Harry a falnak vetette a hátát, lezserül zsebre vágta a kezét, és igyekezett úgy tűnni, mint aki a világ legtermészetesebb dolgának tartja ezt a várakozást. Tudta, hogy az, ahogy ütemesen dobol a lábával, alaposabb vizsgálódónak azonnal elárulná idegességét, hiába van minden erejével azon, hogy rezzenéstelen arccal nézzen szembe a Kövér Dámával. Csakhogy semmilyen szemlélő nem volt a környéken, leszámítva persze a jól megtermett potréalakot, aki nem kevés gyanakvással méregette Harryt, különös tekintettel a zöld-ezüst címerre, amely a talárján virított. Mivel már túl voltak a beszélgetés azon részén amely során tisztázták, hogy a Dáma a világ minden kincséért se nyitná ki az ajtót előtte, és Harry nem is kérne ebből a kegyből, csendben várakoztak. A Dáma valami újdonságra, Harry arra, hogy leléphessen. Csakhogy a beosztás szerint ma a Griffendél prefektusával kellett együtt járőröznie a folyosókon, és, mivel kivételesen hamar végzett a tanulnivalókkal, úgy döntött, hogy itt várja be társát.
A folyosó vége felől beszélgetés hangjait hallotta, s csekély érdeklődéssel fordult a közeledők felé. Nekik azonban földbe gyökerezett a lábuk, ahogy megpillantották a klubhelyiség bejárata mellett ácsorgó mardekárost.
– Mit keresel itt, Potter? – mordult fel Dean Thomas.
– Lássuk csak… Úgy gondoltam, rajtaütésszerűen megtámadom a Griffendél-házat és halálra átkozom minden tagját. De nem sikerült bejutnom, ezért gondoltam, megkérem az első erre járót, hogy engedjen be. Megtennéd? – gúnyolódott Harry. A hetedéves griffendélesek felmordultak körülötte. Biztos, ami biztos, ellenőrizte, hogy elő tudná kapni a pálcáját, ha szükség lenne rá, de valójában nem tartott tőlük. A griffendélesek nem voltak híresen lelkes párbajozók.
– Azt hiszed, vicces vagy? – kérdezte Thomas dühösen. – Inkább nyögd ki, hogy miért szobrozol itt! Azt hiszed, bejuthatsz?
– Azt hiszed, ha akarnék, nem tudnék bejutni? – vonta fel a szemöldökét Harry. A griffendélesek szorosabbra vonták körülötte a kört, hogy morogva tanácsokkal lássák el, hogy hova próbáljon inkább bejutni.
– Mi folyik itt? – Harry arcára mindig mosolyt csalt az a hang, amelyen Hermione a prefektusi feladatait ellátta. Persze, sejtette, hogy ha rá is kiterjedt volna a lány fennhatósága, most éppen úgy grimaszolna, mint a körülötte álló griffendélesek, így azonban csak rendületlenül vigyorgott.
– A hős griffendélesek betolakodót fogtak – jelentette be magára mutatva. Hermione szája széle megrándult, de komoly maradt.
– Dean, hagyd már békén – húzta arrébb háztársát, aki továbbra is fenyegetően meredt Harryre, majd kérdőn pillantott a fiúra.
– Prefektusi teendők – felelt Harry vállat vonva. A hetedéves griffendélesek morgolódva húzódtak a portré felé, de úgy tűnt, egyikük sem akarja kimondani a jelszót egy mardekáros jelenlétében. Hermione közelebb lépett Harryhez.
– Minden rendben? – kérdezte halkan.
Harry, miután a szombat délutáni edzése után visszatért a Roxfortba, elmondta neki a próféciát és mindazt, amit Perselusszal beszélt róla. Hermione éppen azzal a csodálattal vegyes aggodalommal fogadta a hírt, amit Harry várt. Mivel mardekáros barátainál sokkal jobban ismerte Longbottomot, Harry kíváncsian várta, hogy mi lesz a véleménye a másik jelöltről. Hermione azonban csak különösnek találta a gondolatot, és kijelentette, hogy addig, amíg utána nem olvas néhány dolognak, nem tud véleményt mondani. Ha mindez nem lett volna igazán hermionés, Harry még bosszankodott volna is, így azonban csak vállat vont. Már úgyis meghozta a döntését, és most ennek megfelelően annyira beletemetkezett a tanulnivalókba, hogy Blaise kijelentette, hogy egészen unalmas lett, amióta feltett célja megmenteni a világot.
– Persze, nincs semmi baj – mosolygott Hermionéra.
– Nem ezt kérdeztem – figyelmeztette a lány finoman.
Harry az égre emelte a szemét, de mielőtt válaszolhatott volna, a portréajtó kicsapódott, és Ron masírozott ki rajta. Mögötte Ginny sietett, aki tökéletesen sikertelenül igyekezett visszafogni bátyját. Ron Harry felé tartott, és a griffendélesek érdeklődve nyitottak utat neki.
– Figyelmeztetlek, Potter, ha csak egy ujjal is hozzáérsz ma este a húgomhoz, nagyon megkeserülöd – jelentette be Ron, amikor lecövekelt Harry előtt. Ginny valamivel hátrébb állt meg, keresztbe fonta a karját, és gyilkos pillantásokkal méregette bátyját.
