Harry megigazította a vállán a táskáját, és bekopogott Perselus ajtaján. A hitelesebb kép érdekében bájitalkészítéshez szükséges jegyzeteket és eszközöket pakolt bele, mielőtt elindult volna a büntetőmunkájára. Blaise rosszalló pillantással figyelte, ahogy kiválogatja a szükséges könyveket: most az egyszer nem csak a griffendélesek tartottak igazságtalannak egy büntetést, amelyet Perselus Piton szabott ki. Amikor Harry az igazgatói irodában tett látogatás után visszament a Mardekár klubhelyiségébe, és elmondta barátainak, hogy büntetést kapott, mindketten felháborodtak.
– Mégis mi ütött a Profba? Miért vitt egyáltalán az igazgató elé titeket? Újabban azt is büntetik, ha valaki szóba áll egy másik ház diákjával? – puffogott Blaise. Harry vállat vont.
– Végül is mi voltunk a vita oka…
– Ne nevettess! – rázta a fejét Blaise. – Bármikor képes vagyok a te üdítő jelenléted nélkül is összeszólalkozni Weasleyvel meg a haverjaival. Sőt, ha te nem vagy ott, még kevésbé fogom vissza magam, és már régen megátkozom.
– Nos, hiba volt nem rátok szólni. Ez a prefektusi feladatok elhanyagolása – jegyezte meg Harry, és magában hálás volt, amiért Blaise adott egy ötletet, hogy miért is büntethették őt meg.
– Nevetséges…
– És különben is – szólt közbe Daphne –, miért kellett a Profnak még büntetőmunkát is adni neked? Mintha nem lenne elég dolgod…
– Most hasonlítasz az anyámra – mosolygott rá Harry.
– Ezt bóknak vehetem, ugye?
– Egészen addig, amíg nem szövetkezel a keresztapámmal, és nem szabadítod rám, hogy nap mint nap levelet írjon, vagy a valaha az apámmal vásárolt ikertükrön keresztül beszélgetni próbáljon velem.
– Nem is tudom, valahogy mindig is jóképűnek találtam a keresztapádat… – mondta Daphne elgondolkozva. Blaise hitetlenkedve szisszent fel. Daphne végigmérte. – Mi az, talán valami probléma van?
– Néha komolyan meglepnek, a lányok – csóválta a fejét Blaise, és átmenetileg még a Perselusszal szembeni haragjáról is megfeledkezett. – Hogy jutott eszedbe valaha is, hogy úgy nézz Sirius Blackre, mint egy férfire?
Daphne összevonta a szemöldökét. – Mondja ezt az az ember, aki néha még mások nagyanyjára is úgy néz, mint egy nőre…
– Ugyan! És a rokon azért mégiscsak tabu…
– Theodore Nott unokanővére, akivel találkoztunk karácsonykor, jó nő?
– Viccelsz? Ez nem kérdés! – vigyorgott Blaise. Daphne bólintott.
– Na látod.
– Már majdnem össze is jött vele valami – folytatta Blaise, most már főként Harrynek címezve a szavait –, de aztán apa elrángatott, hogy viselkedjek rendesen, és beszélgessek a nővére fiaival, mert olyan ritkán találkozunk. A kis álszent…
– Szóval a keresztapád néha feltűnik valami tükörben? – fordult Daphne Harry felé.
– Ha szeretnéd, szívesen kölcsönadom – bólintott Harry. – Ha elkezdtek randizgatni, legalább valami leköti Sirius fölös energiáit. Például szombaton mindjárt elterelhetnéd a figyelmét arról, hogy én nem vagyok a közelben. – A következő pillanatban már meg is bánta, hogy újra szóba hozta a büntetőmunkát, mert mindkét barátja elfintorodott.
– Tudod, mire gondoltam? Beszélek a Proffal – jelentette be Blaise. – Most kivételesen tényleg semmit se csináltál.
– Provokáltam Weasleyt.
– Állandóan provokálod! – legyintett Blaise. – Ezzel az erővel folyton büntetnie kellene amiatt, amit a Weasley-lánnyal művelsz!
– Akkor is hagyd rá.
– Nem, én már döntöttem.
– Hagyd hősködni kicsit – kacsintott Daphne Harryre. – Annyira irigyli a szerepedet!
– Blaise, komolyan nem ér ennyit az egész. Hagyd békén Perselust.
– Megmondom neki, hogy nem te küldtél – ígérte Blaise.
Harry az égre emelte a szemét. Nem kötötte az orrukra, hogy ez az egy nyilvánvaló lesz Perselus számára, hogy nem ő küldte Blaise-t. Nem folytatta a vitát, hiszen feleslegesnek tűnt. Másnap bájitaltan után Blaise bent maradt a teremben, hogy beszéljen Perselusszal. Harry olyan gyorsan sietett el a következő órájára, amennyire csak tudott. Hiába volt benne biztos, hogy nevelőapja önálló akcióként értelmezi majd Blaise próbálkozását, mégsem akart a közelben lenni.
Az óra elkezdődött, miközben Blaise-nek nyoma sem volt még. Daphne már aggodalmasan pislogott az ajtó felé, és még a jegyzetelést is felfüggesztette. Amúgy is valódi tanulócsoportot alakítottak ki újabban Hermionével, és ez alaposan lecsökkentette mindhármuk jegyzetelési mennyiségét: semmi sem múlhatta felül Hermione jegyzőkönyvi pontosságba menő jegyzeteit, amelyeket kiegészített az egyéb források kritikai vagy magyarázó megjegyzéseivel. Amint bevett szokássá vált, hogy lemásolhatják a lány pergamenjeit, végleg felhagytak azzal, hogy bármit is megörökítsenek az órán. Legfeljebb Daphne tett néha úgy, mint aki szófogadóan körmöl. Végül Blaise mégis befutott, a sietségtől kifulladva, és valószínűleg valami más miatt vörös arccal.
– Na, elmondod végre, hogy mi volt? – kérdezte Daphne, amikor véget ért az óra, és négyesben maradtak a teremben, hogy lemásolják Hermione jegyzeteit.
– Kaptam egy ingyen leckét az alapelvekből – morogta Blaise.
– Alapelvek? – Hermione értetlenkedve kapta fel a fejét.
– Hét mardekáros alapigazság, amit mindig szem előtt kell tartanod – magyarázta Harry.
– Miért éppen hét?
– Három plusz négy. Eredetileg csak az első három létezett, amelyik az egyes diákokról szól, de a Prof hozzátett még négyet a közösség védelmében.
– Elmondjátok őket? – csillant fel Hermione szeme. Harryék összenéztek. – Jaj, ne mondjátok, hogy ez is titok! Esküszöm, a varázsvilág legtöbb titka a mardekárosok beképzeltségének köszönhető.
– Ebben van valami – vigyorgott Harry. Aztán Blaise-hez fordult. – Tehát mi történt?
– Első elv.
– Bátran légy önző – vágta rá Harry és Daphne egyszerre. – Mindig nézd a saját érdekedet, mert aki másnak akar segíteni, rosszul jár. – Hermione felvonta a szemöldökét, de nem volt alkalma arra, hogy kifejtse a véleményét, mert Blaise bólintva folytatta.
– Elmondtam neki, hogy te semmit se csináltál a könyvtárban, míg én megfenyegettem Weasleyt. Mi volt a válasz?
– Büntetőmunka.
– Pontosan. Ha ezt érzem igazságosnak, szívesen lát engem is egy büntetőmunkán, ráadásul nem is szombaton, hanem ma este.
– Mondtam, hogy ne menj – csóválta a fejét Harry, akit egyáltalán nem lepett meg, hogy Perselus nem szombatra hívta Blaise-t. Kicsit azért sajnálta barátját, akinek most tényleg végig kell csinálnia egy büntetőmunkát az ő hazugsága miatt. Másfelől úgy gondolta, hogy bájitalokat főzni még mindig jobb, mint horcruxok után kutatni.
– És mi a második alapelv? – érdeklődött Hermione pontosan olyan arckifejezéssel, ahogy az új anyagról beszélő tanárra is bámulni szokott. Harry elmosolyodott.
