Harry izzadt, kapkodva szedte a levegőt és sokat megadott volna pár perc nyugalomért. De az egyik átok a másik után érkezett, és ő ösztönösen hozta létre a különböző pajzsokat, hogy kivédje őket, vagy ugrott félre előlük, ha már semmi más megoldás nem maradt. A legfőbb gond azonban az volt, hogy már percek óta nem támadt, csak védekezett. Sejtette, hogy ennek Perselus egyáltalán nem fog örülni. Vett tehát egy mély levegőt, és miután félreugrott egy sárgásan ragyogó rontás elől, támadni kezdett. Kockáztatta azt, hogy a következő átok eltalálja, és nem hozott létre pajzsot, csak a saját bűbájára koncentrált. A varázslat hatására a terem túloldalán a padló megremegett, és Neville lába lassan elkezdett besüppedni. Amíg a fiú azzal volt elfoglalva, hogy megállítsa a süllyedést, Harry a legegyszerűbb támadást választotta: a lefegyverző bűbájt. Neville arcán őszinte meglepetés tükröződött, amikor Harry elkapta a pálcáját.
– Szép volt. – Perselus egy pálcaintéssel helyreállította a padlót Neville talpa alatt. Harry közelebb lépett a fiúhoz, és visszaadta neki a pálcáját.
Perselus egyetlen ezüstös varázslata után a helyiséget friss levegő töltötte be, és a fal mellé tolt padok a helyükre lebegtek. Harry levetette magát az egyik székre, és egy pálcaintéssel vizet varázsolt elő, és felhajtotta. Neville némán figyelte őt. Harry most döbbent rá, hogy a másik fiú mennyire nincs hozzászokva ahhoz, hogy a Perselus vezette edzéseken legyőzzék. Nyugodtan viszonozta a pillantását. Elégedett volt a harc végeredményével, és kicsit remélte, hogy Perselus is meg fogja dicsérni.
– Jól harcoltál – mondta végül Neville halkan, miközben leült mellé. Harry elmosolyodott.
– Te is.
– Szeretném, ha most megbeszélnénk az edzést – szólalt meg Perselus, és maga is leült az asztalhoz. Harry engedelmesen hívta oda magához a táskáját, és kivett belőle néhány pergament, hogy jegyzeteljen. Perselus végigmérte őket. – Harry, túl sokáig hagytad, hogy Neville uralkodjon rajtad. Gyakorlatilag folyamatos védekezésbe kényszerített, aminek köszönhetően akkor is vesztes pozícióban voltál, amikor még nem győztek le.
– Végül nem is győztem le – szólt közbe Neville. Perselus rendreutasító pillantást vetett rá.
– Erre is ki fogok térni idővel. Harry, tudod, hogy miért veszélyes állandóan csak védekezni?
– Mert kifáraszt, miközben az ellenfél sokkal kevésbé fárad el, és így előbb vagy utóbb mindenképpen legyőznek – sóhajtott Harry. Perselus lassan bólintott.
– Egyrészt. Másrészt, mert nagyon ritkán fogsz egyetlen ellenféllel szembenézni. A háború sajnálatos módon nem kiegyensúlyozott párbajok sora, ahol az győz, akinek jobb a technikája. Itt sok mindenen múlik a harc kimenetele. A szerencsén, azon, mikor és mennyit aludtál utoljára, vagy azon, hogy kinek a társai csatlakoznak előbb, és kezdenek segíteni. Ha még valaki jött volna, és rád támad, ezzel a módszerrel tíz percig sem tudsz talpon maradni. Dawlish-sal gyakoroltok csoportos harcot?
Harry a fejét rázta. – Főleg csak párbajozunk, de mivel nagyon sok varázsigét tanít nagyon rövid idő alatt, a legtöbb embernek azzal is gondja van.
Perselus felsóhajtott. – Az aurorhallgatókkal kellene edzened egy kicsit. Ők sokszor gyakorolnak csoportos támadásokkal. Elengedhetetlen, hogy megtanulj egyszerre több emberre figyelni, és együttműködni a társaiddal.
– Kellett már ilyet csinálnom – jegyezte meg Harry morcosan. Perselus bólintott.
– Valóban. De mivel valójában nem értesz a legilimenciához, nem lesz mindig módod arra, hogy előre lásd az ellenfeleid összes lépését.
– Azt hittem, csak egyetlen ellenféllel kell majd szembenéznem, és az ő gondolatait sajnos legtöbbször elég tisztán látom.
– Inkább számíts komolyabb harcokra, mint amiben részt kell venned, mint hogy felkészületlenül érjen egy támadás. – Perselus megvárta, amíg Harry fintorogva bólint, hogy megértette, és csak azután folytatta: – Az a helyzet, hogy ha bárki mással állsz szemben, ő már sokkal előbb lefegyverzett volna. Mikor fogsz már rendesen támadni? – kérdezte elégedetlenül Neville-től. A fiú felsóhajtott.
– Sarokba szorítottam. – A hangja halk és sajnálkozó volt. Egyáltalán nem tetszett Harrynek. – Arra kényszerítettem, hogy gondolkozás nélkül védekezzen, hogy lemondjon a győzelemről, hogy féljen. Mit kellett volna még tennem?
– Legyőzni! Lefegyverezni, megkötözni…
– Megalázni? – szólt közbe Neville. – Minek?
– Mert a párbaj erről szól. – Perselus felnyögött. – Merlinre, Neville, nem szórakozásból töltök hetek óta hosszú órákat veletek. Harry soha nem fogja megtanulni a védekezést, ha te nem támadsz tiszta erőből. Semmilyen nemes érv és sajnálkozás nem érdekel. Talán ebben a pillanatban az volt a jobb neki, hogy győzött, de hosszú távon, éles helyzetben még meg fogja ezt szenvedni.
– Ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt se lennék – vágott közbe Harry indulatosan. Neville-hez fordult. – Te hagytál nyerni?! Azt hitted, valamiféle jótettre van szükségem? Arra, hogy valaki kedvesen úgy tegyen, mintha ügyes lennék?
– Nem szeretek győzedelmeskedni – magyarázta Neville nyugodtan.
– Márpedig jó lesz, ha szépen hozzászoksz, mert te vagy az, akinek le kell győznie Voldemortot! Te vagy az, akinek majd az egész varázsvilág hálálkodik! Szóval barátkozz meg a győzelem gondolatával.
– Nem kellene ennyire haragudnod. Komolyan mondtam, hogy jól harcoltál. És lehet, hogy kihagytam egy-két helyzetet, és nem fegyvereztelek le, de ez akkor sem vesz el a te érdemeidből.
– Nem? Nahát, Longbottom, világ életemben a te elismerésedre vágytam, úgyhogy most már örülök, hogy szerinted egészen jól helytálltam valaki ellen, aki meg se próbált legyőzni! – Harry legszívesebben felpattant volna, hogy faképnél hagyja őket, de Perselus hangja megállította.
– Úgy gondolom, segíteni akarsz Harrynek. Talán tévedek? – kérdezte a férfi halkan Neville-től. – Valaha azt mondtad, hogy szívesen átengeded neki a dicsőséget, és te csak a háttérből segítenéd.
– Így is van. – Neville Harry felé fordult. – Nem akarom, hogy a varázsvilág hálálkodjon nekem. Nem érdemlem meg.
– Most még talán nem, de majd ha Voldemort meghalt… – morogta Harry.
– Akkor segíts neki felkészülni – folytatta Perselus nyugodtan a beszélgetést. – Úgy gondolod, hogy csak jól hangzó frázisokkal dobálóztam, amikor azt kértem, hogy vegyétek komolyan a közös edzéseket?
