Harry zúgó fejjel csörtetett vissza a klubhelyiségbe. Néhány másodéves rémülten iszkolt el a közeléből, amikor egyiküknek csaknem megtaposta a lábát siettében. Utánuk morgott valamit, ami éppen úgy lehetett bocsánatkérés, mint szitkozódás is, hogy miért vannak útban – ő maga sem tudta, hogy melyik volt. Blaise érdeklődve dőlt hátra a széken, s várta, hogy barátja leüljön mellé.
– Na, mit akart? – kérdezte, amikor Harry egy morcos szusszanással helyet foglalt a fotelben. Daphne is kíváncsian tette le az ölében tartott könyvet. Harry egy gyors varázslattal, amit még Perselustól lesett el, elérte, hogy a közelben ülők ne hallgathassák ki a beszélgetésüket, s csak azután válaszolt:
– Azt, hogy mentsem meg a világot.
– Ejha! – Blaise nagyot füttyentett. – És Theo még azt remélte, hogy megpróbál rávenni, hogy ne hagyd cserben a csapatot!
– Ha jól meggondoljuk, a világ megmentéséhez az is hozzátartozik, hogy nem hagyja cserben a csapatot – jegyezte meg Daphne, a homlokát ráncolva.
– Erről az oldaláról még nem is vizsgáltam meg a dolgot – csodálkozott Blaise, s egy pillanatra elgondolkozott. – Te, Harry, csak tisztán a világ megmentése érdekében, nem írnád meg helyettem azt a háromtekercses sötét varázslatok kivédése dolgozatot…?
– Jaj, fogjátok már be… – morogta Harry, miközben hátrahajtotta a fejét a szék támlájára. Valójában azonban nagyon is hálás volt azért, hogy barátai elbagatellizálják a dolgot. Biztos volt benne, hogy Hermionét sokkolná a hír, és neki most semmi szüksége nem volt arra, hogy valaki rémülten vagy aggódva bámuljon rá.
– Jó, kössünk egyezséget – engedett Blaise, akinek egyébként különleges hajlama volt arra, hogy eleressze a füle mellett, ha Harry megpróbálta beléfojtani a szót. – Nem kell megírnod, elég, ha lediktálod. Írni még tudok…
– Jó is lenne, ha csak ennyiből állna az egész – sóhajtott Harry. Daphne kényelmesebben elhelyezkedett a székén, és kíváncsian hajolt közelebb.
– Mert valójában miből áll?
Harry nem válaszolt azonnal. Először neki is rendeznie kellett magában mindazt, amit megtudott. Amikor Longbottommal a nyomában bement Perselus irodájába, értetlenül mérte végig a két felnőttet. Úgy tűnt, Longbottomot megnyugtatja a tény, hogy az igazgató is ott van – vagy legalábbis alábbhagyott a remegése, pedig Harry meg mert volna esküdni rá, hogy amikor ő az ajtóhoz lépett, a másik csaknem remegett az idegességtől. Most viszont Longbottom csak tágra nyílt szemmel bámult Perselusra, de egyébként tökéletesen nyugodtan viselkedett. Harry annál idegesebb lett, ahogy meglátta az asztalon a merengőt, és megérezte Perselus rezzenéstelen arca mögött is a feszültséget.
– Harry, Neville… Üljetek le – intett az igazgató a két szék felé, amelyeket Perselus asztalával szemben felállítottak. A két fiú lassú, bizonytalan mozdulattal engedelmeskedett. Az igazgató ráérős lépésekkel járkált fel-alá az asztal túloldalán, Perselus pedig merev tartással ült a székén. Harry nem tudta elkapni a pillantását. – Tudom, meglepő, hogy éppen titeket hivattunk ide, de van valami, amit el kell mesélnem nektek.
Dumbledore lassan leereszkedett a másik székbe, amely Perselus mellett állt. Az asztalra támaszkodott, és sátort formázó ujjai fölött lassan végigmérte mindkét fiút. Longbottom, zavartan mocorgott, Harry viszont állta az igazgató jegesen kék szemeinek pillantását. Tőle nem tartott, egyedül Perselus viselkedése aggasztotta. Nevelőapja továbbra sem fordított figyelmet rá, helyette Longbottomot fixírozta. Dumbledore halkan kezdett bele:
– Mint tudjátok, tizenhat évvel ezelőtt a varázsvilág harcban állt egy nagy erejű és rosszindulatú sötét mágussal, Voldemorttal. – Harry meglepődött. Az, hogy az igazgató kimondta a Nevet, természetesnek tűnt, és sem őt, sem Perselust nem zavarta, mivel nevelőapja mindig is úgy nevelte, hogy eszébe se jusson tudodkizni. De az, hogy Longbottomnak a szeme se rebbent, váratlan volt. Dumbledore-t azonban nyilván nem zavarta meg a helyzet, mert folytatta: – Szívesen mondanám, hogy fogalmatok sem lehet róla, hogy milyen volt akkoriban a varázslók élete, hiszen alig vannak emlékeitek arról az időszakról, de sajnos az elmúlt hónapok segíthetnek képet alkotni annak a kornak a démonairól. Feltételezem, hogy olvastok újságokat, és tájékozottak vagytok a varázsvilág eseményeit illetően. – A két fiú bólintott. – Nos, akkor talán megértitek, ha a támadások sorát, a bizonytalanságot, az ártatlan áldozatokat említem, akik éppen úgy kerülhettek ki a muglik, mint a varázslók közül. Ebben az időben ugyancsak kevés reménye volt a varázslóknak arra, hogy valaha is sikerül felülkerekedni Voldemorton és a halálfalókon.
Harry figyelme kissé lazult. Tökéletesen ismerte ezt a korszakot. Éppen elégszer hallotta anyjától és keresztapjától, néhány, James Pottert dicsőítő történettel fűszerezve. Perselusra pillantott. Azt is pontosan tudta, hogy nevelőapja milyen veszélyes feladatot vállalt ezekben az időkben, s hogy minél inkább hasonlít a varázsvilág a tizenhat évvel ezelőtti önmagához, Perselusnak annál inkább fel kell újra vállalnia a valahai szerepét. Nevelőapján azonban nem látszott, hogy különösebben felzaklatná a régi idők emlegetése. Zárkózott, kiismerhetetlen arccal figyelt az igazgatóra.
– Hamarosan azonban híre ment, hogy létezik egy prófécia, amely Voldemort bukásáról szól – folytatta Dumbledore. – A vészterhes időkben az emberek megpróbálnak minden szalmaszálba belekapaszkodni, és úgy tűnik, ilyenkor lehetetlen csak igazán titkot tartani. A prófécia léte reménnyel töltötte el a Voldemort nagyúr ellen harcolókat, és ő nem akart reményt adni az ellenségeinek, s ezért kénytelen volt komolyan venni a jóslatot.