– Őrizd a titkaidat. Csak az nem derül ki, amiről soha senkinek se beszéltél.
Hermione elfintorodott. – Elég magányosnak állítjátok be magatokat…
– A régiek talán, de nekünk ott van még a plusz négy – emlékeztette Harry.
– Hadd halljam!
Harry a fejét csóválta. – Lehetetlen. Második elv.
Kicsit örült, hogy megkímélte magát attól a szónoklattól, amelyet Hermione a harmadik elv után előadott volna. Biztos volt benne, hogy a lánynak nem tetszene annak gondolatisága: a cél szentesíti az eszközt. Édes a fair játék, de a győzelem íze még édesebb. Harry nem szívesen lett volna azokban az időkben a Mardekár-ház tagja, amikor még csak ez a három elv érvényesült – megtűzdelve a felmenők és a tiszta vér iránti rajongással. De Perselus házvezető tanári tevékenysége alatt a mardekárosokból jóval összetartóbb csapat lett. Harry minden évben ott volt – sőt, prefektusként részt is kellett vennie benne –, amikor az elsősök fejébe verték az alapelveket. A négyet talán még nagyobb gonddal is, mint az első hármat.
Első a Házad. Légy rá büszke, légy hozzá hű, maradj méltó mardekáros. A legelső és legfontosabb cél mindig az volt, hogy még a legbizonytalanabb elsős is elégedett legyen azzal, hogy a Süveg a Mardekárba osztotta be. Egységben az erő. Egyedül elérhetsz kis célokat, de együtt bármire képesek vagytok. Ezt a mardekárosok gyakran alkalmazták közös tanulás, de még gyakrabban dolgozatírás közbeni súgás vagy közös puska-gyártás során. Értékeld a többiek képességeit. Mindenki kapja azt feladatul, amihez a legjobban ért, és biztos a győzelem. Harry sejtette, hogy Perselusnak ez az egyik legfontosabb elv. Legalábbis nevelőapja minden év elején szánt időt arra, hogy megismerje az új diákokat, és módot adjon arra, hogy a többi mardekáros tudomást szerezzen az erősségeikről. Végül az utolsó elv már végleg szembement az eredeti három önző, magányos világszemléletével: A közösség a hátországod. Figyelj a többiekre, hogy ők is figyeljenek rád, és melletted álljanak, ha kell.
Harry tudta, hogy Blaise ennek köszönhette a büntetőmunkáját. Neki magának most a második elv járt a fejében, amíg a gyors vacsora után, ahová kivételesen táskával érkezett, visszajött a pincébe, majd arra várt, hogy Perselus kinyissa az ajtót. Őszintén sajnálta Blaise-t, akinek bájitalokat kellett főznie a büntetőmunkáján, és bánta azt is, hogy legalább nem célzott neki arra, hogy Perselusnak oka volt szombat estére odarendelni őket magához. Másfelől pedig kötötte az ígérete, kötötte nevelőapja egyértelmű utasítása és az elvek is, amelyek minden mardekáros zsigereibe ivódtak az évek során.
– Késtél, Harry – jelentette ki Perselus, amikor kinyitotta az ajtót. Egy intéssel beljebb invitálta, s Harry látta, hogy Longbottom már odabent ül, csakúgy, ahogy az igazgató is. Dumbledore egy térképet terített ki az asztalra, Harry első ránézésre is látta, hogy a színes, egész asztalt beterítő, túldíszített papírt muglik készítették, nem pedig varázslók. A varázsló-térképek ugyanis többnyire kisebbek voltak, hiszen egy-egy bűbájjal könnyedén ki lehetett nagyítani vagy elő lehetett hívni a részleteiket.
– Gyere csak közelebb, fiam – mondta Dumbledore anélkül, hogy felpillantott volna a papírról. – Alkalmas hoppanálási pontot keresek. Olyanra van szükségünk, ami elég közel visz a célunkhoz, de nem kelt feltűnést se a muglik, se a francia varázslók között.
– Francia? – ismételte Harry értetlenül.
– Transznacionális utazást kell végrehajtanunk – bólogatott az igazgató kedélyesen. Úgy festett, mintha kellemes meglepetéssel készült volna a két diáknak, és most elégedetten nyugtázná, hogy csakugyan újdonságot mondott nekik.
– Az nem engedélyhez kötött?
– Dehogynem – szólalt meg Perselus. – Ezért kell óvatosnak lennetek.
– Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő helyet – jelentette be Dumbledore. Perselus közelebb lépett, s összevont szemöldökkel figyelte a pontot, ahová a varázsló mutatott a térképen. Harry közben Longbottom felé fordult, aki mugli ruhában, rezzenéstelen arccal figyelte a két felnőttet. Harry kérdő pillantására csak az egyik szék felé intett, amelyen további mugli ruhák hevertek.
– Amíg mi végzünk az előkészületekkel, addig öltözz át te is, fiam – szólalt meg Dumbledore. – Muglik közé megyünk.
Mire Harry a Perselus irodájából nyíló laborban átöltözött, az igazgató is végzett, és éppen harmonikaszerűen összehajtogatta a térképet. Magára kanyarította prémmel szegélyezett télikabátját – amely hiába volt mugli ruhadarab, még így is úgy állt rajta, mint egy meleg köpeny. Harry is felvette a télikabátját, habár a fűtött szobában pillanatok alatt megizzadt benne. Longbottomon az sem látszott, hogy melege lenne: továbbra is kiismerhetetlen arccal álldogált az asztal mellett. Harry sejtette, hogy okklumenciát alkalmaz, és nem kicsit irigyelte emiatt a látszólagos nyugalom miatt. Az ő szíve annyira hevesen vert, hogy szinte azt hitte, a többiek is hallják.
– Mielőtt nekivágnánk ennek az útnak, emlékeztetni szeretnélek titeket, hogy nem egy kalandos kirándulásnak nézünk elébe – mondta halkan az igazgató. – A következőkben nem csak, hogy veszélyes terepen járunk, hanem idegen földön is, ahonnan nem tudtok egyszerűen csak hazahoppanálni. Éppen ezért meg kell ígérnetek, hogy nagyon óvatosak lesztek, és minden utasításomat a lehető legpontosabban követitek. – megvárta, amíg Harryék ígéretet tesznek, s csak azután beszélt tovább: – Zsupszkulccsal megyünk majd, és azzal is fogunk visszaérkezni. Ha minden jól alakul, akkor ugyanazzal a kulccsal, amellyel Franciaországba érkezünk, de mindkettőtöknél lesz még egy-egy zsupszkulcs vész esetére. Amint ezt aktiváljátok, azonnal visszahoz ide, Perselus irodájába. Ha azt parancsolom, mindketten használjátok, bármilyen helyzetben vagyunk is. Megértettétek?
Harryék bólintottak, Dumbledore pedig várakozón fordult Perselus felé. A férfi néhány ezüstösen villanó bűbájt indított útjára, amelyek körbetáncolták és ragyogó fénnyel vonták be egy pillanatra az összehajtogatott térképet az asztalon. A ragyogás lassan halt el a papírlap körül. Perselus ezek után megbűvölt egy-egy gyűrűt, amelyek szintén az asztalon voltak, csak Harry eddig nem figyelt fel rájuk. Ezüstgyűrűk voltak, és a zöld kő, amely díszítette őket, szemkápráztatóan szikrázott Perselus varázslatainak fényében.
– Húzzátok fel őket, és semmilyen körülmények között ne vegyétek le – mondta a férfi. – Ha menekülnötök kell, nyomjátok be a követ a foglalatba, és azonnal működésbe lép a zsupszkulcs. – Perselus Longbottom elé lépett, és átadta neki a gyűrűt. A fiú megdermedt egy pillanatra, amikor átvette az ékszert, aztán felhúzta bal keze mutatóujjára. Perselus Harrynek adta a másik gyűrűt. A benne lévő bűbáj szinte bizsergette Harry tenyerét. Könnyedén felcsúszott az ujjára, aztán hozzáigazodott a méretéhez, és a következő pillanatban már olyan természetesnek tűnt a jelenléte, mintha Harry mindig is viselte volna.
– Azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy felkészüljünk – szólalt meg Dumbledore, amikor már mindkét fiú felvette a zsupszkulcsát. Intésére közelebb léptek az asztalhoz.
Harry magán érezte Perselus pillantását, és amikor visszafordult, a férfi a vállára tette a kezét. Egy pillanatig hallgattak. Perselus pillantásában volt valami szokatlan, amibe Harry beleborzongott. – Fogadj szót! – mondta végül a férfi szigorú hangon. Harry bólintott. Perselus pillantása átsiklott az igazgatóra. – Itt az idő.
– Gyertek, háromra fogjuk meg a térképet – rendelkezett Dumbledore. Harry vett egy mély levegőt, és felkészült a jól ismert rántásra. A világ elmosódott körülötte, a levegő a tüdejébe szorult, és végtelenül hosszúnak tűnő időn keresztül forogtak szédítő sebességgel.
Harry utazott már határokat átlépve, de az mindig engedélyezett út volt, és messze nem tartott ilyen sokáig, mint most, amikor az országok védelmi bűbájait is meg kellett törniük. Igazán hálás volt, amikor végre megérkeztek egy kapualjba. Dumbledore intett nekik, hogy várjanak, és kilépett az utcára. Valahonnan a közelből két férfi beszélgetése hallatszott, de Harry egyetlen szót sem értett belőle. Feszengve pillantott Longbottomra. Perselus ugyan tartott neki egy különórát, amelyen a horcruxok elpusztításáról beszélgettek, és tanultak néhány új varázslatot is, most Harryt szinte megdermesztette az idegesség. Zavarta, hogy itt kell állniuk, és várni az igazgatóra, de attól is tartott, hogy mi történik, ha Dumbledore visszatér. Neville egy biztatónak szánt mosolyt küldött felé, de Harryt az is dühítette, hogy egy vele egyidős diák próbálja megnyugtatni.
– Gyertek – szólalt meg mellettük váratlanul Dumbledore. – Úgy látom, bezártak.
Kiléptek a kapualjból, s Harry még éppen láthatta, amint egy mugli férfi bekulcsol egy nehéz fémajtót, majd becipzározza a hirtelen feltámadt szélben kabátját, és társával elindul a közeli metrómegálló felé. Ügyet sem vetettek rájuk, pedig Dumbledore megállt, és ráérősen olvasgatta a fémajtó egyik szárnyára felszegezett nyitva tartást. Harry összevonta a szemöldökét, amikor ő is rápillantott a francia alatt az angol szövegre.
– Ez valami múzeum? – kérdezte halkan az igazgatótól. El nem tudta képzelni, hogy Voldemort besétáljon egy mugli múzeumba Franciaországban, és otthagyja az egyik horcruxát.
– Olyasmi – felelt az igazgató. – Odabent elmesélem.
A zsebéből kicsi, ezüstszínű tárgyat vett elő, amely Harryt egy mugli öngyújtóra emlékeztette. Az igazgató kattintott egyet, mire a legközelebbi lámpa fénye apró gömbként az önoltóba siklott. Néhány gyors kattintás után sötétségbe borult a környék. Harry erőltette a szemét, de így is alig tudta kivenni az igazgató körvonalait: szokatlanul sötét, ködös éjszaka volt. Az elmormogott varázsigét és utána a zár halk kattanását azonban tisztán hallotta. A vasajtó egyetlen hang nélkül tárult fel és záródott be mögöttük, miután beléptek. Dumbledore pálcájának végén fény gyulladt, és Harryék azonnal utánozták az igazgatót, és maguk is elmotyogtak egy-egy Lumost. A gyér fény egy pénzárat világított meg előttük, amely mellett folyosó nyílt.
– Kell lennie itt valamiféle mugli jelzőrendszernek, amely érzékeli, hogy behatoltunk – mondta Dumbledore, és elvégzett néhány bűbájt. Amikor rátalált a pénztár mellett piros fénnyel villogó dobozra, újabb varázslatokba fogott. Harryt őszintén meglepte a gondolat, hogy a mágia erejével ki lehet iktatni egy riasztót, de úgy tűnt, Dumbledore pár perc alatt sikerrel járt.
Intett a fiúknak, majd nesztelen léptekkel indult el a mélybe vezető csigalépcsőn. Harryt érdekelte volna, hogy mikor jutnak el odáig, hogy az igazgató beavatja őket, abba, hogy hol járnak és mi a terv, de egyelőre szó nélkül követte a varázslót. Pálcáik fénye meg-meglobbant, ahogy lefelé igyekeztek, és szinte fülsüketítő volt a csend. A lépcső egy föld alatti terembe vezetett. Dumbledore egy kattintással kiengedte az egyik utcai lámpa fényét, s a gömb a fejük fölé emelkedett, és követte őket, amikor az igazgató vezetésével továbbindultak.
– Párizs alatt kilométer-hosszan katakombák húzódnak – kezdte Dumbledore a magyarázatot, akaratlanul is lehalkított hangon. – Most az egyik, nagyon is hírhedt területen járunk. Katonai központok, titkos szervezetek helyszíne volt a korábbi évszázadokban.
– És ezért lett mostanra egy múzeum? – kérdezte Harry, miközben vetett egy futó pillantást a szemmagasságban a falra szerelt táblára, amelyen a katakombák levegőztetéséről írtak pár szót.
– Nem a történelmi múlttal érdemelte ki a figyelmet – rázta a fejét az igazgató –, hanem azzal, hogy a tizennyolcadik században egy teljes temetőt ürítettek ki, és az addig a föld alatt pihenő csontokat ide költöztették át.
Harry automatikusan megtorpant, aminek következtében a mögöttük eddig némán haladó Neville nekiütközött. – Csontok, itt? – Harry körülnézett. Dumbledore a fejét rázta.
– Nem, nem itt. De ott, ahová tartunk, lesznek csontok. Apropó, ügyeljetek a fejetekre, fiúk. Ez a terület valaha bánya volt, és nem vájtak ki valami magas alagutakat – tette hozzá, majd visszafordult, és továbbsietett.
Harrynek még rengeteg kérdése lett volna, de ha nem akart lemaradni Dumbledore és az őt követő fénygömb mögött, akkor igyekeznie kellett. Visszapillantott Longbottomra, hogy lássa, mi az ő véleménye, de úgy tűnt, ő véglegesítette a rezzenéstelen arckifejezést, amely a folyamatos okklumencia-alkalmazás miatt szinte a vonásaira égett. Már olyan hosszan mentek a kanyargó, hol magasabb, hol csakugyan igen alacsony folyosón, hogy Harry lassan kezdett kételkedni abban, hogy még ezen az éjszakán célhoz érnek. Végül Dumbledore mégis megállt egy kapu előtt. A fénygömb francia nyelvű feliratot világított meg, amelyet a bejárat fölé faragtak.
– Állj meg! Ez itt a halál birodalma – fordította le Dumbledore a szavakat.
– A halál birodalma? Úgy hangzik, mint valamiféle fenyegetés… – suttogta Harry.
– Én inkább figyelmeztetésnek mondanám – felelt az igazgató. – Óva int attól, hogy elfelejtsük a holtaknak kijáró tiszteletet.
Harry elhúzta a száját. Nem volt meggyőződve arról, hogy csupán azért, mert valaki meghalt, olyan nagy tisztelet járna neki. Longbottom bekémlelt a kapun, majd az igazgatóhoz fordult:
– Mire számítsunk odabent? Szellemekre? Csapdákra?
– Ez a hely teljesen mentes a varázslatoktól. Addig legalábbis, amíg nem mozdítjuk el a Nagyúr kincsét. Igaz, gyanakszom, hogy ha sikerrel járunk, az több rejtett csapdát is mozgásba hoz majd. Addig azonban végig kell mennünk a holtak útján. Készen álltok? – Longbottom eltökélten, Harry bizonytalanul bólintott.