– Nem… – Neville zavartan sütötte le a szemét. Harry Perselus arcát figyelte. Egy csapásra elöntötte a kétségbeesés: eddig legalább arra gondolhatott, hogy sikerült meglepetést okoznia, hogy sikerült a rossz helyzetet megfordítania. Most azonban egyértelművé vált, hogy hiába nyert gyakorlatilag ő, valójában ezt is csak Neville kedvességének köszönheti. Márpedig Harry semmit sem akart Neville-nek köszönni.
– Rendben, akkor most azt szeretném, ha megbeszélnétek együtt a párbajt. Térjetek ki minden olyan pontra, amikor Neville-nek lehetősége lett volna győzelmet aratni, és arra is, amikor Harry már korábban összeszedhette volna magát, és ellentámadásba kezdhetett volna.
Perselus maga elé vette a jegyzeteket, amelyeket minden közös edzés végén olvasgatott. Harry és Neville hetek hosszú munkájával gyűjtötte össze őket, és most a férfi pontról pontra nézte át, és különböző, az alapítókról szóló köteteket olvasott hozzá. Harryék közben leültek egy üres pergamennel, hogy közösen teleírják azt. Harry továbbra is bosszús volt, de elnyomta magában a Neville-lel kapcsolatos dühét, hogy csak a megbeszélésre koncentráljon. Már több mint egy tucat ilyen teleírt pergamenje volt a ládájában. Minden egyes edzés után időt szántak arra, hogy pillanatról pillanatra végigvegyék a párbajt, úgy, mintha egy sakkmeccset elemeznének ki utólag. Eleinte Perselus is részt vett a megbeszélésekben, később, amikor már rutinosakká váltak, kettesben hagyta őket. Harrynek így sokszor Neville-től kellett megtanulnia egy-egy új varázslatot, és Perselus legfeljebb a végeredményt tesztelte. Neville-nek viszont Harry gyorsaságát kellett elsajátítania, és azt, hogy ne ragaszkodjon olyan szigorúan a szabályokhoz.
– Mit tudtok Hollóháti Hedvig diadémjáról? – szólalt meg Perselus váratlanul, amikor Harryék már majdnem a végére értek a megbeszélésnek. A két fiú felpillantott.
– Nem lehet róla sokat tudni – vont vállat Harry. – Néhány évszázada nyomat veszett. Nem hiszem, hogy Voldemort megtalálta volna.
– Megtalálni? – Perselus elgondolkozva méregette Harryt. – Úgy gondolod, hogy keresi?
– Amikor egyeztettük a jegyzeteinket, én felvetettem, hogy talán azért nincs meg, mert horcrux készült belőle – szólt közbe Neville. – De Harry azt gondolta, hogy ha évszázadok óta nem látták, Voldemort sem találhatta meg.
Perselus egy pálcaintéssel bordó könyvet varázsolt elő, és különösebb figyelem nélkül belelapozott. Még mindig Harryt nézte, aki most a homlokát ráncolva meredt maga elé. A férfi gyors pillantást vetett a könyvbe. Alig olvasott bele, azonnal felpattant, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. Neville értetlenül nézte, Harry viszont mintha nem is rájuk figyelt volna.
– Igen.
– Tessék? – Perselus közelebb lépett a fiúhoz, és kérdő pillantással mérte végig.
– Keresi – mondta halkan Harry. – Eddig nem tűnt fel, vagy nem jutott eszembe, de most már tudom. Minden egyes kutatás során, minden sikertelenség okozta dühroham vagy izgatott várakozás alatt erre gondolt. Hollóháti elveszett diadémja méltó lenne arra, hogy horcruxszá váljon.
Perselus nem felelt azonnal. Harry érezte az elméje erejét, de képtelen volt megmutatni neki azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek alapján mindezt mondta. Hagyta, hogy nevelőapja átfussa az emlékeit, és szívesen segített volna neki, de a tudás ijesztően idegen volt, és éppen úgy alig volt hatalma fölötte, mint ahogy nehezen tudott uralkodni Voldemort rátörő érzésein is.
– Neville, kérlek, hagyj minket magunkra – szólalt meg Perselus. A fiú néhány gyors pálcaintéssel elpakolta a papírjait a táskájába. Már az ajtónál járt, amikor Perselus hangja utolérte. – Keresd meg Miss Weasleyt, és kérd meg, hogy haladéktalanul keressen fel az irodámban.
Perselus egy pálcaintéssel eltüntette a jegyzeteket, ellenőrizte, hogy mindent visszaállítottak-e a helyére a teremben, és elindult az iroda felé. Harry értetlenül követte. Kivételesen elképzelése sem volt, hogy nevelőapja mit akar tőle és Ginnytől, és ez bizonytalansággal töltötte el. Perselus egy bűbájt vont köréjük, hogy mások ne hallhassák őket, és megszólalt:
– Legilimenciát fogunk alkalmazni.
– Úgy érted, rajtam? – ráncolta a homlokát Harry. Újabban az okklumencia gyakorlása során sokszor segített neki Ginny, így ennek lett volna némi értelme, de mivel csütörtök volt, annak nem sok, hogy már ma gyakoroljanak. Ginny péntekenként aktuális büntetőmunkái úgyis mindig erről szóltak – részben legalábbis.
– Nem, nem rajtad – rázta a fejét a férfi. Az iroda ajtaja halk kattanással kinyílt, és Perselus előreengedte Harryt. Ezüstösen villanó varázslattal zárta le és hangszigetelte újra a helyiséget. Harry megállt az ajtó mellett, és bizonytalanul figyelte nevelőapját. – Tom elméjébe próbálunk meg bejutni.
– Innen? – Harry értetlenül vonta össze a szemöldökét. Néhány másodperc hallgatás után összeállt neki a terv. – De hát azt mondtad, hogy rettenetesen veszélyes lenne, ha ezzel próbálkoznék!
– Az is, éppen ezért nem egyedül fogod csinálni. Én foglak vezetni, és Miss Weasley segít majd visszatérni. Egyetlen egy információt keresünk: az elkészült horcruxok számát. Azért különösen fontos a dolog, mert ezt a témát nagyon is jól védi. Ha kívülről akarnék betörni az elméjébe, és megtudni, órákat kellene eltöltenem mellette, márpedig erre mostanában már alig van mód. Azt remélem, hogy ha belülről támadunk, hatékonyabbak leszünk.
– Nem fogja észrevenni? – kérdezte Harry bizonytalanul.
– Igyekszünk észrevétlenek maradni. Jól figyelj, Harry. Az emberi elme bonyolult, összetett szerkezet. Sok olyan érzéssel, emlékkel fogunk találkozni, amelyeket nehéz megemészteni. Igyekezz tudatosítani magadban, hogy ezek nem a te gondolataid.
Harry bólintott. Egyszerre tartott a kalandtól, és volt izgatott a gondolattól, hogy újra beleláthat Voldemort gondolataiba. Egy része meglepően vonzónak találta az ötletet. – Hogy tudok belépni az elméjébe? – kérdezte.
– Pontosan az ellenkezőjét kell tenned annak, amit máskor szoktál. Meg kell próbálnod elérni az érzéseit és belekapaszkodni. Addig kell kutatnod, amíg nem találsz egy kicsit is megfogható gondolatot, és azon keresztül át tudsz majd lépni az elméjébe. Segíteni fogok.
– Rendben.
Kopogtak az ajtón. Ginny arca kipirult, kviddicstalárt viselt, és a seprűje a kezében volt. Harrynek rögtön eszébe jutott, hogy mivel ő ma úgysem ért rá, a lány mára tette a kviddics-edzést. Ginny rémültnek tűnt.
– Tanár úr…? Valami baj van? – A pillantása Harryt kereste, és egyszerre lélegzett fel és lett dühös, amikor meglátta, hogy jól van.
– A segítségére lesz szükségünk, kisasszony – mondta Perselus kimérten. – Egy igen kockázatos kísérletbe fogunk kezdeni.
