Büntetés, érdem szerint

 

– Crucio!
Az izmai a fájdalom görcsébe rándultak, és már szinte ismerősként üdvözölte az érzést. Elvesztette az időérzékét, csak azt tudta, hogy a Cruciatust újra meg újra felváltották az egyéb, fájdalmat okozó, csontot törő, korbácsoló, égető átkok, hogy aztán mintegy refrénként térjen vissza a kínzás. Éppen annyi ideig, hogy ne veszítse el a józan eszét, de azért már elviselhetetlen legyen a fájdalom. Érezte a körülötte állókból áradó érzéseket: gyűlöletet, megvetést és főként megkönnyebbülést, hogy a Nagyúr haragja őket megkíméli. Pedig bőven követtek el ők is hibát. Most mégis egyedül Perselusnak kellett elviselni a sötét varázsló tombolását.
Egy darabig sikerült elnyomnia magában a fájdalmat az okklumencia segítségével, de végül be kellett látnia, hogy az ő ereje is véges. És ahogy felhagyott az okklumenciával, úgy volt kénytelen egyre erősebben érzékelni a többi halálfaló érzéseit, azt, hogy ki élvezi a szenvedés látványát, ki borzong a gondolatra, hogy mindez vele is megtörténhetne, ki reménykedik abban, hogy mára megúszta a hasonló megleckéztetést. Perselus éppen úgy nem akart elmerülni az érzéseikben, ahogy a saját fájdalmát se szerette volna érezni, de lassan képtelen volt uralkodni az elméjén – csakúgy, ahogy a teste többi porcikáján is. A sötétség váratlanul lepte el, és szokatlanul hálásan fogadta az ájulás üres, érzésektől és gondolatoktól mentes, bársonyos feketeségét.
– Hozzátok rendbe, beszélni akarok vele! – rendelkezett Voldemort, a terem szélén meghúzódó gyógyítók felé intve.
Amíg a ők bűbájokat végeztek el a terem közepén fekvő testen, és bájitalokat öntöttek le a torkán, a Sötét Nagyúr lassan végiglépkedett a félkört alkotó halálfalók előtt. Nem siette el, végigmérte mindegyiküket, és adott magának időt arra is, hogy elmerüljön kicsit az elméjükben. Élvezte, ahogy elkapják a pillantásukat, vagy éppen mereven előre szegezik, ahogy erősnek próbálnak látszani, miközben rettegnek. Élvezte a félelem és a kárörvendés illatát. Soha nem támogatta azt, ha a halálfalók között bajtársias érzések alakulnak ki: az összetartozás olyan erőt adhatott volna nekik, amellyel képesek lennének akár ellene is fordulni. Márpedig Lord Voldemort tisztában volt vele, hogy soha, egyetlen emberben sem bízhat meg igazán.
Itt volt Perselus Piton is, aki a gyógyítók közreműködésével lassan olyan állapotba került, hogy képes legyen felelni neki. Talán ha megmarad annak a magányos embernek, amilyen fiatalként volt, ha nem köt házasságot, és próbál meg úgy viselkedni, mint egy mintaférj és mintaapa, akkor nem követett volna el olyan végzetes hibákat, amikért ekkora büntetést kell kiszabni rá. De Perselus éppen úgy kötődni kezdett másokhoz, mint minden gyenge jellemű varázsló és boszorkány, és így egyre-másra hibázott. Márpedig mindig jobban fáj az olyan csalódás, amit azok okoznak, akiktől sokat vár az ember.
– Azt hiszem, egyelőre elég jó a memóriám. Mi a véleményed, Amycus?
A magas, sovány férfi megremegett, miközben előlépett, de igyekezett nyugodt hangon válaszolni. – Kiváló az emlékezeted, Nagyúr.
– Akkor nem értem, miért reménykedtek abban, hogy Perselus megbüntetése után elfelejtem a ti vétkeiteket… – A férfi megremegett, és lehajtotta a fejét. Voldemort végigvágott rajta egyetlen gyors, ostorcsapásszerű átokkal. – Természetesen később számolunk. Biztosak lehettek benne, hogy én sosem felejtek. És most menjetek! – A sötét varázsló egyetlen intésére dehoppanáltak a halálfalók. Egyedül a gyógyítók maradtak, és Bellatrix Lestrange, aki most a varázsló elé lépett.
– Nagyuram…
– Azt mondtam, menjetek. Talán úgy hiszed, rád nem vonatkoznak a parancsaim, Bella? – kérdezte Voldemort hidegen. A nő fél térdre ereszkedett.
– Mindenkinél előbb és pontosabban követem a parancsaidat, uram.
– Akkor ne okozz ma több csalódást, és hagyj minket magunkra – vágta rá a sötét varázsló.
– Hollóháti diadémjáról lenne szó, uram – mondta Bellatrix lehalkított hangon. Voldemort megdermedt egy pillanatra.
– Ne vívd ki a haragomat, Bellatrix – sziszegte, és egy átok abban a pillanatban végigvágott a nő testén. – Majd hívlak.
Bellatrix most már egyetlen szó nélkül dehoppanált, Voldemort pedig visszament a gyógyítókhoz, akik éppen végeztek Perselus Piton legkomolyabb sebeinek begyógyításával.
– Kelj fel, és kövess! – vetette oda a férfinek. Perselus nehézkesen mozgott, de kétségkívül ura volt az izmainak, így Voldemort elindult a megszokott különszoba felé, ahol nyugodtan kikérdezhette a férfit.
Perselus minden izma égett a fájdalomtól, teste és elméje szinte könyörgött néhány órányi alvásért, de pontosan tudta, hogy erre egyelőre nincs módja. A következő beszélgetés sokkal nehezebbnek ígérkezett, mint az a feladat, hogy kibírja Tom Denem átkait. Lezárta az elméjét, és arra a néhány másodpercre, amíg a szoba felé tartottak, belemerült a teljes okklumencia adta nyugalomba. Biztos lehetett benne, hogy Tom nem veszi elő addig, amíg a gyógyítók hallótávolságon kívül nem kerülnek, így hát nyugodtan pihenhetett. A sötét varázsló rejtett vallató-szobájában azonban már minden idegszála megfeszült, ahogy Tom rezdüléseit figyelte. Úgy tűnt, a haragon már túl van, de a csalódottság és a neheztelés, amely áradt a sötét varázslóból, szinte kézzel fogható volt. Perselus tudta, hogy mindez szándékos, és félelemmel vegyes szomorúságot akar kicsikarni belőle.
