézni, uram – folytatta halkan, miközben elindultak a folyosón. – És nagyon elszaladt az idő…
– Ez az utolsó alkalom, hogy nem vonok le pontot a házától a szabályszegés miatt, Miss Granger – jelentette be Perselus, s az út további része csendben telt. A két gyerek bizonytalanul hallgatott, Hermione lehajtott fejjel ment, Harry néha zavartan a lányra pislogott, máskor megpróbálta felmérni, hogy nevelőapja mennyire mérges, de Perselus kiismerhetetlen arccal ment közöttük.
Miután Hermione eltűnt a Kövér Dáma portréja mögött, Perselus megfordult, és olyan gyorsan indult el a pince felé, hogy Harrynek loholnia kellett a nyomában, ha tartani akarta vele a lépést. Perselus egyetlen szót sem szólt hozzá, s Harry most már eléggé tartott nevelőapja haragjától. A férfi jó tíz percet beszélt az irodájában a prefektussal, és ezalatt Harry kénytelen volt a folyosón szobrozni. Egyre jobban elfáradt, és most már cseppet sem tartotta érdekesnek a pislákoló fáklyákkal megvilágított folyosót, csak aludni szeretett volna. Higgs eléggé megviselten került elő házvezető tanára irodájából, és intett Harrynek, hogy menjen be, miközben ő maga igyekezett a lehető leggyorsabban kereket oldani.
Perselus gyors, ezüstös varázslattal zárta be az ajtót Harry mögött, és intett, hogy üljön le az íróasztallal szemközti székre. Harry sápadt volt az idegességtől.
– Büntetőmunka már az első napon… Azt hiszem, ez új rekord. Anyád igazán büszke lesz rád – szólalt meg Perselus hidegen.
– Én… Sajnálom. Azt mondták, ez kell a mardekárossá váláshoz. És azt akartam, hogy büszke légy rám…
– Miért lennék büszke? Mert többedmagaddal támadtál rá egyetlen, védtelen emberre? Mert elítéltél valakit a származása miatt? Mert jó ötletnek találtad, hogy bántsatok valakit? – Harry dermedten hallgatta a vádakat. Tudta, már jóval előbb fel kellett volna fognia, hogy mi történik, mégis azt gondolta, valami olyan beavatási ceremónia részesei, amelyet minden házban, mindig elvégeznek. – Nem hittem volna, hogy elég csak betenned a lábad a Roxfortba, hogy máris úgy viselkedj, mint az apád.
Perselus olyan gyűlölettel beszélt James Potterről, hogy Harry beleremegett. Mindig is tudta, hogy nevelőapja valaha nem jött ki túl jól vér szerinti apjával, azonban Perselus mostani hangja és az érzések, amelyeket rejtettek, komolyan megrémítették.
– Ne haragudj… Én nem akartam őt bántani… – motyogta. Szörnyen fáradtan érezte magát, és rettenetesen elkeseredettnek.
– A tetteid határozzák meg, hogy ki vagy, Potter, nem az, amit gondolsz közben – felelt Perselus szigorúan. – Ha némán végignézed, ahogy a többiek bántanak egy védtelen embert, alig vagy jobb náluk.
– De hát sokkal többen voltak, és egy részük hetedéves! Mit tehettem volna? – kérdezte Harry kétségbeesetten. Perselus néhány másodpercig méregette, s Harry beleborzongott a különös fénybe, ami nevelőapja szemében lobogott.
– Semmit sem tehettél – bólintott a férfi, és Harry úgy érezte, mintha nevelőapja most bizonyosságot kapott volna valamire. Pár másodpercnyi csend után Perselus valamivel kedvesebben szólalt meg: – Késő van, ideje aludnod. Gyere, visszakísérlek a klubhelyiséghez, és holnap tanítás után folytatjuk ezt a beszélgetést.