– Értettem, semmi ujjazás. Mi a helyzet a pálcámmal? – kérdezte Harry gúnyosan. Ron egészen közel hajolt az arcához.
– Ne szórakozz velem, Potter.
– Csak szerettem volna tudni, hogy mitől félsz jobban, hogy megtámadom vagy hogy letámadom a húgodat.
– Ha csak az egyik is megfordulna a fejedben, halott vagy, Potter – sziszegte Ron, és Harry érezte, hogy a fiú a pálcája az oldalához nyomódik. Elvigyorodott.
– Azt még értem, hogy beleszólsz abba, hogy mit tehetek, de a fantáziámat ne akard megzabolázni, Weasley. Annyiszor fordul meg a húgod a fejemben, ahányszor csak akarom. Jobb, ha el sem képzeled…
Biztos volt benne, hogy Ron pillanatokon belül robban, és Hermione is így gondolhatta, mert lefegyverezte és arrébb húzta a fiút.
– Jaj, Ron ne vedd már ennyire komolyan Harryt! – morogta, miközben megpuszilta a fiút. – Te meg miért hergeled? – kérdezte mérgesen, közelebb hajolva Harryhez.
– Mert rettenetesen vicces – kacsintott Harry.
Hermione megcsóválta a fejét. – Menjetek járőrözni – adta ki az utasítást.
Harry Ginnyre pillantott, aki vállat vonva közelebb lépett hozzá.
– Vigyázz magadra! – szólt még utánuk Ron. Harry vigyorogva pillantott vissza:
– Rendben, apa…
Ginny kuncogott, de azért Harrytől tisztes távolságra maradt, miközben sétáltak. Egy darabig csendben lépkedtek a fáklyákkal megvilágított folyosón. Harry összeszűkült szemekkel figyelte az árnyakat, a portréalakok suttogó beszélgetését, a fáklyák meg-meglobbanó lángját. Észre sem vette, mikor került a lány közelebb hozzá, de végül Ginny már közvetlenül mellette lépdelt.
– Egész este hallgatni fogunk? – kérdezte váratlanul, s hangjában keveredett a sértettség és a gúny. – Csak mert a bátyámmal szemben még egész nagy volt a szád… Talán megijesztettelek?
– Rettenetesen. Nagyon félős vagyok ám… – mosolygott Harry. – Ezért is nem illenék a Griffendélbe.
– Látod, akkor már értem – bólintott Ginny.
– Mit?
– Hogy miért nem jöttél el se a múlt héten, se tegnap ezért. – A zsebéből kihúzott egy diónyi, aranyosan csillogó labdát. Harry elkomorodott. Mindkét szombaton eszébe jutott, hogy Ginny várja-e a cikesszel, de nem volt ideje arra, hogy az edzés mellett még a kviddicspályára is kimenjen.
– Szerettem volna elvenni tőled – vallotta be –, csak nem volt rá lehetőségem.
– Nos, én vártalak – pördült Ginny a fiú elé egy kihívó mosollyal. – És egy hölgyet nem illik megvárakoztatni…
– Talán valamilyen kárpótlást szeretnél? – kérdezte Harry halkan, a lány barna szemeibe nézve.
– A kérdés csak az, hogy te mit szeretnél… Én szívesen őrizgetem még egy kicsit a cikeszedet… vagy megpróbálhatod elvenni most… – A háta mögé rejtette az aranyszínű labdát, és hátralépett a falhoz. Harry vigyorogva követte, és két kezével a falnak támaszkodva fogságba ejtette a lányt.
– Ez rossz döntés volt – suttogta Harry. – Elkaptalak.
– Talán éppen ez volt a célom…
A következő pillanatban azonban, még azelőtt, hogy Harry tökélyre vihette volna a Blaise-től tanult trükkök bármelyikét is, óvatos léptek neszét hallották meg. Úgy rebbentek szét, mint akiket valami titkos rosszalkodáson kaphatnak. Harry előhúzta a pálcáját, és Ginny követte a mozdulatát. Az óvakodás miatt nagyon is lassan haladó ismeretlen árnyéka kirajzolódott a kanyarban a falon, és Harry nem tudott elnyomni egy gonosz mosolyt; ha már megzavarta őket, elhatározta, hogy nem engedi el egykönnyen a tilosban járó ismeretlent. Ő rákanyarodott arra a folyosószakaszra, ahol Ginnyvel álltak, és lassan testet öltött Neville Longbottom formájában. Ginny lejjebb eresztette a pálcáját. Longbottom megtorpant, amikor meglátta őket.
– Lám, lám, lám… Tilosban járó griffendéles, a prefektusa meg mintha elnézné neki – szólalt meg Harry gúnyosan. Ginny elfintorodott, Longbottom megkövülten bámulta őket. – Mit is válasszak…? Pontok vagy büntetőmunka?
– Talán előbb kérdezzük meg, hogy miért járkál itt – vetette fel Ginny idegesen. Harry tudta, hogy a lány még csak most kezdte prefektusi pályafutását, és sejtette, hogy nehezére esik a háztársait – különösen az idősebbeket – ellenőrizni vagy utasítgatni. Így hát nagylelkűen bólintott, és érdeklődve fordult Longbottom felé.
