Dracóból szinte kézzel foghatóan áradt a félelem. Perselus megértette, hogy szorong, és valójában benne is volt némi bizonytalanság, ha a rájuk váró napokra gondolt. Az előttük álló hétvége, amelyet Dracónak Bellatrix mellett kellett töltenie, vészesen hosszúnak tűnt szombat reggel. Némán mentek a vadkanos kapuk felé, hogy a hivatalos állításoknak megfelelően onnan hoppanáljanak Draco távoli rokonaiig – akiktől még egy levél is érkezett Dumbledore-hoz. És amikor az igazgató különösebb győzködés nélkül rábólintott a kérésre – mert éppenséggel jobban lefoglalta az a kérdés, hogy milyen következtetéseket kellene levonnia Neville és Harry szerepléséről a katakombában, továbbá a horcrux elpusztításának súlya, mint az, hogy vajon hány olyan Black-rokon él még, akit érdekelhet Draco Malfoy sorsa –, Perselus megállapította, hogy a halálfalók keze tényleg nagyon messzire elér.
Végül is életbe léptetett néhány óvintézkedést: az Aetas Heroummal és a Defensorokkal kapcsolatos összes emléket elnyomta Draco elméjében, úgy, hogy még akarattal se tudja felidézni őket. Neville folyamatos kordában tartása után mindez gyerekjátéknak tűnt, de Perselus tudta, hogy nagy gonddal kell ellátnia a feladatot. Tom ugyanis árgus szemekkel figyelte, így a rá bízott fiút is minden bizonnyal alaposan megszorongatja majd – és a legkisebb hiba is okot adhatott a véres megtorlásra. Az pedig szarvas hibának bizonyult volna, ha bármi helytelent tanított a rá bízott, legfiatalabb halálfalónak, vagy ha bármi fontosat elmulasztott megtanítani neki. Perselus tehát aggódott, a saját helyzetéért éppen annyira, mint az utódjáért, és azért, hogy nem kell-e majd túlságosan is közbeavatkoznia a hétvége során.
Draco arra készen állt, hogy megállja a helyét Bellatrix előtt – szerencsére, ugyanis Perselusnak egyáltalán nem volt módja mellette eltölteni mind a két napot. Amikor pedig a fiúnak meg kellett jelennie Tom előtt, akkor Perselusnak is ott volt a helye, hogy azonnal számot adjon az esetleges hiányosságokról. Mindez azonban még korántsem volt biztosíték a teljes sikerre. Draco mostanában kezdte annyira uralni a mágiát, hogy pillanatok alatt ki tudott dolgozni módosított, az ő képességeihez és mágiájához alakított varázslatokat. Csakhogy a zölden ragyogó bűbájok szemet szúrtak volna halálfalói körökben, ugyanúgy, ahogy Draco a tanárok előtt se nagyon rukkolhatott elő velük. Így viszont Perselus csak remélhette, hogy a fiú nyomás alatt is képes lesz kordában tartani az erejét.
Bármennyire lassan próbált is menni, Draco kénytelen volt beletörődni, hogy egyre közelebb érnek a kapuhoz. Ha arra gondolt, hogy milyen izgatott kíváncsisággal várta legutóbbi találkozását a Sötét Nagyúrral, hogy utána mennyire börtönnek tűnt a Roxfort, most legszívesebben gúnyosan kinevette volna magát. Kezdte érteni, hogy mire célzott Perselus, amikor behívatta mindjárt másnap, amint a karján a Jeggyel visszatért az iskolába. Házvezető tanára akkor kisebb beszédet tartott a túl korán, szinte gyerekfejjel meghozott döntések felelősségéről, és arról, hogy ez örök életre meghatározza ettől fogva a jövőjét. Draco akkor nem értette, hogy mit akar, hiszen a döntést már meghozta – és végtelenül büszke volt rá. Most viszont, amikor semmi sem menthette fel a kötelezettség alól, hogy találkozzon a szülei gyilkosával, és teljesítse a parancsait, pontosan tudta, hogy Perselus miről beszélt.
Az pedig, hogy a körülötte vibráló mágia alapján Perselus is ideges volt, csak súlyosbította a helyzetet. A férfi egészen idáig magabiztosnak és hidegnek tűnt, és Draco erőt merített ebből. Most viszont rádöbbent, hogy mindez álca, és az éveken keresztül edzett önuralom eredménye volt, aminek köszönhetően Perselus nem csak az elméjét, de még a mágiáját is kordában tudta tartani. Most viszont láthatólag minden gáton átcsapott benne is az aggodalom, és ez egyáltalán nem tett jót Draco hangulatának. Némán, bizonytalanul lépkedtek, és Draco legszívesebben sarkon fordult vagy újra betegséget szimulált volna, amikor Perselus bűbájai hatására kinyílt az ajtó. Egy pillanatra megálltak a kapu túloldalán, a Roxfort bezáródott a hátuk mögött, és Draco hátán végigfutott a hideg, ahogy a kapuszárnyak fémes csattanással összezáródtak.
A Malfoy-kúriába hoppanáltak. Azután, hogy az aurorok átvizsgálták, Draco visszakapta a házat, és ő engedélyezte, hogy nagynénje ott húzza meg magát – mást aligha tehetett, mint hogy aláírja a levelet, amelyet Bellatrix Lestrange küldött neki. A nő a férjével együtt várt rájuk a kúria nappalijában a hatalmas, gazdagon díszített kandalló mellett, amelyre egykor Narcissa Malfoy képeket állított – többek között egy gyerekkori fotót is, amelyen a nővérével együtt volt látható. Draco egy pillanatig feszülten várt, amikor megérkeztek Bellatrix elé. Az ötödik év utáni nyáron találkozott többször is az asszonnyal, így elég jól ismerte, most mégis várt egy mosolyt, egy ölelést, bármilyen gesztust, amely a rokonságra, saját elvesztett anyjára emlékeztetheti. De Bellatrix egyenes derékkal állt, és kifejezéstelen arccal méregette unokaöccsét. Lassan közelebb sétált, körbejárta Dracót, megállt előtte, és a szemébe nézett.