Harry felállt, és hagyta, hogy nevelőapja visszavezesse a pince kanyargó folyosóin keresztül. Másnap alapos fejmosásban részesült, valamint nevelőapja kioktatta a „sárvérű” szó jelentéséről, és néhány emlékkel megtámogatva felvázolta neki, hogy milyen is volt James Potter az iskolás éveiben. Harrynek, ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy ez a beszélgetés nagy szerepet játszott az apjával szembeni ellenérzései kialakulásában. Mindenesetre a griffendélesek egy emberként kiálltak megtámadott társuk mellett, és ha csak tehették, jelét adták annak, hogy mennyire megvetik az elsős mardekárosokat – köztük Harryt is. A dolgot azonban csak bonyolította, hogy amikor már éppen elült volna az első esti támadás okozta vihar, Harry összebarátkozott Hermionéval.
Már napok óta rendszeresen találkoztak a könyvtárban, ahol Harry többnyire bájitaltant tanult. Rémisztően rosszul teljesített ebből a tárgyból, őt legalábbis megrémisztette, mert Perselus nem győzte az apjához hasonlítani. Egy alkalommal, ahogy Hermione megpróbált elslisszolni mellette egy nagy halom könyvvel, amelyeket feltornyozott a karjában, megbotlott, és a kötetek felét Harry nyakába ejtette.
– Jaj, bocsánat… Nagyon fáj?
– Túlélem… – motyogta Harry a tarkóját masszírozva. Segített a lánynak a lehető leggyorsabban összeszedni a könyveket, mert Madam Cvikker már gyanakodva pislogott feléjük. – Jó sok könyvet kiválasztottál – állapította meg Harry.
Hermione elvörösödve ült le mellé. – Igen, mert… Érdekesek. – Harry elmosolyodott, és a lány ezen kissé felbátorodott. – Te is gyakran vagy itt.
– Igen, tudod, nem akarom, hogy panasz legyen rám…
– A nevelőapád miatt? – kérdezte Hermione megértően. Harry elfintorodott. Bármi volt is a vezetékneve, és bármennyire távolságtartó volt is vele Perselus, természetesen egy hét alatt az egész iskola megtudta, hogy az ő nevelt fia.
– Valahogy úgy…
– Megértelek – bólintott Hermione, bár ebben Harry erősen kételkedett. – Az én apám is ilyen. Amíg nem kaptam meg a levelet az igazgató úrtól, meggyőződése volt, hogy én is fogorvos leszek, mint ő és anya. Folyton biológiával meg kémiával foglalkozó könyveket vett nekem, és rendszeresen ki is kérdezte a tartalmukat… Szóval hidd el, ismerem az érzést! – Harry mosolyogva bólintott. Hermione végigmérte a könyveit. – Bájitaltan? Ha gondolod, átnézhetnénk együtt…
Harry készséggel beleegyezett a közös tanulásba – már csak azért is, mert Hermione kifejezetten jól teljesített Perselus óráin. Később a Griffendél és a Mardekár-ház közös óráin sokszor együtt is dolgoztak, és mindkét ház kénytelen volt beletörődni abba, hogy ők ketten fittyet hánynak mind az évek óta tartó ellenségeskedésre, mind a személyesen Harry ellen irányuló haragra. Perselus amúgy is különösen szigorúan vette a sárvérűzést, így aztán a mardekárosok semmit sem mondhattak Hermione ellen. Draco persze felhúzta az orrát, és Harryvel se nagyon állt szóba, de a fiú ezt egyre kevésbé bánta. Helyette inkább a sok más mardekáros erény mellett a származással kapcsolatos büszkeségen is mindig jót mulató Blaise-hez csatlakozott.