– Szóval merre kószáltál? Asztrológia házit alkottál a csillagvizsgálóban? Éjjel virágzó növényeket gyűjtögettél a Rengeteg szélén…? Esetleg valami titkos randi egy másik ház kedves leányzójával… vagy fiújával? – Harry gonosz vigyorral figyelte, ahogy Longbottom elvörösödik.
– Nem tanulok asztrológiát – morogta –, és ami a növényeket illeti, azokat, amelyek éjjel virágzanak, többnyire teliholdkor érdemes leszed…
– Jaj, fogd be, éppen elég lesz holnap Bimbát hallgatni – fojtotta belé Harry a szót. – Akkor marad a randi. Ki a szerencsés…?
– Harry – szólt rá Ginny csendesen.
– Nem nyert, Ginny, én biztosan nem lehetek… Éppen te nyújtasz nekem alibit…
– Csak büntessetek meg, és kész – legyintett Longbottom. – Szeretnék már aludni.
– Mert? Hol voltál? – kérdezte újra Harry, és keresztbe font karral állt meg a fiú előtt.
– Ne haragudj, de ez csak rám tartozik…
– Tíz pont a Griffendéltől, mert nem válaszolsz a kérdésünkre – vágta rá Harry. Longbottom lemondóan vonta meg a vállát.
– Levonhatsz akár még tízet is…
– Ahogy kívánod. Tíz…
– Harry! – szólt közbe Ginny dühösen. – Hagyd békén a házam pontjait! Te meg, Neville, mondj már neki valamit!
– Megbeszélésen voltam – jelentette be Longbottom lemondóan. Harry dermedten bámult rá.
– Dumbledore-nál?
– Nem. Nem nála – sóhajtott a másik.
Harry szóra nyitotta a száját, de végül mégis hallgatott. Ismét elöntötte a keserűség, és hirtelen mérhetetlenül gyűlölte Longbottomot. Jobban, mint Dracót szokta, mert ő legalább elszenvedett valami szörnyűséget, amivel kiérdemelhette, hogy Perselus kiemelten foglalkozzon vele. Longbottomnak azonban pontosan annyi – ha nem kevesebb – joga volt erre a figyelemre, mint neki.
– Értem. Hát akkor büntetőmunka, amiért a takarodó után sétálgatsz a folyosón, Longbottom.
– Harry! Már levontál tőle pontot! – csattant fel Ginny.
– Nem figyeltél. Pontot azért vontam le, mert nem felelt a kérdésedre. Büntetőmunkát pedig az éjszakai kóborlásért kap. Olyan időket élünk, amikor nem valami jó, ha a hetedévesek azzal mutatnak példát, hogy takarodó után sétafikálnak a folyosón…
– De akkor is…
– Hagyd, Ginny – szólt közbe Longbottom. – Büntetőmunka, értettem. Jó éjszakát.
Harry gyűlölte ezt a jámborságot. Longbottom ennek köszönhetően mindig minden helyzetből győztesként távozhatott, s a győzelmi mámor helyett most sem hagyott mást Harry számára, csak keserű szájízt. Némán folytatták útjukat a csendes folyosón. Ginny újra eltávolodott tőle, és ő is érezte, hogy mindkettejüknek elromlott a hangulata.
– Igazságtalan voltál – szólalt meg végül Ginny vádló hangon.
– Hát igen… mardekáros vagyok – vont vállat Harry tetetett lezserséggel.
– Nem igazán – rázta meg a fejét Ginny.
– Mi van? – Harry olyan gyorsan fordult felé, hogy a lány ijedten hátrált egy lépést. Harry gyorsan helyesbített: – Hogy érted?
Ginny vállat vont. – Hermionéval barátkozol, meg velem… – zavartan kapta félre a pillantását. Harry érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
– És akkor mi van? Te se vagy griffendéles, ha szóba állsz velem?
– Ez nem ugyanaz… Jelentkeztél a Trimágus Tusára.
– A fél Mardekár-ház jelentkezett – legyintett Harry.
– És a Serleg téged választott. Aztán meg végigcsináltad, és meg sem próbáltál csalni, vagy rátámadni a többiekre, és úgy félreállítani őket…
– Mégis miért próbáltam volna? – lepődött meg Harry. – Azt hiszed, akkor lennék mardekáros, ha tisztességtelen lennék? Ne sértegesd a barátaimat…
Ginny megrázta a fejét. – Bocs. De akkor is. Nem vagy olyan, mint ők. Nem vagy leendő halálfaló.
– A mardekárosok hetven százaléka nem leendő halálfaló. Elképesztően előítéletesek vagyok – csóválta meg Harry a fejét. – Éppen olyan vagy, mint a bátyád. Én én vagyok, Harry Potter, mardekáros, aki semmit sem változott akkor, amikor ezt a címert kapta – mutatott a talárján díszelgő kígyós jelvényre. – Ron mégis azóta kerül és gyűlöl, mert nem képes elfogadni, hogy olyasvalakivel barátkozott, akinek vannak mardekáros tulajdonságai.