Harry érezte, hogy Longbottom megfeszül mellette, de a fiú nem szólt közbe. Harry maga is úgy érezte, hogy az igazgató a végtelenségig nyújtja el beszédét, de rezzenéstelen arccal figyelt, és csupán a szeme sarkából mérte fel, hogy Longbottom egyre sápadtabb.
– Én voltam az, aki hallotta a próféciát – jelentette be Dumbledore –, és aki nem volt képes arra, hogy megállítsa a róla keringő mendemondákat. Ha azonban akkor nem is voltam eléggé erélyes, hogy elfojtsam a pletykát, most képesnek kell lennem arra, hogy megosszam azokkal, akiket érint. – Az igazgató a halántékához emelte pálcáját, s amikor elhúzta, hosszú, fehéres szál tapadt a végére. Dumbledore a merengőbe eresztette az emléket, és végigmérte a két fiút: – Több, mint tizenhét éve, egy hideg, esős estén a Szárnyas Vadkanba mentem, hogy megismerkedjem valakivel, aki a jóslástanári posztra jelentkezett. Feltett szándékom volt törölni a divinációt a tárgyak közül, de mivel a jelentkező egy nagy hírű, tehetséges látó ükunokája volt, az illendőség úgy kívánta, hogy találkozzam vele. Csalódnom kellett, a jóstehetség szikráját sem mutatta. Azonban, amikor már készültem elbúcsúzni tőle… – Dumbledore pálcájával a kőtál felé intett, s Harry Longbottommal és Perselusszal együtt ösztönösen közelebb hajolt a merengőhöz.
A kőtálban lassan gomolyogni és örvényleni kezdtek a gondolatok, majd ezüstös fényű figura emelkedett ki belőlük. Szemüvege hatalmasra nagyította a szemét, kendőkbe burkolózott, és amikor megszólalt, éles, rekedt hangjában, Harry alig ismert rá Sybill Trelawney, a roxforti jóslástan tanár máskor oly sejtelmes hanghordozására.
– Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…
Az alak lassan visszasüllyedt az ezüstös örvénybe, és a szobára csend nehezedett. Harry kétségbeesetten kereste Perselus tekintetét, hogy találjon valami biztos pontot, amibe kapaszkodhat, nevelőapja azonban továbbra is a merengőt bámulta, különös tekintettel. Longbottom mereven nézett maga elé, és Harry legfeljebb a sápadtságából következtethetett arra, hogy mennyire felzaklatták a fiút a szavak. Végül Harry nem bírta tovább, felpattant, és elkezdett fel-alá járkálni az irodában.
– Mit jelent mindez? – kérdezte egy idő után már-már harciasan Dumbledore-tól. – Mit ró ránk – bizonytalanul mondta ki a többesszámot, Longbottom felé sandítva – a jóslat?
– Nagyon jó kérdés, Harry. – Dumbledore nyugodtsága rettenetesen idegesítette. Vagy talán csak az zavarta, hogy Longbottom egyetlen szó nélkül fogad valami kétes, alaptalan szöveget arról, hogy meg kell halnia. – A jóslat szerint az egyetlen ember, akinek esélye van győzelmet aratni Voldemort nagyúr fölött, valamivel több, mint tizenhét évvel ezelőtt született, július végén, és a szülei háromszor sikeresen szembeszálltak Voldemorttal.
Harry elismételte magában a paramétereket, majd Longbottomhoz fordult: – Feltételezem, ugyanakkor van a születésnapunk. – A griffendéles fiú lassan bólintott. – És a szüleid a Főnix Rendje tagjai voltak. – Harry úgy jelentette be, mint aki vádpontokat sorol. Biztos volt benne, hogy mások nem szegülhettek többször is sikeresen szembe Voldemorttal, csak a Rend tagjai. Longbottom ismét bólintott. Harry emlékezett rá, hogy a nagyanyja neveli, de ezek szerint valaha a szülei három győzelmet is arattak. Harry Dumbledore-ra nézett: – Melyikünkről van szó a jóslatban?
– Harry, ez nem egyértelmű. – Perselus először szólalt meg, s Harry úgy fordult felé, mint akit megcsíptek. Biztatást várt nevelőapjától, megnyugtatást, hogy ő élhet hétköznapi életet.
– A jóslatokban az a különös – vette át a szót az igazgató –, hogy nem következnek be biztosan. Számtalan olyan prófécia hangzott el, amelyek beteljesületlenek maradtak. Azonban ha ismerjük egy lehetséges kimenetelét a jövőnknek, az meghatározza minden tettünket, és éppen ezzel befolyásolja a jövőt. Tom Denem komolyan vett egy jóslatot, és úgy tűnik, ezzel biztosította, hogy valóra váljon.
– Egyik meghal a másik keze által? – idézte Harry iszonyodva. Perselushoz fordult: – Ezért kell harci képzést kapnom? Ha már hagytam, hogy visszatérjen, hogy a véremből szerezzen új testet magának, akkor legalább pusztítsam el?!
– Nem, Harry, a képzésre másért van szükséged… – kezdte Dumbledore, de Perselus közbevágott.
– A képzést azért kapod, Potter, hogy életben maradj. – Harrynek fájt a halk, hideg hang és a potterezés, de nem akarta, hogy Perselus ezt észrevegye.
– Nos… Ő megjelölte Harryt – szólalt meg váratlanul Longbottom. – Ott a sebhely a homlokán…
– Való igaz, fiam – értett egyet az igazgató. – Ugyanakkor Perselus és én – Harry meg mert volna esküdni rá, hogy inkább csak Perselus – úgy gondoljuk, hogy mindez nem egyértelmű bizonyíték. Nem csak Potteréket, téged és a családodat is ért egy támadás. Voldemort mindkettőtöket megtalált, és biztosra akart menni. Az életetekre tört, és mindketten túléltétek.
– Ő volt a Roxfort Bajnoka – érvelt tovább Longbottom. – Megnyerte a Tusát.
Harrynek hirtelen nevetni támadt kedve. Láthatólag Longbottom nem kért ebből a felelősségből, és igazából ő maga sem. Nagyon úgy festett, hogy a két kiválasztott cserben hagyja a varázsvilágot. Perselus érdeklődve méregette Longbottomot, és Harrynek rögtön elszállt a hirtelen kerekedett jókedve.
– Nahát, megnyertem? – kérdezte gúnyosan. – Ez egészen kiment a fejemből, miközben éppen testet adtam a kimondhatatlan nevű sötét varázslónak, akit állítólag le kellene győznöm!
– Akkor is győztes vagy – felelt Longbottom makacs nyugalommal, ami a végtelenségig bosszantotta Harryt. – Kettőnk közül te vagy a hős, ez nem is kétséges.
– És mi van, ha nem akarok hős lenne? – fonta össze a karját Harry.
– Neville, bedobtad a neved a Tűz Serlegébe? – szakította félbe őket Dumbledore. Longbottom megrázta a fejét. – Akkor nem tudhatod, hogy ki lett volna az alkalmasabb.
Longbottom határozottan rázta meg a fejét. – Nem akarok kibújni a felelősség alól – kezdte megfontoltan, miközben Harry legszívesebben rávágta volna, hogy „De én igen!” –, de úgy látom, Harry minden szempontból méltóbb erre a címre. Én szívesen állok mellette, és segítem, de az övé a tisztesség.
– Nem dönthet a kérdésben, Mr Longbottom – szólalt meg Perselus, és most már jóval nyugodtabbnak tűnt, mint néhány perccel ezelőtt. – Kétségkívül üdvös lenne, ha együttműködnének. De jelenleg nem tudhatjuk, hogy kiről szólt a jóslat.
– Most már nagykorú, felnőtt varázslók vagytok – szólalt meg újra az igazgató –, ezért jónak láttuk, ha tisztában vagytok a helyzettel. Tudom, hogy most van mit átgondolnotok. Szívesen a rendelkezésetekre állok, ha szeretnétek megbeszélni a helyzetet, és hamarosan felkereslek titeket, hogy eldöntsük, hogyan tovább.
Dumbledore visszahelyezte elméjébe az emléket, elbúcsúzott, s otthagyta az irodát. Harry dermedten meredt Perselusra. Egy pillanatra úgy érezte, mintha a férfi szemében sajnálat csillanna, majd nevelőapja Longbottomhoz fordult.
– Kérem, maradjon még egy percre.
– Igen, uram – bólintott Longbottom, aki felállt az igazgató távozásakor, és most visszaereszkedett a székére.
Harry lassan végigmérte mindkettejüket, majd elindult az ajtó felé. Perselus nem tartóztatta, és ez a hallgatás most jobban fájt, mintha elhordta volna mindennek, vagy akár az apjához hasonlította volna. Harry lassan húzta be maga mögött az ajtót, adott időt magának, hogy újra meg újra végigmérje az asztal két oldalán ülő két alakot, de mivel azok egyetlen pillantásra sem méltatták, végül csendesen bezárta az ajtót.
A keserűség hullámokban tört rá, mint a rosszullét, és felkavarodott a gyomra, ahogy visszanyelte. Szüksége volt a nevelőapjára, beszélni akart vele, hallani akarta, hogy igenis egy senki, és ha azt hinné, hogy tényleg az ő dolga megmenteni a világot, akkor feltűnősködési mániában szenvedne. De Perselus alig tiltakozott, amikor Longbottom beszélt, és mint a halálfalók között rendszeresen mozgó kém, biztosan nem ok nélkül taníttatta őt. Tudja, hogy Voldemort vadászik rá, ez pedig csak egyet jelenthet, hiszen Longbottomra nem vadászik senki.
Harry zúgó fejjel, dühösen sietett be a mardekáros klubhelyiségbe. Nem érdekelte, hogy kit lök félre az útból, arra volt szüksége, hogy ha már nevelőapja nem akarja megnyugtatni, legalább barátai tegyék ezt meg. Csakhogy Blaise és Daphne egyetlen közbevágás, egyetlen élcelődő megjegyzés nélkül hallgatta végig a beszámolóját, és most is, hogy befejezte, csak csöndben meredtek maguk elé, gondosan kerülve Harry pillantását.
– Hát, haver, nem szívesen mondok ilyet, de mintha Longbottomnak igaza lett volna… – vakarta meg a fejét Blaise. – Te csináltál már ezt-azt, ő meg jó, ha nem ejti el a pálcáját…
Harry elhúzta a száját. Természetesen ő is tudta, hogy Longbottom messze nem tartozik a legtehetségesebb varázslók közé. Általában csak nagy nehézségek árán tudta teljesíteni a tárgyait, és mostanra, túl az RBF-eken, alig maradt olyan óra, amin részt vett volna. Ugyanakkor Longbottom vakmerő volt – Blaise nem egyszer kifejtette, hogy már-már az ostobaságig az –; ha bármikor, bárkit szándékosan vagy véletlenül bántottak a Roxfortban, bárkibe belekötöttek, bárkire rá akartak támadni, és Longbottom a közelben volt, biztosan ott termett, hogy szóval, varázslattal vagy akár a puszta testével védje meg az áldozatot. Magát Harryt is nemegyszer próbálta megvédeni a griffendélesek megjegyzéseivel szemben.
– Daphne? – Harry reménykedve nézett a lányra.
– Azt gondolod, képes lennél megölni Tudodkit? – kérdezte Daphne halkan, elgondolkozva.
– Én személy szerint nem gondolok semmit – sietett Harry tiltakozni. – Ti hiszitek azt, hogy rólam szól az az átkozott jóslat!
– Mit mond a Prof? – kérdezte Blaise, de Harry csak legyintett.
– Hozzám se szólt. Végig Longbottommal foglalkozott, még utána is vele akart beszélni.
– Érdekes… – Daphne az tenyerébe támasztotta az állát. – Mit akar egy griffendélestől, amikor beszélhetne egy mardekárossal, ráadásul a saját fiával is…?
Harry fellelkesült. – Gondolod, hogy Perselus inkább őt tartja kiválasztottnak? – Biztatónak tűnt a gondolat, hogy Daphne láthat esélyt erre.
– Hiú ábránd – rázta a fejét azonnal Blaise. – Fogadjunk, hogy csak arról akarta biztosítani, hogy akkor se veszi be a haladó bájitaltan csoportba, ha megjelenik a homlokán egy „kiválasztott” felirat.
– Érdekes, hogy éppen a homlokát említed. Ismerek valakit, valami emlékezetes dologgal a homlokán… Na, ki is az? Itt van a neve a nyelvemen… – Daphne leplezetlen érdeklődéssel bámulta meg Harry homlokán a sebhelyet.
– Hagyd már abba, épp elég, hogy a fél világ ezen csámcsog! Legalább a barátaim tehetnének néha úgy, mintha ott se lenne! – söpörte Harry a homlokába a haját.
– Ez az, Daphne, nem mondta sosem az anyukád, hogy nem illik másokat megbámulni? – vigyorgott Blaise.
– Próbálok ellenállni, de hát vonzza a szemet! – panaszkodott Daphne. Harry az égre emelte a szemét.
– Semmiről se lehet veletek komolyan beszélni!
– Jó, akkor komolyan. Mit gondolsz, az a sebhely viccből van rajtad, Harry? Tudodki rád támadt, te meg túlélted… – Blaise egyetértően bólogatott Daphne szavait hallva.
– Ne gyertek nekem ezzel! Az apám az életét adta értem, nagy ügy! Ettől én még nem leszek jobban kiválasztott, mint bárki, akit szeret az apja.
– De akkor is megszabadítottad a varázsvilágot jó pár évre Tudodkitől – vetette ellen Blaise.
– És aztán segítettem neki, hogy visszajöjjön – húzta el a száját Harry. – Nekem köszönheti a varázsvilág, hogy Voldemort újra köztünk van. Ezt miért felejti el mindenki?
– Talán azért, mert közben végigcsináltál épségben egy Trimágus Tusát, és még a halálfalók közül is visszatértél? – találgatott Daphne.