– Ami nem várhatott holnapig? – Ginny ledobta a seprűt az ajtó mellé. – Jövő szombaton lesz az év utolsó meccse. Egyébként éppen a Mardekár és a Griffendél között. Most igyekszem nem azt gondolni, hogy ez az egész egy mardekáros cselszövés, hogy ne nyerhessünk.
Perselus belátta, hogy ha nem lett volna ideges a legilimencia miatt, most határozottan mulattatná a lány dühe. – Sajnos nincs módom arra, hogy a griffendéles kviddicscsapathoz igazítsam a heti rendemet. Most koncentráljunk a mai feladatainkra, aztán meglehet, hogy holnap elengedem.
Ginny bólintott. Igazából már az is kész csoda volt, hogy Perselus nem vont le tőle pontot a kifakadásért. Harry odahúzta magához, és megcsókolta.
– Úgysem ezen fog múlni a győzelmetek – mondta vigyorogva. Ginny felvonta a szemöldökét.
– Ha nem ismernélek, ezt most dicséretnek venném. De mivel mardekáros vagy, kezdek aggódni… – Harry somolygott. Perselus megköszörülte a torkát.
– Talán meglepő, de nem azért hívtam ide Miss Weasleyt, hogy az enyelgéseteket hallgassam. A kisasszonynak jelenleg nincs más dolga, csak csendben figyelni. Harry, te pedig próbálj ellazulni, és hagyd, hogy vezesselek.
Könnyebb volt mondani, mint megcsinálni. Harry még egyszer végigsimította Ginny kezét, aztán kényelmesen elhelyezkedett a széken, és lehunyta a szemét. Automatikusan elkezdte kiüríteni az elméjét. Érzékelte, amikor Perselus belépett az elméjébe, és lassan elkezdte előhívni a Voldemort érzéseivel kapcsolatos emlékeit. Harry eleinte ösztönösen visszaszorította volna az idegen érzéseket, aztán engedett nekik. Furcsa volt elmerülni Voldemort érzéseiben. Elvesztette az uralmát a saját teste, sőt, a saját gondolatai felett is. A harag, amelyet Perselus felidézett, lassan elhalt, és nem maradt más helyette, csak hideg, fenyegető nyugalom, ami úgy ölelte körbe Harryt, mint a magzatvíz az embriót. Furcsa volt, ismerősen-ismeretlen, otthonos és idegen egyszerre, és meglepően könnyen igazodott Harry gondolataihoz.
Csak akkor értette meg, hogy már elérte a férfi elméjét, amikor eljutottak hozzá a villanásszerű képek. Egy boszorkány meggyötörten is szép, fekete, göndör hajjal keretezett arca, akivel Voldemort éppen beszélt. Harry nem tudta eldönteni, hogy ráismert-e Bellatrix Lestrange-ra, vagy pedig csak azért tudja, hogy ki ő, mert Voldemort is tudja. De a hozzá kapcsolódó érzései egyértelműen Voldemortéi voltak: a Nagyurat untatta és dühítette is a nő. Harryt azonban ez most a legkevésbé sem érdekelte. Úgy érzékelte Perselus üzenetét, mint valami néma, hangtalan ösztökélést. A horcruxokra gondolt, és egy pillanatra beleborzongott a képek sorába, amiket válaszul kapott. Vér, eltorzult arcok, fájdalom és kegyetlen, hideg elégedettség. Az első elborzadás után Harryt magát is átjárta az elégedettség. Hirtelen teljesen biztos volt benne, hogy ezek az emberek megérdemelték a halált, és akár megtiszteltetésnek is tekinthetnék, hogy ő a halálukon keresztül él majd tovább.
A tárgyakra gondolt, és egy pillanatra lángok ölelték körbe, annyira erősen, hogy azt hitte, megfullad a forróságtól. Beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogta, hogy egy emlékbe került, a horcrux-készítés emlékébe. Voldemort csapongó érzései újra átjárták: a győzelem, a sérthetetlenség és főként a halhatatlanság iránti vágy mindenét betöltötte. Az egyes horcruxok képe nem szépen sorban vonult fel előtte, ahogy várta volna, hanem villanásszerűen, ezernyi letaglózó érzéssel körbeölelve, úgy, hogy néha nem is tudta őket azonnal azonosítani. Az első egy füzet volt. Naplószerű, vérvörös sorokkal írva. Bizonytalanság kapcsolódott hozzá, Harry pontosan tudta, hogy ez csak egy próba, egy nagyon is eltalált próba, amitől sokat várt. De mégsem volt teljesen elégedett, mert mindez még nem biztosította eléggé számára a halhatatlanságot. A gyűrű volt a következő, az első igazi próbálkozás, az első siker mámora. Sötét és mégis részegítő. Harry beleborzongott a boldogságba, szinte érezte a kezében az ékszer kövének hűvös, selymes érintését.
A kehely és a medál képe összekapcsolódott. A kelyhet tökéletesnek látta, aranylónak, csodálatosnak, de aztán mindent elsöpört a vágy, amelyet Mardekár medálja ébresztett benne. Az az övé volt, éppen úgy járt neki, mint a pálcája, hozzá tartozott, nélküle nem lehetett teljes egész. Órákon át álmodozott róla, és amikor már mindennél erősebben akarta, visszament érte. Undorodott a saját behízelgő modorától, amellyel el kellett kábítania a tulajdonosát. Nevetségesnek tartotta, hogy a boszorkányban nem volt semmi gyanakvás, hogy hitt egy mosolynak, a megnyerő külsőnek. Nevetséges volt, de a gyengesége az ő malmára hajtotta a vizet. Kegyetlen elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy ő kerekedett felül. A következő, felvillanó kép egy szoboré volt, Harry bármikor felismerte volna az arcot: a Mardekár Malazár iránti tisztelet továbbra is töretlen volt a Mardekár-házban. Mindent letaglózó csodálat járta át, és egyben a vágy, hogy még nála is hatalmasabb és híresebb legyen. Méltó arra, hogy tőle származik, és olyan erejű, ami túlszárnyalja a középkori varázslót is. Egyszerre akarta megszerezni és leigázni a Roxfortot.
Ami ez után maradt, az csupán a vágy volt. Ezernyi kép, írott emlék Hollóháti diadémjáról, és az újra meg újra fellángoló harag. Elfogadhatatlannak tűnt, hogy van olyasmi, amit ő nem talál meg, amit ennyi időn keresztül kutat, és mégsem jut hozzá. A remény, ha biztató híreket hallott, és a csalódás, amely minden alkalommal átjárta, amikor kiderült, hogy az emberei tévedtek, lassan táplálta a dühét. Harryt átjárta a gyűlölet, és a kétségbeesett birtoklási vágy. Csakis egy Alapító tulajdona lehetett volna elég méltó arra, hogy rá építse az örök életet, ezért más tárgyat nem választott horcruxnak, még ha mégoly szépek vagy drágák voltak is. A kutatás azonban csak nem akart eredményt hozni, és ez végtelenül dühítette.
Harry!
Harry halványan érzékelte Perselus hívását, és egyre határozottabban érezte a férfi elméjének akaratát. Nehéz volt elengedni Voldemort érzéseit, gondolatait. Szinte fájt kiszakadni az elméjéből, és visszatérni a székbe, ahol ő ült. Lassan eszmélt, és érezte meg, a meleg, izzadságtól nyirkos tenyér érintését az arcán.
– Harry! Nyisd ki a szemed! – Ginny hangja lágy volt, és mint mindig, most is elmosta Voldemort érzéseinek keserű utóízét. Harry még azelőtt végigsimította a kezét, hogy felnézett volna. – Hogy érzed magad? – kérdezte a lány halkan. Aggodalmas volt a hangja.