– Ron jó nagy marha, mert nem fogadott el úgy… – kezdte Ginny dühösen, de Harry felemelte a kezét és mozdulatával a lányba fojtotta a szót.
– Te is éppen olyan vagy, mint ő. Csak amíg ő nem barátkozik velem, mert nem tudja elfogadni, hogy mardekáros vagyok, addig te azt próbálod bebizonyítani, hogy nem is vagyok mardekáros, mert azt ugyanúgy nem tudnád elfogadni, mint ő… Ha így nem tetszem, Ginny, akkor nem tetszem. De ne próbálj meg másmilyennek hazudni. – Sarkon fordult, és otthagyta a lányt. Tudta, hogy még nem telt le a közös járőrözés ideje, de nem érdekelte. Úgyse történt semmi izgalmas a folyosón, és forrt benne a düh. Még mindig mardosta a keserűség Longbottom miatt, és Ginny szavai is rettenetesen zavarták. Nem tudott és soha nem is akart másképp viselkedni, mégis mindig is tartott attól, hogy barátságai, véleménye alapján nem elég mardekáros, és hiába tartozik nevelőapja házához, ez mégsem több puszta jelképnél. Éppen ezért zavarták most a lány szavai, hiszen Ginny pont azt vágta a fejéhez, amitől félt.
És különben is, az este eseményei zavarba ejtették. Kicsi kora óta ismerte Ginnyt, és mint nő, talán soha nem érdekelte volna, ha Ron és ő barátok maradnak, és továbbra is heteket töltenek minden nyáron együtt. Ginny, Ron és ő együtt kviddicsezett, együtt irtották a kerti törpéket az Odú körül, együtt asszisztálták végig Fred és George legújabb hajmeresztő csínyeit, és együtt sunyítottak, amikor Mrs Weasley fejmosására került sor – egészen Harry tizenegy éves koráig. Aztán Ron elég erősen tiltakozott az ellen, hogy meghívják az első év utáni nyáron, és maga Harry se vágyódott a morcos griffendéles után, a szülők pedig engedtek. Így aztán Harry nemigen beszélt Ginnyvel sem, amikor a következő évben elkezdett a Roxfortba járni, legfeljebb oda-odaköszöntek egymásnak. Egészen a tavalyi évig, amikor mindketten fogók voltak a házuk csapatában, és akár tetszett nekik, akár nem, újra meg újra összehasonlították őket. Azt a különös, kötözködős, évődős stílust pedig, ami a szóváltásaikat most jellemezte – és alapot adott Blaise célozgatásainak –, akkor kezdték el, amikor Harry az év utolsó meccsén elhalászta Ginny orra elől a cikeszt és a kviddics-kupát.
Harry élvezte ezeket a párbeszédeket, és nem volt szüksége arra, hogy Blaise hetente felhozza a témát, ahhoz, hogy bevallja magának, vonzónak találja ezt a Ginnyt, akivel újabban összebarátkozott. De abban, hogy ennél többet is akarna a lánytól, sohasem volt teljesen biztos. Természetesen jót mulattak Blaise-zel azon, hogy Ron a legkisebb célzásra is ugrott, és ha csak alkalmuk nyílt rá, egy-egy elejtett megjegyzéssel hergelték a fiút, de máskülönben Harry ideges lett egy valódi randi gondolatára. Bár Blaise – sőt, még Daphne is – rendszeresen biztosította róla, hogy egyáltalán nem lenne nehéz találnia egy barátnőt, Harry tartott a lányoktól. Ötödévben, mivel a Trimágus Tusával járó bálra amúgy is partnert kellett keresnie, randizott párszor a hollóhátas Cho Changgel, de végül unalomba fulladt a kapcsolatuk. Harry attól félt, hogy ha komolyabban próbálna Ginnyvel beszélni, vele is hamar rájönnének, hogy valójában nem érdeklik egymást, ezért addig akarta megőrizni kapcsolatukat ebben a különös, célzásokkal teli, ugratásra épülő állapotban, ameddig csak lehetett.
Blaise a klubhelyiségben üldögélt, amikor ő visszaért, pedig a legtöbb mardekáros már visszavonult a szobájába. Egy bonyolult rúnákkal teleírt lapot, és legalább három vaskos rúnaszótárt és tankönyvet halmozott fel maga körül, s Harry amikor meglátta, hálát adott Merlinnek, hogy ő már nem tanul rúnatant. Dühe már elpárolgott, amíg a folyosókat rótta, és csak a keserűség maradt meg, amit Longbottom nyugalma és Ginny szavai okoztak.
– Na, milyen volt…? – érdeklődött Blaise somolyogva, amikor leült a mellette lévő székre.
– Perselus különórákat ad Longbottomnak – jelentette be Harry morcosan. Blaise felvonta a szemöldökét.
– Gratulálok. Kettesben sétálgattál Weasleyvel a kihalt folyosókon, és ez az észrevétel minden, amit sikerült összehoznod? Kezdek aggódni érted…
Harry legyintett. – Ginnyvel minden a szokásos volt. És nekem az teljesen elég is. Aztán belebotlottunk Longbottomba…
– És te azonnal el is felejtetted a csajt… Jellemző – bólogatott Blaise.
– Csak az ember azt gondolná, hogy ha van valami fontos, amit Longbottomnak tudnia kell, az rám is tartozik, mert mintha az az idióta prófécia engem is megemlített volna.
– Is? Vagy téged, vagy őt… – emlékeztette Blaise vigyorogva. Harry elfintorodott.
A második közös találkozó alkalmával Dumbledore és Perselus is úgy kezelte őket, mintha a jóslat két emberről szólna. Harry nem tudta eldönteni, hogy ez annak köszönhető, hogy a két felnőtt nem tudott dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy kit tekintsenek kiválasztottnak, vagy annak, hogy megegyeztek abban, hogy egyenrangúnak tekintik őket. Mindenesetre arról nem esett több szó, hogy kire vonatkozhat a jóslat, és tulajdonképpen Harrynek is kellemesebb volt arra gondolni, hogy nincs egyedül – egészen addig, amíg úgy nem tűnt, hogy Perselus Longbottomot részesíti előnyben. Igaz, ő maga találkozott külön az igazgatóval, hogy Tom Denem múltjáról beszélgessenek, de az nem érdekelte Harryt, hogy Dumbledore ad-e különórákat Longbottomnak is, és nem érezte volna kárpótlásnak azt sem, ha kiderül, hogy az igazgató meg csak vele foglalkozik külön.
A következő, mindkettejüknek tartott megbeszélésre nem Perselus irodájában, hanem az igazgatónál került sor. Harry ötödéves korában járt egy vagy két alkalommal a kör alakú helyiségben, s most is, mint mindig, érdeklődve szemlélte meg a falon elhelyezett portrékat – melynek alakjai kötelességtudóan szendergést mímeltek – és az igazgató kisebb-nagyobb ezüst szerkezeteit, amelyeknek többségéről Harrynek halvány elképzelése sem volt, hogy mire való. Longbottom csendesen ült le a felkínált helyre, de Harry figyelmét nem kerülte el, hogy az ő pillantása is érdeklődve kúszik végig a helyiségben. Az igazgató hagyta, hogy kibámészkodják magukat, s azalatt négy csészét, egy kanna teát, tejszínt és cukrot varázsolt az asztalra, s komótos mozdulatokkal mindenkinek teletöltötte a csészéjét. Perselus a háttérbe húzódott, és az ablakon túli tájat szemlélte, mint akit kevéssé érdekelnek a szobában zajló események, de Harry sejtette, hogy nevelőapja figyelme csak látszólag kalandozott el.
– Harry, Neville, köszönöm hogy ismét eljöttetek – szólalt meg végül Dumbledore, hivatalosan is megnyitva a megbeszélést. – Fontos, nagyon fontos dolgokról fog ma este szó esni, amelyek alapvetően befolyásolják a mi munkánkat, akik Voldemort nagyúr ellen harcolunk. Fiatalok vagytok, és tudom, hogy sokan még túl fiatalnak tartanának titeket arra, hogy megosszuk veletek ezeket az információkat, de Perselus és én meghoztunk egy döntést. És hiszem, hogy nem fogjuk megbánni azt. Mégis kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek titeket: mindaz, amiről ma este szó lesz, különösen titkos. Őrizzétek hát meg ti is ezt a titkot. Ígéritek?
Harry egyszerre bólintott Longbottommal. Nevelőapjára pillantott, aki most a kinti tájnak háttal állt, és őket figyelte hideg, szigorú pillantással. Dumbledore hallgatott egy másodpercig, lassan végigmérte mindkét fiút, aztán folytatta.
– Sötét mágiáról lesz szó, a varázserő különösen veszélyes és gonosz felhasználásáról, amelyet a mégoly elszánt sötét mágusok is ritkán alkalmaztak. Feltételezem, hogy sohasem hallottatok a horcruxokról. – Harry megrázta a fejét. Longbottom szeme Perselusra villant, s azután, hogy tekintete találkozott a férfi hideg, elutasító pillantásával, ő is megrázta a fejét. Az igazgató bólintott, mint aki nem várt mást. – A horcrux egy megbűvölt tárgy, ritkábban állat, esetleg személy, amelybe egy varázsló a lelke egy részét rejtette. Aki készít egy horcruxot, nem hal meg akkor sem, ha a teste elpusztul: a horcrux az élethez köti, így a lelke egy része itt marad a világban. Képes létezni, gondolkozni, akaratával másokat irányítani, test híján azonban megfosztatik az emberi élet legalapvetőbb elemeitől.
Harry hátán végigfutott a hideg. Eszébe jutott a frissen testet öltött Voldemort, amint legkedvesebb halálfalóinak beszámol arról, hogy milyen körülmények között volt kénytelen eltölteni azt a közel tizenöt évet, amely a Godric’s Hollow-i támadás óta eltelt. Egy pillanatra ugyanúgy ott csengett a varázsló magas, borzongató hangja a fülében, mintha most is a temetőben lenne, és kényszerítenie kellett magát, hogy elnyomja a kínzó emléket, amely néha, lidércnyomásos éjszakákon kísértette, és újra az igazgatóra fordítsa a figyelmét. Perselus némán méregette Harryt. Az igazgató nélküle is kiválóan meg tudott volna mindent osztani a fiúkkal, az ő feladata az volt, hogy az elméjüket figyelje, s aggasztotta a Harryt elárasztó emlékek intenzitása.
– A horcrux tehát uralmat ad a halál fölött, de az élet, amelyet biztosít, annyira borzasztó, hogy sok, örök élet után áhítozó varázslót és boszorkányt elriasztott. S ha ez nem is, akkor az a tény, hogy a horcrux előállításához a legnagyobb bűnre van szükség. Ha valaki elveszi egy másik ember életét, a lelke kettéhasad. A horcrux készítésekor a varázsló ezt a lélekdarabot zárja be egy tárgyba, és ez a tárgy lesz halhatatlanságának záloga.
– Azt feltételezik, igazgató úr – szólalt meg Longbottom –, hogy Tom Denem elkészített egy horcruxot?
– Annak alapján, hogy visszatért a halálos átok után – felelt neki Harry kissé ingerülten –, és ahogy visszatért, hogy testre volt szüksége, eléggé logikus feltételezés lenne.
– Így van, logikus – értett egyet az igazgató. – Éppen ezért a horcrux létét jó ideje tudtuk. Nemrég azonban egy emlék révén azt is megtudhattuk, hogy Voldemort nem tartotta kizártnak, hogy valaki elkövesse gyilkosságok egész sorát a halhatatlanságért cserébe.
– Tehát azt gondolják, hogy több gyilkosságot is elkövetett? – kérdezte Longbottom iszonyodva. – Többször is vállalta ezt a szörnyűséget a horcruxért?
– Szerintem sokkal többször, mint ahány horcruxra szert tett – mondta Harry idegesen, és keresztbe fonta a karját.
– Mindenesetre abban biztosak voltunk, hogy egynél több horcrux elkészítésére is sor került – folytatta Dumbledore rezzenéstelen arccal –, de, hogy pontosan mennyiről van szó, azzal kapcsolatban sokáig csak találgathattunk. Az emlékben azonban, amelyet Perselus nemrég sikeresen megszerzett tulajdonosától, Tom Denem a hetes szám mágikus erejét emlegeti.
– A hét a legerősebb mágikus szám… – jegyezte meg Longbottom. Harry megdermedt.
– Hét horcruxot készített? – bámult idegesen Perselusra.
– Valójában csak hatot – felelt a férfi helyett az igazgató. – Voldemort lelkének hetedik darabja, megcsonkítva bár, de ott van újjászületett testében. Ezt, a Voldemort testében lévő, hetedik lélekdarabot kell utoljára megtámadnia annak, aki a nagyúr életére tör.
Harry és Longbottom némán egymásra pillantott. Harry tudta, hogy ugyanarra gondolnak: még mindig nem tudhatják, hogy kié lesz ez a kétes dicsőség.
– Addig azonban van még dolgunk – szólt közbe Perselus most először azóta, hogy megérkeztek a szobába.
– Hiszen meg kell találni és el kell pusztítani hat horcruxot – fejezte be Harry a gondolatot, s eszébe jutott, hogy neki alig néhány hónapja van erre, hiszen ha vége az iskolának, feltehetően Voldemort végezni akar vele is. Dumbledore észrevehette a fiú szemében felvillanó pánikot, mert megnyugtatóan szólalt meg.
– A helyzet ennél valamivel jobb. Sikerült felkutatni és elpusztítani kettőt a hat horcrux közül. Az egyik, egy ősi gyűrű, még a Mardekár család öröksége volt, és Voldemort nagyúr nagyapja házának romjai között találtam rá. A másik a Malfoy-kúriában volt, és, mivel szülei halála után az ifjú Draco Malfoy kénytelen volt elfogadni, hogy az aurorok átkutatják a otthonát, rá is találtak, majd mi is hozzájutottunk.
– Hogyan lehet egy horcruxot elpusztítani? – kérdezte Harry. A kíváncsiság és a félelem keveredett benne. Biztos volt abban, hogy ehhez hatalmas varázserő kell, olyan, milyennel ő nem rendelkezik.
– Erős, megingathatatlan akarattal – felelt az igazgató –, és veszteségek árán. – Felmutatta jobb kezét, amely fekete és ráncos volt, mintha megégett volna. Valamikor a hatodik év előtti nyáron kerülhetett sor a horcrux elpusztítására, ugyanis Harry hatodik elején figyelt fel Dumbledore sérült kezére. Azonban, mivel kevés szó esett róla még a diákok közt is, hamarosan hozzászokott, és szinte már úgy érezte, hogy a fekete kéz hozzátartozik az igazgatóhoz. – Ennél részletesebben pedig akkor beszélünk erről a kérdésről, ha eljön az ideje.
– Akkor most a horcruxok után fogunk kutatni? – kérdezte Harry. Először azt akarta mondani, hogy „fognak”, de tudta, hogy már ő is visszavonhatatlanul része a Voldemort elleni harcnak.
– Így van, Harry, ez a feladatunk – bólintott Dumbledore.
– De hát honnan fogunk ráismerni? Bármi lehet horcrux, és bárhol el lehetnek rejtve a világban! – fakadt ki Harry rémülten. Perselus pillantását kereste, de a férfi nem nézett rá, és ez szinte jobban megrémisztette Harryt, mint az a gondolat, hogy mennyire kilátástalan a horcruxok utáni kutatás. Az ugyanis, hogy Perselus lehajtotta a fejét, azt az érzetet keltette benne, hogy a férfi szerint igaza van.
Perselus nem akart a fiúra nézni. Harry rémült volt, csak úgy áradt belőle a félelem, és Perselus ideges lett a viselkedésétől. A csali, akinek meg kellett volna tisztítani az utat a Heros előtt, gyengének érezte magát, és félelme átragadt Perselusra is, csak ő inkább aggodalomnak nevezte. A Heros is aggódott, természetesen, hiszen átérezte a feladat súlyát, mégis Harrynél sokkal nyugodtabban fogadta az igazgató bejelentéseit. Perselus tudta, hogy sok rossz döntést hozott már életében. De mind közül a legrosszabb lenne, ha elengedné most Harryt, hadd éljen hétköznapi életet, és eggyel kevesebb emberrel vívná meg a háborúját, mégis szörnyen zavarta és meg is rémisztette az az érzés, amely szüntelenül összeszorította a szívét, ha Harry jövőjére gondolt.
– Ami a tárgyakat illeti, vannak feltételezéseink. Ami pedig a rejtekhelyeket, nos, ezzel kapcsolatban előnyünkre válhat, hogy évek óta különös figyelmet fordítok Tom Denem múltja és élete felé – jelentette be az igazgató.
– Mi lenne a mi feladatunk? – kérdezte Longbottom, és Harry ismét szívesen ráüvöltött volna, hogy hogy lehet ennyire gyakorlatias, amikor ilyen fontos és rémisztő dologgal állnak szemben, de ellenállt a vágynak.
– Tom Denem megszállott trófeagyűjtő volt, így hát joggal feltételezhetjük, hogy csak különleges tárgyakat talált méltónak arra, hogy horcruxot készítsen belőlük. Valamint minden kétséget kizáróan a legjobban az iskola alapítóihoz vonzódott. Azon információk alapján, amelyeket felleltem vele kapcsolatban, két feltételezett horcruxról tudunk: egy aranyserlegről, amely Hugrabug Helgáé volt, és egy medálról, amely szintén a Mardekár-örökség része. Most tehát arra kérnélek titeket, hogy egy kis kutatómunkával segítsétek a keresést. Az iskola alapítóinak sok kedvelt tárgya volt, amelyeket aztán az örökösök nagy becsben tartottak, és legendák indultak meg róluk. Gyűjtsétek össze a legjelentősebbekről szóló feljegyzéseket, és amennyire lehet, kövessétek nyomon, hogy hová kerültek a világban ezek a tárgyak.
Longbottom bólintott. Harry vegyes érzelmekkel dőlt hátra a székén. Boldog volt, hogy egyelőre nem kell az olvasásnál veszélyesebb küldetést vállalnia, másfelől azonban így is annyi időt töltött a könyvtárban, hogy félő volt, ezután már be kell költöznie Madam Cvikker birodalmába – amit egyébként a könyvtárosnő kifejezetten rossz néven vett volna. Dumbledore még néhány mondatot váltott velük, főleg a hetedéves tanórákra vonatkozóan, majd elengedte őket. Perselus még az igazgató irodájában maradt, s Harryék csendesen bandukoltak le az irodából a csigalépcsőn. Longbottom a gondolataiba mélyedt, s Harry sem bánta, hogy a fiú nem próbál vele beszélgetni. Amikor visszaért a klubhelyiségébe, Harry tényleg csak nagy vonalakban vázolta fel barátainak, hogy miről volt szó a megbeszélésen, s konkrétan a horcruxokról hallgatott. Később, persze Hermionénak mégis elmesélte a dolgot, titkon abban reménykedve, hogy a lány lerövidítheti számára a kutatást azzal, hogy ajánl néhány könyvet, esetleg fejből lediktálja az Alapítók kedvenc tárgyait és azok párszáz éves történetét.
Az előbbire sor is került, így aztán Harry most, hogy lassan alábbhagyott Longbottommal szembeni haragja, és Blaise is újra a rúnatanra összpontosította a figyelmét, elővarázsolt a szobájából egy könyvet, és felütötte.
– Haver, ezeket én meghagynám a könyvtárban töltött órák idejére – szólalt meg Blaise, és úgy nézett Harryre, mintha teljesen őrültnek tartaná. – Ha bármelyik mardekáros meglátja, hogy Griffendél Godrik dicsőségéről olvasol könyvet, neked annyi. Pláne most, hogy mindenki kénytelen volt beletörődni, hogy nem térsz vissza a kviddicscsapatba.
– Azt hittem, te is „bármelyik mardekáros” vagy – jegyezte meg Harry, miközben elgondolkozva nézegette a könyv címlapját, amelyen egy barna, göndör varázsló festett képe vigyorgott.
– Na, bármelyik azért nem – kérte ki magának Blaise. – És különben is, én elnéző vagyok veled, mert teszek az elvekre. De ez azért még nekem is sok…
Harry elmotyogott néhány bűbájt, mire a könyv borítója megváltozott, a kép eltűnt róla, a cím pedig átadta a helyét a „RAVASZ-odjunk bűbájtanból” feliratnak.
