Harry megállapította magában, hogy lassan kinevezhetné második otthonává a Roxfort könyvtárát, és Madam Cvikker felé pislogva azon morfondírozott, hogy milyen pót-anya lenne a könyvtáras boszorkány – arra jutott, hogy túl pedáns. Ásított egyet, és unottan lapozott tovább a poros kötetben, amely ősrégi sötét varázslatok hárításáról szólt. Mellette Draco a hetedéves sötét varázslatok kivédése tankönyvet jegyzetelte ki éppen – Harry ragaszkodott hozzá, hogy a fiú foglalkozzon elmélettel is, Draco hiába győzködte, hogy ő csak varázslatokat akar látni.
Az első közös különórájuk során Harry meg is értette, hogy Dracónak miért fontos annyira, hogy varázslás közben megfigyelhesse őt. Megértette, de továbbra sem tudta felfogni, hogy valaki képes legyen mindennemű elméleti tudás vagy gyakorlás nélkül létrehozni bűbájokat vagy átkokat. Az első órára ismét egy használaton kívüli terembe mentek, és Draco elvégzett néhány – állítása szerint saját gyártású – bűbájt, amely megakadályozta, hogy kileshessék vagy megzavarhassák őket.
– Remélem, készültél valamivel az okklumencia-gyakorlásra, és nem feledkeztél meg az egyezségünkről – jegyezte meg Harry, miközben felült az egyik padra.
– Én soha, egyetlen egyezségről sem feledkezem meg – jelentette ki Draco. – De sajnos nem tudok neked olyasmit mutatni, amitől hirtelen tökéletes okklumentor leszel.
– Vajon miért nem lep meg a dolog? – morogta Harry. – Feláldoztam a szabadidőmet a különórádért, úgyhogy ajánlom, hogy legyen értelme!
– Igyekszem – mosolyodott el Draco. – Akkor varázsolsz egy patrónust?
Harry felsóhajtott. Szüksége volt néhány percre, hogy felkészüljön a patrónusidézéshez. A feje ugyan kivételesen alig fájt, de a Voldemortot napok óta jellemző idegesség most is hatott rá. A sötét varázsló természetesen tudott róla, hogy ellopták egy újabb horcruxát, és nagyon is dühítette a tény, hogy a tolvajnak valahogy sikerült elmenekülni előle. Márpedig Voldemort sötét gondolatai lassan, de biztosan mérgezték Harry hangulatát is, és ingerlékenyebbé, kedvetlenebbé tették fiút.
A szép emlékeket tehát tudatosan kellett előhívnia, és nem kevés koncentrációt igényelt, hogy ráhangolódjon a Patrónus-bűbájra. Draco feszülten állt mellette, és úgy figyelte, mintha látna rajta valamilyen változást. Valójában nagyon is érzékelt változást, mégpedig olyasmit, amihez egyáltalán nem volt szokva: Harry mágiája lassan átalakult, ahogy a varázslatra készülődött. Az az idegen, félelmetes erő, ami újabban teljesen a fiúhoz kapcsolódott, visszahúzódott, és a Harry körül koncentrálódó mágia ezután határozottan gyengébbnek tűnt, ámde sokkal harrysebbnek is. Draco most inkább ráismert benne arra a fiúra, akivel évek óta háztársak voltak, akit nap mint nap látott és érzékelt.
Amikor Harry pálcájából előbukkant az ezüstös szarvas, Draco már nem a fiúra koncentrált, hanem csakis arra, ahogyan a varázslattal alakította a körülöttük folyamatosan mozgó, a szobát a levegőhöz hasonlóan betöltő mágiát. Harry bűbája elemi erővel robbant ki a pálcából, és Draco meredten figyelte minden rezdülését, azt, ahogy a pozitív emlékekből szőtt, mindennél ismerősebb mágia fényesen csillogó erőtérré áll össze, szinte önálló, tudatos lényként jár-kel a teremben. A patrónus tulajdonképpen a fizikai megvalósulása volt annak a mágiának, amit Draco mindig is érzékelt a létrehozója körül, csak éppen ezúttal olyan erős, hogy bárki számára felfogható volt. A szarvas lassan foszlott szét, de Draco még másodperceken keresztül érezte maga körül az erejét.
– Még egyszer! – utasította halkan Harryt, oda se figyelve arra, hogy mennyire parancsoló a stílusa. Harry elbizonytalanodott egy pillanatra, hogy engedelmeskedjen-e, de végül intett a pálcájával, és újra előhívta patrónusát. Draco minden porcikája megfeszült, annyira koncentrált arra, hogy a mágia változásának minden pillanatát felfogja és megjegyezze. A szarvas ezúttal hosszú perceken keresztül ott ragyogott mellettük – úgy tűnt, Harrynek jólesik belefeledkezni kicsit a pozitív emlékekbe –, és végül szinte kelletlen lassúsággal foszlott szét. Draco bólintott.
– Mondjak valamit a létrehozásáról? – kérdezte Harry.
– Nem. – Draco a fejét rázta. Lehunyta a szemét, és arra koncentrált, hogy fogást találjon a körülöttük keringő mágián, és anélkül varázsoljon, hogy Harry erejét felhasználná. Túl nagy volt a csábítás, hogy a most Harry körül örvénylő, tisztán harrys mágiából lopjon. De végül csak a saját erejét használta fel. – Expecto patronum!
A pálcájából előtörő róka csillogó, zöldes fényben játszott, nem olyan ezüstösben, mint Harry patrónusa. Draco érzékelte, hogy ez a patrónus nem pozitív erőből született: az állatot, amely ezek szerint a legjobban jellemezte őt, Draco akaratereje hozta létre a mágiából. Szaglászva iramodott körbe a teremben, s Draco azon gondolkozott, miközben figyelte, hogy vajon mennyire lenne kitartó egy dementorral szemben. Harry patrónusához hasonlóan ez is egy pozitív erőtér volt, de nem Draco emlékeiből szőtték, hanem az akarat hozta létre a körülöttük lévő mágiából. Így tehát elméletileg sem Draco ijedtsége, sem a fájdalma nem tüntette volna el, csakis az, ha akarattal engedi el – vagy ha nincs elég világos mágia körülöttük, amiből táplálkozhatna.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Harry döbbenten, amikor a róka szétfoszlott.
– Az én patrónusom.
– A patrónusok ezüst színűek – tiltakozott Harry. Draco vállat vont.
– Úgy tudom, a dementorok nem látnak színeket…
– Ha ők nem is, a tanárok attól még igen! Meglepne, ha Dawlish ezt értékelné! Mégis mit csináltál?
Draco végigmérte a fiút, eltöprengett azon, hogy mit és mennyit válaszoljon. – Megfigyeltem, hogy te hogyan alakítod a mágiát varázslás közben, és én is ugyanazt csináltam.
– Vagyis nem szép emlékekből hoztad létre a patrónust, hanem… – Harry bizonytalanul hallgatott el.
– Akaraterőből – felelt Draco. Harry a fejét rázta.
– De hát ez lehetetlen.
– A legtöbb varázstudónak tényleg az. Remélem, most már érted, hogy miért nem szeretném mindezt a szakkörön mutogatni, ahol bárki láthatja.