– Furcsán. – Harry Perselusra pillantott. A férfi az emlékei egy részét éppen egy üvegcsébe tette: Harry sejtette, hogy az igazgatóval együtt megpróbálják majd kielemezni őket. – Furcsa volt otthagyni. Mindig ilyen a legilimencia?
– Részben ilyen. – Perselus leült, és elővarázsolt három csésze teát. Ginny továbbra is Harry kezét fogta, némán figyelte a fiút. – Az elme összetett dolog, minden egyes emlékhez ezernyi érzés és további gondolat kapcsolódik. Amikor egy idegen elmébe lép be az ember, akkor könnyen eltévedhet közöttük. Tapasztalatlan legilimentor elindulhat olyan utakon, amelyek csak egyre mélyebbre csalják, és soha többet nem lesz képes kiszabadulni az idegen elméből.
– Ahhoz képest ez elég rendszerezettnek tűnt – jegyezte meg Harry. Jólesett a tea, amelyet nevelőapja a kezébe nyomott. Csak most jött rá, hogy remeg az idegességtől, és valami furcsa, belső fájdalomtól. Hiányérzete volt.
– Igen, ezért mondtam, hogy egy idegen elme átláthatatlan. A te akaratodra azonban úgy reagált Tom elméje, mintha a része lennél, mintha a saját gondolatait rendezné. Persze az érzéseket nem tudta nem hozzákapcsolni, de így is sokkal könnyebb dolgod volt, mint amilyen nekem lett volna.
– Egyáltalán nem tűnt idegennek. Persze, furcsa volt és néha ijesztő, de másrészt nagyon is ismerős volt az egész. – Harry azonnal megbánta, ahogy kimondta a szavakat. Ginny ösztönösen megszorította a kezét, Perselus pedig gyanúsan érzelemmentes arccal figyelte. – Azt mondtad, próbáljam meg tudatosítani magamban, hogy ezek az ő érzései, nem az enyémek. De akkor ez eszembe se jutott. Nem is Harryként gondoltam magamra.
Perselus bólintott. – Sejtettem, hogy így lesz. Néha nagyon nehéz különválasztani magadat és a legilimentált személyt. Csakhogy, ha kívülről támadja meg a legilimentor az elmét, akkor lassan jut csak el a mélyebb, összetettebb gondolatokig, amelyek között könnyű eltévedni. De mi most nem kívülről érkeztünk, ezért is tudott ennyire magával ragadni. Nem volt időd arra, hogy megszokd Tom gondolkodásmódját. De akármekkora is a vonzás, soha nem próbálhatsz meg egyedül kapcsolatba lépni Tom elméjével, érted?
– Persze. – Harry bólintott. Nem értette, miért vonzaná őt a sötét mágus, de aztán újra beléhasított az a különös, fájdalmas hiányérzet, és ő beleborzongott az erejébe. Perselus némán méregette egy másodpercig, majd elővarázsolt egy fiola bájitalt.
– Nyugtató. Idd meg, és próbáljatok valami kellemes időtöltést találni a következő néhány órára. Ha van rá mód, maradjatok együtt.
– Rendben. – Harry elégedett mosolyodott el. Felkapta Ginny seprűjét, és előreengedte a lányt az ajtóban, amikor kimentek az irodából.
Egy darabig némán sétáltak a parkban, Harry hagyta, hogy átjárja a nyugalom, amit mindig érzett a lány mellett. A tájat figyelte. Nem is emlékezett rá, hogy mikor lett hirtelen tavasz, de most minden faág zöld hajtásoktól és virágoktól volt terhes. Ginny a kviddicspálya felé pillantott.
– Otthagytad őket egyedül edzeni? – mosolygott Harry.
– Adtam nekik feladatokat – Ginny hozzásimult –, de most nincs kedvem visszamenni hozzájuk. A mardekárosok mikor edzenek?
– Nyilván meg tudod nézni a pálya beosztásán – vont vállat Harry. Ginny végigmérte.
– Úgy értem, mikor készítik fel a fogójukat?
Harry elmosolyodott. A Mardekár harmadéves fogója balesetet szenvedett két hete bájitaltanon. Bár nem volt súlyos a sérülése, annak azonnal híre ment, hogy nem vehet részt az utolsó, Griffendél elleni meccsen. Ginny azóta rendszertelen időközönként megpróbált rákérdezni Harrynél, hogy ki fogja pótolni a lányt.
– Titokban akarják tartani, úgyhogy nem fog nyilvánosan edzeni – mondta a fiú. Ginny szembefordult vele.
– És ki az?
– Theo megölne, ha elárulnám.
– Ha nem mondod el, én öllek meg – ígérte a lány gúnyosan. Harry nevetett.
– Nem hinném. Szereted a meglepetéseket.
– Az ilyeneket nem szeretem – sóhajtott Ginny. – Könnyebb lenne úgy készülni ellene, ha tudnám, hogy milyen a technikája.
– Tudni fogod.
Ginny végigmérte a fiút. – Szóval volt már a csapatban? Harry, árulj el legalább egy-két apróságot róla!
– Eszemben sincs! Elfelejtetted, hogy én kiknek drukkolok? – vigyorgott Harry. – Élvezni fogod a meccset, annyit mondhatok.
Ginny keresztbe fonta a karját. Sejtette, hogy duzzogással nem érhet el túl jó eredményt, ezért inkább elterelte a témát, hogy váratlan pillanatokban álljon újra meg újra elő a kérdéssel, abban a reményben, hogy Harry végül csak elszólja magát. De egyelőre nem járt sikerrel: Harry tökéletes rutinnal hárított minden próbálkozást, és valójában nagyon is élvezte a dolgot.
Még akkor is vigyorgott, amikor késő este visszament a klubhelyiségbe. Blaise gyanakodva vonta össze a szemöldökét, amikor meglátta. A rúnatan könyve fölött üldögélt éppen – ahogy közeledett a R.A.V.A.Sz., úgy vált Blaise elmaradhatatlan kellékévé egy vagy két tankönyv –, és egy félig megírt házidolgozatot tett félre.
– A Prof különórája dobott fel ennyire, vagy az a gondolat, hogy még meg kell írnod az átváltoztatástan házit?
– Jaj, ne is emlegesd – mordult fel Harry, és azonnal leolvadt a mosoly az arcáról. – Sikerült teljesen elfelejtkeznem róla…
– Akkor már értem, hogy miért nem jöttél egész délután a könyvtárba, annak ellenére, hogy ebben egyeztünk meg – szólt közbe Daphne. – Hermione elég dühös is volt rád, de sikerült elterelnem a figyelmét egy számmisztika-példával. Szerintem ezért jutalmat érdemlek – nyújtózott elégedetten.
– A fenébe, tényleg nincs most kedvem ehhez – mondta Harry, miközben átpörgette az átváltoztatástan könyvét.
– Mondjak valami vicceset? A Prof elérte, hogy a kviddicscsapat tagjainak ne kelljen megírni a meccs előtt. – Blaise Theo felé intett, aki elégedetten magyarázott valamit Vincent Craknak.
– Komolyan? – Harry arca felragyogott egy pillanatra, aztán azonnal el is komorodott. – Gondolom, ez rám nem vonatkozik.
– Szerinted McGalagony miért egyezett bele? Nyilván azt remélte, hogy a hírre előáll majd a titkos fegyver is – vigyorgott Daphne.
Harry megdörzsölte a homlokát. – Szerintem Theóék összedobhatnák cserébe az én dolgozatomat is.
Blaise nevetett. – Ha erről meggyőzöd őket, kinevezlek minden idők legjobb mardekárosának.
– Csábító cím… – Harry elnyomott egy ásítást. – De lemondok róla.
– Mi volt a különórán? – kérdezte Daphne óvatosan. Harry lehunyta a szemét egy pillanatra. Olyan volt, mintha nem is órákkal, hanem napokkal ezelőtt hagyta volna ott Perselus irodáját. Most azonban egy csapásra újra átjárta minden érzés .
– Legilimencia – mondta végül. Beleborzongott az emlékekbe, amelyek kéretlenül is azonnal felvillantak az elméjében. – Inkább ne beszéljünk róla.
– Hallottam Weasleytől, hogy a Prof odarendelte Ginnyt – jegyezte meg Blaise. – Sajnálhatod, hogy kihagytad, annyira kifordult magából, hogy már nem is Cvikker, hanem Hermione dobta ki a könyvtárból. Meggyőződése volt, hogy a Prof csak az edzésüket akarta tönkretenni.
– Mi pedig biztosak voltunk benne, hogy baj van – szólt közbe Daphne. Néhány másodpercig méregette Harryt, de ő megrázta a fejét.
– Csak a szokásos.
– Világmegmentőset játszottatok? – Blaise oldalba bökte Daphnét. – Látod, megmondtam, hogy kár aggódni érte. Mindig csak hősködik.
Daphne az égre emelte a szemét. – Komolyan. Minden rendben volt?
Harry nem felelt azonnal. Rendben lehet minden, ha tesz egy kis kitérőt Voldemort elméjébe, és egy kicsit még élvezi is? Rendben lehet, ha a Voldemortban lángoló gyűlölet, győzelemvágy, elkeseredett küzdelem ismerős? Jobb híján lassan bólintott.
– Komolyan nem volt gond. Aztán Ginnyvel töltöttük a délután végét. A változatosság kedvéért megpróbálta megtudni, hogy ki lesz a fogó.
– És te nem árultad el neki? – Daphne hangja hitetlenkedő volt. Harry vállat vont.
– Őszintén, valami baj van a szerelmi életeddel? – kérdezte Blaise gúnyosan. – Mit vársz ettől az egésztől? Ha a kiscsaj nem elég tüzes, lettek volna hatékony ötleteim.
Harry felsóhajtott. Két hete, amikor Theo elé állt – háta mögött a teljes kviddicscsapat és a fél ház izgatott figyelmével – és megkérte, hogy álljon be a csapatba a fogó helyére, nemet akart mondani. Aztán Theo persze könyörgőre fogta a dolgot – és a többi mardekároson látszott, hogy ha nem hatnak az érvek, nem hat a lelki nyomás, akkor néhány átkot is szívesen bevetnek az ügy érdekében.
– Harry, nem találnánk senkit, aki három hét alatt képes beépülni a csapatba, elég jó fogó és mellesleg van esélye a Griffendél ellen is – magyarázta Theo. – Nem tudom, feltűnt-e, de Weasley ijesztően erős csapatot csinált belőlük.
Harry vigyorgott. – Ja, van hozzá érzéke.
– Úgy érted, van érzéke a golyókhoz? – szólt közbe Blaise. – Mindig is tudtam, hogy érti a dolgát a kicsike!
– Ez nem vicc! – Látszott, hogy Theo számára tényleg nem az. – Hónapokat dolgoztam a csapaton, és minden ezen a meccsen múlik. Meg tudnám ölni Claire-t, amiért nem vigyázott eléggé magára, de ez most nem segítene. Harry, te játszottál velünk tavaly, tudod, hogy milyen a taktikánk. Ráadásul nagyon is formában vagy, tudom, hogy ki szoktál járni edzeni a Weasley-lánnyal. És éppen ez az, hogy ővele! Ha van valaki, aki ismeri a gyengeségeit, az te vagy.
– Harry alaposan kiismerte a gyengéit, az biztos – kontrázott Blaise. – Most a levegőben akartok győzni, vagy az ágyban?
– Blaise… – Theo mély levegőt vett, és végigmérte a fiút. Blaise vigyorgott. Látta, hogy a másiknak mekkora erőfeszítésre van szüksége, hogy ne átkozza meg, és ezt végtelenül élvezte. Theo visszafordult Harryhez. – Kérlek, legalább gondolkozz rajta. Ha most nemet mondasz, lőttek a kupának. Három hét alatt senkit sem tudnék eléggé felkészíteni.
Harry elhúzta a száját. Ez persze igaz volt: a Griffendél összeszokott csapatával csakis egy legalább ennyire profi csapat tudta volna felvenni a versenyt. Márpedig egy éppen betanuló, ügyetlenkedő fogó mellett szó sem lehetett volna profizmusról. Theo érezte, hogy jó úton haladnak, és elégedetten elmosolyodott. Vincent Crak oldalba bökte a csapatkapitányt.
– Nem muszáj könyörögnünk neki. Mi lenne, ha a griffendéles fogót is kivonnánk pár hétre a forgalomból? Könnyen elintézhető…
Harry keze ökölbe szorult. Theo figyelmét nem kerülte el az önkéntelen mozdulat. Elgondolkodó arcot vágott.
– Jogos. Végül is nagyobbat is ütünk, ha sikerül megbontani az ő tökéletes egységüket.
– Hülyeség – mordult fel Harry.
– Annyira logikus… – szólt közbe az egyik hajtólány. – Weasley nélkül fabatkát sem ér a csapat. Ha ő kiesik, akkor nem csak, hogy nekik is új fogót kell beállítaniuk, hanem garantáltan szét is esnek.
– Erre semmi szükség – szólt közbe Harry. Észre sem vette, hogy mikor pattant fel, de most ott állt Theóval szemben. – Majd én beállok fogónak.
Theo elmosolyodott. – Tudtam, hogy számíthatunk rád.
– Remek, veled tényleg lesöpörjük a Weasley-nélküli Griffendélt – bólintott Vincent elégedetten. Harry közelebb lépett hozzá. Nevetségesnek érezte magát, hiszen a másik fiú kétszer olyan széles és fél fejjel magasabb volt, mint ő. Mégis fenyegetően végigmérte. Minden erejére szüksége volt, hogy ne átkozza meg.
– Eszedbe se jusson. – Valahol őt magát is meglepte a hideg fenyegetés, ami a hangjából áradt. Vincent önkéntelenül hátrébb lépett.
– Jól van, csak vicceltem – morogta.
– Csak vicc volt – szólt közbe Theo is, és egy megnyugtató mozdulattal Harry karjára tette a kezét. Közben észrevétlenül közé és Vincent közé lépett, és még hátrébb is tolta a fiút. – Számítunk rád, Harry, és a titoktartásodra is. Azt akarom, hogy meglepetés legyél a griffendéleseknek.
Harry bólintott, és visszaült Blaise mellé. Lassan indult meg körülöttük a beszélgetés, és mindenki óvatosan távolabb húzódott. Harry elkapta Draco pillantását, aztán lehunyta a szemét, és elkezdte kiüríteni az elméjét.
– Ginny miatt mentem bele ebbe az egészbe – mondta most Blaise-nek halkan. – Azért, hogy őt békén hagyják.
Blaise az égre emelte a szemét. – Hősies. Kár, hogy hülyeség.
– Néha nem értem, mit keresel a Mardekárban, Harry – csóválta meg a fejét Daphne. – Annyira könnyen tudtak befolyásolni.
– Őszintén, te nem nézted volna ki Vincentből, hogy nekiesik? – morogta Harry. Daphne elgondolkozva mérte végig a fiút, aki a klubhelyiség túlsó végében nevetett.
– Szerintem a légynek se tudna ártani.
Harry keresztbe fonta a karját, és Blaise-hez fordult. – És szerinted? Szerinted is csak egy ártalmatlan hülye?
– Hülyének hülye – értett egyet a fiú. – És Ginny Weasleyre nézve ártalmatlan is. Azok után, ahogy leteremtetted, szerintem még csak a közelébe se mernének menni, nemhogy baja essen.
– Miről beszélsz? – vonta össze Harry a szemöldökét. – Szerintem nevetséges voltam.
– Szerintem meg észre se veszed, hogy mennyire fenyegető tudsz lenni – mondta Daphne. Harry segélykérően nézett Blaise-re, de ő csak bólintott.
– Reméljük, a meccsen nem leszel ilyen, mert a csaj talán nem csak, hogy megsértődik, de annyira meg is ijed tőled, hogy végleg ki fog dobni.
– Szerintem ez nem vicces – morogta Harry. – Nem vagyok ijesztő.
– Tényleg nem. Most inkább gyerekesnek tűnsz – vigyorgott Daphne.
– És az is gyerekes, ahogy meg akarod lepni a barátnődet – fűzte hozzá Blaise. – A lányok nem szeretik az ilyesmit. Hallgass a tapasztalat szavára, és vegyél neki bonbont. Vagy virágot. Esetleg egy fülbevalót. Az ilyen meglepetést szeretik a lányok
Harry vállat vont. – Köt a szavam. Kviddicseznem kell, és hallgatnom kell róla. Most pedig átváltoztatástan házit kellene írnom. – Elővarázsolta a könyvét, és egy üres pergament, majd elnyomott egy ásítást, és dolgozni kezdett.
Később nehezen tudta volna megmondani, hogy mikor és főleg hogyan került oda, amikor egy hatalmas teremben találta magát. A legkülönösebb az volt, hogy nem ijedt meg, hanem valamilyen tisztelettel vegyes izgatottság járta át. Felpillantott, és belenézett Mardekár Malazár kőbe vésett, mozdulatlan arcába. Fenséges volt, hideg és valahogy különösen ismerős. Harry úgy érezte, pontosan tudja, hogyan mozdíthatná ki dermedtségéből, most mégsem jöttek ajkára a szavak. Valaki erősen megmarkolta a vállát, és megrázta. Zöldes fényben úszó, hosszúkás helyiségben ocsúdott.
– Jól vagy? – kérdezte Blaise.
– Hol vagyunk? – Harry megdörzsölte a szemét.
– A klubhelyiségben. Elaludtál az átváltoztatástanon, amit egyébként megértek, mivel az emberi transzformációk etikai vonatkozásai nem tartoznak a világ legérdekfeszítőbb témái közé.
Harry ásított. – Tehát csak álom volt?
– Mi? – érdeklődött Blaise. Ő is elég megviseltnek tűnt, s ahogy körülnézett, Harry megállapította, hogy senki más nincs már kint a klubhelyiségben. Hajnali három felé járhatott az idő, a tó felettük éjfeketén sötétlett, és a fáklyák most betegesen zöldre festették a falakat.
– Mardekárt láttam – magyarázta Harry.
– Igazán? És üzent valamit rajtad keresztül háza népének? – vigyorgott Blaise.
– Halott volt. Vagy inkább szobor, nem is tudom. Hatalmas nagy szobor. Egészen eltörpültem mellette. Egy hatalmas csarnokban volt. De hát az alapítókról nem maradt fenn sok szobor, ezt mindenki tudja. Én meg pláne, hiszen annyi könyvet átnyálaztam róluk. McGalagony miatt hülyeségeket álmodok – sóhajtott lemondóan.
– Azt mondod, Mardekár szobra? – kérdezte Blaise. Harry bólintott. Valahogy nem tűnt annyira értelmetlennek a szókapcsolat, mint kellett volna. Érzések sorát indította el Harryben: tűz lángolását, fájdalmat és a kínzás örömét, diadalt. – Egyes mondák szerint van egy szobra – Blaise egy pálcaintéssel vastag, rúnákkal teleírt könyvet varázsolt elő – a Titkok Kamrájában.
Harry fintorgott. – Merlinre, elsős korom óta nem hallottam a Kamráról, de már akkor is nevetségesnek tartottam az egészet. – A Titkok Kamrája a felsőbb évesek kedvenc rémtörténeteinek egyike volt. Titokzatos, halálos, ijesztő és főként alkalmas arra, hogy tudatosítsák az új mardekárosokban, hogy nem érdemes szembefordulni a Házzal. Hiszen ha valaki biztonságban érezhette magát a Kamra szörnyével szemben, az az a mardekáros volt, aki mindenben megfelelt a Ház belső szabályainak.
– Nevetséges, de talán mégsem alaptalan. Elolvastam a kedvedért ezt a könyvet – mutatott Blaise a rúnákkal írt kötetre. Harry halványan emlékezett rá, hogy barátja hónapokkal ezelőtt felajánlotta a segítségét, amikor ő Griffendélről olvasott valamit. – Nem nagyon találtam benne olyan varázserejű tárgyat, amivel ne találkoztál volna a többi könyvben is. De a Titkok Kamrája ebben is szerepelt, és még le is írták a Kamra kinézetét. Hosszú, föld alatti folyosó vezet odáig, kígyókkal díszített kétszárnyú kapu zárja el a hatalmas termet az érkező elől, és csak a méltóknak tárul fel. Ha sikerül belépni, kígyókkal díszített oszlopok között vezet az út Mardekár színe elé.
– Ez nem sokban különbözik attól, amit elsős korunkban kellett meghallgatnunk – fintorgott Harry.
– Nem – értett egyet Blaise. – Talán az egyik felsős olvasta ezt a könyvet. Szabadon kikölcsönözhető, csak elég nagy munka megfejteni a rúnáit.
– És te elhiszed? – kérdezte Harry megjátszott hitetlenkedéssel. Furcsán borzongott Blaise leírásától. A fiú megvetően horkantott.
– Ugyan, az egész csak mese!
– Mese? Szégyen, hogy egy mardekáros ennyire alábecsüli az alapítóját – hallatszott egy gúnyos, vontatott hang. Harryék a hálótermekhez vezető folyosó felé kapták a fejüket. Draco most kilépett a félhomályból, és közelebb jött hozzájuk.
– Mit akarsz? – mordult Blaise a fiúra. Draco vállat vont.
– Semmit. Nem tudtam aludni – önkéntelen mozdulattal simította végig az alkarját –, és gondoltam, sétálok egyet. Aztán meghallottam, hogy miről beszéltek, és mivel érdekes témának tűnt, gondoltam, csatlakozom.
– Gondoltad, gorombáskodsz kicsit, mi? – kérdezte Blaise. – Te minta-mardekáros.
Draco vállat vont. – Csak megadom a nagyságnak kijáró tiszteletet.
– Szóval azt hiszed, hogy létezik a Kamra? – kérdezte Blaise hitetlenkedve. – Ez még tőled is nevetséges lenne!
– Nem hiszem, hanem tudom – felelt Draco nyugodtan, és Harryre pillantott. – És te is tudod.
Harry megborzongott. Az álom képei villanásszerűen jutottak eszébe. Most már biztos volt benne, hogy az agya azokat a képeket próbálta feldolgozni, amelyeket Voldemort elméjében látott. Ebből viszont egyenesen következett volna, hogy a hely, ahol Voldemort járt, csakugyan létezik.
– Harry? Miért hallgatsz? Megvilágosodtál? Már tudod is, hogy hol van a Kamra elrejtve? – Blaise nevetett. Harry Dracóra meredt.
– Te tudod, igaz?
Draco arca megvonaglott egy pillanatra, aztán rendezte a vonásait, és gőgös nyugalommal nézett vissza a másik két fiúra. – Ha tudom, akkor sem veletek fogom megosztani.
– Azt hiszem, ideje aludni – döntött Harry. – Majd reggel felkelek előbb, és befejezem a dolgozatot McGalagonynak.
– Helyes. Vár az ágy. Csak nehogy rosszakat álmodjunk – kuncogott Blaise. Egy pálcaintéssel halomba rendezte a papírjait és könyveit, majd felmarkolta őket. Harry Dracóra nézett.
– Te maradsz?
Draco bólintott. – Csak egy kicsit – tette hozzá, és megmarkolta a karját. – Hamarosan vége.