Nem tudta, mire számítson. Egymásra halmozott koporsókra? Csontvázak sorára? Nevekre, életkorokra, születési dátumokra? Bármit képzelt is maga elé, az, amit végül megpillantott, groteszkségével sokkolta: az ajtón túl a csontokat, amelyeket kiástak a valaha megtelt temetőből, gúlákba rendezték. Lábszárcsontokat illesztettek mértani pontossággal egymásra, hogy magas falat alkossanak, amelyek tetején koponyák üres szemgödre villant elő a Dumbledore fölött lebegő gömb halvány fényében. Koponyák sora díszítette a csontokból emelt, ember-magasságú falakat, és különböző mintákat alkottak. A két csontfal között éppen olyan széles folyosó maradt, amelyen egy ember kényelmesen végigsétálhatott. Az igazgató hagyott nekik néhány másodpercet a szemlélődésre, majd elindult előre.
Harry bizonytalanul követte Dumbledore-t. Újra meg újra végigmérte az egyik vagy másik mintát, amelyet a koponyák rajzoltak ki, és hiába állította az igazgató, hogy egyelőre nincs semmilyen varázslat körülöttük, állandóan felvillanó, időzített átkoktól tartott. Neville szorosan a nyomában maradt, de úgy tűnt, nem akarja siettetni Harryt. Feszült pillantással figyelte az előttük hosszan elnyúló, kanyargós utat. Kinyitott vasajtók jelezték, hogy nappal a látogatók nem juthatnak el a katakombák minden pontjára, a műszak végén azonban az őrök, akik nyilván több rejtekutat is ismertek, megnyitották a teljes föld alatti labirintust.
– Hátborzongató ez a hely – suttogta Harry Longbottomnak.
– Olyan, mint valami hatalmas emlékmű, ami arra akar figyelmeztetni, hogy mind meghalunk egyszer – felelt a fiú szintén lehalkított hangon.
– Nem hiszem, hogy nincsenek itt varázslatok. Minden porcikámban érzem a bűbájokat, szinte borzongatnak, és egyáltalán nem jó értelemben.
– Az igazgató úr nyilván alaposan megvizsgált mindent – jegyezte meg Neville. Harry összevont szemöldökkel nézett körül. Egyre erősebben telepedett rá a balsejtelem. Legszívesebben visszafordult volna, és lehetetlennek tartotta, hogy más ne érezze a csontfalakból áradó fenyegetést.
– Te nem érzed úgy, mintha valami nagy veszély leselkedne ránk?
– Nyilvánvaló, hogy ez az út veszélyes – szögezte le Longbottom. Harrynek elég volt ennyi, hogy megbizonyosodjon róla, a másik egyáltalán nem érzi azt, amit ő. Elfintorodott. Ezek szerint ismét gyengébbnek bizonyult Longbottomnál. – Talán haza kellene menned – szólalt meg váratlanul a másik. Harry szinte megtorpant.
– Tessék?
– Inkább, mint hogy megsérülj.
– Nem azért vagyok itt, hogy az első rossz érzésemnél megfutamodjak.
– A megérzés olyasmi, amit nem szabad elhanyagolni – rázta a fejét Longbottom. – Ráadásul megígértem Piton professzornak, hogy vigyázok rád.
– Mit ígértél? – Harry csaknem felkiáltott döbbenetében. Neville felsóhajtott.
– Nem úgy értettem, hogy ellenőrizlek, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak megkért, hogy figyeljek rád, és segítsek, ha kell.
– Mégis mikor kért meg erre? – Harry sértődötten fonta keresztbe a karját. Perselus rá persze senkit sem bízott, és rosszul esett a gondolat, hogy ennyire gyereknek tartja.
– Mielőtt elindultunk.
– Én nem hallottam – morogta Harry.
– Legilimenciával.
– Nincs szükségem a pesztrálásodra – vágta rá Harry, és előresietett.
Dumbledore egy kiszélesedő teremben várta őket. Már több ilyen területen is keresztülsiettek az igazgató fölött lebegő fényt követve, most azonban alkalom nyílt arra, hogy Harry kicsit jobban is körülnézzen. A terem persze csak a szűk alagutakhoz képest volt nagy, máskülönben az átmérője éppen hogy elérte a roxforti folyosók méretét. Ráadásul a teret ugyancsak leszűkítette az, hogy középen plafonig érő, csontokból és koponyákból kirakott hordó tornyosult. Harry megállt az igazgató mellett, aki elmélyülten tanulmányozta a hordót alkotó csontokat.
– Talált valamit, uram? – kérdezte halkan. Dumbledore bólintott.
– Már korábban megtaláltam ezt a helyet. Odabent valamiféle üreg van, és azt kell hinnem, hogy itt rejtőzik az, amit keresünk.
– Hogy lehetne kinyitni? – kérdezte Harry, aki semmilyen kapuformát nem tudott felfedezni a csontokon. Kivételesen még a koponyák sem rajzoltak ki semmilyen mintát. Már éppen elgondolkozott azon, hogy itt is vért kell-e adni, amikor az igazgató egy pontra mutatott maga előtt.
Ahogy Dumbledore arrébb lépett, kikerült az árnyéka takarásából a terület, amelyet idáig vizsgált: a tökéletesen egymásra illeszkedő lábszárcsontok helyét itt néhány csigolya vette át, amelyek S betűt formáztak. Harry értetlenül méregette a jelet. Fogalma sem volt róla, hogy ebből hogyan alakulhat ki valamiféle bejárat. Közben Longbottom is odaért, lassan körbejárta a hordót, és megállt mellettük.
– Ez egy kígyó? – kérdezte halkan, az S betű felé intve. Harry mérgesen állapította meg, hogy a másik hamarabb asszociált Mardekár jelképére, mint ő.
– Így van. Azt hiszem, a zár nyitja a párszaszóban rejlik – hunyorgott az igazgató Harryre.
Ő bólintott. Kicsi kora óta – amikor először figyelt fel a kígyók beszédére az állatkertben – tudta, hogy ért a kígyók nyelvén. Anyja nem csinált belőle nagy ügyet, így hát ő sem terjesztette, egészen addig, amíg roxfortos nem lett. Ott viszont a Mardekár-házban nagyon is sokra becsülték őt, aki Mardekárhoz hasonlóan képes volt a kígyókkal beszélni. Perselus elmondta neki, hogy Voldemort is ért a kígyók nyelvén, így Harry már logikusnak tartotta a megoldást, hogy az ajtó párszaszóra nyíljon meg.
Kissé hunyorogva mérte végig a kígyót formázó csigolyacsontokat, és amikor néhány másodperc múlva megszólalt, beszéd helyett sziszegés hagyta el a száját: – Nyílj ki!
A csigolyák felvillantak egy pillanatra, majd a fal hosszában kettévált, és Harryék szeme előtt lassan tágulni kezdett a rés. Végül egy keskeny, sötéten ásító bejárattal találták szembe magukat. Odabent igen szűk, kör alakú odú volt, akkora, hogy egy ember az egyik végéből kinyújtott kézzel elérhette volna a másik végét. Csakhogy, mivel belülről éppen úgy csontok alkották, mint kívülről, Harry nem szívesen ért volna hozzá egyik oldalon sem a falához. Látszólag tökéletesen üres volt. Csakhogy Harry régóta tudta, hogy a látszat többnyire csak valamilyen fedőbűbáj hatása.
– Bemegyek – jelentette ki az igazgató. – Az ajtó valószínűleg be fog záródni mögöttem. Pontosan tíz percet várjatok, aztán nyisd ki újra, Harry. Ha nem találtok, vagy bármi baj történne, meneküljetek. Értettétek?
A két fiú egyszerre bólintott, Dumbledore pedig elővette a pálcáját, és belépett a két fal közötti szűk résbe. Megtorpant a küszöbön, és egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanatig ott állt. Majd úgy esett hátra, mintha valaki belülről meglökte volna. Harryék azonnal ugrottak, hogy elkapják, mielőtt elesett volna. Harry aggodalmasan figyelte az igazgató arcát, de úgy tűnt, Dumbledore-nak nem esett baja, csupán a belépést tagadták meg tőle.