Draco nyelt egyet. Nem hitte volna, hogy azonnal legilimenciára kell számítania, de úgy tűnt, Bellatrix nem akarja felesleges bájcsevegésre, de még csak köszönésre sem pazarolni az időt. Draco tehát igyekezett alkalmazni Perselus tanácsait, és visszaszorítani idegenkedését, amelyet szülei gyilkosával és még a nagynénjével szemben is érzett, és felidézni az egykori izgatott várakozást. Remélte, hogy Bellatrix elhiszi, hogy most is megtiszteltetésnek érzi, hogy találkozhat majd a Nagyúrral. A nő lassan vette sorra az érzéseit, és az év közbeni emlékeit is a Perselusszal közös különóráikról. Draco már attól tartott, hogy soha sem végeznek, amikor Bellatrix végre kihúzódott az elméjéből, és hátrébb lépett.
– Rengeteg dolgot kell még megtanulnod. Komoly elmaradásaid vannak, és azt hiszem, ha velem töltötted volna az elmúlt hónapokat, a Nagyúr egy sokkal hasznosabb embert kapna a személyedben, de azért ez is valami.
– Ez szinte dicséretnek hangzott – szólalt meg Perselus gúnyosan. A nő rápillantott, és még Draco is érezte a belőle áradó gyűlöletet.
– Ne reménykedj – vágta rá hidegen. – Draco nagyon is sok idejét fecsérelte melletted barátokra és az iskolai tananyagra.
– Az iskolai tananyag számos hasznos tudást rejt – felelt Perselus nyugodtan. – És a Nagyúrnak nincs több olyan követőre szüksége, akinek bujkálnia kell.
– Hogy a Nagyúrnak mire van szüksége, azt nem te ítéled meg! – vágta rá Bella. Perselus gúnyosan elmosolyodott.
– De nem is te.
– Nos, kedves, hogy Dracót elkísérted idáig. Most már nem is tartunk fel tovább – jelentette be a nő. Draco elhúzta a száját. Ez a ház az övé volt, nagynénje mégis úgy tett, mintha ő lenne a ház úrnője, és bárkit kiutasíthatna. Perselus azonban nem tiltakozott. Biccentett, vetett egyetlen, gyors, biztató pillantást Dracóra, majd dehoppanált.
– Nos… – Bellatrix újra Draco felé fordult. – Most, hogy magunk maradtunk, lássuk, mennyire vagy erős és kitartó. – Minden előzetes figyelmeztetés nélkül átkozta meg a fiút, és Draco hátratántorodott az ütés súlyától. Bellatrix hidegen mérte végig. – Nem érdekel, hogy rokonok vagyunk – válaszolt Draco kimondatlan, döbbent gondolataira. – A vérségi kötelék csak a tiszta vér szempontjából számít. De a szeretet vagy a kötődés gyengévé és sebezhetővé tesz. Azt hiszem, ezt Perselus Pitontól soha nem fogod tudni megtanulni, mert ő ebben a tekintetben éppen olyan gyenge, mint a legtöbb ember. Így hát lesz valami, amire megtaníthatlak a következő két napban.
Draco önkéntelenül is nagynénje férjére pillantott. Rodolphus Lestrange-ról még annyit sem tudott, mint Bellatrixról, de képtelenségnek tartotta, hogy egy értelmes ember szó nélkül elnézze, hogy egy eszelős azt tegyen vele, amit csak akar. Csakhogy úgy tűnt, hogy Rodolphus Lestrange éppen annyira őrült, mint a felesége, de legalábbis tökéletesen közömbös számára, hogy mi történik Draco Malfoyjal. Keresztbefont karral állt gyakorlatilag azóta, hogy Draco megérkezett, és végtelenül unott arccal figyelte őket. Draco végigmérte tehát, és el is könyvelhette magában, hogy ezt az embert egy másodpercig nem fogja zavarni, ha a felesége megkínozza őt. Azt pedig, hogy Bellatrix mire készül, még legilimencia nélkül is pontosan tudta: elég volt ránézni a kegyetlenül csillogó szemekre.
– Vannak barátaid, Draco? – kérdezte Bellatrix. Draco sejtette, hogy nem kedves, baráti érdeklődésről van szó.
– Van egy-két mardekáros, aki szereti a közelemben tölteni a szabadidejét, és megkérdezni a véleményemet. Engem meg nem zavarnak. – Vállat vont. Bellatrix lassan bólintott.
– Helyes. Soha ne bízz meg bennük, és ne is számíts rájuk. Ha a segítségedre lehetnek valamiben, azt használd ki. De te ne tégy senkinek se szívességet.
Draco gúnyosan nevetett fel. – Nem szokásom másoknak segíteni.
– Harry Potter köztük van? – kérdezte a nő.
– Potter túl beképzelt ahhoz, hogy mások véleményére kíváncsi legyen – legyintett Draco. – Neki az kell, hogy körberajongják, én pedig erre soha nem lennék hajlandó. Másrészt pedig állandóan griffendélesekkel lóg. Felfordul a gyomrom a társaságától…
Bellatrix bólintott. A következő átok már nem érte Dracót váratlanul, mert addigra folyamatosan a nő mágiájára koncentrált. Úgy tűnt, Rodolphus Lestrange nem vesz részt a társalgásban és nem is fog átkokat küldeni rá, így hát Draco vele nem is foglalkozott a továbbiakban. Ösztönösen védte ki Bellatrix ostorcsapását. Annyit edzett már Perselusszal, hogy egy szempillantás alatt képes lett létrehozni a megfelelő pajzsot. Bellatrix dühösen szisszent fel, s Draco sejtette, hogy neki egyáltalán nem tetszenek a gyors reflexei.