A griffendélesek még hét év után is kikérték maguknak, hogy Harry „megkörnyékezte” az egyik társukat, s mivel arra már nem gyanakodhattak, hogy bántani akarja, egyszerűen csak elégedetlenül figyelték őket. Hermionéről azonban lepergett a többiek rosszallása, mert Harry volt az első barátja az iskolában, és semmi oka nem volt arra, hogy néhány csípős megjegyzés miatt összevesszen vele. Harry megfigyelte, hogy a lány háztársait az is éppen eléggé zavarja, hogy Hermione minden tárgyból a legjobb akar lenni, és többet tanul még a hollóhátasoknál is, és emiatt évekig nem tudott beilleszkedni.
– Azt hittem, te bűbájtant tanulsz éppen – jegyezte meg a lány, miközben leült mellé a lelátóra. Harry kicsit lejjebb csúszott a padon, hátrahajtotta fejét, és a tündöklően kék eget bámulta.
– Hermione, süt a nap… – jelentette be lustán. – Ilyenkor senki sem akar a könyvtárban kuksolni…
– Repülsz egyet? – intett a lány a Tűzvillám felé.
– Eszembe jutott… – bólintott Harry. – Feltéve, hogy a házad csapata még ma befejezi a szórakozást odafent.
– Azt én is tudnám támogatni – pillantott fel Hermione a három oszlop egyike előtt lebegő alakra. Harry követte a lány pillantását, és éppen látta, amint Ron felröppen Ginnyhez, hogy elhúzza az egyik gurkó útjából. Közben valamelyik hajtó bedobott egy gólt.
– Randira készülsz? Ezek szerint te sem tanulsz ma? – vigyorgott a lányra.
– Én sem? – vonta fel Hermione a szemöldökét. – Azt hittem, te még visszatérsz a bűbájtanhoz.
Harry az égre emelte a szemét, és éppen elmagyarázta volna Hermionének, hogy mi a különbség egy barát és egy magántanár között, amikor a griffendéles kviddicscsapat úgy döntött, hogy leszáll a fellegek közül. Háztársaik lesereglettek a lelátóról, hogy csatlakozzanak hozzájuk, de Ginny még egy pillanatra maga köré gyűjtötte a csapatot. Harry nem sokat hallott az eligazításból, de azt megfigyelhette a lány gesztikulálása alapján, hogy Ginny nincs elragadtatva a társaság mai szereplésétől.
– Ó, és Ron, ha még egyszer elhagyod az oszlopokat, kiteszlek a csapatból – jelentette ki Ginny, csípőre tett kézzel, mikor már elindultak az öltözők felé.
– De hát az a gurkó majdnem eltalált! – védekezett Ron.
– Nem vagyok már kisbaba, abba se haltam volna bele! – csattant fel a lány. – Egyébként is, ez legyen Jimmyék dolga – tette hozzá, majd végigmérte a két hajtót. – De azért ti is jobban odafigyelhetnétek máskor!
A két fiú bólogatott, és a társaság odaért a lelátóhoz, ahol Harryék ültek. Ron már éppen elkezdte volna utálkozó pillantásokkal méregetni a fiút, de Hermione felpattant, és csatlakozott hozzá, s Harry nagy örömére Ront jobban lekötötte a barátnője annál, mintsem hogy belékössön. Így aztán a társaság csak gyilkos pillantásokra szorítkozott, miközben bementek az öltözőbe. Már éppen felszedelőzködött, amikor rádöbbent, hogy az egyik griffendéles még mindig ott áll előtte.
– Ki akartad lesni a taktikánkat? – kérdezte Ginny kissé gúnyosan. Harry végigmérte a lányt. A repüléstől kissé kipirult az arca, néhány kóbor tincs kiszabadult a copfjából, és most az arcára tapadt, seprűjét a vállára vetette, és vidáman csillogó szemmel állt előtte. Harry biztos volt benne, hogy Blaise-nek lenne némi ötlete, hogy mit lenne jó most Ginnyvel kezdeni, de neki csak egy mosolyra futotta.
– Talán. És úgy láttam, a legfőbb taktikátok az, hogy az őrzőt terelőként is bevetitek.