– Gyenge érvelés – morogta Harry. – A Tusa lényege, hogy végig lehet csinálni…
– … ahogy ezt nem egy korábbi haláleset is bizonyította, mi? – jegyezte meg Blaise.
– … a halálfalók közül pedig csak Perselusnak köszönhetően menekültem meg – fejezte be Harry ügyet se vetve a közbeszólásra.
– Jó, egy mázlista hülye vagy – hagyta rá Blaise legyintve. – És mit tett le az asztalra Longbottom? Neki még szerencséje sincs…
– Honnan tudod? Talán a griffendélesek legendákat tudnának mesélni róla – vetette fel Harry reménykedve.
Daphne és Blaise egymásra nézett. Harry ismerte már ezt a pillantást; ez volt az a pont, amikor barátai szavak nélkül megegyeztek abban, hogy átmenetileg megkímélik, és nem ábrándítják ki azonnal – inkább várnak vele egy-két napot. Hátradőlt a széken. Át kellett gondolnia mindazt, amit megtudott, és amit Daphnéék mondtak. Titkon abban is reménykedett, hogy Perselus megkeresi még aznap este, vagy legkésőbb másnap, és beszélhet vele a jóslatról.
Erre azonban nem került sor. Harry egy darabig igyekezett keresni nevelőapja társaságát – ami nem bizonyult egyszerűnek, mert Perselus vasárnap és hétfőn se volt az iskolában –, de aztán, amikor látta, hogy a férfi nem veszi észre a próbálkozásait, vagy csak nem vesz róla tudomást, megsértődött. Pénteken egyszerűen nem kelt fel reggel, és nem ment el a haladó bájitaltanra. Blaise ebédnél elmagyarázta neki, hogy szerinte ez volt élete legrosszabb döntése, Harry azonban akkor éppen arra koncentrált, hogy a kimaradt reggelit pótolja, és ráadásul az a tény, hogy Perselus egyetlen szóval sem reagált az órán arra, hogy hiányzik, végleg meggyőzte, hogy nevelőapja nem akar beszélni vele.
Ebéd után Harry hálát adott az égnek, hogy nem a griffendélesekkel közös a bűbájtan órájuk, mert látta, hogy Hermione nagyon is szeretné felelősségre vonni a délelőttel kapcsolatban. Neki azonban nem volt kedve mindent elmesélni a lánynak, és Longbottomot sem akarta látni – bár azt el kellett ismernie, hogy a fiú továbbra is háttérbe húzódott, és egyszer sem próbált beszélni vele. Az utolsó óra után Harrynek azonnal indulnia kellett a minisztériumba. Christopher péntek délután akarta bepótolni az előző heti, elmaradt órát, és Harry kivételesen nem is bánta, hogy maga mögött hagyhatja a Roxfortot. Az igazgatónak már jelezte, hogy tanítás után el fogja hagyni a kastélyt – mint minden edzés előtt –, így a vadkanos kapuk a szokott jelszó elmormolása után megnyíltak neki.
Harry a maga részéről úgy gondolta, hogy az edzésen erején felül teljesített – hallgatásban. Ép elméjű ember biztosan már rég üvöltött volna, amikor ő még mindig összeszorította a fogát, és úgy tűrte az átkokat. Nem volt benne biztos, hogy Christopher valaha is elegendőnek minősíti a különböző támadóátkok és -bűbájok sorát, és, mivel a pálcája már rég elrepült valahová a férfi mögé, csak reménykedni tudott, hogy egyszer vége lesz. Most igazán boldog lett volna, ha képes egy olyan pajzsot létrehozni, mint amilyennel Perselus védte ki puszta kézzel a férfi támadását, de már elég régen beletörődött, hogy nem tud pálca nélkül varázsolni.
Az aurorparancsnok végül rájöhetett, hogy súlyosan veszélyezteti az életét, mert felhagyott a támadással.
– Mégis mi volt ez a színvonaltalan teljesítmény? – kérdezte szigorúan.
Harry ülésbe tornászta magát, hogy annyival kisebb legyen a távolság közte és a tanár között, de arra nem látott különösebb esélyt, hogy fel is tudjon állni.
– Azt hiszem, nem voltam egészen összeszedett… – morogta. Christopher keresztbe fonta a karját.
– Nahát, ezt sosem találtam volna ki, ha nem mondod… – Elvégzett néhány összetett bűbájt, s Harry érezte, hogy a sebei begyógyulnak.
Lassan, nehézkesen tápászkodott fel; még mindig fájt csaknem minden porcikája, és igazán hálás lett volna egy adag fájdalomcsillapítóért. Csakhogy újabban Christopher és Perselus nem támogatta a fájdalomcsillapító főzet használatát. Úgy gondolták, túl könnyű rászokni, és akkor Harry csak érzékenyebbé válna a fájdalommal szemben. Márpedig, ahogy Harry elnézte a jövőjét, ez egyáltalán nem tűnt okos ötletnek.
– Mi a baj? – kérdezte Christopher, amikor Harry talpra kászálódott.
– Úgy érted, azon kívül, hogy mindenem fáj? – Harryt különösen ingerültté tette saját gyengesége.
– Úgy értem, miért sikerült ennyire siralmasra ez az edzés?
Harry egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy kitálal, de aztán úgy érezte, semmi értelme nem lenne tanárát a saját problémáival terhelnie. – Rossz hetem volt – vetette hát oda.
Christopher összevonta a szemöldökét. – Holnap csak akkor gyere el az edzésre, ha ennél tízszer jobb teljesítményt tudsz nyújtani – szólt rá szigorúan. – Mert ennek semmi értelme. És leszel szíves átnézni mindazt, amit feladtam neked a múlt hétre! Nem tűnt úgy, mintha egy percet is foglalkoztál volna a átváltoztatásra épülő átkokkal!
– Értettem, uram – bólintott Harry. Az aurorparancsnok tétovázott még egy pillanatra, aztán intett, hogy mehet.
Harry hazahoppanált. Több mint egy éve minden hétvégén elment a minisztériumba edzésre, mégsem tért utána sohase haza. Más se jár hetente az anyjához – emlékeztette Perselus, és Harry belátta, hogy az október végi és aztán a karácsonyi, esetleg a húsvéti találkozó elég lehet. Talán túl kevés tizenegynéhány évesen, de tizenöt fölött már ez is elegendő. Most azonban úgy érezte, beszélnie kell valakivel, egy felnőttel. Tudta, hogy Dumbledore szívesen fogadta volna a héten, de ő nem érdekelte. A szüleire volt szüksége. Ráadásul Christopher előbb elengedte, tehát még ideje is volt arra, hogy otthon legyen.