– Nem értem – mondta Harry, de Draco sejtette, hogy nem azt, hogy miért nem akar a szakkörön részt venni. Harry folytatta: – Hogyan tudod alakítani a mágiát?
– Nehéz lenne megmagyarázni, mert eléggé ösztönös az egész. Igaz, a Prof az elmúlt hónapokban sokat gyakoroltatott, hogy tudatosabb legyen. Ezért is tudtam így varázsolni most. Az alapja az, hogy érzékelem a mágiát, érzékelem azt, hogy hogyan hat a körülöttünk lévő mágiára az, ha te varázsolsz, és ezt le tudom a magam módján másolni.
Harry beharapta az ajkát. – Nem nagyon hallottam még ilyesmiről.
– Elég ritka tulajdonság – bólintott Draco kevés szerénységgel. Harry méregette néhány másodpercig.
– Tanulható? – érdeklődött. Draco a fejét rázta.
– Kötve hiszem. Különben te is minden egyes varázslattal felhasználod a saját személyes mágiádat, és a körülöttünk lévőt is. Nekem csak… kicsit könnyebb az akaratomhoz hajlítani a minket körülvevő mágiát, mert tudom, hogy hova nyúljak. Nem vehetnéd fel azt a pergament onnan – intett az egyik sarokba, ahová valaki galacsinná gyűrt pergamendarabot dobott –, ha nem látnád. De persze keresgélhetsz vaktában, vagy ha tudod azt az egy varázsszót, ami a kezedbe röpteti, akkor azonnal nálad teremne. Hát ez a különbség.
Harry a homlokát ráncolta. – Jellemző. – Észrevette Draco kérdő pillantását, és folytatta: – Gyakorlatilag a körülöttem lévő varázslók közül minden másodikra elmondhatjuk, hogy nagyobb az ereje, mint nekem, vagy legalábbis kitűnik valamiben, én meg nem. Mégis tőlem várja mindenki, hogy megmentsem a világotokat.
– Látom, szeretsz túlozni – vigyorgott Draco. – Vagy pedig egészséges mardekáros észjárással semmibe veszed a Roxfort diákjainak és tanári karának kilencvenöt százalékát.
– Így is elegen vagytok, hogy nélkülem váltsátok meg a világot – morogta Harry. Kezdett visszatérni a rosszkedve, és mellé még a szokásos, lüktető fejfájás is csatlakozott. Draco érzékelte, ahogy a mágiája lassan újra változik, erősebb és negatívabb lesz.
– Persze, folytathatnák nélküled az egészet. De te akkor se fogsz megszabadulni ettől – intett Harry homlokán a sebhely felé. Harry grimaszolva dörzsölte meg a fejét. Draco pillantása alapján kétségtelen volt, hogy észrevette, hogy a fájdalom megint percről percre erősebb lett.
– Honnan tudod? – kérdezte tehát anélkül, hogy megmagyarázta volna, mire gondol.
– Azon kívül, hogy az egyébként végtelenül kifinomult, illem-kódexekbe illő modorod enyhén megváltozik a fájdalom hatására?
Harry az égre emelte a szemét. – Menj a fenébe, Draco!
– Látod? Éppen erre merészeltem célozni… – Draco gúnyosan mosolyodott el. Harry felsóhajtott, és ellenállt a vágynak, hogy dühösen visszavágjon. Mély lélegzetet vett, és inkább arra fordította a figyelmét, hogy kiszorítsa a fejéből Voldemort dühét és a vele járó fájdalmat. Draco felvillanyozódott. Szinte látta, ahogy átalakul a fiú mágiája. – Most mire gondoltál? – kérdezte.
– Semmire. Elalvás előtt is így ürítem ki az elmémet – felelt Harry. A fejfájása azonnal valamivel erősebb lett: nehéznek tűnt egyszerre beszélgetni, és ellazítani az elméjét.
– És működik – állapította meg Draco érzelemmentes hangon. Harry bólintott. – Azt kérdezted, hogy honnan tudom, hogy fáj-e a fejed. – Draco szándékosan folytatta a beszélgetést, hogy próbára tegye Harry erejét.
– Gondolom, a karoddal van összefüggésben – jegyezte meg Harry. Igyekezett a témára fókuszálni a figyelmét, hogy megfeledkezzen Voldemort haragjáról.
– Nem egészen. Inkább a te varázserődről van szó. Ahányszor eluralkodik rajtad a fájdalom és a rosszkedv, megváltozik a körülötted lévő mágia.
– Megváltozik? – Harry értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Idegen lesz, ismeretlen. Máskor pedig, ha nyugodt vagy, vagy most, amikor sikeresen lecsillapítottad az elmédet, akkor nagyon is a sajátod.
Harry elsápadt. – Beszéltél erről Perselusszal?
Draco a fejét rázta. – Nem igazán rémlik…
– Beszélnem kell vele! – Harry egy gyors varázslattal kinyitotta az ajtót, és szinte rohanva sietett el a pince felé. Draco keresztbe fonta a karját.
– Beszélned. Nyilván én nem is akarok beszámolni a Profnak a tapasztalataimról… – morogta, de csak azért se rohant le Harry után. Még csak az kellett volna, hogy egy Malfoy a fél iskola szeme láttára szaladgálni kezdjen.
Harry úgy rohant, mintha az élete múlt volna rajta. Amikor vasárnap délután leült Perselusszal és az igazgatóval beszélgetni, kapott válaszokat, mégis úgy érezte, hogy Draco észrevétele mindent megváltoztat. Perselus és Dumbledore megegyezett abban, hogy a párszaszó miatt volt képes egyedül Harry bejutni a hordóba. Voldemort védővarázslatait pedig az ő magyarázatuk szerint Harry azért tudta érzékelni, mert valaha, a sötét varázsló elméjén keresztül járt már a rejtekhelyen. Harry nem részletezte a horcrux megkeresésének procedúráját, de úgy tűnt, a két tanár véleménye megegyezik abban, hogy ezt a sikert is a korábbi emléknek köszönhette. Akkor Harry elfogadta a magyarázatukat, most viszont úgy verte Perselus irodájának ajtaját, mint egy őrült. Pedig csupán néhány másodperc telt el, s a férfi már ajtót is nyitott, olyan ábrázattal, ami elől még a legtalpraesettebb mardekárosok is meghátráltak volna.
– Nem vagyok süket, Mr Potter – mondta kimérten. – Az ember normális körülmények között a rövid kopogtatás után várakozik, és csak akkor csap ismét zajt, ha megbizonyosodott róla, hogy nem számíthat válaszra.
– Azonnal beszélnünk kell! – vágta rá Harry.
– Az mindjárt más! Fel sem merült bennem, hogy azért vered ököllel az ajtómat, mert mondanivalód van. De ha így áll a helyzet, akkor nincs is miért szemrehányást tennem. – Perselus félreállt az ajtóból. – Gyere!
Harry végigmérte nevelőapját, miközben belépett a helyiségbe. Perselus feszültnek tűnt, talán amiatt a fájdalom miatt, amit halványan Harry is érzékelt a fejében, csak éppen most sokkal jobban lekötötte mindaz, amit megtudott. A férfi átment a szobából nyíló laborba, ahol éppen háromféle főzet is rotyogott egy-egy üstben.
– Ne menj a közelükbe – figyelmeztette Harryt. – Túlságosan zaklatott vagy ahhoz, hogy ennyire kényes és gyilkos erejű mérgekkel machinálj.