Ginny szeme dühösen szűkült össze. – Ne merészelj a bátyámon gúnyolódni! – csattant fel.
– Miért? Ha jól láttam, te is rendreutasítottad – vigyorgott Harry. A lány fenyegető pillantással lépett közelebb, s Harry nem tehetett róla, de hihetetlenül élvezte a haragját.
– Potter, a két kezedet összetennéd egy ennyire jó csapatért! – legyintett végük Ginny. – Úgyhogy hiába is próbálod kritizálni a teljesítményünket.
– Ó, én már azért is összetenném a két kezem, ha a te teljesítményedet kritizálhatnám – jegyezte meg Harry, s előhúzott a zsebéből egy aranyszínű labdát. – Egy játék? Vagy túl fáradt a griffendéles kapitány?
Ginny szeme felcsillant. – Egy cikesz?
– Edző példány. A keresztapámtól kaptam – magyarázta Harry. – Úgy állítottam be, hogy még neked se legyen túl nehéz…
– Vigyázz a szádra, Harry! – nevetett Ginny, és a seprűjére pattant. Harry elmosolyodott. Ő is felkészült a felszálláshoz, majd elengedte a cikeszt. A kicsi labda egy pillanatra ott lebegett előttük, majd döbbenetes sebességgel kapott szárnyra, és emelkedett fel.
Harry és Ginny a cikesz után vetette magát, és egyre magasabbra emelkedtek a kis labdát üldözve. Harry már csaknem elkapta, amikor a cikesz kicsusszant a kezei közül, és eltűnt a szemük elől. Harry feljebb emelkedett, hogy onnan pásztázza a környéket. Ginny tett egy ráérős, lassú kört a pálya határán, majd a fiútól nem messze ő is várakozni kezdett. Harry tudta, hogy a cikesz nem szállhatott magasabbra annál a területnél, ahol ő volt, és ráérősen nézelődött, miközben tett egy kényelmes kört. A diákok a parkban sétálgattak, beszélgettek, s odalent, a lelátóknál felsorakozott a griffendéles csapat nagy része, hogy biztassák kapitányukat.
Nem telt bele sok idő, s Harry aranyló villanást vett észre valahol a pálya széle környékén. Azonnal zuhanórepülésbe kezdett, s Ginny egy szempillantással később követte a mozdulatát. A lány, mivel alacsonyabban helyezkedett el, közelebb volt a cikeszhez, s Harry örült, hogy kihasználhatja a Tűzvillám gyorsulását, hogy megelőzze a lányt. Az aranyló labda azonban, amely az utolsó méterekig úgy lebegett előttük, mint aki csak arra vár, hogy elkapják, váratlanul meggondolta magát, és szélsebesen felfelé süvített, el a két fogó között. Harry a másodperc tört része alatt reagált, s a Tűzvillám most már felfelé száguldott. A szél visítva süvített el Harry füle mellett, a következő pillanatban azonban már biztos volt benne, hogy nem csak a szél hangját hallotta: Ginny nem tudta elég hamar felrántani a seprűjét, és a földön landolt. Harry vetett meg egy gyors pillantást a cikesz felé, majd visszafordult, és leszállt a lány mellé.
– Jól vagy? – Aggodalmas pillantással mérte végig Ginnyt, aki fájdalmas arckifejezéssel próbálta kinyújtani a karját.
– Megmaradok, úgyhogy jobb lesz, ha a seprűdön maradsz – vetette oda a lány a fájdalom miatt kissé mérgesebben, mint akarta volna, és visszaült a seprűjére
Harry viszont csak elvigyorodott. – Akkor folytathatjuk? Adok neked egy kis egérutat…
Ginny nem felelt, csak kihasználta az előnyt, amit a fiú ajánlott neki, és már a levegőben száguldott az odafent ráérősen köröző aranylabda felé. Harry egy pillanatig még várt, és csak utána követte a lányt. A cikesz vad cikk-cakk vonalban próbált kitérni előlük, és a két fogó hamarosan fej-fej mellett kezdte üldözni a labdát. Harry távolról hallotta, hogy a griffendélesek Ginnyt biztatják, s úgy tűnt, néhány mardekáros is előkerült, mert valaki mintha az ő nevét is kiabálta volna, de nem akart a lentiekkel foglalkozni. Kicsit feljebb emelkedett, és megpróbált a másik irányból bevágni a labda elé. Ginny elvigyorodott, amikor sikerült bekeríteniük a cikeszt, és egyszerre utánakaptak. Ginny ujjai rásimultak a diónyi labdára, Harry pedig éppen ilyen hévvel kapta el a lány meleg, puha kezét. Ujjai rásimultak Ginny öklére, az arcuk egészen közel került egymáshoz, és egy pillanatig így lebegtek, némán egymásra meredve.
– Azt hiszem, én nyertem – állapította meg Ginny szokatlan, kissé magas hangon. Zihálva vette a levegőt, és kicsit hátrébb húzódott, de nem rázta le Harry kezét.
– Így is mondhatjuk – bólintott Harry, és lassan elengedte a lányt. Olyan gyorsan tett meg még két kört a seprűvel, amennyire csak fel tudta gyorsítani a Tűzvillámot. Nem bánta, hogy a lány megverte, de valami ostoba okból kifolyólag össze-vissza vert a szíve, mintha legalább két órája futott volna egyfolytában, erejét megfeszítve. Ginny közben leszállt a földre, és hagyta, hogy a lelkesen gratuláló griffendélesek körbevegyék.
Harry, amikor már úgy érezte, hogy úgy-ahogy sikerült normális viselkedésre bírnia a szívét, leereszkedett a pálya végében, nem messze a lelkes griffendéles csoporttól. Ginny otthagyta csapatát, és kihívó mosollyal állt meg Harry előtt.
– Köszönöm a játékot.
– Részemről az öröm – bólintott Harry. Egy pillanatig várakozón nézett a lányra. – Visszakaphatnám a cikeszemet?
– Azt hiszem, tisztességes játszmában nyertem… Ha vissza szeretnéd kapni, meg kell érte küzdened – fonta keresztbe a karját Ginny. – Mondjuk egy hét múlva…?
Harry rosszkedvűen rázta meg a fejét. – Semmit sem ígérhetek, de majd megpróbálom.
Ginny mosolya lehervadt. Gyorsan bólintott, és otthagyta a fiút. Harry egy pillanatra lehunyta a szemét, majd a vállára vetette a Tűzvillámot, és elindult vissza a kastély felé. A pálya szélén Blaise csatlakozott hozzá.
– Kérlek, mondd, hogy randizni fogtok.
Harry az égre emelte a szemét. – Nem történt semmi, Blaise.
– Haver, akkor te vagy a legnagyobb balek a világon – csóválta a fejét Blaise. – Ha én a te helyedben lennék…
– De nem vagy! – fojtotta belé Harry dühösen a szót. – Úgyhogy hallgass!
Blaise felnevetett. – Szóval így állunk? Akkor kapd el, amint tudod… – Harry az égre emelte a szemét, de nem válaszolt. Blaise vigyorogva folytatta: – Én csak egyet tudok tanácsolni: prefektusi fürdő. Isteni környezet, és kevés ruha a csajon. A legjobb lehetőség.
– Lemaradtam valamiről? – érdeklődött Daphne, aki most csatlakozott hozzájuk.
– Harry alulmaradt a Weasley-lánnyal szemben – tájékoztatta Blaise.
– Merlinre, akkor kész szerencse, hogy kiléptél a csapatból! – kiáltott Daphne megjátszott szörnyülködéssel. – Ha még egy gurkók nélküli világban is megver, hát esélyünk se lenne veled a kupára!