– Nem szoktam második esélyt adni – kezdett bele a sötét varázsló halkan. – Sem módot arra, hogy a halálfalók kimagyarázzák tévedéseiket. Amikor visszatértem Angliába, te eljöttél hozzám, és azt mondtad, hogy a házasságod nem több egy jól megalapozott stratégiai döntésnél, aminek köszönhetően lesz egy kémem a Roxfortban és a Főnix Rendjében is. Azt mondtad, neked nem okoz majd problémát, hogy összeegyeztesd a szerepeidet. Nem először figyelmeztetlek, Perselus, hogy az olyan érzések, mint a vonzalom vagy a kötődés, gyengévé tesznek. Nekem egy jó kémre volt szükségem, és te mégis csődöt mondtál.
– Uram, minden erőmmel azon vagyok, hogy jól szolgáljalak…
– Már régen nem élnél, ha ez lenne minden erőd – vetette oda Tom. Perselus megdermedt, és lassan bólintott. – Ki mást bízhattam volna meg azzal, hogy szolgáltasson nekem információkat Harry Potterről, mint a roxforti kémemet? Mindent tudni akartam. Te mégis elfeledkeztél arról az apróságról, hogy a fiú együtt jár valakivel.
– Potter nem bízik bennem, uram – felelt Perselus színtelen hangon. – Hiába vagyok a nevelőapja, tart tőlem és nem óhajtja velem megosztani a titkait. És normális esetben engem sem érdekel különösebben, hogy éppen melyik lány iránt érdeklődik. – Érzékelte Tom tudatát, és ellenkezés nélkül mutatta meg neki azokat az emlékeket, amikor hiába hivatta Harryt, ő nem volt hajlandó beszélni vele, vagy amikor a fiúból csak úgy áradt a bizalmatlanság a közelében.
– Egy olyan kiváló legilimentornak, mint te, Perselus, ez nem okozhat gondot – felelt Tom hidegen. – Én azt hiszem, a családod áll a dolgok mögött. Attól tartok, hogy a Harry Potter anyja iránti érzéseid befolyásolják a munkádat. És bármennyire tehetséges ember vagy is, csak addig van rád szükségem, amíg valóban hasznot hozol.
Perselus lehunyta a szemét. Még mindig jobb volt, ha Tom azt hitte, hogy azért óvta Harryt, mert tartott Lily haragjától, mint ha rájön, hogy ő maga is félti a fiút. Tudatosan hívta tehát elő a veszekedéseikkel kapcsolatos emlékeket, azokat a pillanatokat, amikor Lily a szemére vetette, hogy semmibe veszi Harryt, és amikor a nő kijelentette, hogy Harry haláláért csakis őt okolná. Szinte kézzel fogható volt Tom újra fellángoló haragja.
– Lucius Malfoy végtelenül ravasz, tehetséges és főként hasznos fiatalember volt. Mindig számíthattam rá, bármit terveztem is. De abban a tizenöt évben, amíg távol voltam, Lucius megváltozott. Óvatos lett, meg akarta óvni a családját, a nevük hírét, és azt hitte, hogy elnézem neki a bizonytalankodást csakis a korábbi lelkesedése miatt. Te éppen olyan jól tudod, mint én, hogy tévedett. Elszomorítana, ha Lucius sorsára jutnál… – Perselus érezte a szavakból áradó fenyegetést, és beleborzongott. Biztos volt benne, hogy Tom bármikor végezne a családjával, ha úgy ítélné meg, hogy ezzel visszakaphatja a valamikori hűségét.
– Erre nem kerülhet sor, uram – mondta halkan. – Elsősorban a te embered vagyok, és csak aztán a családomé.
– Bizonyítsd be! – Tom közelebb lépett hozzá, és Perselus lélegzetvisszafojtva állta a vörös szemek pillantását. Mentális támadásra számított, de Tom mással állt elő: – Néhány halálfaló éppen most készül megtámadni egy falut Skóciában. Tarts velük, és mutasd meg, hogy éppen olyan erős vagy, mint amikor megkaptad a Jegyet. Bizonyítsd be, hogy még mindig méltó vagy a halálfaló névre, hogy több vagy egy átlagos patikusnál.
Kényszerítette Perselust a hoppanálásra, és egy pillanattal később egy elhagyatott téren teremtek néhány maszkos-köpenyes halálfaló között. A macskaköves utcák és a régies házak Godric’s Hollow-ra emlékeztették Perselust. A késő éjszakai hidegben ködként gomolygott előttük a leheletük, s Perselus egy pálcaintéssel maga is felöltötte a halálfaló-öltözéket. Augustus Rookwood volt a vezetőjük, aki egy pillanattal később felküldte a Sötét Jegyet az égre, és a támadás erre a jelre megindult. Perselusnak a többiekkel ellentétben nem volt ideje feltérképezni a helyet, így egy pillanatig még a téren bizonytalankodott, hogy merre induljon. Aztán megérezte Tom jelzését – úgy tűnt, a sötét varázsló már ki is választotta neki a házat –, és lekanyarodott az egyik mellékutcába.
Apró, takaros ház volt. Egyszerre érezte Tom ösztökélését, hogy robbantsa be az ajtaját, és tiltakozott minden ösztöne az ellen, hogy rátörjön az odabent lakókra. Aztán persze győzött a józan ész, és a kapu hangos dörrenéssel csapódott ki. Villany gyulladt egy belső szobában, valaki élesen felsikított, és kapkodó léptek hangja dobogott a fapadlón. Egy férfi ugrott elé, mugli lőfegyverrel a kezében. Egyetlen fényes, zöld villanás elég volt, hogy eltűnjön az útjából – és senki se védelmezze tovább az asszonyt, aki a nappaliban állt. Hálóing volt rajta, az arca sápadtságát kiemelte sötétvörös hangja. Perselus egy szempillantás alatt értette meg Tom szándékát, és minden erejére szüksége volt, hogy ne forduljon ki a házból.
Egy intéssel felgyújtotta a függönyöket. A tűz gyorsan terjedt, habzsolta a fából faragott berendezést. A nőt vele szemben megbénította a rettenet és a félelem. Perselus ráemelte a pálcáját, és várt egy másodpercet. Kicsit reménykedett benne, hogy el fog menekülni, vagy megpróbál rátámadni, vagy legalább tesz egy hirtelen mozdulatot, aminek köszönhetően elintézheti egy gyors Avada Kedavrával. Aztán már nem volt mire fogni a késlekedést. Amikor a nő összeesett az átok súlyától, Perselus azt is megértette, hogy miért nem mozdult: egy kislány állt mögötte, eddig szorosan hozzásimult. Sápadt, fekete hajú teremtés, akinek fekete szeme tágra nyílt a rettenettől. Tizenkét éves lehetett. Perselus lehunyta a szemét egy pillanatra, aztán mindent a tudata mélyére söpört a feltámadó gyilkos haragon kívül.