– Ellenőrző bűbáj – állapította meg az igazgató. – Nem enged be akárkit…
– Megpróbálhatom, uram? – kérdezte halkan Neville. Dumbledore végigmérte, aztán bólintott.
– Próbáljátok csak ki. Meg kell tapasztalnotok, aztán azonban valamilyen megoldást kell keresnünk rá.
Longbottom is odalépett a két csontfal közötti réshez, és éppen úgy megtorpant a küszöbön, mint előtte az igazgató. Harry némán figyelte a fiú hátát, és nem tudta eldönteni, hogy mit szeretne inkább: hogy sikerrel járjon, és Dumbledore felfigyeljen rá, vagy azt, hogy egyikük se jusson be. Aligha tudta elképzelni, hogy ha a másik két, nála egyértelműen erősebb varázsló kívül reked, akkor ő sikerrel járna. Longbottom hátratántorodott, éppen úgy, mint korábban az igazgató, csak ő már számított a lökésre, így meg tudta őrizni az egyensúlyát. Néhány másodpercig némán néztek egymásra, aztán Harry is a bejárathoz lépett.
Különösebb aggodalom nélkül próbált bejutni a szűk kis térbe, hiszen biztos volt benne, hogy a védelem őt is kilöki majd. A két fal között ösztönösen megállt, és érezte, ahogy egy bűbáj végigbizsergeti a bőrét. Szinte követhető volt, ahogy módszeresen, porcikáról-porcikára átvizsgálja, s nagyon hasonló érzés volt ahhoz, mint amikor Perselus a varázserejét mérte fel a Probatio varázslattal. A másodpercek csak teltek, annyira hosszan, hogy Harry már úgy érezte, mintha időtlen idők óta állna itt, és semmilyen ellenállást vagy kilökő erőt nem érzett. Vett egy mély levegőt, és óvatosan megpróbált beljebb lépni, felkészülve arra, hogy hátratántorodik. Csakhogy ez nem történt meg. A varázslat Harryt átengedte a küszöbön, és a következő pillanatban már a hordó belsejéből nézett vissza Dumbledore és Longbottom arcára.
Az igazgató megpróbálta követni, de éppen úgy járt, mint az előző alkalommal.
– Egyedül kell kihoznod, Harry – mondta halkan. A hangjába mintha aggodalom keveredett volna. – Az ajtó belülről minden bizonnyal ugyanúgy nyílik, mint kívülről…
Már Harry is látta, hogy az ajtószárnyak lassan elkezdenek visszacsúszni a helyükre. Még elcsípte Neville pillantását, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy ebből is süt az aggodalom.
– Ne feledd, a gyűrűd hazavisz! – emlékeztette a fiú Harryt, és még azelőtt összezáródott az ajtó, hogy ő válaszolhatott volna.
Mindent beborító, súlyos sötétség telepedett a hordó belsejére. Harry lassan fordult meg, hogy szembenézzen az előtte elterülő csöppnyi térrel, amiből semmit sem látott. A szíve olyan sebesen vert, hogy a vér szinte dobolt a fülében – máskülönben csend honolt körülötte. Halálos, fenyegető némaság. Megmarkolta a pálcáját, és megpróbált egy néma Lumosszal fényt csalni a végére. A pálcája azonban egyáltalán nem engedelmeskedett, éppen úgy, ahogy a további néhány tűzgyújtó vagy fényt megidéző varázslat esetében sem. Harry rémülten értette meg, hogy Voldemort teljes sötétségben akarta tartani ezt a helyet.
Bele kellett tehát törődnie, hogy vaksötétben keresi meg a horcruxot – a gond csak az volt, hogy fogalma sem volt arról, hogy mit kell keresnie. Amikor belépett a pici helyiségbe, a kintről beszűrődő fényben körül tudott nézni, de éppen úgy üresnek tűnt a hordó belseje, mint ahogy üresnek tűnt kívülről is. Halványan mégis úgy érezte, hogy most, hogy az ajtó rázáródott, már itt van valahol, vele egy légtérben a horcrux. Jobb híján úgy tűnt, körül kell tapogatóznia, és reménykedni benne, hogy úgy megtalálja. Egyetlen porcikája se vágyott arra, hogy több száz éves holtak csontjait érintse, de egyre biztosabb volt benne, hogy nem tehet mást.
Előrenyújtotta hát a kezét. Csakhogy a várakozásaival ellentétben egyáltalán nem érintett falat. Lassan előrébb lépett, hiszen a hely annyira szűk volt, hogy most már biztosan bele kellett volna ütköznie a bejárattal szemben lévő, csontok alkotta falba. Ujjhegyei azonban semmit sem érintettek. Harry megtorpant. Nem kellett látnia, így is érezte, hogy maga elé tartott keze remeg a sötétségben. A szíve újra olyan hevesen vert, hogy a dobbanások hangos dobszónak tűntek a sötétségben. Hallotta saját, kapkodó, felületes lélegzetvételeit, és minden erejére szüksége volt, hogy elnyomja magába a kétségbeesést. Az előtte elterülő, sötét üres űrben tértágító bűbáj lépett életbe, így most már nem egy csöppnyi kerek helyiségben kellett vakon botorkálnia, hanem egy beláthatatlan nagyságú teremben.
Lassan visszahátrált. Háta egy pillanat múlva nekiütközött a falnak, ahol valaha ajtó volt. Látás híján a többi érzéke nagyon is kiélesedett, így amikor tenyere hozzáért a falhoz, pontosan ki tudta tapintani ujjai alatt a koponyán tátongó lyukakat, a valahai szemek és az orr helyét. Megborzongott, és emlékeztetnie kellett magát arra, amit Dumbledore mondott a barlangi látogatásuk során: a sötétségtől és a haláltól csak azért félnek az emberek, mert ismeretlen. Valójában azonban semmilyen veszély nem fenyeget. Ujjai lassan újra végigsiklottak tehát a csontokon, és sikerült kitapogatnia a lábszárcsontok között az S-t formázó csigolyákat: Dumbledore-nak tehát igaza volt, az ajtó belülről ugyanúgy nyílt, mint kívülről.
Harry erős vágyat érzett, hogy sziszegve ráparancsoljon az ajtószárnyakra, és végre kiszabaduljon ebből a sötétségből – de erőt vett magán. Meg kellett találnia a horcruxot, hiszen ha üres kézzel menne ki, végül úgyis vissza kellene jönnie ide. A fal mentén indult tehát el, hogy eljusson a szemben lévő falhoz, ahol – ebben egyre inkább hitt – a kincs várt rá. Az előbb még taszították a csontok, most mégis jobb volt olyasmit kitapintani, amire számított, mint nekivágni az ismeretlennek. Kezét tehát a kígyót formázó csigolyák magasságában hagyta, és lassan megindult.
Jobb kezében a pálcáját markolta abban a reményben, hogy más varázslatokat azért el tud majd végezni, ha szükség lesz rá, baljával pedig a falat végigsimítva, minden egyes csontot és koponyát ismerősként üdvözölve haladt. Minden izma megfeszült, készen arra, hogy visszaverjen egy támadást, azonnal reagáljon, ha bármi váratlan történne. Szemei tágra nyíltan meredtek a sötétségbe, még így is, hogy semmit sem látott. Hallotta saját lépteinek surrogó neszét, lélegzetének halk sóhajait. Elvesztette az időérzékét, már fogalma sem volt, hogy mióta megy, azt pedig végképp nem tudta megbecsülni, hogy hol tarthat a teremben. Hirtelen azonban olyasmit tapintott ki, ami megállásra késztette.
A lábszárcsontok között csigolyák bújtak meg, és S betűt formáztak. Harry döbbenten tapogatta újra meg újra végig őket. Kizártnak tűnt, hogy még egy ajtó legyen a falban elhelyezve, ez pedig csakis egyet jelenthetett: körbe ért, és nem találta meg, amit keresett. Kétségbeesetten nyögött fel. Háttal fordult a fal biztonságának, és szembenézett a sötétséggel. Már tudta, hogy amíg a fal mentén halad, a kamra éppen olyan kicsi és üres marad, mint amilyennek kívülről is tűnt. Ha célt akar érni, át kellett vágnia az ismeretlenen. Vett egy mély levegőt, és ellépett a faltól. Céltalanul meregette a szemét, de a sötétség éppen olyan áthatolhatatlan volt, mint eddig.