– Félsz a fájdalomtól? – kérdezte a nő. Draco elfintorodott.
– Ha megtámadnak, megvédem magam. Ez természetes ösztön.
– Hát felejtsd el. – Bellatrix fenyegetően emelte fel a pálcáját. – Ha a Nagyúr pálcát emel rád, se védekezni, se elugrani előle nem szabad. Fel nem foghatom, Perselus mit tanított neked, ha a fájdalom erejéről se volt szó.
– Ő csak elméletben tanított. Az iskolában rengeteg bűbáj védi a diákokat.
– Minden egyes átok, amit a Nagyúr személyesen rád küld, jutalom. Az, hogy a karodon van az ő Jegye, különlegessé tesz téged. Vannak, akik arra sem méltók, hogy ő megátkozza őket. Minket méltónak talált arra, hogy néhány titkát megismerjük, és arra is, hogy személyesen adjunk számot neki a tetteinkről. Mit gondolsz, miért éget a jegy? Azért, hogy soha ne felejtsd el a helyedet őhozzá képest, hogy mindig alávesd magad az akaratának, és mindennél jobban tiszteld őt. Meg kell tanulnod elfogadni a fájdalmat, amit ő mér rád.
– Ezt értem, de miért kellene elfogadnom azt a fájdalmat, amit te mérsz rám? – kérdezte Draco hidegen. – Én a Nagyúrnak tartozom hűséggel, nem neked.
A következő átok annyira gyorsan csattant rajta, hogy már nem volt ideje kivédeni. Felsebezte az arcát, és az égető fájdalom mellett Draco érezte, ahogy lassan végigcsordul az arcán a vér. Szándékosan nem törölte le.
– Tanulj tiszteletet, Draco! – sziszegte Bellatrix dühösen.
– Azt tisztelem, aki megérdemli!
– Crucio!
Draco tudta, hogy előbb-utóbb erre is sor kerül majd. Eleinte azt hitte, hogy csak Voldemorttól kell elszenvednie a kínzást, de amikor meglátta Bellatrix eszelős tekintetét, már biztosra vette, hogy tévedett. A nő hamar megszakította az átkot, éppen csak annyit adott Dracónak a fájdalomból, hogy érezze az erejét. Közelebb lépett, és lenézett a földön fekvő fiúra.
– Én voltam a Nagyúr egyik első követője. A tanítványa voltam. Tizennégy évet töltöttem börtönben őérte, és csakis azért úsztam meg ép ésszel, mert hittem benne, hogy el fog jönni értem. És ő az elsők között szabadított ki. Azt gondolod talán, hogy nem érdemlek tiszteletet?
– Azt gondolom, hogy a Sötét Nagyurat akarom szolgálni, nem téged. – Draco hangja keményen csengett. Már felkészült az újabb átokra, de Bellatrix leeresztette a pálcáját.
– Ne feledd, Draco, hogy tényleg mindenben őt kell szolgálnod. Hasonlítasz az apádra. Rettentően hasonlítasz… De Lucius Malfoy elsősorban a saját érdekeit szolgálta. És ha te is így teszel, boldogan nézem végig a te halálodat is.
Dracónak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne lángoljon fel benne a harag a gondolatra, hogy Bellatrix ott volt a szülei halálakor – és nem tett semmit sem értük. De tudta, hogy ha ezt a nő kiolvasná az elméjéből, akkor csak újabb leckéztetéseket és átkokat kapna. Márpedig ő nem kért többet abból, hogy a nagynénje úgy kezelje, mint egy kisgyereket. Lassan kelt fel, hogy a szeme egy magasságba kerüljön az asszonyéval.
– Tudom, hogy kit kell szolgálnom – felelt nyugodtan. Bellatrix ellenőrizte az elméjét, s Draco nem mutatott mást neki, csakis a hűséges halálfaló képét. – De most, ha megbocsátasz, van némi tanulnivalóm. Az igazgató csak úgy engedett el, ha megígértem, hogy nem maradok el a társaim mögött, és nehezen magyarázhatnám ki, hogy miért nem írtam meg a házi feladataimat a rokonaimnál. – Gúnyosan nyomta meg az utolsó szót. Hátat fordított, és elindult a szobája felé. Minden idegszálával Bellatrixra koncentrált, hogy azonnal észrevegye, ha a nő hátulról megtámadná, de úgy tűnt, nagynénje beletörődött, hogy most elmegy.
A hűség fontosságáról és Draco fájdalomtűrő képességének fejlesztéséről még sok szó esett a továbbiakban is. Draco mégis elégedett volt azzal, ahogy Bellatrix néha nagyon is váratlan pillanatokban érkező mentális támadásait kezelni tudta, és azt se bánta, hogy nem hajtott fejet a nő előtt. Mégis, bármennyire magabiztosnak és nyugodtnak tettette is magát, azért izgatottan vert a szíve, amikor másnap a Nagyúr elé készültek. Egyfelől örült, hogy a Proffal újra találkozhat, másfelől viszont rettegett attól, ami Voldemort előtt várt rá. Bellatrix mágiája izgalomtól vibrált, egyedül az eddig is mindent unott nyugalommal figyelő Rodolphus Lestrange tűnt továbbra is úgy, mint aki számára teljesen érdektelen az egész helyzet.
Dracónak szokatlan volt, hogy válaszol a Nagyúr hívására, hogy nem elnyomja magában a fájdalmat, hanem halálfaló öltözéket ölt, és a sötét varázsló elé hoppanál. Eddig csak egyszer találkozott vele, amikor megkapta a Jegyet és a feladatot. Aztán vissza kellett térnie az iskolába, és a következő nyáron már egyáltalán nem akart Voldemort elé járulni. Eleinte a félelem, később a harag tartotta vissza. Most, Perselus tanításának megfelelően, amint megérkezett a csarnokba, fél térdre ereszkedett. Sokan voltak, ezt anélkül is érzékelte, hogy körülnézett volna, és pontosan tudta, hogy a terem túlsó végében ott van a Prof – végtelenül fegyelmezett volt most, a mágiája nem árult el semmilyen érzést. Érzékelte, hogy ellenőrzi az emlékeit az elmúlt másfél napról, és hagyta, hogy végigfusson rajtuk.