Harry nem felelt. Blaise a folyosó végén várt rá, hideg pillantással méregette Dracót. Amikor Harry végre csatlakozott hozzá, elmosolyodott.
– Ha lesz egy nyugodt órám, megkeresem neked a szobros részt a könyvben, és lefordítom – ígérte. – De most semmit sem akarok annyira, mint az ágyamat. Kivételesen még egy lányt se képzelek bele… Teljesen megelégszem a párnámmal.
Harry szórakozottan hallgatta, és elhatározta, hogy elővesz egyet azokból az álom nélküli, mély alvást biztosító bájitalokból, amelyeket az anyja adott neki. Tökéletes pihenést biztosított, és megszabadította az éjszakai képektől. Vizsgák és nagyon megterhelő feladatok előtt volt érdemes használni, de Harry úgy érezte, most pont ráfér egy nyugodt éjszaka. Felhajtotta a bájitalt, automatikusan kiürítette az elméjét és belesüppedt a szobatársai zsongító lélegzetvételébe. Szinte észrevétlenül siklott át az okklumencia ürességéből az alvásba.
A kviddicsmeccs napjáig nem is beszéltek többet a Titkok Kamrájáról. Blaise-nek aligha akadhatott egy nyugodt órája, mert éppen úgy, mint minden hetedéves, utolsó összefoglaló dolgozatokra készült, R.A.V.A.Sz.-kérdéseket beszélt meg órán és szünetekben, továbbá töménytelen mennyiségű házi feladatot próbált a lehető legkevesebb idő alatt elkészíteni. Harry se hiányolta a megígért fordítást, az ő iskolai feladatai ugyanis kiegészültek a Neville-lel közös különórákkal, ahol Perselus egy saját fejlesztésű támadó átkot tanított nekik, és a Tiltott Rengetegbe kiköltöztetett kviddicsedzésekkel, amit egyébként az egész mardekáros csapat nagyon élvezett.
Szombat reggel Harry látta, hogy Ginny kutatón méri végig a mardekárosok asztalát. Ideges, lámpaláztól alig evő, az aggodalom miatt sápadt diákot keresett, vagy olyat, akivel a kviddicscsapat tagjai feltűnően sokat beszélgetnek. Csakhogy Harry a szokásos helyén, Blaise és Daphne mellett reggelizett, és nem volt különösebb baj az étvágyával – egyetlen kviddicsmeccs már nem tudta annyira megijeszteni, hogy összeszoruljon a gyomra. Látta, hogy Ron kérdőn fordul Ginnyhez, és morcosan kezd beszélni, amikor a lány megrázza a fejét. Pontosan tudta, hogy mit mond: őt pocskondiázza, amiért nem volt hajlandó elárulni Ginnynek, hogy ki lesz a fogó.
– Ezzel a meccsel legalább adsz egy újabb jó okot Weasleynek, hogy utáljon – szólalt meg Daphne. Úgy tűnt, ő is a griffendéles asztalt figyeli, mint Harry. – Te aztán tudod, hogy hogyan kell megszerettetni magad a barátnőd rokonaival…
– A világon semmi sem szerettetne meg Ronnal – legyintett Harry.
– De azért az kár, hogy most a húgát is magad ellen fordítod – jegyezte meg Blaise. – Igazán szép pár voltatok együtt. Ha szakít veled, megkörnyékezhetem?
– Blaise! – Daphne oldalba lökte a fiút. – Ez egyáltalán nem vicces! Mi a fenét fogsz csinálni, ha szakít veled? – fordult Harryhez.
– Hagyjátok már abba – vágta rá Harry dühösen. – Nem fog kiakadni.
Blaise és Daphne egymásra nézett, de nem válaszoltak. Később Harryvel együtt mentek ki a kviddicspályához. A Mardekár lelátójának aljában beszélgettek, amíg a griffendéles csapat be nem vonult az öltözőbe, és Harry csak ezután csatlakozott a saját csapatához. Theo sápadt volt az idegességtől, túl széles gesztusokkal magyarázott, de rutinosan ismételte el újra a megbeszélt taktikai szabályokat. Aztán Harry vállára csapott.
– Meg fognak lepődni? – Harry bólintott. – Akkor gyerünk, verjük le ezt a vakmerő bandát!
Ginny pillantása végigsiklott a mardekáros csapaton, amint kiléptek az öltözőből. Csak egy másodpercre villant rá Harryre, aztán egy lágy mosollyal az arcán Theo elé lépett.
– Tisztességes, fair küzdelmet várok el – mondta Madam Hooch a két csapatkapitánynak.
– Arról már lekéstetek – jegyezte meg Ginny negédes mosollyal, és a szeme újra Harryre villant.
– Mindent a győzelemért – vigyorgott Theo.
– Hát azért tényleg mindent be is kell vetned…
A boszorkány füttyszavára ellökték magukat a földtől, és felemelkedtek. Odalent szabadjára engedték a labdákat, Harry a másodperc törtrészére látta a cikesz aranyló villanását, aztán Ginny közelébe repült. A lány magasra húzódott, a csapattársait figyelte. Harry néhány másodpercig tétlenül lebegett mellette, aztán Ginny a fiú felé fordult.
– Micsoda meglepetés!
– Tudom. Sajnálom, muszáj volt vállalnom, és nem árulhattam el.
– Sose bánd – legyintett Ginny. – Mivel nem tudtuk, hogy Nott kit győzött meg, a legrosszabbra készültünk. Pontosan úgy edzettünk, mintha biztosan tudnám, hogy te leszel a fogó.
– Akkor nem haragszol? – kérdezte Harry zavartan. Ginny nevetett.
– Túl ravasznak képzelitek magatokat. Elszámítottad magad, Potter. Ha nyerek, amire lássuk be, nagy az esély, mindenki téged fog hibáztatni, amiért hagytad, hogy a barátnőd győzzön. És ha veszítek, akkor én foglak hibáztatni, amiért ismét elvetted előlem a kupát. Na, melyik rosszat választod inkább? – Meg sem várta a választ, csak feljebb rántotta a seprűjét, és otthagyta Harryt.
A fiú elmosolyodott. Egyre biztosabb volt benne, hogy Ginnynek lett volna helye a Mardekárban. Tett egy ráérős kört a pálya felett, hogy felmérje, hol tartanak – 6-1 a Mardekár javára, mivel Theo milliószor jobb őrző volt Ronnál –, és aztán pásztázni kezdte a tájat a cikesz után. Eszében sem volt átengedni a győzelmet. Bármit mondott is Blaise, ő élvezte ezeket az összecsapásokat Ginnyvel, és külön élvezte azt, ha tétje volt. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a lányra, hogy tudja, ő sincs ezzel másképp. Egy darabig ráérősen köröztek ellentétes irányban a pálya szélén. Harry élvezte a repülést, a minden egyes gól után felcsapó üdvrivalgást, és azt, hogy újra a részese lehet egy meccsnek.
Meleg volt, a május eleji nap zöldes-aranyra festette a tájat, és a szél virágillattal volt terhes. Harry látta, hogy Perselus és az igazgató is lejött a meccsre, és hirtelen annyira távolinak tűnt Voldemort, a halálfalók nyűge és a háború, hogy nem is értette, miért tölti ki ez nap mint nap a gondolataikat. Először ő vette észre az arany-villanást a pálya szélén. Várt egy másodpercet, hogy felmérje a cikesz útját, és elébe vágjon. Ginny közben már el is indult az aprócska labda felé. Harry fölülről, a lány alulról közelítette meg a cikeszt, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a két tűz közé került labda nem fog tudni megszökni előlük, amikor a cikesz soha nem látott sebességre gyorsult, és cikázva elszáguldott közöttük. Harry ösztönösen fékezett le, alig egy centire a lánytól. Egy pillanatra egymás szemébe néztek.