Lassan, remegő lábakkal indult el. Halványan reménykedett, hogy két lépés után falnak ütközik, és távozhat azzal a szomorú hírrel, hogy mégsincs itt a horcrux – de pontosan tudta, hogy Voldemort lelkének egyik darabja nagyon is itt van. Már tíz lépésen is túl volt – tíz apró, végtelenül bizonytalan, tapogatózó lépésen –, de nem ütközött falba. A rettegés összeszorította a torkát. Újra meg újra megtorpant, mert azt hitte, hogy idegen léptek hangját hallja, hogy árnyak mozdulnak váratlanul mellette, hogy valami hozzáér a karjához. De hiába fülelt, várakozott, semmi sem történt, így végül újra elindult.
Tenyere megizzadt, annyira erősen szorította a pálcáját, de egyre biztosabb volt benne, hogy nem lesz rá szüksége. Ha végig tud menni a sötét úton, nem kell majd varázsolnia. Persze azt nem tudta, hogy ha visszafordulna, eljutna-e sértetlenül a kapuhoz, s ezért azzal biztatta magát, hogy addig van biztonságban, amíg befelé tart a sötétségbe. Megpróbálta hát összeszedni magát, és nagyobbakat lépni, gyorsabban haladni előre. Néhány lépés után azonban rádöbbent, hogy igazából nem lehet benne biztos, hogy sikerül egyenesen mennie, és nem tévelyeg körbe-körbe. Megtorpant. Szívét újult erővel szorította össze a félelem, és minden erejére szükség volt, hogy elnyomja magában a pánikot, megakadályozza azt, hogy tagjai remegni, szíve rémülten kalapálni kezdjen. Hiszen ha nem előre megy, akkor nem ér célt, és visszafordulni se tud már, hogy dolgavégezetlenül távozzon.
Lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és az elalvás előtti technikával ürítette ki az elméjét, hogy kicsit megnyugodjon. Semmi másra nem figyelt, csak az őt körülvevő csöndre. A szokatlan, süket némaság nyomasztóan nehezedett rá néhány másodpercig, aztán hirtelen végtelenül kellemessé és ismerőssé vált. Harry nem értette magát, mégis hallgatott megérzésére, balra fordult, és minden eddiginél határozottabban indult el. Úgy érezte, mintha valami vonzaná, s az őt körülvevő sötétség lassan bársonyosan ismerőssé vált. Legszívesebben rohanni kezdett volna, hogy találkozzon valamivel, ami régóta várt rá, ami hozzá tartozott, a része volt.
Tágra nyílt szemmel bámult előre, és meglepve vette észre, hogy lassan mintha hozzászokna a szeme a sötétséghez. Odaért a falhoz, sőt, egy egészen szűk kis kamrában volt, amely meglepően ismerősnek tűnt. Egy faláda vonta magára a figyelmét, és ahogy megpillantotta, valami felujjongott benne. Harry megállt a láda előtt. Úgy tűnt, az árasztja magából azt a kevés fényt, amely most elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy kivegye mögötte a csontokból épített falat, és a csöppnyi teret maga körül. Célhoz ért. Egészen lassan érintette meg a ládát, és egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy kinyitja, de végül ellenállt a vágynak. Helyette elvette a csontokból épült trónusról, amelyen állt, és magához szorította.
Egyetlen hosszú lépéssel át tudta szelni a csöppnyi kamrát, és újra ott volt a bejáratnál. A ládából szivárgó fényben még látta is csigolyákat. Elemi erővel tört rá az emlék, hogy egyszer Voldemort elméjén keresztül járt már itt, és később is többször eszébe jutott ez a hely – vagy talán Voldemort eszébe jutott, és annyira fontos volt neki, hogy Harrynek is közvetítette a gondolatot –, de nem látott mást, csak a sötétség fekete ürességét. Ahhoz azonban kétség sem fért, hogy Harry nem először jutott el a sötétségen keresztül a horcruxhoz. Igyekezett most nem gondolni erre, és arra sem, hogy Voldemortnak bármikor eszébe juthat, hogy ellenőrizze a helyet. Inkább a kígyóra koncentrált.
– Nyílj ki!
Harryt végtelen megkönnyebbülés töltötte el, amikor az ajtószárnyak lassan elkezdtek szétcsúszni, és a kinti világ fénye egyre szélesebb pászmát rajzolt előtte a padlóra. Kiáltást hallott kintről, majd szaladó léptek hangját, és mire az ajtó kinyílt, az igazgató és Longbottom is ott állt a túloldalon, izgatott, reménykedő pillantással.
– Harry! Merlinnek hála, hogy kijutottál! – kiáltott Dumbledore.
Harryt ezúttal szinte ellenállás nélkül engedte át az ajtón lévő bűbáj, és az igazgató mindkét kezével megragadta a vállát, amikor kilépett hordóból. A kék szemek néhány másodpercig az arcát pásztázták, és Harry érzékelte, hogy Dumbledore ellenőrzi az elméjét. Kivételesen egyáltalán nem érdekelte, hogy az igazgató mit olvas ki az emlékei közül.
– Bocsáss meg – mondta halkan Dumbledore –, de a legilimencia az egyik legkiválóbb mód arra, hogy észrevegyem, ha valamilyen átok befolyásolja az elmédet. – Harry bólintott. – És bocsáss meg azért is, mert egyedül kellett helyt állnod.
– Uram, indulnunk kell! – szólt közbe Neville sürgető hangon. Harryék odakapták a fejüket, és Harry még látta, hogy a másik ellenőrző bűbájainak fénye elhal. – Mindjárt működésbe lép a riasztó rendszer.
– Kövessetek – intett Dumbledore, és elindult az egyik teremből nyíló folyosón.
– Amíg bent voltál, felmértük a varázslatokat, amelyeket Voldemort elhelyezett itt – magyarázta Longbottom zihálva, miközben futottak az igazgató után. – Befelé nem állított akadályt, de nem lesz könnyű ezzel kijutni – intett a láda felé, amelyet Harry a hóna alá szorított.
– Ne! – kiáltott rá Harry az igazgatóra, aki éppen befordult volna egy útkereszteződésben. – Ne arra menjünk, uram!
Dumbledore meglepetésében megtorpant. – Az a legrövidebb út, Harry – válaszolt zavartan. – Többször is beszélgettem az őrökkel, hidd el, tudom.
– Tudom! – vágta rá Harry. – Éppen ezért veszélyes. Erre!
Bekanyarodott a másik úton, és sietve megindult arra. A háta mögött csattogó léptekből tudta, hogy a másik kettő követi. Egyelőre fogalma sem volt, hogy mit csinál, és arra a kérdésre is nehezen válaszolt volna, hogy miért biztos ennyire magában, de hallgatott az ösztöneire, és rohant. A hátuk mögött beomló fal hangja azt bizonyította, hogy egyelőre jó úton haladnak.
– Túl sokáig tart, ha erre megyünk… – tiltakozott Dumbledore, amikor Harry újra be akart kanyarodni. – Ha nem nézünk szembe az átkaival, csak körbe-körbe fog hajszolni minket.
Harry megtorpant. Lihegve méregette a másik utat. Pontosan tudta, hogy odabent időzített bűbájok várnak rájuk, de sejtette, hogy az igazgatónak igaza van: lehetetlen, hogy legyen olyan kifelé vezető út, amelyet követve sértetlenül megúszhatják, hogy ellopták a horcruxot. Bólintott tehát.
– Időzített bűbájok vannak valahol a folyosó közepe táján – jelentette ki olyan hangon, mintha ő maga helyezte volna el az átkokat. Dumbledore végigmérte, majd biccentett, jelezve, hogy megértette az információt, és előre indult.
Az első átkokat könnyedén kivédték, hiszen minden lépésnél erre vártak. Mindhárman gyorsan, szinte ösztönösen hárítottak. Harry a legerősebb általános pajzsbűbájt használta, amelyet Christopher tanított neki, miközben Longbottom és Dumbledore azonosította az átkokat, és azokat a pajzsokat hozták létre, amely tökéletesen felemésztette mindegyiket.