– Na, így már megfelel? – érdeklődött Harry.
– Nem rossz, de ígérd meg, hogy ha valaki valaha felajánlja, hogy foglalkozásszinten adj könyvcímeket, azonnal nemet mondasz – mondta Blaise tetetett szörnyülködéssel. Harry az égre emelte a szemét.
– Esküszöm, láttam Hermionénél valami hasonló című könyvet.
– Ez annál ijesztőbb – csóválta a fejét Blaise. – Mi vitt rá, hogy megjegyezd?
– Biztos a döbbenet. Fogadjunk, te sem felejted ezt el egyhamar – vigyorgott Harry.
Blaise nem felelt, helyette látványos, eltúlzott mozdulattal húzta maga elé a rúnaszótárat, jelezve, hogy ő dolgozik, ellentétben Harryvel. A fiú elvigyorodott, és a könyv fölé hajolt. Griffendél Godrikkal kapcsolatban a leggyakrabban emlegetett tárgy a varázsló kardja volt. Harry, aki úgy találta, hogy a legjobb az lesz, ha észrevételeit először mindig Hermionéval osztja meg, már tudta, hogy a kard az igazgatói szobában van, és abban biztos volt, hogy se Dumbledore, se Perselus nem ment volna el mellette, ha horcrux lenne. Maradt tehát minden más, amit a varázsló idegesítően lelkes életrajzírója említésre méltónak talált – vagyis még a legutolsó szög is, amelyre Griffendél Godrik valaha rápillantott.
Harry egészen kilátástalannak tartotta a kutatást, és ijesztő módon már hajlott arra is, hogy jobban összefogjon Longbottommal. Hermione az első perctől fogva megpróbálta erre rábeszélni, de Harryt annyira zavarta a fiú már-már unalomnak tűnő nyugalma, amellyel minden megbeszélést, minden feladatot és általában Harry minden szavát fogadta, hogy egyelőre nem volt kedve a feltétlenül szükségesnél többet beszélni vele. Blaise és Daphne már azt az ötletet is nevetségesnek tartották, hogy éppen Harry olvasgasson Griffendélről, úgyhogy Harry inkább nem árulta el nekik, hogy valójában érdekli is a varázsló élete. Igaz, azt a könyvet, amelyet végül kiválasztott, nem kicsit találta elfogultnak, de mivel ez volt a legvékonyabb az összes kötet közül, amelyeket Hermione ajánlott, ennél maradt.
Felfirkantott néhány újabb sarkantyút és kupát a több méter hosszú pergamen végére, amelyre jegyzetelt, majd elnyomott egy ásítást és lopva hátralapozott, hogy lássa, mennyi van még hátra a fejezetből. Blaise vigyorogva figyelte.
− Talán többre mennél, ha elmondanád, hogy mit keresel − jegyezte meg, miközben felrakta a lábát a szemben lévő székre, és kényelmesen nyújtózott egyet. Ettől a pergamen, amelyre fordítását írta, lecsúszott az öléből, és az egyik közeli asztal alatt landolt. Jelenleg azonban úgy tűnt, Blaise még ahhoz is túl kényelmes, hogy elővegye varázspálcáját, és visszahívja a pergament.
− Miért, te mindent tudsz az összes alapítóról? − érdeklődött Harry mogorván.
− Nem, csak a minap láttam egy jó kis könyvet róluk a könyvtárban. Igaz, valami ősi grönlandi rúnákkal írták, de azért meg tudnék küzdeni vele…
− Szeretnél beszállni a világ megmentésébe? − fonta keresztbe a karját Harry. − Átadom a lehetőséget, ha gondolod…
− Ez igazán megtisztelő, de még megfontolom.
− Ahogy gondolod, én ráérek még egy darabig… − Harry újra ásított egyet.
− Kicsivel több esélyed lenne ellene, ha néha aludnál − jegyezte meg Blaise, és egy pálcaintéssel kis kupacba rendezte a könyveit és papírjait. − Tudod, arról beszéltünk Daphnével, hogy szívesen segítünk, ha szeretnéd…
− A végén mégis te fogod megírni helyettem a dolgozatokat a világ megmentése érdekében? − Harry zavarba jött Blaise aggodalmas pillantásától, és jobbnak látta, ha nem veszi komolyan az ajánlatot.
− Hát, még arra is sor kerülhet… − vont vállat Blaise. − Maradsz még egy kicsit, mi? − tette hozzá, megnyomva a „kicsit” szót, miközben felvette a könyvkupacot. Harry zavartan bólintott. − Akkor szép álmokat Godrikkal − kacsintott Blaise, majd elindult a hálótermek felé.
Harry idegesen babrálta a könyv megsárgult lapjait – úgy tűnik, sok lelkes griffendéles forgatta a kötetet korábban −; örült volna, ha Blaise és Daphne segíti, de Perselus nyomatékosan közölte vele, hogy a mardekárosokat nem vonhatja be a kutatómunkába. Harryt dühítette, hogy nevelőapja ennyire nem bízik meg a barátaiban, de egyelőre nem mert szembeszegülni az akaratával. Lemondó sóhajjal ütötte fel újra a könyvet, és folytatta az olvasást.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!