Amikor végre hazaért, semmi másra nem vágyott, csak egy ájulásszerű, napokig tartó alvásra. Az izmai még mindig fájtak a Cruciatus utóhatásaként, de ez alig zavarta az ürességhez képest, amibe belefagyott az elméje. Egész idő alatt okklumenciát gyakorolt, és igyekezett mindent kizárni a tudatából – a saját érzéseit is. De tudta, hogy ezek az elfojtott képek még elő fognak törni. Nem a Roxfortba, hanem a főhadiszállásra ment – ő is belátta, hogy most képtelen lenne egyedül ellátni magát. A kora hajnali óra ellenére Lily ébren volt, amikor belépett a közös szobájukba. Perselus csak annyit tudott kiolvasni Tom elméjéből az első, igazán fájdalmas átkok előtt, hogy Harry elmenekült. Őszintén remélte, hogy a nő nem a fiú miatt virraszt.
– Perselus! Jól vagy? – Lily hangja rémültnek tűnt.
– Ne kérdezz semmit…
A nő elvégzett néhány bűbájt, hogy felmérje az állapotát, és idegesen szisszent fel, amikor meglátta az eredményt. Az asztalról felvett egy fiola sötétbarna bájitalt, és odanyújtotta a férfinek.
– Idehívjam Madam Gardinert?
Perselus a fejét rázta. – A halálfalók gyógyítói a nagyját már elvégezték. – A hangja rekedt volt, és végtelenül komor. Most még Lily látványa se oldotta benne a feszültséget. A nő mellé lépett, és lassan végigsimította a karját.
– Akkor feküdj le. Pihenésre van szükséged. – Perselus felé nyújtott egy adag altatót is.
– Harry hogy van? – kérdezte a férfi.
– Jól, most már jól…
– Egyedül volt? – Lily a fejét rázta, és Perselus elgondolkozott azon, hogy további mardekárosok kerültek-e veszélybe, vagy inkább griffendélesek.
–  Ginnyvel együtt mentek le a faluba – mondta halkan Lily. – Madam Gardiner azt mondta, hogy ő is teljesen fel fog épülni. Mindketten itt maradtak, nem volt értelme visszaküldeni őket a Roxfortba.
Perselus bólintott. Tudta, hogy normális esetben rettenetesen dühös lenne rájuk, és sejtette, hogy ha kialussza magát, akkor Harry számíthat is a szemrehányására. De most csak a megkönnyebbülést érezte, amely átjárta a hír hallatán. Megitta az altatót, és hagyta, hogy néhány órányi nyugalmat biztosítson neki.
Előző este Dracóval volt, amikor meghallotta a rendtagok hívását. Már éppen befejezték az okklumencia órát, amely ezen a napon különösen hosszúra nyúlt, és alaposan ki is fárasztotta a fiút, és most már azzal foglalkoztak, hogy mik azok az alapvető halálfaló-szabályok, amelyeket az elmúlt hónapok alatt el kellett volna sajátítania Perselus gyámkodása mellett. A főnix rémült, sürgető hangja ekkor hangzott fel a fejében, és Perselust abban a pillanatban rossz előérzet járta át. Az elmúlt hónapokban csakis akkor hívták vészjelzéssel, ha Harryvel történt valami. Kiderült, ez most sincs másképp, de annyit sikerült mindösszesen megtudnia, hogy a fiúra halálfalók támadtak Roxmortsban.
Már nem volt alkalma arra, hogy válaszoljon vagy a faluba hoppanáljon, mert megérezte a karján az égető fájdalmat. Minden előzetes előjelzés vagy bizsergés nélkül jelentkezett, ellentmondást nem tűrően, így Perselus azonnal dehoppanált Tom elé. Személyesen neki szólt a hívás: a terem üres volt, amikor megérkezett, és Perselust elbizonytalanította a fenyegető némaság. A várakozás ideje még úgy is ijesztő volt, hogy általában már azelőtt érzékelte a sötét varázslót, mielőtt megérkezett volna a helyiségbe, és a legtöbbször pontosan tudta, hogy mire számíthat. Most a roxmortsi támadókkal együtt érkezett, és Perselust szinte letaglózta a harag, amely áradt belőle. Nem kérdezett, még csak nem is mondott semmit, mielőtt az első átok eltalálta volna a férfit, és Perselus most először nem volt benne biztos, hogy életben akarja hagyni.
Amikor másnap este felébredt, felmerült benne, hogy talán jobb lett volna, ha valóban nem éli túl a kínzást. A helyzet valamennyit javult az után, hogy megtalálta az éjjeliszekrényre készített újabb adag bájitalt, amely megszüntette az izmai fájdalmas összerándulásait, és ezzel javított valamennyit a közérzetén. De Perselus még így is biztos volt benne, hogy a következő órákban nem lesz kedves senkihez sem. Ezzel az előérzettel indult hát el a konyha felé azután, hogy kicsit rendbe hozta magát, és kivételesen hálás volt, amiért csak Mrs Weasleyvel találkozott, aki csendesen rendezgetett néhány edényt.
– Perselus, drágám, maradt még egy kevés vacsora, ha szeretnél… – A férfi rápillantott a húsra, amely egy tálban állt, és megrázta a fejét. Felfordult a gyomra az étel látványától. – Akkor van egy kis tea, és készíthetek néhány pirítóst, ha inkább ahhoz lenne kedved…
– Köszönöm, Molly – morogta a férfi. Az asszony elé tette az italt, és néhány perc múlva a forró pirítósokat is, majd kisietett a konyhából. Perselus talált egy szétteregetett Reggeli Prófétát az asztalon, és belemerült az egyik, külföldi kapcsolatokról szóló cikkbe, hogy addig se kelljen az itthoni helyzettel foglalkoznia. Csak rövid ideig élvezhette a magányos reggeli kínálta nyugalmat, mert a Főnix Rendjében és a Szent Mungóban egyaránt dolgozó gyógyító, Madam Gardiner hamarosan betoppant a konyhába.
– Ilyen hamar felébredt? Lily mondta, hogy volt néhány sérülése. Szóljon, ha valamire szüksége van.
– Már jól vagyok – vetette oda Perselus, és felhörpintette a tea maradékát. Túlságosan kihűlt már az ő ízléséhez képest, de mivel kerülni akart minden, nem létszükségletű erőfeszítést, nem melegítette meg. A gyógyító néhány másodpercig méregette.
– Úgy látom, azért ráférne egy erősítő- és egy fájdalomcsillapító főzet – állapította meg, és egy-egy pálcaintéssel elő is varázsolt két kis fiolányi bájitalt.
Perselus dühös mozdulattal csapta össze az újságot, és pillantása a címlapján szereplő, nagybetűs hírre tévedt – „Véres támadások Skóciában” –, amitől viszont beledermedt a mozdulatba. Madam Gardiner is az újság fölé hajolt.
– Ó igen, ez a rémséges támadás… Több áldozatot is behoztak a Mungóba éjszaka. Annyi volt a sebesült, hogy soron kívül be kellett mennem… Volt ott egy kislány is, annyi idős lehetett, mint a maguk lánya. Szegénynek szörnyű…
A szék hangosan csikordult meg, ahogy Perselus felállt az asztaltól. A váratlan zaj és a férfi heves felpattanása elhallgattatta az asszonyt. Perselus egy pálcaintéssel a mosogatóba varázsolta a tányért és a bögrét, és ellenállt a vágynak, hogy ráripakodjon a gyógyítóra, hogy törődjön a maga dolgával.
– Harry hogy van? – kérdezte végül. Úgy tűnt, Madam Gardiner el van ragadtatva, hogy végre érdeklődik valamelyik betege után.
– Jól, akár már vissza is mehet a Roxfortba. A sebesülései éppenséggel nem is voltak túlzottan súlyosak, hanem aztán elájult, és álmodhatott is valamit, mert magát emlegette.
– Engem?
– Igen, álmában. Aggódtam is érte, mert lehetetlen volt felébreszteni. De aztán magához tért, és most már jól van. És a kislány is felébredt koradélután. Néhány óra, és őt is elengedem…
– Beszélek velük – jelentette be a férfi, és elindult a lépcső felé.
– De a bájitalok…
– Nincs rájuk szükségem – intett Perselus elutasítóan, miközben felsietett a lépcsőn. Valójában csakugyan szívesen vett volna egy fájdalomcsillapító főzetet, de nem kért az idős gyógyító anyáskodó gondoskodásából, így inkább összeszorította a fogát.
Az ispotály számára leválasztottak egy szárnyat az első emeleten – a rendtagok időnként megsérültek a halálfalókkal való összecsapások közben, és mivel a Szent Mungóban kevés volt a hely, és általában igen hosszas volt az ügymenet, ha nem volt más lehetőség, inkább itt látták el őket, és itt is lábadoztak. Harryék szobájából dühös szóváltás hangjai szűrődtek ki. Az ajtót csak behajtották, és a bent lévők annyira el voltak foglalva a veszekedéssel, hogy észre sem vették Perselus érkezését.
– Merlinre, Ron, hogy lehetsz ennyire beszűkült? – kérdezte éppen Ginny. Határozottan úgy festett, mint aki már egészen jól van. Felült az ágyán, és dühösen gesztikulálva magyarázott a bátyjának. – Majdnem meghaltunk, te meg berontasz, és elkezdesz Harryvel üvöltözni?
– Éppen ezért mondom! – kiabált magából kikelve Ron. – Potter, nem látod, hogy csak ártani tudsz? Jó lenne, ha egyszer és mindenkorra leszállnál róla!
– Semmit nem értesz! Nem Harry hibája volt az egész! – vágta rá Ginny zihálva a dühtől és az erőfeszítéstől, amit a kiabálás okozott.
Harry keresztbe fonta a karját, Ginny ágya mellett állt, és hidegen mérte végig a vörös fejjel tajtékzó Ront. – Nem szólhatsz bele az életébe. Fogd már fel.
– Márpedig én tisztábban látom a dolgokat, úgyhogy jogom van felnyitni a szemét! – vágta rá a másik. – Ahányszor kettesben marad veled, valami baja lesz! Hol dementorok támadnak rátok, hol meg halálfalók! Akár valami balszerencse miatt vonzod a bajt, Potter, akár rosszindulatból, az biztos, hogy a húgom jobban jár, ha elkerül téged.
– Jelenleg te jársz jobban, ha elkerülsz – vágta rá Harry előhúzva a pálcáját. – Nem kell hálálkodnod, amiért kétszer is megmentettem Ginny életét. Nem azért csináltam, hogy bármelyik családtagja is megköszönje. De azért idejönni és a képembe üvölteni mégiscsak kicsit túlzás…
– Legszívesebben meg is átkoználak, te kétszínű…
– Mr Weasley, igyekezzen uralkodni az indulatain – szólt közbe Perselus, akit kezdett határozottan fárasztani a tinédzser-csetepaté. Harry megpördült, és tett egy lépést felé.
– Perselus! – Aggodalmasan mérte végig, és ez a pillantás egyáltalán nem tetszett a férfinek.
– Ó, talán pontokat akar levonni, tanár úr? – gúnyolódott Ron dühösen. – Milyen kár, hogy nem az iskolában vagyunk.
– Képes vagyok addig türtőztetni magamat, amíg újra az iskola falai közé nem érünk – felelt Perselus kimérten. – Utána, természetesen számíthat arra, hogy a Griffendél-ház pontjainak száma alaposan lecsökken. És nem is csak magának köszönheti majd… – A pillantása átsiklott Ginnyre, aki zavartan nyelt egyet. Ron morogva fonta keresztbe a karjait, de nem mert újra feleselni.
– Perselus, ez nem ilyen egyszerű… – szólt közbe Harry békítő hangon. Riadtan hallgatott el, amikor meglátta a férfi villámló tekintetét.
– Talán az az óhajod, Potter, hogy a Mardekár-házat is megszabadítsuk néhány ponttól? Vagy megelégszel némi büntetőmunkával?
– Hát, ha választhatok, akkor inkább a pontok – vágta rá Harry morcosan. Tom újra állandósuló haragja csak hozzáadódott a saját idegességéhez. – Ha még több büntetőmunkát kapnék, valószínűleg aludni se lenne időm.
– Én már azért is hálás lennék Merlinnek, ha nem lenne időd csavarogni többet – felelt Perselus hidegen. Harry lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Sajnálom… – Olyan megsemmisült volt a hangja, hogy az csak még jobban feldühítette Perselust. Vett egy mély levegőt, és végigmérte Ront.
– Mr Weasley, volna szíves magunkra hagyni minket? Szeretném, ha a húga és Potter részletesen elmesélnék, hogy mi történt.
– Én is szeretném tudni – vágta rá Ron.
– Elszomorít, hogy eddig elfelejtett tájékozódni, de ebben az esetben várnia kell. Bizonyára el tudja majd hasznosan tölteni ezt az időt. Például kigondolhat további sértéseket, amelyeket később a nevelt fiam fejéhez vághat.
– Ehhez nincs joga – morogta Ron. – Nem vagyunk az iskolában.
– És, azt hiszem, ennek a háztársai most ugyancsak örülhetnek. – Ron elfintorodott. Vetett egy lesújtó pillantást a férfire, majd kiment a szobából. Perselus egy bűbájjal megakadályozta, hogy hallgatózzon, székeket varázsolt elő, de végül mégsem ült le. A falnak támaszkodott, és hideg pillantással figyelte Harryt. A fiú pontosan tudta, hogy ellenőrizni fogja beszéd közben az emlékeit, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja.
– Sétálni akartunk, és kettesben beszélgetni – kezdte. Ironikusnak találta, hogy éppen azzal az emberrel nem akartak találkozni, akinek most mindezt elmesélte. – Olyan helyet szerettünk volna, ahol nyugtunk lehet.
– És úgy gondoltátok, hogy a falu a legbiztonságosabb és legnyugodtabb hely? – vonta fel Perselus a szemöldökét. – Ez aggasztó gyengeelméjűségről tesz tanúbizonyságot…
Ginny a fejét rázta. – Van egy titkos folyosó, ami elvezet a Roxfortból Roxmortsba – mondta. – Nem akartam elmenni a faluig. Egyszerűen csak olyan helyen akartam lenni, ahol biztosan senki sem hallgat ki.
– Értem, tehát ez valami világméretű összeesküvés ön ellen, Miss Weasley – gúnyolódott Perselus. – Habár semmi szándéka nem volt a faluban sétálgatni, és kitenni magát néhány halálfaló támadásának, egyszer csak mégis ott termett.
– Persze, hogy nem! – Ginny dühösen szusszant. Harry a vállára tette a kezét.
– Mire végeztünk a beszélgetéssel, lényegében már odaértünk a Mézesfaláshoz – magyarázta. – Túl nagy volt a csábítás…
– Megértem. Én is bármikor vállalnék néhány Cruciatust egy pár csokibékáért – vetette oda Perselus. Harry lehajtotta a fejét.
– Ebbe nem gondoltam bele…
– Ragyogó, Potter. Nem is vártam azt, hogy egyszer az életben gondolkozz. De azt azért elvártam volna, hogy emlékezz, kifejezetten megkértelek, hogy ne hagyd el a kastélyt, mert igen veszélyes lenne.
– Jó volt egy kicsit úgy viselkedni, mintha átlagos diákok lennénk. Mintha leszökhetnénk úgy a faluba ahogy anyáék is megtették ezerszer…
– De nem vagytok átlagos diákok! – vágta rá Perselus. Harry nyelt egyet. – Másrészt ez olyan luxus, amit nem engedhetsz meg magadnak, Potter. Háború van, még a legátlagosabb diák sem andaloghat a birtok határain kívül. De te aztán pláne nem. Elképzelésed sincs, hogy mekkora munka óvni az életedet és az elméd épségét. Igazán kedves, hogy ezt úgy hálálod meg, hogy fittyet hánysz az ember igyekezetére.
– De van némi elképzelésem! Most már van! – A Harry emlékeiben felvillanó képektől és érzésektől Perselust kirázta a hideg. Harryt is, ezért minden erejével azon volt, hogy elnyomja őket.
– Haladjunk sorjában – szólalt meg a férfi valamivel nyugodtabb hangon. – Mi történt a faluban? Az andalgáson kívül, természetesen.
­– Beültünk a Szárnyas Vadkanba – kezdte Harry. Perselus most már nem szólt közbe. Szinte alig figyelt a beszédre, helyette minden idegszálával Harry emlékeire koncentrált. Arra, hogy mikor jött rá, hogy észrevették őket, hogyan próbált menekülni és vallott kudarcot. Hogyan döntött úgy, hogy kimegy az utcára, és nézett szembe Bellatrix Lestrange-zsal.
Egy végtelenül hosszúra nyúlt másodpercig csak meredtek egymásra. Harry beledermedt a rettenetbe, amikor meglátta a nő elégedett vigyorát. Pontosan tudta, hogy mit gondol Bellatrix, ahogy Voldemort is tisztában volt vele: a halálfalót eszelős öröm járta át, hogy átadhatja a legnagyobb ajándékot a Nagyúrnak, amelyet csak szolga adhat. A fiút, aki eddig talán túlélte, de most biztosan meghal majd. És Harry hirtelen rádöbbent, hogy azt is tudja, hogy honnan várható az első támadás: Bellatrix üzent a halálfalónak, aki eddig a kocsmában figyelt rájuk, hogy jöjjön, és hátulról lepje meg őket. Néhány másodperccel később, amelyeket Harry a torkában dobogó szívvel óráknak élt meg, kilépett a kocsmából egy magas, vékony alak, s hanyagul Harryék felé küldött egy lefegyverzőbűbájt.
Félelmetes volt a többiek összes lépését és minden átkát előre ismerni. Harry komolyan hálát adhatott Merlinnek, hogy valaha kviddicsezett, és hogy Theo ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki minden posztot kipróbáljon az edzéseken. Ilyesmi volt ugyanis a terelők feladata: egyszerre szemmel tartani az összes csapattársukat és időben ott teremni, ha szükség van rájuk, továbbá ügyelni az ellenfél minden mozdulatát, hogy támadni tudják őket, minden pillanatban számítani a gurkók becsapódására, végül pedig mindezt összehangolni a másik terelővel. Azután, hogy játszott egy keveset terelőként, Harry komolyan elkezdett felnézni Vincent Crakra, amiért erre rendszeresen képes. Most az volt a szerencséje, hogy Voldemort elméjén keresztül kapta meg az információkat: a sötét mágus ugyanis nem csak átlátta az összes halálfaló gondolatait, de mindig arra fókuszálta a figyelmét, aki éppen Harryék ellen tört, és így Harry minden alkalommal időben észrevette a támadást.
Azonban még így is nehezen tudta volna egyedül kivédeni négy felnőtt, tapasztalt varázsló átkait, ha nincs ott Ginny. Néha csak arra jutott ideje, hogy egy-egy irányt vessen oda a lánynak, máskor azt is meg tudta mondani, hogy milyen varázslatra számíthat, de a legtöbbször az tűnt a legegyszerűbbnek, hogy Ginnyt félrerántsa, és ő maga semlegesítse az átkokat. Most többszörösen megtérült az, hogy Perselus hónapok óta edzette a gyorsaságát. Nem egy védekezés már ösztönössé vált, és még ha tudta is, hogy sokszor nem azt a pajzsot hozza létre, amelyik maradéktalanul kivédi az átkot, így is sikerült annyira lecsökkentenie az erejét, hogy csak néhány lökést vagy kisebb vágást kellett elszenvedniük. Időközben a Szárnyas Vadkan vendégei észrevették az ajtó előtt folyó harcot, és azok, akik úgy gondolták, még nem ittak túl sokat, elindultak kifelé. Nemigen tudták követni, hogy milyen összecsapást látnak, de egy-két kóbor átok még így is segített Harryéken – igaz, olyan is akadt, ami csak megnehezítette a helyzetüket, különösen mert Voldemort se láthatta előre.
Harry pontosan tudta, hogy mindez csak ideig-óráig maradhat így. Minél tovább tudott ellenállni a támadóknak, annál izgalmasabb lett Voldemort számára, és a sötét varázsló annál inkább úgy érezte, hogy személyesen is ellenőrzi a Kis Túlélő képességeit. Már majdnem el is határozta magát, amikor Harry nem tudta elég hamar figyelmeztetni Ginnyt, és egy átok leterítette a lányt. Harry megdermedt a sápadtan, mozdulatlanul fekvő test láttán, és a szíve kihagyott egy pillanatra a rémülettől. Ez a pillanatnyi késlekedés elég volt arra, hogy eltalálja egy Cruciatus. Harry összecsuklott, de még a legfájdalmasabb kínokon keresztül is érzékelte Voldemort elégedettségét. Azt hitte, a fájdalom soha nem fog véget érni, de aztán úgy szakadt meg, mintha elvágták volna, és amikor Harry felnézett, Bellatrix Lestrange a harctól és a kínzás okozta élvezettől kipirult arcát pillantotta meg.
– Drágán adod a bőröd, Harry Potter – állapította meg a nő. Mély, rekedt hangja volt, amelytől Harryt kirázta a hideg. Ösztönösen Ginny teste felé tapogatózott. A halálfaló pillantása átsiklott a lányra. – Nem… Nem halt meg. De hamarosan azt fogja kívánni, bár meghalt volna. Curcio!
Ginny sikoltva tért magához az előző átok okozta kábulatból, Bellatrix eszelősen kacagott fel, és Harry rájött, hogy van rosszabb, mint a fizikai fájdalom. Habár minden izma tiltakozott ellene, felpattant. Az átok, amit a boszorkányra küldött, a legközelebbi ház falához csapta Bellatrixot, és végighasította az arcát. Harry Ginny mellett termett, és óvatosan simította a végig az arcát. A bőre falfehér volt és könnyektől nyirkos, de Harry most csak azzal foglalkozott, hogy a lány lélegzik, és még mindig életben van. Határtalan megkönnyebbülés járta át, és érezte, hogy mindez égető fájdalmat okoz Voldemortnak. A sötét varázsló valahol felüvöltött, és azonnal kizárta Harryt az elméjéből. Ő felnézett az egy-két lámpa fényében kísértetiesnek tűnő utcára. Semmi mást nem érzékelt, csak saját, rémülten kalapáló szívét, és hirtelen végtelenül kilátástalannak tűnt a helyzet így, hogy egyedül maradt.
Az első egy-két átkot még ki tudta védeni, de aztán egy hátráltató ártás elsodorta Ginny mellől, és a lányt újra eltalálta egy Cruciatus. Harry fel akart ugrani, de gúzsba kötötte valamilyen bűbáj. A levegőt pukkanások hangja töltötte meg, és Harry egy pillanatig rettegve várta, hogy kik érkeznek, és alig tudta felfogni, amikor közvetlenül mellette felbukkant Remus Lupin. A varázsló egy intéssel feloldotta az őt lekötöző bűbájokat, és Harry egy újabb ártást azonnal, ösztönösen semlegesített, amint meg tudta mozdítani a karját.
– Szép volt, Harry! – rikkantotta oda Sirius Black. – Olyan vagy, mint ő volt, megszólalásig!
A megérkezett rendtagok forgószélként söpörtek végig az utcán. Harry úgy látta, ők sem lehetnek többen három-négy főnél, de a meglepetés ereje az ő oldalukon állt. Harry felhasználva a kavarodást, visszakúszott Ginnyhez. A lány lehunyt pillái meg-megrebbentek, de nem nézett fel Harry hangjára sem.
– Harry! Hogy vagy? – Harry megdermedt az ismerős hangtól. Az aggodalom összeszorította a torkát.
– Anya?! Hogy kerülsz ide?
– Azt hiszem, ezt inkább nekem kellene megkérdeznem tőled – felelt Lily szemrehányó hangon. Egy bűbájjal felmérte Ginny állapotát. – Gyere, hoppanáljunk vissza a főhadiszállásra. Ginnynek segítségre van szüksége.
Egy szempillantással később a Dumbledore-kúriában teremtek, Harry a karjaiban tartotta Ginny élettelennek tűnő testét.
– Fektesd le! Hívom Madam Gardinert – rendelkezett Lily. Harry letette az ágyra Ginnyt, mellé ült, és nem akart tudomást venni az egyre erősebb fejfájásról, amely jelezte, hogy Voldemort végtelenül dühös, amiért ők elmenekültek, és újra képtelen arra, hogy fenntartsa az elméik közötti falat.
A gyógyító futva érkezett. Arrébb küldte Harryt, és ahogy a fiú leült a szomszédos ágyra, és figyelte a Ginny körül kapkodva varázsoló nőt, lassan magába rántotta Voldemort haragja. Már nem fogta fel, hogy Lily mit kérdezett tőle, és eltűnt a szeme elől a fáklyákkal megvilágított szoba képe, hogy egy hatalmas kőcsarnokban találja magát, és válogatás nélkül szórja az átkokat az előtte fekvő testre.
– Crucio! – sziszegte Harry jeges hangon, és átjárta az iszonyat, amikor felismerte a földön vergődő férfi kíntól eltorzult arcát. Mindennél jobban szeretett volna kiszabadulni a látomásból, de nem volt ereje másra fordítani a figyelmét, csak a rettenet és az aggodalom maradt.
Perselus rájött, hogy Ginny valószínűleg már percek óta értetlenül figyeli őket. Harry régen befejezhette a beszédet, és jó ideje már csupán az emlékek felidézésével mesélt. Neki nem is volt szüksége többre, de megértette, hogy a lány számára bizarr lehetett a látvány, hogy ők ketten némán merednek egymásra. Most viszont Perselus tudatosan lépett ki Harry emlékei közül, hogy ne kelljen még többet látnia belőlük. Harry keze Ginnyét kereste, és fellélegzett, amikor a lány ujjai az övére kulcsolódtak. Perselus újra visszatért az elméjébe, és előhívott néhány szép emléket, hogy segítsen neki megnyugodni.
– Mennyit láttál? – kérdezte végül halkan.
– A kínzásokat. – Perselus bólintott. Nem akarta, hogy Harry tudja, mekkora megkönnyebbüléssel töltötte el a válasza. – Te…?
– Jól vagyok – felelt a férfi. Harry bólintott. Leült Ginny mellé, és lassú mozdulattal cirógatni kezdte a karját. A lány némán figyelte őket. Perselus most ránézett.
– Azt hiszem, most maga jön, Miss Weasley. Volna néhány kérdésem.
Ginny bólintott, de mielőtt Perselus megszólalhatott volna, kicsapódott az ajtó.
– Apa! – Violet berontott, és Perselus karjaiba vetette magát. A férfi egy pillanatra dermedten fogadta kislány váratlan érkezését és érzelmi megnyilvánulását, aztán belesimított a hajába. – Elmaradt az órád! – jelentette ki Violet olyan felháborodással, mintha a karácsony maradt volna el Perselus miatt.
– Ha tudtam volna, hogy ez ennyire elszomorítja a másodéves griffendéleseket, megszervezem a helyettesítést – felelt a férfi nyugodtan.
– Nem elszomorított, hanem megijedtem – jelentette ki Violet kioktató hangon. – És Harry se volt sehol! – Azzal átment Harry mellé, aki elmosolyodva ölelte magához.
– Nem volt semmi baj, Violet.
– Ez azért túlzás – szólalt meg Sirius Black, aki Lilyvel és a felfordulást kihasználva óvatosan besunnyogó Ronnal együtt szintén bejött a szobába. – Lám, Piton is megérkezett most, hogy rendeződtek a dolgok. Azért néhány kérdést feltennék neked…
– Nem hiszem, hogy elszámolással tartozom neked, Black – vágta rá Perselus hidegen. Ha valamihez, hát ehhez most igazán nem volt kedve. De Sirius beljebb csörtetett az ajtó mellől, megállt Harry mögött, és a vállára tette a kezét.
– Sok mindennel tartozol nekem, Piton. Mivel neked fel se tűnt, hogy Harry elhagyta a kastélyt.
– Neked talán igen?
– Pontosan. Én ugyanis kételkedtem abban, hogy csakugyan figyelsz Harryre, és a legutolsó találkozásunk alkalmával elhelyeztem rajta egy jelzőbűbájt, amely arra szolgált, hogy figyelmeztessen, ha valaki megtámadja. – Harry elkapta a pillantását Perselusé elől. Úgy tűnt, nem most hallotta először ezt az információt. Black megvető hangon folytatta: – Persze az ostoba edzéseitek miatt csak az igazán veszélyes varázslatokat vehettem figyelembe, ezért csak akkor kaptam jelzést, amikor Harryt eltalálta egy Cruciatus, és csak ez után hívhattam segítséget a hoppanálásgátló tér feloldásában. Így azt hiszem, éppen csak időben érkeztünk.
Perselus egy másodpercig némán meredt a férfire. Nagyon nem akaródzott kimondania a köszönő szavakat, de tudta, hogy tényleg Blacknek köszönheti, hogy Voldemort nem Harryékkel együtt érkezett meg, és nem kellett a saját kínzása előtt Harryét is végignéznie. Magán érezte Lily pillantását, és tudta, hogy a nő mit vár tőle.
– Ebben az esetben valóban köszönettel tartozom – ismerte be végül kényszeredetten. Black arcán elömlött a nagyképű elégedettség. Harry feszülten mérte végig mindkettejüket.
– És most magyarázd el nekem, hogy Harryék hogy mehettek le Roxmortsba. Tudtommal most ez minden diák számára tiltott.
– És a diákok soha nem szegik meg a szabályokat, igaz, Black? – kérdezte Perselus gúnyosan.
– Ez azért nem ugyanaz! Háború van. Nagyobb figyelmet is fordíthatnál a szabályszegésre…
– Nem Perselus hibája, hogy lementünk a faluba! – szólt közbe Harry. – Nem állhat ott minden diák mellett!
– Tévedsz, Harry. – Black keresztbe fonta a karjait, és kioktató hangon folytatta: – Ha már Albus elkövette ezt az ostoba hibát, hogy megtette Pitont házvezető tanárnak, akkor talán arra is emlékeztetnie kellett volna, hogy ez milyen feladatokkal jár…
– Semmit sem tudsz arról, hogy Perselus milyen házvezető tanár – morogta Harry.
– Ha a házvezetők hibája, akkor McGalagonyt is felelősségre kellene vonnod, nem? – szólt közbe Violet, Ginnyre pillantva. Black végigmérte a kislányt.
– Nem emlékszem, hogy megkérdeztem a véleményedet – sziszegte.
– Harryét se kérdezted, és ő is elmondta! – vágta rá Violet vállat vonva.
– Ez egy olyan különbség, amiből tanulhatnál, te kis…
– Nem ajánlom, hogy befejezd ezt a mondatot, Black – vágott közbe Perselus dühösen.
– Nem ajánlom, hogy továbbra is a fejemben turkálj, Piton!
– Akkor használj okklumenciát. – Black dühösen mordult fel. Lily közelebb lépett Perselushoz, és figyelmeztetően a karjára tette a kezét. A férfi lehunyta egy pillanatra a szemét, és tudatosan igyekezett megnyugtatni magát.
Harry Siriusra pillantott, és megrázta a fejét. – Abbahagynátok? Egyértelmű, hogy ami történt, az a mi felelősségünk. Egy házvezető tanár nem vigyázhat egyesével minden diákra.
– És mi a helyzet egy apával? – Black hangja hidegen csengett. – Nem csak Albus bízott meg benned túlságosan is, Piton. Lily a legnagyobb kincset bízta rád, és te csődöt mondtál.
– Sirius… – Harry a fejét fogta. – Ez nevetséges!
– Szeretnéd tudni, hogy hogyan játszották ki a Roxfort összes védelmi varázslatát? – kérdezte Perselus hidegen. – Valóban kíváncsi vagy rá, hogy ki segítette őket?
– Elepedek a vágytól, hogy végre megoszd velem!
– Perselus, ne! – szólt közbe Harry idegesen. De a nevelőapja nem vette le a tekintetét Ginny lángoló arcáról.
– Miss Weasley, ürítse ki a köpenye zsebeit, legyen szíves.
Ginny felsóhajtott. Felvette a köpenyét az ágy mellől, és remegő kézzel szedte ki belőle a tárgyakat: néhány édességet a Mézesfelásból, némi aprópénzt, és végül egy gyűrött, régi pergament. Sirius dermedten meredt a papírra, Lily hitetlenkedve nyögött fel, Violet érdeklődve forgatta meg, Ron pedig közelebb lépett, hogy végre megértse, mire fel ez az egész felhajtás. Csakhogy így se lett okosabb, mert továbbra is csak egy üres pergament látott a takarón, ahová Violet visszatette.
– Mi ez? – kérdezte végül Black. Perselus felvonta a szemöldökét.
– Nem tudod? – Black keze elindult a pergamen felé, de félúton megdermedt a mozdulat. Perselus Ginnyhez fordult. – Kisasszony, volna szíves működésbe hozni?
– Én… nem…
– Ne súlyosbítsa a helyzetet hazugságokkal, Miss Weasley – vágott közbe Perselus. – És ne kényszerítsen arra, hogy magam tegyem meg.
– Esküszöm, hogy rosszban sántikálok… – Ginny arca vörös volt, ahogy a pálcájával a papírra koppintott. Ron ámulva figyelte, ahogy a lány pálcájából kiindulva egy térkép szövevényes képe tűnik fel a pergamenen. Még közelebb ment, hogy Violettel együtt fölé hajoljon.