– Gyerünk, tovább! – sürgette őket az igazgató.
Néhány másodpercig zavartalanul szaladtak, majd a következő átkok szemből támadtak rájuk. Vörös, nyíl formájú bűbájok voltak, amelyek elhaltak, ha a csontfalaknak ütköztek, de amikor egy belecsapódott az igazgató karjába, Harry meglepve látta, hogy szilárd, vörösen izzó nyíllá alakult. Dumbledore felszisszent egy pillanatra, és bal keze ösztönösen megindult a nyíl felé, hogy kihúzza a sebből.
– Ne érjen hozzá! – szólt rá Longbottom, miközben két újabb nyilat semlegesített, de az igazgató keze amúgy is megdermedt a levegőben.
– El kell távolítani! Azt hiszem, mérgezett! – kiáltott Harry, és Dumbledore mellé ugrott.
Neville pajzsa felemésztette az utolsó nyilat is. – Igen, de nem kézzel – felelt, és elkapta Harry csuklóját. Harry az igazgatóra pillantott. Dumbledore falfehér arca, összeszorított ajkai nem tűntek valami biztatónak. Neville varázsolni kezdett. Bűbájai sötétkék fénnyel ragyogtak, és körbeölelték a vörös nyilat. Harry tágra nyílt szemmel figyelt.
– Mit csinálsz?
– Először megakadályozom, hogy még több mérget eresszen bele – magyarázta a fiú suttogva. – Aztán ki kell vágni a karjából.
– Kivágni? – ismételte Harry. Mielőtt azonban Longbottom válaszolhatott volna, újabb, narancs fényű átkok villantak körülöttük. Harry már éppen védekezni akart, amikor látta, hogy a bűbájok elsiklanak a fejük fölött. Fellélegzett, a következő pillanatban azonban rádöbbent, hogy ezek az időzített bűbájok csakugyan nem őket támadják, hanem a folyosó végén a csontfalakat. Az átkok hatására a falak leomlottak, de a csontok nem szétgurultak, hanem elkezdtek összeállni: emberi alakokat formáztak, és inferusokra emlékeztető figurákká alakultak.
– Csapda! Menekülnünk kell innen! – sziszegte Harry. Neville éppen befejezte a varázslást, és összevont szemöldökkel mérte végig a csontvázakat. Gyors intéssel lángokból álló falat hozott létre köztük és a hármasuk között.
– Ha az inferusokat létrehozó bűbájhoz hasonlót használt, akkor talán ez megfékezi őket – suttogta reménykedve, aztán Dumbledore-hoz fordult. – Tud jönni, uram? – Az igazgató bólintott. Longbottom vezetésével indultak el visszafelé, Harry a hátvéd volt, s időnként visszapislogott a lángok felé, amely egyelőre visszatartották a csontvázakat.
Bekanyarodtak egy folyosón. Harry már nem is töprengett azon, hogy mi várhatja őket odabent. Biztosan tudta, hogy minden út meg van átkozva, hiszen az egész terület egy hatalmas csapda, ami arra szolgál, hogy itt tartsa a sikerrel járt tolvajt egészen addig, amíg Voldemort ide nem ér. A rájuk támadó átkok fénye színesen villant, és Harry ösztönösen védekezett. Longbottom maga mögé húzta az igazgatót, és szinte szemmel követhetetlen gyorsasággal hozta létre a pajzsokat, amelyek felemésztették a varázslatokat. Amikor a támadásnak vége szakadt, lihegve pillantottak egymásra.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenj – mondta halkan Neville, és Harry gyűrűje felé intett.
– Majd ha mind biztonságban leszünk – tiltakozott Harry. – Mi van a nyíllal?
– Fedezz, amíg megszabadulunk tőle – suttogta Longbottom remegő hangon, és Harry legnagyobb meglepetésére előhúzott egy éles, többnyire bájital hozzávalók aprítására szolgáló ezüsttőrt a talárja zsebéből. – A méreg megbénította a nyelvét, hogy ne tudjon hangosan varázsolni, és ha nem kap ellenszert, idővel megbénítja a varázserejét is, hogy a nonverbális varázslatokkal se boldoguljon. Addig, amíg benne van a nyíl, nem érheti sem varázslat, sem varázslattal készített bájital, krém vagy bármi. Talán örökre elveszítené a varázserejét.
Harry megborzongott. – Nem lehet kihúzni?
– Ha hozzáérünk, minket is megmérgez. – Longbottom megmarkolta az igazgató karját. Egy pillanatra lehunyta a szemét. – El kellene menned, Harry.
– Azt mondtad, fedezzelek.
Longbottom létrehozott körülöttük egy búra alakú pajzsot. – Tessék. Elboldogulok.
– Vigyük vissza együtt. Kettőnk zsupszkulcsa három embert is elbír!
– Az is végzetes lehet a varázserejére nézve – rázta a fejét Neville. Dumbledore kinyújtotta sértetlen kezét, és Harry gyűrűjére mutatott vele. Longbottom Harryre nézett. – Tudod, hogy ez mit jelent. Parancs.
Harry a fejét rázta. – Nem fogok most elmenekülni!
– Vidd a horcruxot – halkította le Neville a hangját. – Akkor Voldemort biztosan nem tudja visszaszerezni!
Dumbledore határozottan bólintott. Harry felsóhajtott.
– Jó, legyen. Szólok Perselusnak, hogy segítségre van szükségetek.
Longbottom nem felelt. Újra megmarkolta Dumbledore kezét, és Harry még látta az előbuggyanó vért, ahogy az ezüsttőr belevágott a húsba, miközben hüvelykujja rásimult a gyűrű zöld kövére és benyomta, aztán a következő pillanatban elmosódott körülötte a világ. Rémisztően hosszúnak tűnt az utazás, és amikor végre megérkezett, úgy csuklott össze az ismerős kőpadlón, mint egy rongybaba. A gyűrű lecsúszott az ujjáról, és hangosan koppanva arrébb gurult.
– Harry! – Szokatlan, mégis nagyon is ismerős érintést érzett a vállán. Felsegítették, és egy fiolányi bájitalt toltak az orra alá. Harry gondolkozás nélkül itta meg, hagyta, hogy leültessék egy székre, és várta, hogy lassan hatni kezdjen a nyugtató főzet. A mellette lévő széken Christopher Prospeer ült, és bűbájok sorát végezte el, hogy megtudja, nincs-e valamilyen sérülése.
– Jól vagyok – sóhajtott Harry. – Hol van Perselus?
– Nincs itt – rázta a fejét az aurorparancsnok. – Engem kért meg, hogy várjak rátok, és szükség esetén lássalak el.
– Nem nekem kell segítség – magyarázta Harry idegesen –, hanem Dumbledore-éknak! Csapdában vannak! Oda kell menned!
– Én nem tudok – felelt a férfi. – Szólok Perselusnak. – Harry látta, hogy elvégzi a Speculum-bűbájt, amellyel a Főnix Rendjének tagjai kommunikáltak egymással.
– Dumbledore-t eltalálta egy nyíl, ami megbénítja a varázserejét – tudatta gyorsan Christopherrel, hogy továbbadhassa. – Neville próbál neki segíteni. Csapda az egész hely, nem tudnak kijönni…
Christopher bólintott, jelezve, hogy megértette. – Amint tud, segít nekik – mondta néhány másodperc múlva.
– És ha… mi lesz, ha elkésik? – kérdezte Harry suttogva. – Mi lesz, ha Voldemort megöli a Herost?
Christopher végigsimította a karját. – Igyál egy teát. Teljesen át vagy fagyva. – Csészéket és gőzölgő teáskannát varázsolt elő. Felvette a földről a ládát, és az asztalra tette. – Ez az? – kérdezte halkan. Harry bólintott. – Tehát sikerrel jártatok.
– Nekem kellett elhoznom – suttogta Harry. – Valamiért csak én tudtam bemenni Voldemort rejtekhelyére, és egyedül kellett végigcsinálnom…
– Milyen volt?