– Perselus, órát tartottam Dracónak – jelentette be Harry. A férfi felvonta a szemöldökét.
– Remélem, legalábbis kiválóan teljesített, különben nem értem, miért rohantál hozzám…
– Draco remekül varázsol, de ez lényegtelen – legyintett Harry. – Arról beszélgettünk, hogy érzékeli a mágiát. – Perselus bólintott. – Az enyémet is. És elég furcsának tartja.
Úgy tűnt, a férfit végre kezdi érdekelni a beszélgetés. Egy intéssel elővarázsolt maguknak két széket, és most már közbeszólás nélkül hallgatta a fiú beszámolóját a horcrux-keresésről, és Draco szavairól. Harry csupán akkor szakította félbe az elbeszélést, amikor valaki óvatosan kopogott az ajtón. Perselus egy intéssel módosította a bűbájokat, és Draco egy pillanattal később belépett a helyiségbe. A férfi egyetlen pillantást vetett rá, de ez elég volt, hogy Draco csendben meghúzódjon a fal mellett. Végül, amikor Harry már a végére ért a történetnek, Perselus még ekkor is elgondolkozva hallgatott hosszú perceken keresztül.
– Miért nem mondtad előbb? – kérdezte. A hangja halk volt, mégis volt benne valami fenyegető.
– Én… nem gondoltam, hogy ennyire lényeges – felelt zavartan Draco. Perselus pillantása Harryre siklott.
– Ez más nézőpontba helyezi a dolgokat. – Sóhajtva állt fel. – Sohasem értettem, hogy hogyan lehetsz párszaszájú. Potter ősei között nyoma sincs Mardekár vérvonalának, és az Evans felmenőkről se tudok semmi ilyet. Márpedig a párszaszó ritka tulajdonság, könnyen követhető az öröklődése. Albus ezzel is bizonyítva látta, hogy különleges vagy. De talán nem úgy, ahogy ő képzelte – fejezte be a férfi sötéten. Harry nyelt egyet. Perselus Dracóra pillantott. – Hagyj magunkra minket.
Draco szeme elkerekedett. – Talán még tudok olyan információval szolgálni, ami segíthet! – tiltakozott. Perselus bólintott.
– Talán, de nem csak nekem szolgálhatsz információkkal. – Draco értetlen pillantását látva folytatta. – A nemtudás néha erény. Sőt, akár életmentő is lehet.
Draco arcán egy pillanat alatt érzelemmentes maszk terült el. Harry sejtette, hogy lezárta az elméjét, de valójában nem látta sok értelmét: a fiú már ezzel is éppen eléggé bizonyította, hogy megbántódott. Perselus úgy tett, mint aki észre se veszi az okklumenciát. Egy intéssel kinyitotta a fiúnak az ajtót, és kitessékelte. A Draco mögött bezáródó ajtó halkan kattant, és néhány másodpercig csend ereszkedett rájuk. Perselus lassan rótta a köröket a szobában, ahogy gondolkozott, Harry viszont dermedten ült a széken, és kezdett kétségbeesni.
– Valami nagy baj van velem, igaz? – kérdezte halkan.
– Baj? – ismételte Perselus halkan. – Nagyon különleges helyzetben vagy, az tény. És most már csak rajtunk múlik, hogy erényt tudunk-e kovácsolni belőle.
– De hát mi ez az egész?
– Az alapja minden bizonnyal az a támadás, amit egyéves korodban el kellett szenvedned – intett a férfi Harry homloka felé. – Eddig azt hittük Albusszal, hogy azért érezted magad mondhatni otthonosan Tom rejtekhelyén, mert láttad már az emlékeiben. Azért sejtetted, hogy hol milyen varázslatot rejtett el, mert amikor visszament ellenőrizni a horcruxot, és te csatlakoztál az elméjéhez, akkor, akár a másodperc tört része alatt is, de mindezt végiggondolta.
– És most már nem így gondolod? – kérdezte Harry zavartan. Neki éppenséggel továbbra is elképzelhetőnek tűnt ez a magyarázat. Perselus megdörzsölte az orrát.
– A bejáratot védő bűbáj ellenőrizte a varázserőt, ez nyilvánvaló volt mindig is. De eddig azt hittük, hogy csupán a párszaszájúságot kereste. Azt hittük, Tom Denem abban a biztos tudatban, hogy ő az egyetlen élő, nagy tudású varázsló, aki beszél a kígyók nyelven, ezt a védelmet eszelte ki. Most viszont gyanakszom, hogy nem teljesen ez történt. Azt hiszem, hogy a védővarázslat senki mást nem engedhetett be, csakis Tom Denemet.
– De hát… én átjutottam!
– Igen. Úgy tűnik, hogy a bűbáj felismerte benned Tom varázserejét. Ez a kettősség, amiről Draco beszélt, a saját személyes mágiád és Tom mágiája. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ennyire intenzív a kapcsolat az elmétek között, és ennyire érzékenyen reagálsz a hangulatváltásaira.
– De hát azóta párszaszájú vagyok, amióta az eszemet tudom! – tiltakozott Harry.
– Pontosan. Mindig is benned volt Tom erejének egy része, de amíg ő nem tért vissza, és nem találkoztatok személyesen, a te mágiád szinte teljesen elnyomta az övét. Aztán, amikor elmentél a barlangba, ahol mindennél erősebb volt az ő mágikus jelenléte, a benned lévő mágia ismerősként köszöntötte az övét, és előtérbe került annyira, hogy kiderüljön, kapcsolat van az elmétek között is. A katakombában elegendőnek bizonyult a benned lévő erő ahhoz, hogy be tudj menni a rejtekhelyére, és amikor hagytad, hogy az ő emlékei átvegyék a tudatod felett az uralmat, azonnal rá is találtál a horcruxra. Hiszen ő úgy rejtette el, hogy mindig vonzza őt, és mindig rátaláljon.
Harry megborzongott. – Ez úgy hangzik, mintha őrült lennék.
Perselus felsóhajtott. – Tagadhatatlanul nehéz helyzetben vagy. Tudatosan külön kell választanod az ő érzéseit, akaratát a sajátodtól. Nem csak azért, mert igen rosszat tenne a kapcsolataidnak, ha az ő rosszkedve miatt veszekednél másokkal, hanem azért is, hogy te ne őrülj bele az irracionális és váratlanul érkező érzésekbe.
– Mindehhez pedig okklumencia kellene, igaz? – kérdezte Harry rosszkedvűen.
– Mindehhez az kell, hogy uralkodj magadon, és képes legyél kívülről szemlélni az érzéseidet és a gondolataidat. Nem tartom teljesen kizártnak, hogy erre képes legyél, még ha az önuralom nem is az az erény, amelyben jeleskedsz… – tette hozzá egy fanyar mosollyal. – Amíg Tom nem jön rá a köztetek lévő kapcsolatra, addig szándékosan nem fog támadni. De feltehetően ezzel csak némi időt nyerünk. Talán arra elegendőt, hogy megtanuld megkülönböztetni a saját érzéseidet és az övéit.