– Igazán jó lenne, ha Theo is osztaná a véleményedet – sóhajtott Harry. – Másrészről Ginny tényleg jól játszik.
Blaise és Daphne összenézett. Végül Daphne szólalt meg: – Ginny? Csak így egyszerűen? És jól játszik? Ó, jaj, te hagytad nyerni!
– Ó, azt nem hiszem – rázta meg a fejét Blaise. – Harry ugyanis azt szeretné, ha Weasley maradna alul…
Harry csak megcsóválta a fejét a másik kettő nevetését figyelve. – Komolyan, nincs senki más, akin köszörülhetnétek a nyelveteket? – kérdezte tettetett haraggal. Daphne látványosan körülnézett, majd megrázta a fejét.
– Csak te maradtál nekünk… – sajnálkozott. Majd elkomolyodott és Blaise-re pillantott. – Szóltál neki?
– Ja, arra még nem került sor. Túlságosan lekötött minket Ginny Weasley – rázta meg a fejét a fiú.
– Jaj ne, mi történt már megint? – morgott Harry.
– A Prof keresett – felelt Daphne.
– Engem? Biztosan nem Dracót? – kérdezte Harry rosszkedvűen. Perselus újabban alig szólt hozzá, míg Dracóval csaknem minden nap beszélt tanítás után.
– Hát, ha őt akarja látni, akkor valami különös okból kifolyólag újabban Harrynek becézi – vigyorodott el Blaise.
Harry nem felelt. Az, hogy Perselus nem Potternek hívta, jó előjelnek tűnt, és tudta, hogy ezzel Blaise is tisztában van. Beléptek a tölgyfakapun, és mindhármuknak szüksége volt egy pillanatra, hogy megszokják a kinti napfény után az előcsarnok félhomályát.
– Fogalmad sincs, hogy mit akarhat? – kérdezte Blaise, miközben elindultak a pincék felé.
– Biztos zavarja, hogy lett volna egy szabad délutánom – húzta el a száját Harry. Daphne gúnyosan mosolyodott el.
– Előttünk kár titkolnod, hogy lelkesedsz azért, hogy beszéljen veled…
– Azért nem lelkesednék, hogy újabb adag különórát, szemrehányást, tanulnivalót zúdítson rám. Márpedig mostanában nem számíthatok másra… Közeledik az október vége. – Perselus mindig különösen elviselhetetlen lett Halloween közeledtével. Lily is sokkal feszültebb volt ebben az időszakban, de ezt Harry csak a leveleiből érzékelte. Perselus mogorvaságát azonban kénytelen volt az egész iskola megtapasztalni, különös tekintettel Harryre. – Na, majd elmesélem – vetette még oda a fiú búcsúzóul amikor barátai lekanyarodtak a klubhelyiség felé. Blaise-re bízta a Tűzvillámot, és elindult Perselus folyosó végén lévő irodája felé.
Az ajtó előtt azonban már ott szobrozott a meglehetősen ideges Neville Longbottom. Harry kérdőn vonta fel a szemöldökét, amikor meglátta a fiút. Longbottom zavartan vonta meg a vállát.
– Azt mondta, várjak itt, amíg meg nem érkezel – magyarázta, és látszott rajta, hogy most, hogy Harry megjött, se nagyon akaródzik neki bemenni Perselus szobájába.
Harry vetett rá egy együtt érző pillantást. Perselus sosem volt túl kedves a griffendélesekkel, de Longbottomra minden valószínűség szerint kifejezetten pikkelt. Mindemellett Harrynek elképzelése sem volt, hogy milyen közös mondandója lehet nevelőapjának számukra. Csak még jobban meglepődött, amikor bekopogott, és Perselus nyugodt „szabad”-ja után belépett a helyiségbe: az irodában ugyanis nevelőapján kívül az igazgató is ott volt, és az asztalon egy nagy, ékes rúnákkal díszített kőtál várakozott.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!