– Sokkal jobb, mint egy gyakorló-cikesz, nem? – vigyorgott Ginny. Harry bólintott. Ginny folytatta: – De most megyek, mert ha a közeledben maradok, a terelőink nem tudnak állandóan téged bombázni a gurkóval…
Elegáns ívben húzódott arrébb, és Harrynek a következő pillanatban tényleg éppen csak, hogy sikerült félreugrania az egyik gurkó elől. A labda célját vesztve száguldott tovább – egyenesen Vincent felé, aki azonnal visszaütötte az egyik griffendéles hajtót célba véve. Közelebb repült Harryhez, és éppen az utolsó pillanatban ütött el a lába mellől egy másik gurkót.
– Most már nem bánnád, ha megszabadultunk volna Weasleytől, mi? – vetette oda, és választ se várva továbbszáguldott, hogy eltérítsen egy távolabbi gurkót.
Harrynek a következő fél órában valóban nemigen volt módja arra, hogy a gurkókon kívül mással is foglalkozzon. Vincent és Greg néha éppen, hogy odaért és elütötte a labdát, máskor pedig Harry csak Tűzvillámja gyorsulásának köszönhette, hogy megúszott egy-egy fájdalmas ütközést. Mivel a gurkók elől menekülve semmi módja nem volt arra, hogy a cikeszt keresse, csak egy megoldást látott: a ráérősen köröző griffendéles fogóhoz csatlakozott. Ginny elmosolyodott.
– Hiányoztam?
– Mindig hiányzol – vágta rá Harry. A folyamatos menekülés kissé kifullasztotta. A lány még csak meg sem izzadt. A taktika mégis bevált, mert a gurkók kezdték elkerülni őket: egyik fél sem akarta kockáztanti a saját fogója testi épségét. Harry körbenézett, de ahogy sejtette, az aranylabda most hosszú időre eltűnt.
Időközben a Griffendél átvette a vezetést a póznák között. Harry ismét megállapította, hogy Ginny tartósan ütőképes csapatot tudott létrehozni: az első sikerektől a mardekárosok fejébe szállt a dicsőség, a griffendélesek viszont nem omlottak össze, sőt, jobban összeszedték magukat. Amíg a cikesz nem került elő, Harry hagyott magának időt, hogy a három hajtó összeszokott játékában gyönyörködjön. El kellett ismernie, hogy Ginny jó kapitány. Lassan kerülték meg újra meg újra a pályát, most már ugyanabban az irányban. És amikor Harry újra észrevette a cikeszt, és száguldani kezdett felé, azonnal megértette, hogy a Ginnyhez menekülése is a lány taktikája volt: Ginny most Harryre hagyatkozhatott a cikesz keresésében, és amikor elindultak a labdáért, úgy tudott helyezkedni, hogy akadályozza a fiút.
Harry egy dühös mordulással rántotta arrébb a seprűjét, hogy két irányból kerítsék be ismét a cikeszt – a jutalmát azonnal megkapta egy felé száguldó gurkó formájában. Ezúttal csak a szerencséjének köszönhette, hogy megúszta a támadást. Ahogy az is szerencse volt, hogy a cikesz, amire mindeközben egyáltalán nem tudott koncentrálni, kicsúszott Ginny markából. A lány most először tűnt valóban bosszúsnak. Harry lefékezett mellette.
– Szóval így állunk. Gurkókkal kényszerítesz, hogy soha ne hagyjalak el…
– Nem bízom a hűségedben – bólintott Ginny mosolyogva. – A versenyfutás marad nekünk.
– Jó lenne, ha minél előbb sor kerülne rá, mielőtt a csapatotok túl sok pontot szerez – jegyezte meg Harry, és körülnézett. Ginny nevetett.
– Túl sok griffendéles pont nem létezik – mondta elégedetten.
Theo jelzésére a mardekárosok új taktikával lendültek támadásba, és Harry elégedett figyelte, ahogy lefaragnak egy keveset a hátrányukból. A győzelmet azonban csakis a cikesz hozhatta volna el, így Harry lemondott arról, hogy a meccset bámulja, és helyette újra a környéket kezdte pásztázni. Ginny is így tett, bár elsősorban Harryhez igazította a sebességét és minden mozdulatát. Harry belátta, hogy egyetlen módon van esélye a győzelemre, ha félrevezeti a lányt. Így amikor megpillantotta végre a cikeszt az egyik oszlop mellett, éppen az ellenkező irányban indult el.
Ginny gondolkodás nélkül követte, miközben pillantása végigsiklott az előttük lévő területen, az aranyló labdát keresve. Amikor nem találta, a lány elbizonytalanodott, és lelassult egy pillanatra. Harry ezt használta ki, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vegyen, és a cikesz felé száguldjon. Szándékosan a több játékos között vágott át, így megakadályozva, hogy a Griffendél terelői ráuszítsanak egy gurkót, és így sikerült eljutnia az oszlop mellett lebegő labdáig úgy, hogy nem érte támadás. A cikesz meredeken felfelé kezdett emelkedni, s Harry most csak reménykedhetett benne, hogy a saját terelői meg fogják védeni, mert ő semmi másra nem tudott figyelni, csak a labdára, amelyet üldözött. Ginny haja és ruhája vörösen villant meg, amikor a lány mellé ért. Harry éppen csak a szeme sarkából mérte fel, hogy ott van, de most egyikük sem szólalt meg.
Harry kivételesen nem foglalkozott azzal, hogy fair dolog-e az, hogy a Tűzvillám sokkal nagyobb sebességre képes, mint Ginny régi Nimbusza. A seprű azonnal igazodott a gondolataihoz, és annyira felgyorsult, hogy a lányt maga mögé szorította. Egy gurkó fél centire a fejétől száguldott el, emlékeztetve arra, hogy miért nem szabad otthagynia Ginnyt, de most nem foglalkozott vele. Egy szempillantással később a tenyerébe zárt a cikeszt, és ez az érzés, az ujjai alatt vergődő szárnyak, a diadal mámora mindennél édesebb volt. Mágikusan felhangosított, álmodozó hangján a hollóhátas Lovegood bejelentette, hogy a Mardekár megnyerte a meccset, és Harry leereszkedett a földre a csapattársai közé.
– Tudtam! Tudtam, hogy te vagy a mi emberünk! – kiáltott Theo elégedetten, meglapogatva Harry vállát. Azonban Harry a mosolyok, az elégedett kiáltások között már a földre ereszkedő, vörös ruhás csapatot figyelte. Ginny melléjük sétált.
– Gratulálok – nyújtott kezet Theónak. – Szép játék volt.
– Jók voltatok – bólogatott a fiú, aki ugyancsak nagylelkű hangulatban volt, és valószínűleg még Lovegooddal is közölte volna, hogy még sosem hallott ennél jobb közvetítést.
Ginny Harry elé lépett. Egy másodpercig kiismerhetetlen arccal nézett rá, aztán megcsóválta a fejér.
– Nem vagy normális. Bele is halhattál volna, ha eltalál egy gurkó.
Harry vállat vont. – Talán azt később mázlinak neveztem volna. – Ginny az égre emelte a szemét, aztán elmosolyodott, közelebb lépett hozzá, és hagyta, hogy a fiú megcsókolja. Harry magába szívta az illatát, és egy kicsit még eljátszadozott a gondolattal, hogy ő egy átlagos kamasz egy békés világban. – Akkor mégsem sértődtél meg?
Ginny nevetett. – Majd jövőre megnyerem a kupát. Akkor nem leszel itt te, meg a csaló versenyseprűd.
– Őszintén drukkolok majd – ígérte Harry. Még akkor is ott játszott a mosoly az ajkán, amikor visszament az öltözőbe a csapattársai nyomában.
következő fejezet |
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!