Közvetlenül az előszobába érkezett. Mrs Green könyörtelenül számon tartotta a buszok menetrendjét, és anyjának egy csomó kellemetlen kérdésre kellett volna hazugságokat gyártania, ha Harry olyan pillanatban bukkan elő, amikor éppen nem jön busz a város felől – vagy általában, semerről. A ház védelmi rendszere persze nem engedte volna meg, hogy valaki közvetlenül a falakon belülre hoppanáljon, de Harryt, mint családtagot átengedték a bonyolult bűbájok, amelyeket Perselus vont a ház köré. Harry egy másodpercig minden idegszálát megfeszítve hallgatózott, még pálcáját is a keze ügyében tartotta. Természetesen semmi váratlan meglepetésre nem kellett volna otthon számítania, de annyi ideje tanult már az aurorparancsnoktól, hogy mindig és mindenhol óvatos volt.
Lily a pincében lévő laborban dolgozott, ahogy Harry várta is. A pince folyosóját fojtogató szag töltötte meg. Harry, bármennyit küzdött is órákon át a könyvtárban, és akárhányszor kérte is Hermione segítségét, sosem volt jó bájitaltanból. Biztos volt benne, hogy Perselus vagy Lily, de még akár Hermione is, már a labor körül terjengő szagokból tudta volna, hogy mit főznek odabent, neki azonban ötlete sem volt. Emlékeztette magát, hogy ezzel a kérdéssel még foglalkoznia kell, majd belépett a laborba. Két üst alatt is lobogott a tűz, és nehezen elviselhető forróság ülte meg a helyiséget. Az asszony haja kontyba fogva, homlokán gyöngyözött az izzadság, éppen egy adag ezüstös port öntött az egyik főzetbe. Harry tudta, hogy anyja és nevelőapja együtt szeret a legjobban főzni, de Perselusnak egyre több dolga akadt, a cégnek pedig egyre több lett a megrendelése, így Lily szinte folyton dolgozott, és boldog volt, ha férje néha besegített.
– Harry! – Anyja észrevette és gyengéd, szeretetteli mosoly ömlött el az arcán. Harry idegesen viszonozta. Akárhányszor látta anyja arcán ezt a mosolyt, mindig felötlött benne, hogy talán nem is neki, hanem James Potter hasonmásának szól. Hogy amiért Perselus akár valódi indok nélkül is szörnyen dühös tud rá lenni, azért szereti Lily: az apja és nem saját maga miatt.
– Szia, anya. Nem zavarok?
– Pár perc, és kész leszek – mosolygott Lily, de azért arra szakított időt, hogy közelebb lépjen, és megölelje fiát. Harry különösebb érdeklődés nélkül figyelte, ahogy anyja befejezi a főzést, és az egyik üst alatt eloltja a lángot, a másik alatt pedig a lehető legkisebbre veszi. Lily végigmérte a fiút. – Mi a baj?
Harry elsőre csaknem rávágta, hogy „semmi”, de aztán belátta, hogy ez elég nagy ostobaság lenne, ha már hazajött, hogy anyjából merítsen erőt. Lily közelebb lépett a falnak támaszkodó fiúhoz, és lassan végigsimított az arcán.
– Fáradtnak tűnsz… – Aggodalom csillant a szemében. Harry elhúzta a száját.
– A múlt héten Perselus és az igazgató egy jóslatról mesélt nekem. – Lily elsápadt. – Tehát ismered? – Harry rosszkedvűen hajtotta le a fejét. Valamiért dühítette, hogy ha anyja és nevelőapja is tudott a próféciáról, miért nem próbálták soha felkészíteni arra, hogy egyszer ezzel fogják szembesíteni.
– Tudok róla, hogy létezik, de magát a jóslatot sohasem hallottam – felelt Lily. – Elmondod?
Harry igyekezett a lehető legpontosabban elismételni a prófécia szövegét, majd, ahogy befejezte, egy másodpercre csend ereszkedett rájuk. Lily közelebb lépett, és magához ölelte a fiút. Harry odafúrta az arcát anyja nyakához, magába lélegezte az illatát, és végtelenül kétségbeesett attól, hogy a reakciója alapján Lily is meg van győződve arról, hogy ő a kiválasztott.
– Szóval rólam szól az az átkozott jóslat? – kérdezte végül morcosan. Lily kicsit hátrébb lépett, hogy a szemébe nézhessen.
– Kiről szólhatna még? – kérdezte őszinte meglepetéssel.
– Longbottomról – válaszolt Harry rosszkedvűen. – Ugyanaznap születtünk, és az ő szülei is a Rend tagjai voltak.
– Ó… – Lily egy másodpercig sápadtan bámult maga elé. – Hát persze. – Pálcája gyors intésével két fotelt varázsolt a szobába. – A főzetet nem hagyhatom még itt – magyarázta Harrynek –, de most nyugodtan tudunk beszélni.
Harry bólintott. Leült, és hagyta, hogy anyja a kezébe nyomjon egy bögre teát, amit éppen most varázsolt elő. Beleszagolt az italba, egészen picit kortyolt belőle, és egy kicsit lehunyt szemmel élvezte az otthon ízeit-szagait. Lily végül megtörte a csendet:
– Gondolom, semmit sem tudsz Longbottomékról. – Harry megrázta a fejét, Lily pedig egy halk sóhaj után mesélni kezdett: – Valóban, Alice és Frank is a Rend tagjai voltak. Kezdő aurorok, idősebbek nálunk, apád példaképnek tekintette őket. Nem egyszer szálltak szembe a halálfalókkal, és három olyan harcot is túléltek, amelyikben maga Voldemort is részt vett. – Harry tudta, hogy anyja nem szereti kiejteni a Nevet, de Perselus, és az, hogy ő ebben ennyire követte nevelőapját, Lilyt is rákényszerítette, hogy Voldemortot mondjon. – Azt mondom, túlélték, mert ez a legjobb szó arra, ami történt velük vagy akár velünk is. Nem voltunk célpontok, harcoltunk, de nem érdekeltük annyira Voldemortot, hogy csakugyan ránk támadjon. Ez egy próféciának elég, hogy azt mondja, háromszor dacoltunk vele. Az, hogy közben nem tudtunk megvédeni nekünk fontos embereket, lényegtelen…
Lily sápadtan nézett maga elé. Harry lassú, tétova mozdulattal simogatta meg a karját, és az asszony megfogta és megszorította a kezét. A fiúra pillantott, és Harryt zavarba ejtette, hogy a szeme könnyektől csillogott.
– Akkor persze fiatalok voltunk és csakugyan hősnek éreztük magunkat. Minden bizonnyal egyetértettünk volna a jóslat szövegével; háromszor dacoltunk Vele, Akit Nem Neveztünk Nevén. Aztán, amikor egyéves voltál, nem sokkal október vége előtt Perselus beállított, és elmondta, hogy létezik egy jóslat, és Voldemort utánad kutat. Nem említette Longbottomékat, talán nem is tudott róluk. De a mi támadásunk után egy vagy két nappal őket is megtámadták. Voldemort legelszántabb és legkegyetlenebb halálfalói törtek rájuk, és amikor ők rendíthetetlenül védték a fiukat, megkínozták őket. Mindketten a Szent Mungóban vannak, de nem valószínű, hogy valaha is jobban lesznek…
Harry zavartan meredt összefonódó kezeikre. – Gondolod, hogy Voldemort azért támadt rám, mert én vagyok a kiválasztott? – kérdezte halkan.
– Perselus akkor úgy hitte. Vagy legalábbis azt mondta nekem. – Lily egy pillanatig elhallgatott. Eszébe jutott, hogy Perselus hogyan ígérte meg, hogy megvédi a fiát, és azt sem tartotta kizártnak, hogy ugyanezt megígérte Longbottoméknak is. – De az tény, hogy ő téged választott.
– Talán csak véletlenül kezdte velem – tiltakozott Harry. – Utána akart menni Longbottomhoz is, de erre már nem került sor, és az emberei ezért fejezték be helyette a dolgot!
Lily sajnálkozva mérte végig. – Drágám… Nem tehetünk semmit a sorsunk ellen.
– De én csak egy átlagos fiú vagyok – vetette ellen Harry kétségbeesetten. – Nincs bennem semmi különös!
– Jaj, dehogynem… – Lily újra magához ölelte a fiút. – Egyáltalán nem vagy átlagos, Harry.
– Nem tudok semmit… Én semmit sem tudok, anya, amivel harcolhatnék ellene… – motyogta Harry az asszony hajába. – Félek. Nem vagyok elég erre a feladatra.
– Nem maradsz egyedül. – Lily gyengéden a tenyerébe vette Harry arcát. – Perselus melletted áll és segít. Ahogy Albus is, ebben biztos vagyok.
Harry lehunyta a szemét. – Nem tudom… Anya, félek.
– Ez természetes – duruzsolta Lily, újra átölelve a fiút.
– Itt maradok a hétvégére. Lehetne? – suttogta Harry. Lily bólintott. – Szólsz Perselusnak, hogy itt vagyok, és maradok?
Lily eltolta magától kissé a fiát. – Perselus nem tudja, hogy itt vagy?
– Érdekli is őt!
– Harry!
– Nem, anya, tényleg nem érdeklem! Egyetlen szót se szólt hozzám azóta, hogy elmondták a jóslatot! Longbottommal bezzeg beszélt! Biztosan dühíti, hogy legalább egy ostoba jövendőmondó szerint valaki vagyok!
– Jaj, Harry… – Lily lassú mozdulatokkal simogatta meg a fejét, mint egy kisgyereknek szokás, aki butaságot mondott. – Miért nem veszed észre, hogy mennyire szeret és mennyire aggódik érted?
– Talán mert ez nem igaz? – fonta Harry keresztbe a karját. Lily felsóhajtott.
– Láttam őt a próbák alatt és láttam a Tusa után a Szent Mungóban. Láttam büszkének és végtelenül riadtnak. Harry, észre kell venned a jeleket, mert ő nem képes rá, hogy ennél jobban kimutassa az érzéseit.
– Titeket szeret, azt látom – rázta a fejét Harry. – De én csak egy Potter vagyok.
– Tudod, hogy ez nem igaz – rázta a fejét az asszony.
– Ezerszer a fejemhez vágta már! – csattant fel Harry elfulladó hangon. Lily nem felelt, és Harry nagyot nyelt, hogy eltűnjön a gombóc a torkából. – Felmegyek a szobámba. Egyedül akarok lenni egy kicsit.
Lily bólintott, s Harry egészen halkan húzta be maga mögött az ajtót. Az asszony hátradőlt a fotelben, és lehunyta a szemét. Volt még ideje, amíg a főzet lassan rotyogott az üstben, és ő fáradtan dörzsölte meg a halántékát. Harry szavain rágódott. Nem tudta, hogy Perselus elment-e Longbottomékhoz, győzködte-e őket is, hogy álljanak félre, s ígérte-e, hogy megvédi a fiukat. Csakhogy, mivel Harrynek mindig is azt mondták, hogy az apja áldozata mentette meg, ezzel kapcsolatban semmit sem mondhatott a fiú előtt. Furcsa gondolat volt, hogy talán másról szól a jóslat. Hallott már Neville Longbottomról a férjétől, és a fiú nagyanyjával is többször is beszélt. Mindketten gyenge varázslónak tartották a fiút, és Lily sejtette, hogy ha Perselus tudott is arról, hogy két emberre is igaz lehet a jóslat, ezért nem említette sosem. Hiú ábránd lett volna, hacsak ki nem derül, hogy nem az egyértelműen felmérhető varázstudás számít a majdani harc során. Lily torkát sírás fojtogatta, de visszanyelte a könnyeket. Ellenőrizte a főzetet, de mindent rendben talált.
Fia látogatásától keserű rosszkedv ömlött el rajta. A tusa vége óta sejtette, hogy Harry hamarosan szembesül a jóslattal és mindazzal a teherrel, amit ez rá ró, mégis úgy érezte, nem áll még készen arra, hogy elfogadja: a fia felnőtt, és most már ő is veszélyeztetni fogja az életét. Amikor letelt a főzései idő, kényszerítette magát, hogy ne gondolkodjon tovább Harryn. Kiürítette az elméjét, és automatikusan tette a dolgát. Inkább megérezte, mint meghallotta a férje érkezését; Perselus szinte tökéletesen hang nélkül hoppanált mindig. Lassan lépett Lily mellé, és óvatosan végigsimította a hátát. Az asszony mozdulata megállt félúton, és csak élvezte férje érintését. Perselus egy intéssel elzárta az üst alatt a tüzet, és magához húzta az asszonyt. Egy hosszúra nyúlt pillanat után ajkaik szétváltak.
– Fent van? – intett Perselus fejével a ház föld fölötti részei fel.
– Igen, és rettenetesen kétségbe van esve – mondta Lily, és látszott, hogy ő maga se marad el sokban fiától. – Fél, és nem hisz benne, hogy képes lesz legyőzni őt…
Perselus megdörzsölte az orrát. – Tudom, túl hirtelen volt ez a bejelentés. Összezavarta. Christopher is panaszkodott rá.
– Itt akar maradni a hétvégére. Engedd meg neki, Perselus. Most segítségre van szüksége.
Perselus nem válaszolt azonnal. Folyamatos mozdulatokkal simogatta Lily karját, anélkül, hogy ő maga tudomást vett volna az egészről. Aggasztotta Harry, pontosabban az, hogy mennyit áruljon el neki az igazságból – napok óta ezen rágódott, és bár tudta, hogy gyávaság, inkább elkerülte a fiú társaságát, ameddig csak lehet. Ha Harry ennyire nem akart kiválasztott lenni, hát az biztos, hogy semennyire sem akart volna csali lenni. Csakhogy nem csak Lily ragaszkodott hozzá, hogy segítsen Harrynek. Nemrég nem túl vidám beszélgetést folytatott Chrisopherrel. A férfi, felhasználva, hogy aurorparancsnokként előzetes bejelentés nélkül megjelenhet a Roxfortban, váratlanul kopogott be az irodája ajtaján.
– Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte Perselus anélkül, hogy felpillantott volna a nagy halom, javítandó dolgozatból.
– Harrynek.
– Mit mondott? – nézett fel Perselus, és hellyel kínálta Christophert.
– Semmit – felelt a férfi, miközben helyet foglalt. – De olyan minősíthetetlen volt a mai szereplése, hogy ha egy saját aurorom csinálná ezt, egy hónap fizetés nélküli szabadságra küldeném. Mi történt vele?
– Albus úgy látta jónak, ha elmondja a két fiúnak a jóslatot – sóhajtott Perselus.
– A Herosnak és neki? És hogyan reagáltak? – Úgy tűnt, az érdeklődés átmenetileg elnyomja a haragot Chrisopherben.
– Harry köszöni, nem kér a feladatból. A Heros átengedné a dicsőséget. – Néhány másodpercig hallgattak, amíg az aurorparancsnok megemésztette a hallottakat.
– Akkor hagyd Harryt. A Heros elvégzi a feladatát. Neki ez a sorsa, Harrynek nem.
– Látod, ez az igazán különös az egészben – felelt Perselus elgondolkozva. – A jóslat egyértelműen leírja a Herost. Csakhogy az én közbenjárásomra Tom nem őt támadta meg, hanem Harryt. És a jóslat egy része alapján most úgy fest a dolog, mintha mégiscsak Harryre vonatkozna a prófécia.
– Hát aztán? A jóslatoknak nem kell beteljesedni. A Heros pedig mindenféle látó nélkül is győzedelmeskedik.
– De Harry elindult már az útján. – Perselus elgondolkozva tolt arrébb néhány dolgozatot. – Most nem érzi magát elég erősnek rá, de elindult azon az úton, hogy legyőzze Tomot.
– Akkor tanítsd. Ne rám bízd, mert én csak egy auror tudását tudom átadni neki, és Voldemort ellen a Defensorra van szüksége.
– Harry nem Heros, és nem is a következő Defensor – rázta meg a fejét Perselus. – Nem adhatom át neki ezt a tudást.
– Inkább hagynád, hogy meghaljon? – Christopher hangján hallatszott, hogy kételkedik ebben, és Perselus is tudta, hogy ostobaság. Sohasem hagyná, hogy Harry meghaljon, és gyűlölné magát, ha ez akkor következne be, amikor ő éppen nincs kéznél, hogy megakadályozza. – Akkor pedig foglalkozz vele – utasította Christopher keményen. – Apára és Defensorra van szüksége.
– Az aurorképzés jó Harry számára – felelt Perselus határozottan. – Olyan tudásra van szüksége, amivel túlélheti a következő időszakot, és amivel segíthet a Herosnak, ezt pedig megkapja tőled. De beszélnem kell vele, ez nem kétséges.
Christopher elégedetten bólintott. – Ha úgy látod, hogy holnap se tud részt venni az edzésen, mondd meg neki, hogy ne is jöjjön. Nincs értelme arra pazarolni az időmet, hogy félholtra átkozom.
Perselus dermedten pillantott fel. – Ennyire rossz volt?
– Kétségbeejtő.
A férfi bólintott. Még váltottak néhány mondatot, majd Christopher távozott, és Perselus elgondolkozva dőlt hátra a székén. A dolgozatok nem kötötték le a figyelmét, és végül lemondta a találkozóját Dracóval, hogy inkább hazatérjen. Harry még nem jött vissza az iskolába az edzésről, és Perselus biztos volt benne, hogy az anyjánál van. Érzékelte Lily kétségbeesését és fájdalmát, és ez sem töltötte el különösebb örömmel. Tudta, hogy valahogy meg kell törnie Harry ellenállását, és sejtette, hogy az a módszer se lenne Lily ínyére, ahogy ezt el tudja érni.
– Ma este maradhat, de holnap vissza kell mennie a Roxfrotba – mondta végül. – Nem maradhat el a tanulnivalókkal.
– Perselus… – Lily megragadta a karját. – Éppen elég könyvünk van itthon is. Odafigyelek, hogy tanuljon, de értsd meg, egy kis nyugalomra van szüksége.
– Meglátjuk. Beszélek vele. – Perselus néhány gyors, ezüstösen villanó varázslattal áttöltötte a kész bájitalokat fiolákba, és rendbe tette a labort. Lily némán figyelte a férfit. Időnként félelmetesnek tartotta Perselus varázserejét, máskor viszont éppen ettől érezte magát biztonságban mellette. Most azonban ugyanaz az érzés öntötte el, mint amikor először hallott a férfitől a próféciáról és a defensori szerepről: ha Perselus ennyire hatalmas mágus, miért nem végez ő Voldemorttal és hagyja, hogy Harry boldogan éljen?
Perselus érzékelte a Lilyből áradó szomorúságot. Amikor végzett a rendrakással, és elindultak felfelé a pincéből, végig pontosan érezte, hogy az asszony mondani akar neki valamit, de végül mégis hallgatott. Perselus tiszteletben tartotta a döntését, és nem olvasott a gondolataiban. Általában, ha csak nem látta feltétlenül szükségét, nem alkalmazott a családjában legilimenciát; hamar megértette, hogy a társas együttélés egyik alapja az, hogy az ember tiszteletben tartja mások gondolatait, és türelmesen kivárja, amíg ők maguktól megosztják vele – vagy beletörődik, hogy sosem tudja meg.
Egy pillanatra megtorpant Harry szobája előtt, hallgatózott, de odabent csend honolt. Végül bekopogott. Semmilyen választ nem kapott, így néhány másodperc várakozás után belépett a helyiségbe. Mivel Harry az év nagy részét nem ebben a szobában töltötte, kevés dolog árulkodott arról, hogy egy tizenhét éves fiú él itt. A falon egy-két kviddicscsapat posztere árválkodott, az asztalon kinyitva egy könyv, amit Harry nyilván az aurorparancsnoktól kapott kölcsön, és ami inkább szolgált alibiként, mint valódi tananyagként, Harry ugyanis az ágyán feküdt hanyatt, és azzal szórakoztatta magát, hogy színes tűzijátékokat csalt elő a pálcájából.
– Harry? – Perselus hangja végre rábírta a fiút, hogy felüljön és a férfi felé forduljon. – Nem jöttél ma az órámra.
– Nahát? Észrevetted? – Harry sértődötten húzódott vissza az ágya végére. – És egyedül sikerült, vagy valakinek emlékeztetnie kellett, hogy nem vagyok ott?
– Ne szemtelenkedj velem, Potter! – förmedt rá a férfi.
– Ne hívj Potternek, nem az iskolában vagyunk! – vágta rá Harry dühösen.