A Nagyúr érkezése letaglózó volt. Draco tudta, hogy minden halálfaló érzékeli az akaratát – akár anélkül is, hogy kimondaná rájuk az Imperiust –, hogy nem csak a hívására válaszolnak azonnal, hanem dehoppanálnak is, amikor akarja, elé lépnek, vagy háttérbe húzódnak, ha úgy kívánja, és a parancsait szavak nélkül is pontosan tudják. De ő mindemellett érezte a sötét varázsló mágikus jelenlétét is, és ebből könnyedén tudott következtetni a hangulatára. Voldemort körül lustán, fenyegetően kavargott a mágia. Mindig készen arra, hogy lecsapjon valakire, de mégsem támadóan. Draco rájött, hogy a sötét varázsló számára ez a nyugalom állapota. Mindemellett pedig a mágia, amely körüllengte, félelmetesen ismerős volt. Néha, ha Voldemortot átjárta a harag, ugyanennek a sötét, fenyegető mágiának a szikrázó, pusztító változata áradt Harryből is. Draco, hiába sejtette eddig is, hogy erről van szó, most döbbenten állt a felfedezés előtt.
Aztán érezte, ahogy a gondolat lassan kisiklik az elméjéből, megfoghatatlan lesz, és az okklumencia védőfala mögé kerül. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire rádöbbent, hogy a Prof járt közben, nehogy a Nagyúr mindezt kiolvashassa az elméjéből. Draco tehát kényszerítette magát, hogy a sötét varázslóra fordítsa a figyelmét, aki lassan végigjárt a félkört alkotó halálfalók előtt. Sokan voltak, és Draco nem szívesen gondolt arra, hogy azért jöttek, hogy lássák őt. Amikor Voldemort megállt előtte, érezte a húzóerőt, a sötét varázsló akaratát, és gondolkodás nélkül lépett ki a sorból, hogy újra térdet hajtson. A Nagyúr egyelőre csak felszínesen ellenőrizte a gondolatait, és élvezte az izgatott félelmet, amely átjárta Dracót.
– Draco Malfoy… Sokat vártam rád. – A hangjából fenyegetés áradt, és Draco beleborzongott. Felkészült lélekben a kínzásra, de az elmaradt. A várakozás percei, a bizonytalanság azonban szinte rosszabb volt, mint egy-két átok. – Remélem, ez alatt az idő alatt azzal foglalkoztál, hogy méltó legyél a Jegyre.
– Igen, Nagyúr. – Draco meglepődött a saját hangján. Természetesen félt, de nem annyira, mint amennyire remegő, a szokottnál kissé magasabb hangja alapján tűnt volna.
– Lesz rá alkalmad, hogy bebizonyítsd, és remélem, hogy többet nem vallasz szégyent. Az, ami tavaly év végén történt a Roxfortban, elszomorított. – A sötét varázslóból tényleg valamilyen különös, fenyegető szomorúság áradt, amitől Draco szíve a torkában kezdett dobogni. A szégyen még úgy is átjárta, hogy valójában ma már egyáltalán nem bánta, hogy nem sikerült elfognia az igazgatót. Amikor eltalálta a sötét varázsló első átka, szinte úgy érezte, hogy megérdemli a büntetést, és hálás volt, amiért része van benne.
Perselus pattanásig feszült idegekkel figyelte a fiút, hogy ha Draco bármikor a közelében járna annak, hogy elárulja a valódi érzéseit, azonnal közbelépjen. De egyelőre úgy tűnt, hogy Dracót letaglózza Tom ereje. Az, hogy Tom követőinek száma ennyire nagy volt, az állandó bizonytalanság és rettegés, továbbá a becsvágy mellett a sötét varázsló legilimencia tudásának volt köszönhető. Tom nem csak arra volt képes, hogy olvasson a követői érzéseiben és emlékeiben, de arra is, hogy érzéseket hívjon elő, és ezeket teljesen valóságosnak mutassa be. Draco szégyenérzete és az ezzel járó rémült bizonyítási vágy tehát valóban a saját érzése volt, de mindösszesen azért támadt fel, mert Tom így akarta. Perselus közbeavatkozhatott volna, de még mindig jobbnak tűnt, ha Draco manipulálható kicsit, mint ha Tom rájön a fiú valódi érzéseire.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam, Nagyúr – suttogta Draco.
– Erre meg is van minden okod. – A következő átok fájdalmas erővel csattant Dracón.
A halálfalók között halk, sistergés-szerű hangként futott végig az elismerés: Draco még mindig némán tűrte az átkok sorát. A tény, hogy nem csak, hogy nem könyörgött kegyelemért, de még csak fel sem kiáltott vagy szisszent, határozottan növelte a fiú megbecsülését. Perselus tudta, hogy mindez az okklumenciának köszönhető. A fiú az elméje mélyére szorította a fájdalmat, és amíg csak lehetett, igyekezett nem venni róla tudomást.
– Most pedig eljött az idő, hogy megmutasd, mit tanultál. – Tom intésére néhány halálfaló elővezetett egy fiatal mugli fiút. Nem sokkal lehetett idősebb Dracónál, és alig állt a lábán, habár főként a félelemtől és nem korábbi kínzásoktól remegett. – Rád bízom a foglyunkat.
A két halálfaló elengedte a fiút, és visszalépett a helyére. Draco és a mugli egy másodpercig némán meredt egymásra. Aztán a fiú megmozdult, talán azt akarta felmérni, hogy el tudna-e menekülni valamerre, s Draco egyetlen intéssel láthatatlan köteleket varázsolt rá. Amikor a fiú rémülten próbálta rángatni őket, és nem értette, hogy mi fogja le, a halálfalók gúnyosan vigyorodtak el. Draco nézte a muglit, és riadtan döbbent rá, hogy nem érez semmilyen megvetést vagy gyűlöletet, ami megkönnyítené azt, hogy bántsa. Még csak jogosnak se tűnt, hogy rátámadjon egyetlen megkötözött emberre, csakis azért, mert varázstalan – Perselus azonnal óvni kezdte minden ilyen gondolatát, de ettől még Draco továbbra is bizonytalankodott.
– Kérem… Kérem, uram, engedjen el – suttogta a fiú sírós hangon. Áradt belőle a rettegés, de Draco nem volt kíváncsi sem az érzéseire, sem a gondolataira. A tény, hogy könyörögni kezdett neki, hogy megérezte a bizonytalanságát, és most abban reménykedett, hogy meggyőzheti, eléggé felbőszítette a fiút annyira, hogy képes legyen megátkozni.
Később minden erejére szüksége volt, hogy ne gondolkozzon a halálfaló-gyűlésen történteken. Hálás volt, amiért a Prof elintézte, hogy ne kelljen már visszamennie a nagynénjéhez, és vele jöhessen a Roxfortba. Összességében, ha nem is volt minden tekintetben sikeres a találkozása Voldemorttal, azért annak nagyon is örülhetett, hogy még életben volt, hogy elég fegyelmezett volt ahhoz, hogy elrejtse a szüleivel kapcsolatos gondolatit. A kínzás persze még nem ment tökéletesen – semelyik főbenjáró átokra nem volt képes, még akkor sem, amikor Voldemort büntetésül megkínozta az ügyetlenkedés miatt. Többszöri sikertelen próbálkozás és néhány Cruciatus után a sötét varázsló a Profhoz fordult.
– Azt mondtam, add át neki a tudásodat. Azt nem, hogy az ifjúkori gyengeségeidet is örökítsd rá.
Draco elnyomta magában a kíváncsiságot, és később hiába szerette volna valahogyan szóbahozni ezt a dolgot, nem mert rákérdezni arra, hogy miről beszélt Voldemort. Akkor, a halálfalók előtt nem töprengett. Sajnálta, hogy a férfit miatta átkozták meg, de ez éppen úgy nem volt elegendő a Cruciatusra, mint a saját szenvedése – sem átok, sem fenyegetés nem bizonyult elég meggyőzőnek arra, hogy a legerősebb kínoknak tegye ki a muglit.
Amikor visszaértek a Roxfortba, Perselus bájitalokat adott a fiúnak, és ráparancsolt, hogy a nap hátralévő idejét alvással töltse. Csak azután hoppanált át a Rend főhadiszállására, hogy megbizonyosodott arról, hogy Draco lepihent. Lilyt ezúttal nem egyedül találta a házban kialakított bájitallaborban, hanem Christopher társaságában. A férfi azért érkezett, hogy a minisztériumi megrendeléseket átadja, de a pergamentekercs egyelőre felbontatlanul hevert az asztalon, ők pedig egy-egy csésze tea fölött üldögéltek.
– Már megint? – kérdezte Lily, amikor meglátta Perselus kezében a csokoládéra emlékeztető bájitalt. – De hát mi történt?
– Mondjuk úgy, hogy Draco szereplése Tom előtt nem volt teljesen sikeres – felelt Perselus kismérten. Biccentett, amikor a felesége neki is elővarázsolt egy csészét, és teát töltött bele.
– Úgy látom, ezt nem bánod annyira – szólt közbe Christopher. Perselus elgondolkozva bólintott.
– Valóban. Nem kívántam Dracónak a Cruciatust, de még mindig jobb így, mint ha elvégzett volna egy főbenjáró átkot.
Christopher a fejét csóválta. – Egy gyereknek egyáltalán nem lenne szabad halálfaló-találkozókon részt vennie.
– Micsoda bölcsesség… Kár, hogy ezt nem beszélted meg az apjával, amíg még módod volt rá – morogta Perselus. – Amíg lehetett, addig kimentettem Dracót.
Lily felsóhajtott, felvette a pergament, amelyet Christopher hozott, és elkezdte átnézni a rendelést. Perselus kissé bosszúsan mérte végig. Az asszony bármikor, bármelyik gyerek mellett kiállt volna, de az mindig is bosszantotta, ha Perselus Dracót segít, mert tudta, hogy Harry mennyire féltékeny a másik fiúra. Úgy tűnt, eddig tartott Lily igazságérzete: a fia ellenszenve fontosabb volt neki. Amíg a nő a labor melletti raktárban válogatott, hogy a bájitalokkal teli fiolákból összeállítson egy küldeményt a minisztérium számára, Christopher Perselushoz fordult.
– Fáradtnak tűnsz.
Perselus az égre emelte a szemét. – Ha lehet, ne most kérkedj a kitűnő megfigyelőképességeddel. Ha valamit meg akarsz velem beszélni, képes leszek meghallgatni felvezetés nélkül is.
– Legyen. Úgy látom, hogy gondjaid vannak a Scelusszal.
– Gondjaim? – sziszegte Perselus. – Ugyan mi gondom lehet egy sötét mágussal, akinek az a célja, hogy leigázza a világot?
– Semmi. Végül is ez a típus a kedvenced, nem? – gúnyolódott Christopher.
– Ez. Csak azokat nem szeretem, akik a családomat fenyegetik. – Perselus megdörzsölte az orrát. Határozottan bosszantotta ez az állapot. Ilyenkor bánta, hogy családja van, és ezzel zsarolhatóvá vált.
– Szerintem pontosan tudod, hogy hogyan védheted meg a leghatékonyabban a családodat Voldemorttól.
– Ha nem okoznék neki csalódást, nem lenne mitől tartanom – bólintott Perselus. A másik a fejét csóválta.
– Ha nem húznád tovább a háborút, nem lenne kitől tartanod.
– Látom, Lily téged is meggyőzött az ügyének, és ezentúl az lesz az életed célja, hogy nekem papolj.
– Aggódom értetek.
Perselus lehunyta a szemét. – Olyan időket élünk, hogy mindenkiért lehet aggódni. De hidd el, odafigyelek rájuk. Lily sokkal erősebb, mint hinné az ember, Violet pedig biztonságban van a Roxfortban, és aztán biztonságban lesz itt.
– És Harry?
– Harry saját magában hordozza a veszélyt – morogta Perselus. Ha csak eszébe jutott a horcrux elpusztítása, kirázta a hideg.
Albus sokáig töprengett, hogy bevonja-e a fiúkat, és végül az igazgatói irodába hivatta őket szombaton. Természetesen Perselus is részt vett a megbeszélésen – és örült, hogy ezúttal az igazgató figyelembe vette azt is, hogy ő mikor tud jelen lenni. Harry rosszkedvű volt, mert az amúgy is alaposan megritkult randevúinak egyikét kellett lemondania az igazgató miatt. No és azért is, mert Tom is rosszkedvű volt egész héten: a halálfalók egy csoportja továbbra is sikertelenül kutatott valami után, amelyet Tom nagyon erősen védett az elméjében, és Perselus még nem talált módot arra, hogy elérjen egy olyan embert, aki legalább részben be van avatva, és tőle tájékozódjon.
Albus összetámasztott ujjakkal figyelte néhány percig a két fiút, aztán halkan megszólalt: – Azért hívtalak ma ide titeket, mert egy különösen fontos ponthoz jutottunk el a Voldemort Nagyúr elleni harcban. Szeretném, ha megértenétek mindazt, amit most tenni fogok, és részt vennétek benne.
Az igazgató az asztalra tette a fadobozt, amelyet Harry a hordóból hozott ki, és egy pálcaintéssel felnyitotta. Finoman megmunkált, törékenynek tűnő aranyserleg volt benne, amelyen egy borz rajza díszelgett. Harry annyiszor olvasott már róla, hogy azonnal felismerte Hugrabug Helga híressé vált kelyhét. Számtalan szóbeszéd és mesés történet keringett róla, de a legfontosabb Harryék számára az volt, hogy a serlegnek néhány évtizede nyoma veszett. Most azonban itt állt előttük, és Harry úgy érezte, hogy a pohárból élettel telien lüktető aranyfény árad. Gyönyörű szépnek és végtelenül vonzónak tűnt. Szinte önkéntelenül lépett közelebb hozzá, és nyújtotta ki felé a kezét.
– Ne érj hozzá, Harry – szólt közbe az igazgató figyelmeztetően. Harry keze megállt a mozdulat közben. – A horcrux minden bizonnyal nagyon forró, és megégetne még akkor is, ha nem használnád – magyarázta Dumbledore, és Harry erővel kényszerítette magát, hogy hátrébb lépjen. Magán érezte Perselus pillantását, de nem viszonozta: képtelen volt elszakítani a tekintetét az aranyserlegtől.
– Ki fogja elpusztítani, uram? – kérdezte Neville halkan.
– Én – jelentette ki Dumbledore határozottan. – Nem azért hívtalak ide titeket, hogy ekkora veszélynek tegyelek ki, hanem azért, hogy tanuljatok.
– Talán mégis jobb lenne, ha átengedné a feladatot, uram – ellenkezett Neville. – Elismerem, hogy ön sokkal nagyobb tudású, mint mi, de éppen ezért sokkal értékesebb. Én szívesen megpróbálom legyőzni Tom Denem lelkét.
– Szó sem lehet róla! – Perselus hangja dühösen csattant. Először fordult elő, hogy egyértelműen hozzászólt a Dumbledore-vezette különórákon valamihez. Egy másodpercig csend ereszkedett a szobára, aztán Harry kelletlenül felsóhajtott.
– Tehát, gondolom, most én jövök? Nekem kellene felajánlanom, hogy segítek? – A hangja fásult volt. Perselus mellé lépett, és a vállára tette a kezét.
– Nem. Csakis azért vagytok ma itt, hogy figyeljetek.
Harry alig észrevehetően fellélegzett, az igazgató pedig beszélni kezdett a horcrux elpusztításáról. Harry maga már meghallgathatta Perselustól is, hogy a horcrux létrehozásának két módja van, és így kétféle horcrux létezik. A kehely használati tárgy volt, amelyet úgy lehetett elpusztítani, hogy inni kellett belőle – ettől a horcruxban lévő lélekdarab feltámadt, és megpróbálta átvenni az uralmat a használója lelke felett. Dumbledore egy pálcaintéssel vizet töltötte a kehelybe, aztán elvégzett egy bűbájt, amely megóvta kezét a horcruxból áradó égető forróságtól, majd megragadta az aranyserleget. Harry némán figyelte az arcát. Most nyoma sem volt rajta annak a kedélyes nyugalomnak, amelyet a legtöbbször látott az igazgató vonásain. Komolynak és végtelenül eltökéltnek tűnt. A másodpercek lassan teltek, amíg Dumbledore kiitta a serleg tartalmát, aztán, amikor végzett, aranyló lángok csaptak ki a pohárból, és körbeölelték az igazgató alakját.
Harryék ösztönösen hátrébb léptek. Neville pálcát rántott, készen arra, hogy ha tud, segítsen az igazgatónak, pedig éppen úgy tudta ő is, mint Harry, hogy a horcrux legyőzésénél nem lehet külső segítségre számítani. Harry az ablakig hátrált. A szíve kalapált, sokkal riadtabban, mint ahogy véleménye szerint éreznie kellett volna magát. Az ablakpárkánynak támaszkodott, és némán várta, hogy elmúljon a torkát fojtogató pánik. A Dumbledore alakja körül táncoló lángok heve szinte még ott is égetett, és a szobát sűrű, fekete füst töltötte be. Aztán az irodán váratlanul hideg szél söpört végig, az igazgató védekezésének eredményeként, és Harry testébe olyan erővel hasított a fájdalom, hogy csaknem összecsuklott. Perselus mellette termett, hogy elkapja. Aztán értetlenül figyelte, ahogy a fiú ökölbe szorítja a kezét tehetetlenségében. Harryt kirázta a hideg, megborzongott, és ami a legijesztőbb volt, úgy érezte, mintha a jeges szélben apró tűk szurkálnák a bőrét. Bármit megtett volna, hogy végre jobban érezze magát.
Aztán a szobát újra elöntötte a forróság, és Harry úgy lélegzett fel, mintha valaki megmentette volna az életét. A szíve még mindig hevesen vert, de a fájdalom elmúlt, és a forróság felszárította a homlokáról az izzadságot. Perselus ellenőrizni kezdte az elméjét, hogy segítsen Tomot kiszorítani, de úgy tűnt, hogy Harry most nem lépett kapcsolatba a sötét varázslóval. A hideg szél újra feltámadt, és Harry ismét beleborzongott. Egy pillanattal később úgy érezte, mintha fojtogatnák, és a szél most már szabályosan a bőrébe vágott. Perselus most, hogy érzékelte a fiú érzéseit, komolyan megijedt. Megpróbálta visszaszorítani Harryben a fájdalmat, de mivel nem külső inger okozta, szinte lehetetlen volt annyira elnyomni, hogy a fiú jobban érezhesse magát.
Így a férfi kénytelen volt egyszerűen csak figyelni, hogy a szél milyen kínokat okoz, és aztán, amikor a horcruxban lévő lélekdarab megpróbál védekezni, Harry hogyan lélegzik fel. Amikor a jeges szél a legerősebben zúgott végig a helyiségen, és Perselus biztosan tudta, hogy Dumbledore egy pillanat múlva győzelmet arat, Harryben minden mást elnyomóan feltámadt valamilyen ösztön, hogy segítsen a horcruxnak. Perselus érzékelte, ahogy küzd ellene, és őszintén remélte, hogy nem kell végül közbeavatkoznia. Fellélegzett, amikor a kehely hangos csendüléssel az iroda padlójára esett, de Harry abban a pillanatban elvesztette az eszméletét. Perselus tudta, hogy most az igazgatónak kellene segítenie, először mégis elvégzett egy gyors bűbájt, hogy megbizonyosodjon róla, Harrynek nem esett nagyobb baja. Közben Neville egy székhez segített Dumbledore-t, és néhány bűbájjal felmérte az állapotát.
Perselus egy pillanattal később már mellettük volt. Gyógyhatású krémet vett elő, amely segített meggyógyítani az igazgató kezén és arcán lévő égési sérüléseket, és több fiolányi bájitalt is megitatott vele. Egyetlen intésére Neville átment Harryhez, aki közben eszméletre tért, és adott neki egy nyugtató főzetet. Az igazgatónak pihenésre volt szüksége, és Perselus úgy látta, hogy Harryre is ráférne az alvás. Leginkább azért, mert a fiú egyelőre teljesen értetlenül állt mindazzal szemben, ami a horcrux elpusztítása alatt történt vele. Perselus tudta, hogy még órákon keresztül Albus mellett kell maradnia, ha nem akarja, hogy ennek a harcnak éppen úgy megmaradjon a nyoma, mint a gyűrű elpusztításának, amely óta az igazgató jobb keze fekete és összeégett volt.
– Harry, menj át a lakosztályomba, és feküdj le. Később beszélünk – szólt tehát oda nevelt fiának.
Harry tiltakozni szeretett volna, de szédült, és még mindig átjárta valamilyen különös, kellemetlen szomorúság, így végül beleegyezett, hogy az igazgató kandallóján keresztül Perselushoz menjen. A férfi elnyomta magában a vele kapcsolatos gondolatokat, hogy minden figyelmét Albusra fordíthassa, és Neville is ott maradt az igazgatói irodában, hogy segítsen neki.
– Gondolkoztam azon, amit Harryvel kapcsolatban mondtál – szólalt meg Christopher, visszarántva Perselust a főhadiszállás laborjába. – Megnéztem a Krónikát is, hogy mit ír a horcruxokról.
– És találtál valamit?
– Nagyon kevés élőlény-horcrux volt a múltban, olyan pedig, ami ember… példátlan.
Perselus bólintott. – Túl keveset tudunk a horcruxok ezen fajtájáról, és ráadásul mindegyik különböző – mondta halkan. – De ami Harryt illeti… Minél többet gondolkozom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy nem horcrux.
Lily közelebb jött hozzájuk, egy bájitalokkal megrakott dobozt lebegtetve maga előtt. Christopher végigpillantott a tartalmán.
– Ezekből volt készleten. A többire várnotok kell néhány napot – mondta az asszony. Christopher rápillantott a pergamenre, amelyen Lily kipipálta mindazt, amit azonnal oda tudott adni.
– Mi a helyzet a vérpótló főzettel?
– Kifogytunk. Nemrég volt egy összecsapásunk a halálfalókkal – sóhajtott Lily. A férfi várt egy másodpercet, aztán halkan megjegyezte:
– Sürgős lenne.
– Az aurorok nem a Mungóban gyógyíttatják magukat? – kérdezte Lily értetlenül. Christopher bólintott.
– De, többnyire igen. De ezek az edzések utánra kellenek. Kénytelen voltam kicsit módosítani a diákok tanmenetén is. Ha egy párnákkal kibélelt teremben tanulják meg az átkokat, nem fogják ismerni a valódi hatásukat.
– Rendben, elkezdem főzni – bólintott az asszony fáradtan.
– Segítek – ajánlotta Perselus, de Lily a fejét rázta.
– Neked igazából aludnod kellene a Cruciatus után – mondta szigorúan. Előkészítette az üstöt, és a hozzávalókat. – Nem bánjátok, ha most létrehozok egy hangszigetelő bűbájt? A főzet eleje elég kényes, és nem szeretném, ha elterelné valami a figyelmemet.
– Ahogy gondolod – bólintott Christopher, és elégedetten mosolyodott el, amikor Lily létrehozta maga körül a bűbájt. Perselus megcsóválta a fejét.
– A Mardekárban lett volna a helyed.
– Tudod, az, hogy te tisztelsz valakit, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy mardekárosnak kellene lennie – gúnyolódott Christopher. Perselus felvonta a szemöldökét.
– Nem emlékszem, hogy szót ejtettem volna tiszteletről…
– Nem? Eddig azt hittem, hogy egy tiszteletbeli mardekáros cím ér valamit. – Christopher elkomolyodott. – De térjünk vissza Harryre. Mire jutottál?
– Nem lehet horcrux, legalábbis nem hagyományos módon. Az még nem is lenne kizáró ok, hogy a Krónika nem említett egyetlen emberi horcruxot sem, de az igen, hogy valójában nem Tom hozta létre. – Perselus elhallgatott. Christopher keresztbe fonta a karját, hagyott néhány másodpercet a férfinek, aztán mégis rákérdezett:
– Hanem?
– Én. – Egy pillanatig csönd ereszkedett rájuk. Perselus Lilyt figyelte, aki gyors mozdulatokkal aprított valamit, és igazán hálás volt a hangszigetelő bűbájnak. El nem tudta képzelni, hogy mit szólna a felesége, ha megtudná, hogy Harry mennyi nehézséget köszönhet neki. Christopher egy darabig némán várt, aztán ismét megtörte a csöndet.
– Hogy lehet ez?
– Amikor létrehoztam Harry körül a védelmet, tudtam, hogy Tom csinált egy horcruxot. De csak egyről tudtam. Tom ereje már túl nagyra nőtt, és ha el akartam kerülni egy több évtizedes Scelus-uralmat, el kellett érnem, hogy eltűnjön a színről. Nem nagyon hallottam korábban ilyen helyzetről, és amit kitaláltam, valójában végtelenül kockázatos volt. Ha akkor Tom meghal, azzal csődöt mondok.
– Viszont mindenki rengeteg nyert volna – szúrta közbe Christopher hidegen.
Perselus felsóhajtott. – Igen, mi személy szerint sokat nyerünk vele. De ezt nem tarthattam szem előtt. Biztosítanom kellett, hogy Tom vissza fog tudni térni. Még akkor is, ha azt a horcruxot, amiről tudtam, idő közben elpusztította volna valaki.
– És ezért létrehoztál egy új horcruxot?
– Ez nem tudatos varázslat volt – rázta a fejét Perselus. – Amikor az ember varázsigék nélkül varázsol, csupán az akaratával, előfordulhat, hogy olyasmit is belesző a bűbájba, amit nem tervezett, de varázslás közben gondol rá. Ahhoz, hogy ezt elkerüljem, éppen úgy sok gyakorlásra van szükség, mint amikor a gyerekek tanulni kezdik a varázspálca használatát. Én akkor fiatal voltam, és rettenetesen ideges is a feladat nagysága miatt. Arra egyértelműen számíthattam, hogy valaki meg fog halni a Potter család tagjai közül. Úgy tűnik, hogy beleszőttem tehát a védelembe egy olyan varázslatot, ami foglyul ejtette Tom lelkének egy részét.
Christopher felsóhajtott. – Ha ez igaz, akkor viszont nehezebb Voldemortot elpusztítani, mint gondoltuk.
– Egy normális horcrux esetében az embert éppen úgy lehet legyőzni, mint egy állatot.
– Meg kell ölni – bólintott Christopher. – Remélem, úgy akarod folytatni, hogy most más a helyzet.
– Másnak kell lennie. Ennél többet egyelőre nem tudok. De egy rendhagyó módon létrehozott horcrux-szerűséget biztosan rendhagyó módon kell elpusztítani is. – Perselus megdörzsölte az orrát. Nem szeretett találgatni, és az sem tetszett neki, hogy nem áll máris készen a válaszokkal. – Talán vissza kellene adnod a könyvet, hátha megtudok belőle valamit.
Christopher hallgatott egy pillanatig. – Ha azt szeretnéd, odaadom. De légy óvatos. Ha Harry ezt is megtudja, azt nem úszod meg néhány napi duzzogással.
– Mostanában semmit sem lehetne megúszni néhány napi duzzogással – felelt Perselus. – Harry derekasan küzd Tom hangulatai ellen, de így is látom, hogy folyamatosan hatással vannak rá.
– És mi baja Voldemortnak?
Perselus a fejét rázta. – Keveset tudok róla. Most külföldön nyomoznak azok a halálfalók, akiket megbízott. Azt hiszem, az alapítókkal kapcsolatos a dolog, de ez minden, amit megtudtam. Meg az, hogy egyelőre minden próbálkozás sikertelen volt. – A férfi elgondolkozott egy pillanatig. – Talán át kellene néznem Harryék jegyzeteit, hátha ezzel előrébb jutok.
– Jó lenne, ha néhány lépéssel előtte tudnánk járni – jegyezte meg Christopher. Perselus bólintott.
– Ha megtudok valamit, szólok. Most pedig tényleg segítek Lilynek, ha már miattunk kezdett el a főzni…
A férfi egy intéssel megszüntette a hangszigetelő falat, amely elválasztotta tőlük Lilyt, és a nő mellé lépett. Lily ezúttal nem tiltakozott, hagyta, hogy előkészítse a következő lépésnél szükséges hozzávalókat, és ő maga a főzettel kezdett foglalkozni. Christopher közelebb ült hozzájuk, hogy ezúttal valamivel nyugodtabb témákról beszélgessenek mindhárman.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!