– Hogy jöhetett létre ez a kapcsolat? Hogy került belém Voldemort varázsereje? – kérdezte Harry. Perselus nem felelt azonnal. Ezzel kapcsolatban voltak elképzelései, csakhogy, mivel a fiú úgy tudta, hogy annak idején az apja önfeláldozása mentette meg, nem mehetett bele éppen előtte ebbe a kérdésbe.
– Jó kérdés, és nem szeretnék most találgatásokba bocsátkozni.
– Nem lehetne egyszerűen csak kiűzni belőlem? – kérdezte halkan Harry. – Vagy nem tudnád úgy elzárni, ahogy visszafogod Neville tudását is?
Perselus megrázta a fejét. – Nem lenne sok értelme. Amikor vészhelyzet volt, Neville akaratereje győzött, és létre tudott hozni egy patrónust. Tom ereje éppen így kitörne, és éppen akkor, amikor igazán erősek az érzései, amikor a legnehezebb kivédeni. Márpedig ha nem tanulod meg azt, hogy hogyan uralkodj rajta, akkor egy ilyen kitörés károsíthatja az elmédet.
Harry elhúzta a száját. Próbált még kicsikarni némi információt azzal kapcsolatban, hogy hogyan küzdjön Voldemort ellen, de végül úgy érezte, hogy nem kapott túl sok segítséget. Mégis igyekezett megfogadni Perselus javaslatát, és ettől fogva folyamatosan elemezni az érzéseit – pedig néha nem kevés erejébe került, hogy elfojtson egy-egy ingerült választ, s helyette azon morfondírozzon, hogy vajon most valóban ő haragszik-e. Mégis úgy tűnt, hogy elég hatékony ez a módszer, mert a Perselusszal folytatott okklumencia órákon is hasznát vette a folyamatosan gyakorolt önuralomnak, s valamivel jobban sikerült védenie nevelőapja elől az emlékeit.
Voldemort érzései azonban nap mint nap, a horcrux megkeresése előtti időknél sokkal gyakrabban árasztották el. Most éppen, miközben a régi könyvet lapozgatta, izgatott kíváncsiság borzongatta meg, olyan, amit akkor érez az ember, ha régóta szeretne valamit látni, s végre megígérik neki, hogy megmutatják. Felsóhajtott. Ha valamiben, abban egészen biztos volt, hogy ezt nem a poros könyv váltotta ki belőle, amit nézegetett. Draco felpillantott rá, de Harry e nélkül a megerősítés nélkül is biztos volt benne, hogy a mágiája megváltozott. Lehunyta a szemét, a pergamen hangjára koncentrált, ahogy finoman sercegett Draco pennája alatt, és igyekezett kiüríteni az elméjét.
Hermione olyan váratlanul huppant le mellé, hogy Harry csaknem összecsapta a kezében lévő könyvet, ahogy meglepetésében ugrott egyet. Bosszús lett, és ezúttal egészen biztos volt benne, hogy ez a saját érzése: nagyon jó volt elmerülni abban a nyugalomban, amellyel az elméje elcsitítása járt, de kizártnak tűnt, hogy ezt fenn tudja tartani beszélgetés közben.
– Merlinre, Hermione, ha még egyszer így rám törsz, ne csodálkozz, ha megátkozlak… – morogta.
– Kérdezni akarok valamit – felelt Hermione bocsánatkérés helyett. – Tudod, nem hagy nyugodni ennek az akaraterőből létrehozott patrónusnak a gondolata.
Harry megdermedt. Draco felnézett a könyvéből, éppen csak úgy, mint aki érdekesnek találja az asztaltársai beszélgetését, de Harry kivételesen érezte, ahogy megfeszül az idegességtől. Nem mert a fiúra nézni.
– Miről beszélsz? – próbált értetlennek tűnni.
– Ginny mesélt ezt-azt…
Harry lehunyta a szemét. – Megkértem, hogy hallgasson – morogta.
– Nem nagyon hitt neked meg Neville-nek, amikor ezzel a mesével magyaráztátok ki Neville váratlan képességeit, és megkérdezett engem.
– És te lebuktattál? – fintorgott Harry.
Hermione a fejét rázta. – Azt mondtam neki, hogy én még nem hallottam ilyenről, de te az aurorparancsnoktól tanultál, szóval biztos tudsz olyasmit is, amit én nem.
– Ezt soha senki se venné be – nevetett fel gúnyosan Harry. – Kevés olyan dolog akad, amiről te még nem hallottál, de olyan, aminek köze van a már leadott tananyaghoz, tényleg nincs.
– Ez kedves – mosolyodott el Hermione, s Harry látta, hogy csakugyan jólesik neki a dicséret –, de nem igaz. Azért bőven van még pótolnivalóm…
– Az egyetemi tananyagból? – kérdezte Harry a fejét csóválva. – Ha biztos vagy benne, hogy blöfföltünk Neville-lel, mit akarsz kérdezni?
– Nem is tudom… Talán mégiscsak van benne valami – mondta Hermione elgondolkozva. Draco megvetően horkantott. Harry nem bírta tovább, rápillantott. A fiú ráérősen lapozott a tankönyvben.
– Nevetséges vagy, Granger – morogta. – Eddig azt hittem, tényleg mindent összeolvastál a mágiáról, de most már kezdek kételkedni abban, hogy valóban szántál némi energiát arra, hogy elsajátítsd a varázsvilág alapvető összefüggéseit.
Hermione csúnyán mérte végig a fiút. – Az alapoknál jóval összetettebb dolgokról beszélünk – mondta sértetten. – És különben se vagyok kíváncsi egy újabb kirohanásra az aranyvérűek mellett, Malfoy.
Draco végre felpillantott. – Nem aranyvérről, hanem józan észről van szó – felelt nyugodtan. Hermione grimaszolt. – A Patrónus-bűbáj pozitív érzelmekre épül. Vannak olyan varázstudók, akik képtelenek arra, hogy megtanulják, mert egyszerűen nincs elég szép emlékük, vagy azok nem olyan erősek, hogy tudjanak rá építeni. Ahhoz, hogy létrehozz egy inkarnálódott patrónust, erős, pozitív töltetű jellemre van szükség. Ezt nem lehet akarni.
– Erről jut eszembe, te hogy állsz a patrónussal? – kérdezte Hermione csípősen. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy kioktatták.
– Sehogy. – Draco ráérősen belemártotta a pennáját a tintába, és leírt még néhány szót a jegyzetei aljára. – Egy éve sincs, hogy elvesztettem a szüleimet. Rengeteg boldog gondolatom van most, elhiheted.
– Sajnálom – morogta a lány. Draco gúnyosan mérte végig.
– Nahát, eddig azt hittem, a griffendélesek nem is tudnak hazudni!
– Téged sajnállak – felelt Hermione nyugodtan. – Már csak azért is, mert bármennyire okosnak képzeled is magad, és bármennyire is azt hiszed, hogy azért, mert varázslócsaládba születtél, mindent tudsz a mágiáról, rengeteg olyan különlegesség van a varázsvilágban, amiről fogalmad sincs. A vér tisztasága még nem nyújtja azt a tudást, amit néhány régi kötet kiolvasása biztosíthat.
– Kápráztass el! – Draco hangjában hideg gúny csengett. Harry azon gondolkozott, hogy melyiküket kellene rendreutasítania. Hermione gúnyosan mosolyodott el.
– Ó nem, nem foglak megkímélni a kutatómunkától. Ha szeretnél meglepődni, nyiss ki egy könyvet!
Egy másodpercig némán meredtek egymás szemébe. Draco összeszorította a fogát. Annyira könnyű volt olvasni a lány gondolataiban, mintha nyitott könyvet toltak volna az orra elé. De annyira ijesztő volt a felismerés, hogy Granger tényleg mennyi mindent tud, hogy azonnal megbánta a dolgot. Érzékelte, hogy Harry aggódik a lányért, és csakugyan legszívesebben megátkozta volna – vagy legalábbis törli néhány emlékét –, de nem tett semmit. Helyette újra a felvette a pennát, és írni kezdett.
– Draco! – Perselus ebben a percben ért oda az asztalukhoz. – Gondolom, örömmel hallod, hogy az igazgató beleegyezett abba, hogy a hétvégén meglátogasd néhány rokonodat.
– De hát én… – Draco automatikusan felpattant, de elkapva Perselus pillantását, azonnal módosította a mondatot: – Azt hittem, semmi szín alatt nem hagyhatom el az iskolát!
– Tekintettel arra, hogy a karácsonyi szünetben nélkülöznöd kellett a családodat, ezúttal kivételt tett. – Perselus hangja érzelemmentes volt, de Harry észrevette a testtartásából és a pillantásából a férfiben vibráló feszültséget. Zavartan nézett Dracóra, aki éppen összepakolta a papírjait.
– Köszönöm a közbenjárását, professzor úr – mondta. Az ő hangja is leginkább érzelemmentesnek tűnt. Harry biztos volt benne, hogy azt még Hermione is érzi, hogy Draco éppenséggel nincs elragadtatva a lehetőségtől, hogy találkozhat néhány rokonával.
– Gyere, megbeszéljük, hogy mikor és hogyan hagyod majd el az iskolát – utasította Perselus, s Draco anélkül hagyta ott őket, hogy köszönt volna. Hermione Harryre pillantott.
– Ez meg mi volt? Tényleg el akart menni a rokonaihoz? Egyáltalán vannak még élő rokonai?
Harry tettetett könnyedséggel vont vállat. – Azt tervezte, hogy velük tölti a karácsonyi szünetet, az biztos. De aztán beteg lett.
– Furcsa. Malfoyban kétségtelenül van valami furcsa – állapította meg Hermione.
– Talán az, hogy a nyáron elárvult? – kérdezte Harry. A lány elgondolkozva hallgatott egy pillanatig.
– Hát igen, ez igaz… – Hermione végigmérte Harry könyvét. – Mit tanultatok?
– Sötét varázslatok kivédését, mint mindenkivel. Lassan én végzem Dawlish munkáját…
– Patrónusokról jut eszembe, Ginny szeretett volna beszélni veled – mondta Hermione, miközben előhalászott a táskájából egy tankönyvet, és néhány tekercs pergament.
– Hol van?
– Edzésük volt, de most már lassan végeznek. – Harry bólintott, és összepakolta a papírjait. – Szólsz Ronnak, hogy itt várom?
– Nem szívesen – morogta Harry, aztán elkapta Hermione elégedetlen pillantását, és sóhajtva bólintott. – Oké, szólok neki.
Kettős érzésekkel ment fel Griffendél klubhelyiségének bejáratához. Dühös volt, amiért Ginny tovább faggatózott Neville patrónusáról, másrészt viszont szerette volna látni a lányt, és kihasználni a helyzetet, hogy Perselus most egy időre biztosan békén hagyja őket, mert inkább Dracóval foglalkozik. Persze, amikor megkérdezte a griffendélesek ajtaját védő portrét, hogy visszajöttek-e már a kviddicsezők, csak egy szúrós pillantást kapott válaszul.
– Azt hiszed, az orrodra kötöm? – kérdezte a Kövér Dáma ellenségesen. Harry magában elkönyvelte, hogy a griffendéleseknek van honnan tanulniuk a rosszindulatot.
– Lényegesen megkönnyítené a helyzetemet, ha tudnám, hogy van-e értelme itt várnom – válaszolt végül hidegen. A portréalak végigmérte, és pillantása látványosan hosszan időzött el mardekáros jelvényén.
– Van értelme várnod – vetette végül oda foghegyről, és visszafordult barátnőjéhez, akivel kártyapartit játszottak éppen.
Harry tehát a falnak vetette a hátát, és ismét várt. A feje újra sajogni kezdett, és dühvel vegyes csalódottság járta át egy pillanatra. A fejfájása egy pillanat alatt erősödött fel, ahogy Voldemort elégedetlensége és haragja átcsapott minden korláton, és megtorlást követelt. Harry lehunyta a szemét, és megpróbált Voldemort helyett a két portréalak halk beszélgetésének sistergő hangjaira figyelni, és lecsillapítani saját szívverését. Nem akart kínzást látni.
– Mi az, Potter, elaludtál a folyosón? – Ron és néhány csapattársa, vállukon seprűvel odaért a portréhoz. – Hallottam, hogy sok dolgod van mostanában, de nem hittem volna, hogy ez azzal jár, hogy a mi klubhelyiségünknél húzod a lóbőrt…
Harry kinyitotta a szemét, és végigmérte a három fiút. – Azért jöttem, hogy megrontsam a húgodat. Ő merre van? – Ron elsápadt, Harry pedig elégedetten vigyorodott el. Hihetetlennek tűnt, hogy ez még mindig hat.
– Ha meghallom, hogy tényleg hozzáértél… – kezdte a fiú, de Harry hidegen vágott közbe.
– Akkor se lesz semmi beleszólásod. Szokd meg, hogy a húgod felnőtt, és nyugodtabbak lesznek az elkövetkezendő éveid…
– Mi történt? – Ginny hangja csendült fel a folyosó végéről. Harry önkéntelenül is fellélegzett. Ginny jelenléte sokszor csökkentette a fejfájását, és oldotta kicsit a benne lévő feszültséget. Ron villámgyorsan a zsebébe süllyesztette a pálcáját, és mindhárom fiú hátrébb lépett valamivel Harry közeléből.
– A bátyád védi az erényedet – tájékoztatta Harry a lányt vigyorogva. Ginny elfintorodott.
– Leszállnál rólam? – vetette oda Ronnak. A fiú kezébe nyomta a seprűjét. – Ezt vidd be, kérlek. Nekem randim van.
– Ginny, nem vagyok benne biztos, hogy…
– Nem érdekel a véleményed! – fojtotta bele a lány a szót. – Megmondtam, hogy ebbe ne szólj bele. – Ginny megragadta Harry kezét. – Gyere, tűnjünk el innen.
– Jut eszembe, Weasley – szólt vissza Harry, miközben Ginny húzta magával a folyosó vége felé –, Hermione vár téged a könyvtárban. Miután én magára hagytam, veled szeretne vigasztalódni kicsit…
– Ezzel ne viccelődj – szorította meg Ginny a kezét. – Ron néha félelmetes féltékenységi jelenteket tud rendezni.
– Csoda, hogy Hermione elviseli – morogta Harry. – Amúgy hová megyünk? – tette hozzá, amikor átsiettek néhány rejtett folyosón.
– Valahová, ahol kettesben lehetünk – felelt a lány sietve. – Kivételesen azt szeretném, ha úgy tudnánk beszélgetni, hogy se a nevelőapád, se a bátyám nem zavar meg minket.
– Kitűnő ötlet – bólintott Harry. – Bár Perselus most biztosan mással van elfoglalva.
Ginny megállt, és szembefordult vele. – Elviszlek egy különleges helyre, ami az én titkom. Szeretnéd? – Harry bólintott, a lány pedig gyors csókot lehelt a szájára, és sietve továbbindult.
Rövidesen Harry ráismert a harmadik emeleti folyosóra, ahol Ginny megállt a félszemű banya szobra előtt. Körülnézett, majd rákoppintott a szobor púpjára.
– Dissendium – suttogta. Harry szája tátva maradt a meglepetéstől, amikor a banya púpja kettévált. Ginny besurrant, és még azelőtt, hogy alaposabban átgondolhatta volna, Harry követte. Jó ideig lefelé csúsztak egy kőcsúszdán, s mire Harry földet ért, Ginny már apró lángot bűvölt a pálcája végére. Harry is elsuttogott egy Lumost, és körülnézett a szűk folyosón.
– Hol vagyunk? – kérdezte akaratlanul is suttogva. A hely emlékeztetett némileg a Párizs alatti katakombákra, és ez kellemetlen érzésekkel töltötte el Harryt. Ginny rámosolygott.
– A Roxfortból kivezető titkos folyosók egyikén.
– Ki az iskolából? – ismételte Harry értetlenül. Ginny bólintott, és közben szaporán el is indult.
– Roxmortsba vezet a legtöbb. Csak Merlin tudhatja, hogy mire gondoltak az alapítók, amikor létrehozták őket. Talán háborúra készülődtek. De az biztos, hogy a Roxfortnak jó sok titkos kijárata van.
– És te honnan tudsz róluk? – csodálkozott Harry.
– Ó, sokkal több dolgot tudok, mint gondolnád. Ennek köszönhetően – húzott elő egy ősöregnek tűnő pergament a zsebéből. Harry felvonta a szemöldökét. Látta már ezt a papírt Ginnynél, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mert a lány is úgy kezelte, mintha csak véletlenül került volna elő. Most azonban ráfogta pálcáját a pergamenre. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok.
– Elég furcsa varázsige – jegyezte meg Harry. Ginny vigyorgott.
– Hát még, ha megnézed a térképet! Fredéktől kaptam, miután ők elballagtak. Hihetetlen! Persze a Tekergők már csak ilyen furcsák…
– Tekergők? – Harry megtorpant. Nagyon is jól ismerte ezt a nevet. Sirius ezer történettel traktálta kicsi kora óta. Ginny visszafordult, és végre kezébe nyomta a pergament, amelyen cirkalmas, zöld betűk hirdették, hogy „A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára büszkén prezentálja Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas urak művét”. – A Tekergők Térképe – suttogta Harry.
– Ez a Roxfort térképe – tájékoztatta Ginny, de Harrynek erre semmi szüksége nem volt. Valószínűleg maguk az ikrek sem tudtak annyi regét mondani erről a térképről, mint amennyit ő hallott életében. Újra végigmérte a neveket a lap tetején, s a szíve valamivel hevesebben vert. – Ismered a történetét? – kérdezte halkan.
– Fred és George még elsős korukban találták Frics irodájában – vonta meg a vállát Ginny. – Valami trágyagránát szerepelt a történetben, meg egy fiók, amin az a felirat állt, hogy „különösen veszélyes elkobzott tárgyak”. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen jelzés olyan volt, mintha vörös posztót lengettek volna meg az orruk előtt. Persze, hogy elcsenték, aztán idővel arra is rájöttek, hogy hogyan kell elővarázsolni belőle a térképet.
– Nem erre gondoltam – rázta a fejét Harry –, hanem a keletkezésére.
Ginny értetlenül rázta meg a fejét. – Fogalmam sincs, hogy került Fricshez, kitől vette el, vagy egyáltalán, miért készítették.
– Csínyekhez. Azt hiszem, a készítői el lennének ragadtatva, ha megtudnák, hogy Fredék használták a térképet. Az egyikük legalábbis…
– Talán ismered őket?
– Hát persze! – vágta rá Harry. – Vagyis… Kettőt közülük ismerek, a többiekről meg hallottam eleget. Ők apám barátai. – Harry rámutatott egy-egy becenévre a térképen, miközben mondta a neveket. – Remus, Sirius, Pettigrew és az apám.
Ginny olyan meglepetten meredt a pergamenre, mintha most látná először a Tekergők Térképét. Harry óvatosan átvette tőle a pergament, és nézegetni kezdte. Perselus és Draco a férfi irodájában volt. Úgy tűnt, nem párbajoznak, hanem csak egy asztal mellett ültek – tehát okklumenciát gyakorolnak, állapította meg Harry. Ron és Hermione még mindig a könyvtárban volt, talán együtt tanultak valamit. Harry hamarosan megtalálta saját magukat is: egy hosszú folyosón voltak, amely kifelé vezetett a kastélyból, és Roxmortsban, a Mézesfalásban ért véget.
– Hihetetlen, hogy még mindig tökéletesen működik – jegyezte meg Harry. – Sirius nagyon sajnálta, hogy nem hagyományozhatta rám, így aztán mindig azzal vigasztalta magát, hogy már biztosan elkopott a varázsereje, és nem is működne. Persze, ha odaadta volna, lefogadom, hogy Perselus ezt is elveszi már másnap…
– Hogy került Fricshez? – kérdezte Ginny kíváncsian, miközben visszavette a térképet, és elindultak tovább a folyosón.
– Hetedévben kobozta el az apámtól. A térkép ötödévben volt a Tekergők legfontosabb kincse. Negyedikben kezdték, és valamikor az ötödik év karácsonyára készültek el vele. Akkoriban mindent együtt csináltak, és kerülőutak megkereséséhez, csínyek véghezviteléhez kiváló eszköznek bizonyult. Aztán, ahogy idősebbek lettek, szétváltak az útjaik. Hetedikben, év vége felé volt, hogy apám és anyám kiszökött Roxmortsba a térképpel. Persze, bőven takarodó után értek haza, és hiába próbáltak óvatosak lenni, Frics valahogy elkapta őket. Sirius sosem tartotta kérdésesnek, hogy ki riadóztatta Fricset, de nem mertem megkérdezni Perselustól, hogy tényleg árulkodott-e…
– Kinézem belőle – csúszott ki Ginny száján. Aztán riadtan pislogott a fiúra. Amióta együtt jártak, igyekezett elkerülni azt, hogy nyíltan szidja a nevelőapját. De Harry csak mosolygott.
– Én is. De így legalább az ikreknek sikerült megszerezniük, úgyhogy örülök neki. – Ginny bólintott, Harry pedig folytatta. – Mindenesetre Frics lerángatta magával anyáékat az irodájába, és kipakoltatta a zsebeiket. Apám még az utolsó pillanatban le tudta zárni a térképet, amíg anya húzta az időt, de Frics így is lecsapott a pergamenre. Igazából ez volt az egyetlen furcsább darab a náluk lévő dolgok között, és ráadásul apám annyira próbálta bizonygatni, hogy csak egy régi pergamendarab, hogy ez még Fricsnek is szemet szúrt. Sirius azt mondta, ölni tudott volna, amikor meghallotta, hogy mi történt. Ragaszkodott hozzá, hogy készítsenek egy új térképet, de már túl közel volt az év vége, és Remus semmi mással nem volt hajlandó foglalkozni, csakis a R.A.V.A.Sz.-okkal, így kénytelenek voltak letenni róla. Sirius kibújna a bőréből örömében, ha látná, hogy megvan még…
– Talán ha végeztem, visszaadom neki – mosolyodott el Ginny. – De addig is jól jön nekem…
– Csak azt ne mondd, hogy ezt használod prefektusként, mert elárullak Fredéknek, és le merem fogadni, hogy azonnal elveszik tőled! – nevetett Harry.
– Pedig arra is használom. Még néha másra… – Ginny hangja titokzatossá vált. Harry értetlenül vonta fel a szemöldökét. – Tudod, én hat fiú mellett nőttem fel – kezdte Ginny látszólag minden összefüggés nélkül –, és hol azért nem játszhattam velük, mert lány voltam, hol azért, mert fiatalabb, hol meg mindkettő miatt. Szóval hamar megtanultam, hogy az embernek szüksége van egy aduászra a kezében, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék…
– Nem irigyellek – bólintott Harry, bár továbbra sem volt fogalma sem róla, hogy mindez hogy jött most ide. Ginny rámosolygott.
– Úgy látom, veled szemben is adukat kell használnom, ha azt akarom, hogy őszinte légy.
– Vagy egyszerűen csak kérdezz meg? – javasolta Harry értetlenül.
– Ahogy akarod. Hol voltatok Neville-lel két hete szombaton?
Harry könnyedén megvonta a vállát. – Büntetőmunkán voltunk Perselusnál. Főzeteket kellett készítenünk. Persze értelmetlen volt, mert Longbottom nem sokat ért a bájitalfőzéshez, sőt, még én se, de ha Perselus ettől boldog…
– És te boldog vagy attól, hogy a szemembe hazudsz? – szakította félbe a lány hidegen. Harry megdermedt. Ginny felmutatta a térképet. – Azon a szombaton szerettem volna találkozni veled a büntetőmunka után. Tudod, általában könnyen összefutok veled a térképnek köszönhetően. Így hát, amikor azt gondoltam, hogy a nevelőapádnak lassan illene elengedni titeket, elkezdtem figyelni a térképet. Azaz elkezdtem volna. Csakhogy egyikőtök se volt rajta. És én nem vagyok az a típus, aki beletörődik ilyen furcsaságokba, szóval vártam. Aztán a takarodó ideje után is lent maradtam a klubhelyiségben, és most már azt lestem, hogy Neville visszajöjjön, hogy legalább őt megkérdezhessem arról, ami történt. Mit mondjak, jó sokat kellett várnom…
– És megkérdezted? – kérdezte Harry. El sem tudta képzelni, hogy hogy bírta Neville az újabb hazugságot. Ginny vállat vont.
– Igen, de nem volt sok értelme. Hulla fáradt volt, csaknem állva elaludt, és ugyanezt a bájitalfőzős mesét mondta. – Harry bólintott. Ginny méregette néhány másodpercig a szeme sarkából. A csend súlyosan feszült közöttük, ahogy mentek a folyosón. Pálcáik fénye árnyékokat festett előttük a falra. Olyan sokáig hallgattak, hogy Harry komolyan elgondolkozott azon, hogy Ginny valaha is hozzászól-e még. Végül a lány halkan megszólalt: – A válaszra várok. Ezúttal az igazira.
– A nemtudás néha erény. Sőt, akár életmentő is lehet – ismételte Harry önkéntelenül is Perselus szavait. Ginny megvetően szisszent fel.
– Ennyire gyávának nézek ki, Potter? – kérdezte mérgesen. – Azt hiszed, meghátrálok Voldemort vagy bármelyik követője elől? – Keményen vágta a fiú szemébe a Nevet, hogy ezzel is bizonyítsa, nem tart a sötét varázslótól. Harry felsóhajtott.
– Ez nem ilyen egyszerű. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem mesélhetek el. Az csak egy dolog, hogy megőrzöm-e a saját titkaimat, de azzal, ha beszélek, kiadom másokét is.
Ginny szembepördült a fiúval, és megállásra kényszerítette. – Ron naponta elmondja, hogy csak szórakozol velem, hogy kihasználsz, de nem veszel komolyan.
Harry az égre emelte a szemét. – És te hiszel neki?
– Bizonyítsd be, hogy hazudik. Légy őszinte hozzám. Legyél tisztességes, és tekints egyenrangú partnerednek. Vagy ez tényleg csak szórakozás?
– Hihetetlen vagy! – mordult fel Harry dühösen. – A Süveg nem ajánlgatta neked a Mardekárt?
– Minden lehet… – vigyorgott Ginny. – De az biztos, hogy nem hagyom, hogy eltereld a témát.
– Az talán tisztességes, amit te csinálsz? – kérdezte Harry morcosan. – Nyomozol utánam. Vagy a térképedet bámulod, vagy Hermionénál ellenőrzöd le mindazt, amit mondok. Szerinted ez tisztességes?
Ginny hallgatott néhány másodpercig. Harry már azt hitte, sikerült hárítania a lány kíváncsiskodását, de végül, amikor Ginny halkan beszélni kezdett, rá kellett jönnie, hogy ez hiú remény volt.
– Elég régóta figyellek, Harry. Régebb óta, mint hogy bármi is elkezdődött volna közöttünk. Eleinte barátok voltunk, vagy valami olyasmik, aztán te mardekáros lettél, és Ron kiadta az utasítást, hogy többet nem állunk szóba veled. De attól még figyeltelek. Láttam, hogy hogyan lett egyre több dolgod a Tusával, és utána is. Elég régóta tudom, hogy te vagy az egyik legelfoglaltabb diák a Roxfortban, szóval nem arról van szó, hogy most elégedetlenkedem, hogy én nem ilyen barátot akartam magamnak. De most, a karácsonyi szünetben, közelebbről láthattam azt is, hogy milyen a nevelőapád és az anyukád viszonya, és rögtön eldöntöttem, hogy én olyat nem akarok. Én nem fogok együtt járni sem, pláne nem együtt élni valakivel, akinek titkos útjai vannak, aki hazudik vagy arra kér, hogy inkább ne kérdezzek semmit, hogy ne kelljen hazudnia. – Ginny elhallgatott, és újabb, végtelenül hosszúnak tűnő másodpercek teltek el csendben. Harry a saját cipője orrát figyelte, amivel évtizedes kőtörmeléket rugdosott az alagút padlóján. Ginny beharapta az ajkait, és csak a szeme sarkából nézett a fiúra. A torkában dobogott a szíve.
– Ezt értsem úgy, mint egy ultimátumot? – kérdezte végül Harry. Ginny némán bólintott. – Tisztában vagy vele, hogy mennyire veszélyes lenne, ha mindent tudnál? Vagy akár azzal, hogy mennyire aggasztana?
– Megbirkózom a veszéllyel – felelt Ginny nyugodtan. – És így is aggódom.