Perselusnak a torkán akadt a szó. Belátta, hogy azóta, amióta Harry roxfortos, teljesen rászokott a potterezésre. Eredetileg úgy gondolta, csak az órákon hívja majd így a fiút, azonban úgy tűnt, hogy az iskola falai között még jobban dühítette, ha Harry meggondolatlan volt, rosszul felelt egy kérdésre vagy áthágta a szabályokat, egyszóval hasonlít az apjára, és semmi sem fejezte ki jobban a haragját annál a szónál, hogy „Potter”. Így aztán egyre gyakrabban hívta így Harryt, már nem csak az órán és nem csak a Roxfrotban. Közelebb húzta a széket a fiú íróasztalától, és leült az ággyal szemben.
– Harry, beszélnünk kell a jóslatról.
– Nekem is eszembe jutott az elmúlt hét során, csak túl elfoglaltnak tűntél – morogta Harry idegesen. Perselus ellenállt a vágynak, hogy dühösen felcsattanjon, s valójában egyetlen szigorú pillantás elég volt, hogy Harry meghunyászkodjon, és csupán durcásan nézzen rá felhúzott térde mögül. – Hallgatlak.
– Tudom, hogy váratlan volt a szombati bejelentés. Albus úgy gondolja, hogy van néhány dolog, amit most meg kell ismernetek, hiszen nagykorúak vagytok, és meglehet, hogy szükségünk lesz a segítségetekre.
– Te mit gondolsz? – nyomta meg Harry az első szót. Perselus tudta, hogy Harryt nem érdekli Albus véleménye, hiszen az igazgató hiába várta egész héten, hogy megkeresi.
– Nagyon nehéz idők következnek, Harry. Mindenkinek ki kell venni a részét a Voldemort elleni háborúból. – Harry keresztbe fonta a karját.
– Ez nem ugyanaz. Én úgy tudom, hogy nem küldenek mindenkit a szülei külön edzésekre.
– Valóban, a te helyzeted speciális. De csak részben a jóslat miatt. Voldemort nehezen fogadja el, ha valaki felülkerekedett rajta, és a tény, hogy te túlélted a halálos átkát, nagyon is bosszantja.
– Meg akar ölni? – Harry idegesen meredt nevelőapjára. Perselus lassan bólintott. – De miért éppen engem? Ki vagyok én? Miért lennék bárkinek is fontos?
– A jóslat hívta fel rád a figyelmét. Most viszont már az a tény dühíti, hogy kétszer is megmenekültél előle. Csecsemőként nem csak túlélted a halálos átkot, de hosszú évekre meg is fosztottad a testétől és a cselekvőképességétől. És mindegy – emelte fel a kezét, mielőtt Harry közbevághatott volna –, hogy ez minek volt köszönhető. Ő a te személyeddel kapcsolja össze. Azzal, hogy éppen a te véredet használta fel a visszatérésre, elégtételt vett a teste elvesztése miatt. De, mivel akkor sem tudott megölni, már kétszer olyan hevesen vágyódik arra, hogy elfoghasson, és végezhessen veled.
Harry elsápadt, és megrázta a fejét. – Mit tudnék akkor tenni? Hogyan harcolhatnék a kor legnagyobb sötét mágusával? Segít ebben bármit is, ha rólam szól egy jóslat?
– Harry, valamit meg kell értened. A jóslat nem volt egyértelmű, a próféciák soha nem egyértelműek. Mivel csaknem belehalt a puszta létedbe, Voldemort azt hiszi, rólad szól. Mégis könnyen lehet, hogy végül Neville lesz a kiválasztott.
– Könnyen lehet, hogy én, akit üldöznek, meghalok, míg Longbottom, mert vele senki se foglalkozik, túléli, felnő és aztán boldogan győz? – kerekedett el Harry szeme. Perselus hátradőlt a széken, és néhány másodpercig csak bámult a fiúra. Harry tökéletesen felvázolta a defensori tervet.
– A jövő sokkal képlékenyebb dolog, mint ahogy azt a látók hinni szeretnék. A jóslat csak egy irány, de nem ez szabja meg a sorsodat, hanem a döntéseid.
– Dönthetek úgy, hogy nem leszek kiválasztott?
– Dönthetsz úgy, hogy nem vállalod fel ezt a szerepet. De azt nem döntheted el, hogy Voldemort mit gondol rólad. Akarhatsz hétköznapi életet, és akkor nem kell edzésekre járnod, nincs különóra, nincs más, csak a barátok, a tanórák, a prefektusi teendők. És akkor szinte kizárt, hogy még egyszer túléld a találkozást vele.
– De én eddig se tudtam semmit, és mégis túléltem! – makacskodott Harry.
– Igen, szerencséd volt. – Harry elhúzta a száját, de ő is tudta, hogy Perselusnak igaza van. A férfi közelebb hajolt. – Harry, én Tom Denem hite szerint az egyik legmegbízhatóbb embere vagyok. Halálfaló, aki csak az ő parancsait tartja tiszteletben. És a te nevelőapád. Amíg a Roxfortba jársz, biztonságban vagy, mert Albus rajtad tartja a szemét. De én az első adandó alkalommal megkapom a parancsot, hogy szolgáltassalak ki a Nagyúrnak.
Harry rettenettel bámult rá: – És akkor mit teszel?
– Akkor dönthetek, hogy vagy feladok mindent, amit eddig elértem, és mentelek téged, mentem anyádat és Violetet, és menekülök én magam is, vagy…
– Meghalok értük? – Perselus megrázta a fejét.
– Azért jársz minden héten Christopherhez, és azért szeretnénk Albusszal beavatni titeket a Voldemort elleni küzdelem legfontosabb részébe, hogy akkor se halj meg.
– Tehát az év végéig fel kellene készülnöm arra, hogy megküzdjek vele? – Harry hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Hogyan lennék képes erre?
– Képes vagy. És nem maradsz egyedül. Ha úgy döntesz, hogy vállalod azt, amit a jóslat rád róhat, Albus és én segítünk felkészülni neked és Neville-nek. A prófécia bizonytalanságát előnyünkre fordíthatjuk.
– Én nem akarok kiválasztott lenni – rázta a fejét Harry idegesen.
– Tudom – bólintott Perselus, és sokadszorra is mérgesen állapította meg, hogy most már ő sem akarja, hogy Harry kiválasztott legyen. – A kérdés az, hogy meg is hátrálsz-e előle, vagy vállalod a sorsodat?
– Te mit akarsz?
– Számít az? – Harry idegesen bólintott. Perselus lehunyta a szemét. – Csalódnék benned, ha kibújnál a felelősség alól. – Harry elsápadt, s a férfi megszánta, így egy másodperc múlva így folytatta: – És sohasem bocsátanám meg se magamnak, se neked, ha meghalnál.
– És ha nem akarok meghalni, vállalnom kell, nem? – nézett rá a fiú. Perselus bólintott.
– Pontosan.
– Senki sem akkora idióta, hogy magától válassza a halált… És még ha az nem is érdekelne, Violet és anya is csak akkor lehet biztonságban, ha én nem menekülök Voldemort elől… – Perselus ismét bólintott. Harry nyelt egyet. – Akkor vállalom.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!