– Mi a fene ez? – kérdezte csodálkozva.
– Ez a Roxfort térképe? – Violet hangja végtelenül lelkesnek tűnt. Black elmarta tőlük a pergament.
– Azt hittem, már rég tönkrement! Azt mondtátok, Frics elvette! – fordult Lilyhez.
– Úgy is volt – felelt az asszony rekedten.
– Fred és George találta meg még évekkel ezelőtt, és ők adták nekem, amikor végeztek a Roxfortban – vallotta be Ginny.
– Neked adták? – Ron sértődötten kiáltott fel. – Mégis miért éppen neked? Nekem kellett volna adniuk, elvégre én idősebb vagyok, és ráadásul fiú!
– Biztos vagyok benne, hogy a történtek után ezt senki se bánná – mondta Perselus hidegen.
– Azt hittem, Frics már régen elégette, vagy ilyesmi… Soha nem hittem volna, hogy egyszer még viszontlátom – suttogta Sirius maga elé, és úgy bámulta a térképet, mintha visszakapott volna egy darabot a fiatalkorából.
– Remélem, élvezed a nosztalgiázást, Black – vetette oda Perselus. – Végtelenül ostoba dolog volt elkészíteni ezt a térképet, és hagyni, hogy a világban kallódjon. Ha nem vagytok a barátaiddal olyan megátalkodott szabályszegők, Harryék elkerülhetik ezt a támadást…
– Nem tudhattam, hogy hozzájuk kerül majd!
– És ha lett volna rá befolyásod, talán nem adod oda Harrynek, mint James több csecse-becséit? Például a láthatatlanná tévő köpenyt?
– Neked van egy láthatatlanná tévő köpenyed? – szólt közbe Ron ámulattal vegyes irigységgel a hangjában.
– Csak volt – vetett Harry egy rosszkedvű pillantást Perselus felé.
– Sajnálom, Harry, mint házvezető tanár és mint apa is ezt kellett tennem. Egy keresztapa talán lehet meggondolatlan ajándékozó, de nekem felelősségteljes döntést kellett hoznom. És pontosan tudom, hogy egy ilyen köpeny mekkora csábítás, hogy megszegd a szabályokat.
Black megcsóválta a fejét. – Ez akkor se csökkenti a felelősségedet, Piton. Ha egy kicsit is figyelnél Harryre…
– Sirius, ebből elegem van! – Harry felpattant az ágyról. Kavargott benne Voldemort haragja és a saját keserűsége. – Felnőtt vagyok, ne kezelj úgy, mint egy öt éves gyereket! Én vagyok felelős a tetteimért! És én vállalom is érte a felelősséget.
– És én is – szólt közbe Ginny csendesen. Perselus végigmérte őket, és bólintott.
– Értékelem, hogy felnőtt módjára viselkedtek. Ugyanakkor nem tekinthetek el a büntetésektől. Ha az iskolában leszünk, akkor természetesen szót ejtek a pontokról is – pillantott Ron felé –, de ez nem elegendő. – Harry kedvetlenül sóhajtott fel.
– Perselus – súgta Lily halkan. – Kérlek… – De a férfi megrázta a fejét.
– Harry, meggondolatlan voltál, és nem figyeltél arra sem, amit kértem. A következő három héten minden szerdán és pénteken este várlak büntetőmunkára. – Harry lehunyta a szemét, és beletörődően bólintott. Perselus pillantása átsiklott Ginnyre. – Miss Weasley, az ön helyzete más. Azonnal át kellett volna adnia a térképet a házvezető tanárának. Azt hiszem, jogosan feltételezem, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy ennek köszönhetően megsértette a házirendet. – Ginny beharapta az ajkát, és bizonytalanul rázta meg a fejét. Perselus bólintott. – Várom büntetőmunkára minden péntek este a tanév hátralévő idejére.
– De hát az rengeteg! – szisszent fel Ron.
– Mr Weasley, szeretne csatlakozni néhány alkalommal a húgához? Mert ha nem, akkor tartózkodjon a kritizálásomtól. – Ron nyelt egyet, és látszott, hogy komoly akaraterőre van szüksége, hogy visszanyelje a replikát. Ginny felpillantott Perselusra.
– Értettem, uram.
Perselus elismerően mérte végig a lányt. Nehezen képzelte volna el, hogy létezik olyan kamasz, aki nem tiltakozik egy ilyen büntetés ellen. Várt még egy másodpercet, de miután Ron képes volt legyűrni a vágyat, hogy valami nagyon csúnyát vágjon a fejéhez, és egyértelművé vált, hogy Black és Lily is kiegyezett Harry büntetésének mennyiségével, sarkon fordult, és otthagyta a társaságot. Friss levegőre vágyott, és főként arra, hogy megszabaduljon a folyamatos utálattól, amely Ronból és Blackből áradt. Hosszúra nyújtott léptekkel ment vissza a Lilyvel közös szobájukig. Már kinyitotta az ajtót, amikor meghallotta a sietős lépteket a nyomában.
– Perselus, ez rengeteg büntetés – mondta Harry, amikor beléptek a szobába. Perselus egy pálcaintéssel kinyitotta az ablakot, és beengedte a koraesti, friss levegőt.
– Úgy láttam, Miss Weasleynek nincs kifogása ellene.
– De van, csak azt gondolja, hogy az egész az ő hibája! Nem tudod, milyen rosszul érzi így is magát!
Perselus végigmérte a fiút. – Nem szokásom megváltoztatni a kiszabott büntetéseket.
Harry grimaszolt. – Dühből hoztál döntést. Most fáradt vagy és rosszkedvű. Így nem lehet igazságosan büntetni!
– A legtöbb büntetés kevéssé igazságos – morogta Perselus. Végigmérte Harryt. – Attól félsz, hogy túlságosan lecsökken az együtt töltött idő?
– Segít, ha vele vagyok – mondta Harry halkan. – Könnyebb úgy kizárni Voldemort érzéseit.
– Érdekes… A legközelebbi pénteken kísérletezünk ezzel – mondta a férfi elgondolkozva. – A te büntetőmunkád természetesen edzés lesz. Miss Weasley helyzetét pedig majd meglátjuk.
Harry bólintott. – Köszönöm.
– És Harry – a fiú várakozó pillantással fordult vissza –, az a harc a halálfalók ellen, hihetetlen teljesítmény volt. Ha képes vagy így kihasználni az elmétek közötti kapcsolatot, akkor tényleg a javunkra fordíthatjuk majd.
Harry bizonytalanul elmosolyodott. – Igyekszem – felelt halkan, majd sarkon fordult, és otthagyta Perselust.

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!