Harry bólintott. Semmi kedve nem volt szakítani. Ginny léte, és különösen a személyes jelenléte újabban egyre inkább erőt adott neki ahhoz, hogy megzabolázza az érzéseit. Hogy leküzdje Voldemort rendszertelen időközönként feltámadó haragját és indulatait. Bármennyire is önző döntésnek tűnt, egyszerűen nem akart most egyedül maradni.
– Rendben, elmondok neked mindent, amit elmondhatok. Úgyhogy kérlek, hogy ne kérdezz arról, amiről nem lesz szó, mert nem szeretném mások titkait kiadni. – Ginny megfontolta az ajánlatot, majd bólintott. – De elég hosszú lesz.
– Van időnk – mutatta Ginny a térképen, hogy még nagyon is hosszú folyosószakasz áll előttük. – És itt biztosan senki sem hallgathat ki minket.
Harry bólintott. Lassan kezdett beszélni, kereste a szavakat, és igyekezett úgy elmesélni a lánynak az Aetas Heroumot, a jóslatot és a horcruxok utáni vadászatot, hogy ne árulja el se Perselus, se Neville, se Draco titkait. Valóban hosszú történet lett, és végül már azon a kaptatón fejezte be, amely a Mézesfalás pincéjéhez vezetett. Miután végzett a beszéddel, még sokáig mentek egymás mellett némán. Ginny ujjai rákulcsolódtak Harry kezére, és Harryt békés nyugalom járta át a gondolattól, hogy a lány mindent tud, és nem omlott össze vagy menekült el a gondolatra, hogy neki hamarosan szembe kell néznie Voldemorttal.
Vásároltak néhány édességet a Mézesfalásban, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy honnan keveredtek hirtelen elő, aztán elhagyták a boltot, és elindultak Roxmorts főutcáján. Ginny azt javasolta, hogy üljenek be valahová, de Harry pontosan érezte, hogy ez már csak időhúzás. Az út lényege nem az volt, hogy leszökjenek a faluba, hanem az, hogy a folyosón Ginny válaszra bírhassa. Nem bánta, még akkor sem, ha a lány úgy húzta csőbe, mintha hatodik éve járna a Mardekárba, és nem is griffendéles lenne – Ginny ettől csak nőtt a szemében. És most jólesett egymást átölelve sétálni, mélyet szippantani a tavaszi levegőből, és kicsit úgy viselkedni, mintha gondtalan diákok lennének.
A Szárnyas Vadkanba ültek be. Egy csendesebb sarokban álló asztalt választottak, Harry vajsört vett mindkettejüknek, és hallgatagon kortyolgatták az italt, legfeljebb egy-két szót váltottak, és a körülöttük kényelmesen beszélgető falusiakat figyelték. A szokatlan erejű érzés olyan váratlanul cikázott végig Harryn, hogy a keze beleremegett, és a vajsör egy része az asztalra ömlött. Az elégedett felismerés egyetlen, minden porcikáját átjáró szóba koncentrálódott: „megvagy!”. Harry megdermedt. Voldemort elégedettségét most nem követte csalódottság vagy harag, és Harry egy szempillantással később mindennél biztosabb volt abban, hogy figyelik őket.
– Ginny… – Odahajolt a lányhoz, mintha csak meg akarná csókolni, és olyan halkan beszélt, hogy senki más nem hallhassa meg. – El kell hoppanálnod a főhadiszállásra, amilyen hamar csak tudsz. – Érezte, hogy a lány megdermed az ölelésében.
– Mi történt?
– Észrevettek minket.
– Harry, én nem tudok hoppanálni – felelt a lány szintén suttogva.
Harry lehunyta a szemét. Eszébe se jutott, hogy a lány csak hatodéves, és még nem tanult meg hoppanálni. Magához szorította, hogy társas hoppanálással elvigye, de a következő pillanatban rá kellett jönnie, hogy már hoppanálásgátló teret, hoztak létre körülöttük. Úgy tűnt, a Szárnyas Vadkan vendégei már túl pityókásak voltak, vagy túl jó hangulatban beszélgettek ahhoz, hogy észrevegyék azt, ami történt. Harry megpróbálta feloldani a bűbájt, de sikertelenül: nagyon is erős varázsló művével álltak szemben. Nem próbálkozott újra a bűbáj feloldásával, mert ez túlságosan erősen visszahatott volna az ő varázserejére.
– Nincs más választásunk, ki kell mennünk – döntött. – Az egész falut nem tudják lezárni, és így találhatunk olyan pontot, ahonnan tudunk dehoppanálni.
Ginny bólintott. Harry látta, hogy az ujjai rákulcsolódnak a pálcájára, és ahhoz hasonló eltökélt kifejezés jelenik meg az arcán, amilyen a kviddicsmeccsek előtt szokott lenni. Harry értékelte, hogy a lány nem esett azonnal pánikba. Felálltak, és ráérősen indultak el az ajtó felé, miközben Harry a vendégeket tartotta szemmel, hogy tudja, kitől várhatnak odakint támadást. Az ajtó előtt nagyobb csoportosulás fogadta őket: úgy tűnt, néhány falubeli éppen most készült beülni valahová egy italra, és azon tanakodtak, hogy a Szárnyas Vadkant válasszák-e. Harry kihasználta a helyzetet, és a közelükben maradt. Feltételezte, hogy ha a kocsmában nem támadták meg őket, akkor most is kerülni akarják a feltűnést.
A társaság végül döntött, és besereglett a Szárnyas Vadkanba. Harry megfogta Ginny kezét, és odahúzta maga mögé a lányt. – Maradj a közelemben, hogy bármikor tudjunk dehoppanálni – súgta oda neki.
Működésbe léptek az ösztönei, és hirtelen teljesen biztos volt benne, hogy a szemben lévő sikátorból figyelik őket. Egyszerre érezte Voldemort feszült izgalmát és az örömöt, amit az ő felbukkanásuk híre keltett benne, és azt az ideges figyelmet, ami a környéken lévő halálfalókból áradt. Rájött, hogy Voldemort a saját emberei szemén keresztül látja a helyzetet – így tudja pontosan nyomon követni, hogy mi történik –, s ezzel egy időben rádöbbent arra is, hogy a halálfalóknak Ginny után kellett nyomozniuk, mert amikor egy rövid időre betört Voldemort elméjébe, Ginny képét közvetítette a sötét mágusnak. Most viszont Voldemort emberei el voltak ragadtatva a ténytől, hogy a lánnyal együtt Harryre is ráakadtak – és nem állt szándékukban kiengedni a markukból egy ilyen jó fogást.
Harry önkéntelen mozdulattal tolta még jobban a háta mögé Ginnyt. A lány ugyan elégedetlenül morgott valamit, hogy ne kezelje gyerekként, de ebből szinte semmit sem hallott. Tett egy lépést a sikátor felé, és szembenézett a halálfalók vezetőjével, egy sápadt, arisztokratikus arcú, göndör hajú nővel, akinek a képét nem egyszer látta a Reggeli Prófétában azután, hogy megszökött az Azkabanból. Ha nem gyötörték volna meg a börtönben töltött évek, Harry azonnal felismerte volna benne a Black-ősök előkelően gyönyörű vonásait. A nőben még így is lett volna valami tiszteletet parancsoló, ha szeme nem villog eszelős dühvel. Harry kicsit feljebb emelte a pálcáját, és minden idegszála megfeszült, ahogy várta Bellatrix Lestrange támadását.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!