– Félelmetes. Nem volt ott semmi, csak néhány csont és sötétség, mégis úgy rettegtem, mint valami kisgyerek.
– Azt hiszem, mindenki félne ilyen helyzetben.
Harry lassan megrázta a fejét. – Csak a gyerekek és a szűk látókörűek félnek a sötétségtől. Különben is én biztos voltam benne, hogy nincs ott semmi, és mégis alig mertem nekivágni a sötétségnek.
– Ez természetes, Harry. Mindenki fél bizonyos helyzetekben vagy bizonyos dolgoktól. Nem az a valódi próba, hogy félünk-e, hanem az, hogy hogyan kezeljük a félelmeinket. Erről szól a mumust legyőző bűbáj is. Lehet, hogy rettegtél, de szembe mertél nézni a saját félelmeddel, és ezzel jelesre vizsgáztál.
Harry halványan elmosolyodott. Ivott egy kortyot a teából, és néhány másodpercig élvezte az ital fölött lebegő pára illatát. Aztán valami hangosan puffant mellettük, és ők egy emberként ugrottak fel, hogy megpillantsák Neville-t a földön. Christopher már varázslatok sorát végezte el, hogy felmérje a fiú állapotát, Harry csak azt látta, hogy Neville arca kosztól és vértől maszatos. Mellé térdelt.
– Mi történt? – kérdezte suttogva. Christopher újabb bájitalos fiolát adott, és Longbottom engedelmesen hajtotta fel a tartalmát, mielőtt válaszolhatott volna.
– Ránk omlott a folyosó. Csak egy-két percig tudtam visszatartani a lezuhanó köveket, de az alatt az igazgató elvégzett valami bűbájt, ami megóvott minket.
– Akkor jobban van?
Neville bólintott. – Nonverbális varázslatokra képes volt. A kövek így is betemettek minket, de legalább nem nyomtak agyon.
– És Perselus?
– Most érkezett. Ott maradt Dumbledore professzorral, engem pedig visszaküldött.
– Ülj át egy székre – intett Harry az asztal felé. Longbottom a fejét rázta.
– Eltört a lábad – szólalt meg mellettük Christopher. – Ráálltál? – A fiú bólintott. – Tartottam tőle. Így nem lehet egyszerűen csak összeforrasztani… Próbáld mozdulatlanul tartani. – A pálcáját letette maga mellé, és lassan végigtapogatta a fiú lábát. – Sínbe kell tennem, amíg Perselus ide nem ér.
– Meg tudom gyógyítani – szólt közbe Neville. – Mindig is érdekeltek a gyógyító-bűbájok – tette hozzá magyarázatképpen, amikor meglátta az aurorparancsnok kérdő pillantását. Lehunyta a szemét egy másodpercre, hogy visszaszorítsa a fájdalmat, aztán varázsolni kezdett. Harry némán figyelte.
Ez az út mindennél jobban bizonyította számára, hogy ő csak másodhegedűs lehet a Heros mellett. Menekülés közben Longbottom éppen olyan magabiztosan védett ki minden varázslatot, mint Dumbledore – miközben Harry csak kapkodta a fejét, és vaktában húzta fel a pajzsokat. Sokkal nagyobb volt a tudásuk, mint az övé, és nevetségesnek tartotta, hogy neki is részt kell vennie mellettük ebben a háborúban. Másfelől viszont csak ő jutott be a horcrux rejtekhelyére. Ha ezt is olyan varázslat védte volna, mint amilyen a barlangi tavat átszelő csónakon volt, akkor annak egy nagy erejű varázslót be kellett volna engednie, hiszen Voldemort is járt nemrég az odúban. Így viszont Harry el se tudta képzelni, hogy mi különböztette meg két társától, és nagyon szívesen beszélt volna erről Christopherrel vagy Perselusszal – csakhogy most nem jutott erre idő.
Neville végzett a gyógyítással, és Harryre támaszkodva fel tudott állni, és elbotorkált a legközelebbi székhez. Ő is kapott egy csésze teát, és azt kortyolgatta, miközben a bokáját masszírozta. Nyomasztó csendben vártak Perselusra, vagy bármilyen hírre felőle és Dumbledore felől. Harry a kiürült csésze aljára letapadt teafüvet kapargatta a kanalával, és a valahai jóslástan órákon gondolkozott, ahol ilyen fűből jósoltak. Longbottom lehunyt szemmel ült mellette, úgy tűnt, teljesen befelé figyel, s Harry sejtette, hogy okklumenciát alkalmaz. Christopher főleg Harryt figyelte, kissé aggodalmasan. Harry sajnálta, hogy félbe kellett hagyniuk a beszélgetést, de nem volt kedve Longbottom mellett folytatni.
Végül Perselus is megérkezett. Ő is csapzott volt, de messze nem volt olyan rossz állapotban, mint a karjára támaszkodó igazgató. Dumbledore arca betegesen sápadt volt, bőre olyan száraz, mint a pergamen, s látszott, hogy arra is alig van ereje, hogy Perselusba kapaszkodva megtartsa magát. Christopher és Neville azonnal ugrott, hogy támogassák és leültessék az idős varázslót. Perselus bájitalokat hívott magához, és bűbájok sorát végezte el pálca nélküli, ezüstös fénnyel ragyogó varázslatokkal. Harry szinte beleszédült, ahogy figyelte. Ő is felpattant, amikor megérkeztek, de már sem hely, sem feladat nem jutott neki Dumbledore mellett, így távolabbról figyelt, és várakozott, hátha kap valamilyen utasítást.
Miután több fiolányi bájitalt is megivott, az igazgató meglehetősen bizonytalanul ugyan, de azért egyedül távozott a kandallón keresztül a szobájába, de előbb még megígérte Perselusnak, hogy azonnal üzen neki, ahogy változik az állapota. A férfi ekkor mérte csak végig őket.
– Szép munka volt, Neville – mondta halkan. – Menj, és pihenj végre.
– Köszönöm, uram. Jó éjszakát. – Longbottom halkan húzta be maga után az ajtót.
Perselus közelebb lépett az asztalhoz, ahol Harry állt a székének támaszkodva. A férfi pillantása a ládára siklott. Végigsimította dísztelen, fából készült tetejét, s egy pillanatra úgy tűnt, ki akarja nyitni, de végül meggondolta magát. Harryhez fordult.
– Hallottam Albustól, hogy egyedül kellett helytállnod. – Harry némán bólintott. – Gondolom, sok kérdést felvet benned ez a dolog, de azt hiszem, nem most kellene megbeszélnünk. Holnap délelőtt szabad vagy, aludd ki magad. Már úgyis csak néhány óra maradt reggelig.
– Mikor tudunk beszélni?
– Meglátjuk, hogy alakul a délutánom holnap. – Perselus közelebb lépett hozzá, kezét a vállára tette, és egy pillanatig a szemébe nézett. – Kitűnően helytálltál, Harry.
– Én maradtam volna tovább is, csak Dumbledore ragaszkodott hozzá…
– Tudom – szakította félbe a férfi. – Nagyon jól tette. Megtettél mindent, amit tehettél. Sőt – Perselus a ládára pillantott –, olyasmit is, amit nem hittünk volna, hogy neked kell majd megtenned. Most aludj. Én pedig megyek, és megnyugtatom anyádat, hogy épségben visszajöttél.
Harry még hallotta, hogy Perselus és Christopher halkan beszélgetni kezd, miközben behúzta maga mögött az ajtót, de nem sok figyelmet fordított rájuk. Perselusnak igaza volt, neki most alvásra volt szüksége. Semmi sem tűnt olyan vonzónak, mint visszatérni a hálóterembe, és belesüppedni az ágyba, hogy legalább néhány órán keresztül semmire se kelljen gondolnia.
Még egy megjegyzés: a helyszín, ahová horcruxért mentek, valóban létezik, nemrég jártam benne. És az ajtó feletti felirat is pontosan ez A Gyűrűk Urára emlékeztető szöveg. Íme néhány hangulatfestő kép a katakombákról:
