Dumbledore ráérősen támasztotta össze ujjbegyeit, és sátrat formázó ujjai fölött végigsiklott a pillantása a szobán. Perselus az ablakhoz lépett. Ha az igazgatónak töprengésre van szüksége, ő megadhatja neki rá az időt. Valójában legszívesebben itt is hagyta volna, hogy kigondolkozza magát, és akkor jelentkezzen, ha kész a válasszal. De belátta, hogy ez túl nagy illetlenség lenne. Így aztán a sötét birtokot figyelte, és minden erejével ellenállt a vágynak, hogy beleolvasson az igazgató elméjébe.
– Ez minden, amit megtudtál, Perselus? – kérdezte végül halkan Albus. A férfi megfordult.
– Se időm, se kedvem játszadozni, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy mindent elmondtam.
– Kellemetlen… Roppantul kellemetlen…
Perselus némán nézte, ahogy a másik lehunyja szemét egy pillanatra. Albus intésére Fawkes az igazgató asztalára rebbent, és fejét a férfi kezéhez hajtotta. Perselus elfintorodott. Ha bárki is úgy gondolja, hogy egy főnix majd segít neki a döntésben, vagy olyan titkok kikémlelésében, amelyeket a kor legnagyobb tudású mágusa se volt képes megtudni, próbálja csak meg. Perselus lezárta az elméjét. Nem is azért, mert ne bízott volna meg abban, hogy Albus Dumbledore szokásához híven tiszteletben tartja annyira a gondolatait, hogy előzetes engedélykérés nélkül nem alkalmaz legilimenciát, hanem azért is, mert így könnyebb volt rezzenéstelen arccal állni.
Belemerült az okklumencia adta nyugalomba. Hagyta, hogy a semmire se gondolás, az előtte lévő képek és hangok – mindennemű elemzés nélküli – puszta felfogása ellazítsa. Nem csak azokat a gondolatokat söpörte vissza az elméje mélyére, amelyek felzaklatták, hanem azokat is, amelyek akárcsak egy kicsit is értelmezték volna körülötte a világot. A tűz ropogását, a főnix tollain megcsillanó fényt, Albus gondterhelt sóhaját. A semmire se gondolás állapota olyan volt, mint egy meditáció: jelen volt ugyan, de teljességgel kizárta a környezetet. A legnagyobb előnye azonban az volt, hogy egy pillanat alatt felvehette a beszélgetés fonalát, hiszen elméje egy szeglete így is felfogott és megjegyzett mindent, ami időközben történt.
– Ismét kérnem kell tőled valamit – szólalt meg Albus. Perselus rápillantott.
– Ezért vagyok itt.
Albus lassan megcsóválta a fejét. – Nem, fiam, olyasmiről van szó, aminek nem fogsz örülni. Azt kell kérnem, hogy menj vissza Voldemort nagyúrhoz, és tudj meg mindent a terveiről. Nagy szükségünk van rá ahhoz, hogy tovább tudjunk dolgozni.
– Tudod, hogy mit kérsz?
– Azt, hogy kémkedj újra.
Perselus nemet intett. – Azt kéred, hogy tagadjam meg azt, ami vagyok. Helyezzem előtérbe a Főnix Rendjét, legyen ez fontosabb, mint Tom helyzete.
– Mindketten azért küzdünk, hogy végül a fény maradjon fenn. Azt hiszem, kicsit kedvezhetsz hát nekünk – hunyorított az idős varázsló. Perselus ellökte magát az ablaktól, hogy visszatérjen a szobát uraló asztalhoz, és leüljön Albusszal szemben.
– Megtettem mindent, amivel jelenleg segíthetlek.
– Perselus… Ahhoz, hogy megértsd, miért kérek ekkora szívességeket tőled, mindent látnod kell. Megengeded, hogy elmagyarázzam? – Perselus biccentett. Az igazgató felállt, és lassú léptekkel elindult a szobában. – Az elmúlt napokat kutatómunkával töltöttem – kezdett bele –, és olyasmit találtam, ami talán érdemes a figyelemre. Azért fogalmazok ennyire óvatosan, mert egyelőre magam se látom pontosan, hogy mire bukkantunk. Mégis jó okom van feltételezni, hogy ez megfelelő nyom arra, hogy rátaláljunk egy újabb horcruxra.
– Nos, ez jó hír.
– Valóban jó. De csak akkor, ha Voldemort nagyúr figyelmét valami más köti le, és nem éppen ezzel a rejtekhellyel foglalkozik. Ezért kell megkérnelek, hogy vállald el a további kémkedést.
– Valamelyikük veled megy majd a horcruxért? – kérdezte Perselus válasz helyett. Albus lassan bólintott.
– Harryt mindenképpen szeretném elvinni, de azt hiszem, ezúttal Neville segítsége is jól jönne.
Perselus elnyomott egy dühös horkantást. Albus nyilvánvalóan játszadozni kívánt vele. Tudta, hogy az igazgató abban reménykedik, ha Harry is részt vesz az akcióban, akkor Perselusban felülkerekedik a féltés, és azonnal ellenőrzi Voldemortot. Nem is a ravaszkodás dühítette a férfit – azt már régen megszokta –, hanem az, hogy Albusnak igaza volt. A gondolat, hogy Tom nem csak a varázsló számításait húzhatja keresztül, hanem idő előtt elkapja Harryt is, nagyon is zavarta.
– Meglátom, mit tehetek – felelt tehát kedvetlenül. Albus olyan elégedetten mosolyodott el, hogy Perselus legszívesebben máris visszavonta volna az ígéretét. De helyette hallgatott. Várt még néhány percet, amennyit az illendőség előír, aztán lemondóan távozott az igazgatói irodából. Ki nem állhatta, ha Albus túljár az eszén.
Másfelől pedig tényleg úgy gondolta, hogy nem ez a legjobb alkalom arra, hogy még több emléket erőszakoljon ki Tom elméjéből. Egy héttel ezelőtt, alighogy végzett a Harryvel való megbeszélésével, Tom hívatta. Perselus szívét szokatlan erővel szorította össze az aggodalom: Tom túl hamar rájött, hogy őt kell elővennie. Rossz érzése csak erősödött, amikor az üres csarnokba érkezett. Tom már végzett a leckéztetéssel, de a termet még mindig betöltötte a vér és a szenvedés emléke. Perselus ösztönösen zárta le az elméjét, hogy ne kelljen tudnia mindarról, amit a sötét varázsló elkövetett.
Tom nyugodtnak tűnt. Vészesen nyugodtnak. A trónuson ült, és élvezettel húzta el a perceket, amíg Perselus fél térdre ereszkedett előtte. Az elméje felszínesen ellenőrizte a férfiét, és Perselus hagyta, hogy érzékeljen valamennyit a benne kavargó érzésekből: bizonytalanságot, félelmet, várakozást. De szorosan elzárta előle Harry képét, és meghagyta abban a hitben, hogy csak a szokásos, Tomnak oly’ kedves rettegés járja át a Nagyúr közelében. A halálfalók számára a személyes kihallgatás általában ritka kegy volt – vagy végzetes büntetés. Valójában semmiképpen sem kellemes élmény, de ha túlélték, akkor hatalmas megtiszteltetés.
Perselusnak sokkal gyakrabban volt benne része, mint Tom átlagos követőinek. Részben azért, mert aközé a néhány kiválasztott ember közé tartozott, akik a belső kör tagjai közül is kiemelkedtek: a Nagyúr bevetések vezetését, nyomozást, különleges feladatokat bízott rájuk. Részben pedig azért, mert legilimenciával elérte, hogy Tom gyakrabban akarja ellenőrizni a munkáját, beszélni vele, oktatni – és így neki több módja legyen legilimenciát alkalmazni a sötét varázslón. Most tehát, amikor Tom végre kegyesen intett, hogy álljon fel és kövesse, Perselus kettős érzésekkel haladt a visszhangzó folyosón a mágus után. Örült, hogy módja akad ellenőrizni az elméjét, ugyanakkor tartott attól, hogy Harryre terelődik a szó.
Tom azonban mással kezdett, amikor megérkeztek egy kisebb terembe. Ez volt a sötét varázsló külön fogadószobája, amelyet minden módon, ezernyi bűbájjal védett a hallgatózóktól. – Rég hallottam az ifjú Malfoyról. Remélem, biztató hírekkel szolgálhatsz róla.
– Túl van a betegségen, uram – felelt Perselus alázatos hangon. – Bántotta, hogy nem tudott elmenni a nagynénjéhez a szünet alatt.
– Bellatrix elégedetlen. Azt mondja, nem informálod eléggé a fiú haladásáról. Remélem, tévesen ítéli meg a helyzetet, és van alkalmad arra, hogy különórákat adj neki.
Perselus csaknem elmosolyodott. – Biztos lehet benne, uram, hogy adok neki különórákat. – Érzékelte a férfi akaratát, és készséggel megengedte neki, hogy ellenőrizze, hányszor beszélt négyszemközt az elmúlt napok során Dracóval.
– Szeretnék találkozni vele – jelentette ki Tom ellentmondást nem tűrő hangon.
– Most, hogy újra van tanítás a Roxfortban, szinte lehetetlen – rázta a fejét Perselus. – Dumbledore minden erejével védi a diákokat. – Túlságosan is nyugodt és magabiztos volt a hangja. Tom haragját úgy érzékelte, mint a hirtelen feltámadt, jeges szelet.
– Akkor itt az ideje, hogy elérd a lehetetlent – sziszegte a sötét varázsló. Perselus megdermedt a testén végigfutó, áramütésszerű fájdalomtól, amellyel Tom büntette. Félelmet és zavart színlelt.
– Lopjam ki Dracót a kastélyból?
– Találj módot arra, hogy elhagyhassa az igazgató védőszárnyait – bólintott Tom. – Albus jóhiszemű fajankó. Biztosan ad engedélyt arra, hogy Draco távozzon egy hétvégére, ha a házvezető tanára elmondja neki, hogy mennyire hiányolta a nagynénjét.
Perselus lehunyta a szemét. Egy egész hétvége rettenetesen sok volt. Draco számára csaknem lehetetlen elvárás, hogy ilyen hosszan védje az elméjét, és Perselusnak pedig túl hosszú idő arra, hogy végig mellette maradjon és támogassa.
– Meglátom, mit tehetek, uram – hajtott fejet. Tom néhány másodpercig némán ellenőrizte a gondolatait és az érzéseit. Perselus minden idegszála megfeszült, amíg az akarata a sötét máguséval küzdött.
Tom gyanakvó volt és dühös. Nem csak amiatt a sikertelen kutatás miatt, amiért megbüntette az imént követői egy részét, hanem a szinte kibírhatatlan fájdalom miatt is, amely átjárta egy pillanatra. Perselus érzékelte a varázsló elméjének mélyén a meglepetést és zavart, amelyet ez a szokatlan élmény okozott. Tom évtizedek óta nem tapasztalt olyat, hogy valaki az ő elméjébe hatolt volna be: ha Perselus legilimentálta, mindig végtelenül óvatosan járt el. Mások képességei pedig nem voltak alkalmasak arra, hogy áttörjenek az okklumencián, amelyet Tom folyamatosan alkalmazott. Most mégis pontosan tudta, hogy ilyen erejű fájdalmat csakis a legerősebb és a legdurvább módon elvégzett legilimencia tud okozni – csupán arról nem volt fogalma, hogy ki tört be az elméjébe.
– Mostanában mintha elhanyagolnád a feladataidat, Perselus – szólalt meg végül a sötét varázsló. – A napokban is erősen hiányoltuk a közreműködésedet egy támadás során. Az messze nem elég, ha megfőzöl néhány bájitalt. A te tehetségedet csupán a laborban használni – pazarlás.
– A tanítás miatt jóval nehezebben szabadulok el a támadások idejére.
– És, gondolom, a feleséged miatt is. – Tom gúnyosan mosolyodott el, amikor megérezte a Perselusban egy pillanatra fellángoló fájdalmat. – A kötődés olyasmi, ami akadályozza a tehetséges embereket abban, hogy győzelemre jussanak. Ráadásul a te kötődésed különösen rossz irányba mutat.
Perselus erővel nyomta vissza a tudata mélyére kavargó érzéseit. Tom túlságosan is találó, túlságosan is igaz szavai most mindennél fájdalmasabbak voltak. De pontosan tudta, hogy ha kimutatja a gyengeségét, fegyvert ad a sötét varázsló kezébe.
– A házasságom biztosíték a Főnix Rendje számára. Bebetonoz közéjük. Egy valahai Potter bizalma mindig jó érv.
– Egy Potteré, vagy mindjárt kettőé? Mi a helyzet Harry Potterrel?
– Ő bármilyen nagyképű is, nincs szava a Főnix Rendjében. – Perselus legyintett. – Pontosan olyan, mint az apja. Semmiben sem kiemelkedő, de próbálja felhívni magára a figyelmet.
Tom néhány másodpercig némán vizsgálgatta az érzéseit. Perselusban éppen elég elégedetlenség és düh volt Harryvel szemben ahhoz, hogy elhitess a másikkal: igazat mond. Ráadásul valójában nem is ez érdekelte most a sötét varázslót. Perselus egy pillanatra megdermedt, amikor Tom újra megszólalt:
– Rendszeres jelentéseket kérek róla. Hogy tanul, mit csinál, kikkel barátkozik, kikhez kötődik.
– Valóban fontos ez, uram? – próbált Perselus ellenkezni. Igyekezett találni valamilyen fogást Tom elméjén, amíg szóval tartja. Bármit, amivel megváltoztathatja a véleményét.
– Ezt majd én eldöntöm. A jövő hét végén várlak. – Tom sarkon fordult, és olyan gyorsan tűnt el, mintha tudná, hogy Perselus éppen legilimentálni akarja, és csupán időre van szüksége ahhoz, hogy sikert érjen el.
Perselus lemondó sóhajjal hagyta el a helyiséget. Amint a folyosóra ért, a Roxforthoz közeli erdőbe hoppanált. Mélyen magába szívta a hideg levegőt, és adott magának néhány másodpercet, amíg semmire sem gondolt. Utána azonban kénytelen volt elemezni Tom minden apró gondolatfoszlányát, amelyet csak el tudott csípni. Feltámadt a szél, és Perselus köpenyét csattogva lebegtette meg, ahogy elindult a fák között. Koromsötét volt, a hó megadóan roppant meg a talpa alatt, és a férfi inkább ösztönösen kerülte ki a lelógó ágakat, tekeredő gyökereket, semmint hogy látta volna azokat.
Egyértelmű volt, hogy Tom próbálja megtalálni azt, aki betört az elméjébe, és Perselusnak nem volt kétsége afelől sem, hogy Harryre is gyanakszik. Ráadásul ha ő valóban kénytelen megosztani vele Harry mindennapi életét és érzéseit, akkor a sötét varázsló hamar bizonyosságot nyer. Ez után pedig nyilvánvalóan keresni fogja a kapcsolatot Harry elméje és a sajátja között. Perselus tudta, hogy még egy tehetségesebb diákot sem tudna ennyire gyorsan felkészíteni okklumenciából, hogy állja Tom támadásait – Harrynek viszont tényleg esélye sem volt. Úgy tűnt, az az egyetlen megoldás, ha elodázza a leleplezést, és azután is igyekszik elhitetni Tommal, hogy a köztük lévő kapcsolat nagyon is gyenge.
Ha a sötét varázsló elhiszi, hogy egyszeri alkalomról volt szó, és Harry nem látott semmit az ő gondolataiból, érzéseiből, csak a saját boldogságát közvetítette, talán nem találja annyira veszélyesnek a jelenséget, hogy azonnal fellépjen vele szemben. Ahhoz azonban kétség sem férhetett, hogy Tom nagyon is izgalmasnak találja majd azt, hogy betörjön Harry elméjébe. A sötét varázslónak még fél évet kellett volna várnia, hogy megszerezhesse a fiút, aki a jóslat szerint egyedüliként áll a győzelme útjába. Perselus biztos volt benne, hogy Tom szívesen találna módot arra, hogy előbb célt érjen.
A Roxfortot védő varázslatok elméletileg megóvták volna Harryt a külső támadásoktól, csakhogy éppen az volt a bökkenő, hogy Tom támadása nem kívülről, hanem belülről érkezett. Perselusnak tehát keresnie kellett valamilyen módot, amely kiterjeszti a Roxfort természetes védelmét, és legalább némi akadályt állít Tom elé. Lassan haladt az iskola parkja felé, és számba vette a lehetőségeket. A legközelebbi találkozón arra kellett ügyelnie, hogy elodázza a pillanatot, amikor Tom megbizonyosodik arról, hogy Harry boldogságát érzékelte. Utána következhetett Harry elméjének védelme.
Most pedig, amikor Albus arról faggatta, hogy Tom mi után kutatott, miért haragudott annyira az embereire, Perselus nem tudott túl sokat mondani. Alig néhány gondolatot csípett el ezzel kapcsolatban, s azok főként az ügyetlen halálfalókra vonatkoztak, nem a keresés céljára. Annyi azonban bizonyos volt, hogy Tom olyasmit akart megszerezni, amit nagyon értékesnek tekint, és egyelőre vaktában keresgélt. Perselus számára ez önmagában azt jelentette, hogy ha Albus csakugyan egy horcruxot talált, Tom nem fogja megzavarni őket. Mégis összeszedte magát, és visszatért a halálfalók rettegett találkozóhelyére, hogy megkeresse Tomot, és titokban figyelje kicsit.
Hosszú órák munkájával alig jutott közelebb a tárgyhoz, amelyet a sötét varázsló keresett, de arról végleg megbizonyosodott, hogy az ő kutatása semmilyen módon nem keresztezheti Albus terveit. Ezért megengedett magának némi pihenést és csak másnap délután egyeztette végleg a horcrux-kutatás tervét Albusszal. Meg sem lepte, amikor az igazgató rábízta a feladatot, hogy hívja az irodába a két fiút. Az már váratlanabbul érte, hogy együtt találta őket a könyvtárban, nem kevés pergamennel és könyvvel körülbástyázva. A közelben nem egy mardekáros és néhány griffendéles is tanult: Blaise Zambini és Daphne Greengrass az asztal túlsó felén ült, Ron Weasley pedig két társával éppen azt a házi dolgozatot írta, amit Perselus adott fel nekik. Mégis szokatlan volt a tény, hogy Harry és Neville egyértelműen összedolgozik.
– Nem, az teljesen kizárt – rázta a fejét éppen Harry. – Hermione azt mondta, hogy legalább háromszáz éve nyoma veszett, senki semmit sem tud róla.
– Ez elég jó alap – jegyezte meg Neville.
– Lenne, ha húsz éve tűnt volna el, és nem több száz. – Harry megdörzsölte a homlokát. Kezdte nagyon fáradtnak érezni magát. Akármennyit ültek is a jegyzeteik fölött, nem jutottak előrébb Neville-lel.
– Mi az, Potter, fáj a fejed? – szólalt meg Ron gúnyosan. – Szóljunk most rögtön apukádnak, vagy várjuk meg, amíg sikítozol?
– Hú, Weasley, ennél még egy öt éves is jobban tud kötekedni – vágta rá Blaise. – Szeretnéd, ha bemutatót tartanék?
– Inkább ebből, mint a sötét varázslatok kivédése tudományodból, mert abban siralmas vagy – fonta keresztbe a karját a Weasley mellett ülő fiú.
– Ez már valamivel ügyesebb – bólintott Daphne. – Legalábbis az lenne, ha lenne bármi alapja is. Csakhogy amíg neked, Finnigan, egyetlen szép emléked sincs, és még egy kevéske ezüstös fényt se tudsz előcsalogatni a pálcádból, addig Blaise tudna mit mutatni neked.
– Zambini amúgy is nagyon szeret mutogatni, ez tény – legyintett a harmadik griffendéles. – Habár a szája nagyobb, mint a teljesítménye…
– Kérsz bizonyítékot? – vigyorgott Blaise.
– Nem hagynátok végre abba? – szólt közbe Neville. – Én szeretnék dolgozni.
– Tulajdonképpen mi a fenét akarsz Pottertől? – húzta el a száját Ron. – És nehogy megint azzal gyere nekem, hogy sötét varázslatok kivédésére tanultok, mert azt még Potter se szereti elméletben gyakorolni.
– Nem mintha sok közöd lenne ahhoz, hogy mit csinálok, de ki kell, hogy ábrándítsalak – felelt Harry nyugodtan. – Sötét varázslatokkal szórakozunk.
Ron felállt, Harryék asztalához lépett, és felkapott egy könyvet a fiú mellől. – Tényleg? Az Alapítók hőstettein keresztül? Ez kezd egyre furcsább lenni…
– Na jó, Weasley, mára elég belőled. – Blaise kivont pálcával termett Ron mellett. Kivette a kezéből a könyvet, és visszatette az asztalra, miközben még közelebb lépett. Pálcája Ron oldalához nyomódott. A griffendélesek egy emberként rántottak pálcát, Perselus pedig úgy döntött, hogy ideje közbeavatkozni.
– Nahát, milyen szokatlan olvasókör alakult itt ki – szólalt meg, miközben előlépett a könyvespolcok takarásából. – Mr Weasley, szeretne két tekerccsel hosszabb, részletesebb és kivételesen talán alaposabb dolgozatot leadni nekem holnap?
Ron dühösen rázta meg a fejét. – Nem, tanár úr.
– Akkor ne lóbálja a pálcáját a könyvtárban. Még kárt tesz valamiben, és meg kellene büntetnem… – Szenvtelen arccal nézte végig, ahogy Ron a talárjába süllyeszti a pálcáját, és visszatér az asztalához. Csak utána pillantott végig Harryéken. – Potter, Longbottom, kövessenek.
– De hát Neville semmit se csinált! – csattant fel az egyik griffendéles. – Miért nem Zambinit bünteti meg, ő is pálcát rántott!
Perselus fenyegető pillantással fordult vissza. A fiún látszott, hogy legszívesebben visszaszívná a szavait, de Perselus legnagyobb elégedettségére erre nem volt módja. – A szemtelensége tíz pontba került a Griffendélnek, Thomas. Igazán kedves, hogy úgy látja, tanácsokat kell adnia nekem a diákjaim megbüntetésével kapcsolatban, most mégis eltekintek attól, hogy önre hallgassak. Ne feledje, a következő hasonló megnyilvánulást büntetőmunkával jutalmazom.
Időközben Harry és Neville összeszedte a könyveket és pergameneket. Blaise vetett egy kérdő pillantást Harryre, de ő csak vállat vont. Némán indultak el Perselus után, aki sietősen hagyta el a könyvtárat. A két fiú bizonytalan pillantást váltott, amikor nem a pince, hanem az igazgatói iroda felé indultak el. Perselus látta, hogy az a néhány diák, akik mellett elmennek, zavartan súg össze őket látva, és biztos volt benne, hogy negyed órán belül híre megy, hogy Harry összekapott az egyik griffendélessel, és ezért az igazgató elé vitték őket. De nem bánta, ha téves információk keringtek róluk. Még mindig jobb volt, mint Weasley gyanakvása és figyelme.
Az igazgatói iroda bejáratát védő kőszörny engedelmesen ugrott félre, amikor Perselus elmondta a jelszót, és a férfi csak akkor fordult meg és mérte végig a két fiút, amikor már felfelé ment velük a toronyba vezető csigalépcső.
– Feltételezem, hogy tudjátok, miről lesz szó. – Harry sápadtan bólintott, Neville bizonytalanul intett igent. – Ha egy mód van rá, próbáljátok titokban tartani ezt a megbeszélést. Valamivel nagyobb titokban, mint azt, hogy az iskola alapítóiról olvasgattok könyveket…
Felértek, így Perselus bekopogott még az előtt, hogy valamelyik fiú válaszolt volna.
– Tessék! Gyertek, gyertek csak beljebb – intett nekik Albus, amikor feltárult az igazgatói szoba ajtaja. Harry lassan ismerősként üdvözölhette a kör alakú helyiséget, az állandóan kattogó ezüsttárgyakat és a csillogó tollú főnixet, amely most az igazgató székének háttámlájáról figyelt. – Üljetek le.
Perselus elfoglalta a helyét az ablak mellett, és némán figyelte a társaságot. Az igazgató teát és süteményt varázsolt elő, és Perselus pontosan értette a Harryből áradó kelletlenséget: ő is azt várta, hogy végre a tárgyra térjenek ahelyett, hogy úgy tennének, mintha Albus csak könnyed teadélutánt tervezett volna.
– Uram, talált egy horcruxot? – kérdezte Harry, amikor már túl voltak egy csésze tea elkortyolgatásán és némi csevegésen arról, hogy hogy telnek mostanában az órák.
– Igen, Harry, azt gyanítom, hogy megtaláltam Tom Denem egyik rejtekhelyét – bólintott az igazgató. Láthatólag nem zavarta, hogy Harry rákérdezett az ittlétük okára. – Amikor legutoljára a segítségedet kértem, igazán sikeresek voltunk. És ezt természetesen a te ügyességednek is köszönhetjük. Így aztán merem remélni, hogy egy újabb közös utat hasonló siker koronázhat majd.
– Ha úgy gondolja, hogy tudok segíteni, én… – Harry elakadt. Aligha mondhatta volna, hogy szívesen az igazgatóval tart. Nem csak azért, mert jobb dolga is lett volna, hanem azért is, mert tartott kissé a következő veszélyes kalandtól.
– Szívesen segítünk bármiben, uram – jelentette ki Neville, és Harry nem kételkedett abban, hogy komolyan is gondolja. Albus elégedetten mosolyodott el.
– Köszönöm a kedves felajánlást. Bevallom, valami hasonlóban reménykedtem, ugyanis mindkettőtök segítségére nagy szükségem lesz ezúttal.
Harry bólintott. – Mikor megyünk? – Gondolatban már azt latolgatta, hogy hogyan alakítsa át a programját.
– Szombat este szeretnék elindulni. Ezt a helyet a muglik is ismerik, ezért nagyon óvatosnak kell lennünk.
– Voldemort a muglik közé rejtette az egyik horcruxát? – vonta össze Harry hitetlenkedve a szemöldökét.
– Ez nem teljesen pontos megállapítás, de a hely, ahonnan elindulunk, a muglik számára is ismert, az tény.
– A többi diák tudja úgy, hogy büntetőmunkát kaptatok szombat estére – szólt közbe Perselus. – Ez mindenkire vonatkozik – tette hozzá Harryre pillantva.
– Tudom, kellemetlen ez a kis ködösítés – szólalt meg Albus, miközben pillantása végigfutott Neville sápadt és Harry grimaszoló arcán –, de a biztonságunk érdekében ehhez kell folyamodnunk. Tom Denem nagyon alaposan őrzi a horcruxokat. Különösen most, hogy rájött, kettőt már elvesztett. Ezért mindenképpen el kell kerülnünk azt, hogy tudomást szerezzen a tervünkről.
– Az osztálytársaid amúgy is úgy gondolják, hogy egy büntetés miatt hívtalak el – mondta Perselus Neville-nek. – Elég lesz, ha rájuk hagyod.
– Tudom, hogy elméletileg könnyű hazudni nekik – felelt Neville halkan. – De aggódnak értem, ráadásul ha meghallják, hogy büntetőmunkát kaptam, végig kell hallgatnom azt is, amit a tanár úrról mondanak…
– Azt hiszem, képes leszek elviselni valamivel több griffendéles megjegyzést – gúnyolódott Perselus. Neville egy pillanatra úgy tűnt, mintha válaszolni akarna, de végül csak lemondóan bólintott. Perselus érzékelte, hogy lezárja az elméjét, de most nem próbálta meg megtörni a védelmét.
– Ez tehát megoldódott – jelentette ki Albus olyan hangon, mintha csakugyan mindenki megelégedésére oldották volna meg a kérdést. Neville bólintott. – Akkor szombaton nyolcra menjetek a professzor irodájába, onnan fogunk indulni.
– Igenis, uram.
– Most mehettek, biztosan van még egy-két elintéznivalótok vacsora előtt.
Harry boldogan pattant fel. Elege volt a körülményes megbeszélésekből, abból, hogy minden alkalommal úgy tettek, mintha az igazgató kérésére mondhatnának nemet, mintha akár egyszer is lenne döntései lehetőségük ebben a témában. Neki személyesen nem volt szüksége teára és aprósüteményre, se arra a megtiszteltetésre, hogy farkasszemet nézhessen Dumbledore kíváncsian pislogó madarával, vagy üldögéljen az igazgatói irodában. Tökéletesen megfelelt volna az is, ha Perselus szól neki a legközelebbi edzés után, hogy mikor és hol kell lennie.
Amint lelkesen felállt, és már csaknem az ajtó felé sietett, azonnal eszébe jutott, hogy túl sokat árul el az érzéseiből, így igyekezett lezárni az elméjét, s jóval megfontoltabban várni meg, amíg Dumbledore elbúcsúzik tőlük. Azonban így is elsőként lépett ki a szobából, amikor az igazgató végre elengedte őket. Perselus némán követte, de Neville hangja megállította a küszöbön.
– Kérdezhetek még valamit? – szólalt meg Neville az ajtóban. Perselus visszalépett az irodába, elvégzett egy kis bűbájt, hogy a beszélgetésük ne hallatszódjon le a lépcsőn lefelé tartó Harryhez, és némán figyelte Neville és Albus kettősét.
– Hallgatlak, fiam – bólintott az igazgató.
– Feltétlenül szükség lesz mindkettőnkre szombaton?
Albus végigmérte Neville-t. Perselus tudta, hogy nem alkalmaz legilimenciát, és biztos volt benne, hogy megint tévesen ítéli meg a fiút. – Talán szeretnél a kastélyban maradni? – kérdezte halkan az igazgató.
Neville elvörösödött. – Én… nem így értettem, uram. De Harry talán maradhatna. Minek tegye ki magát újabb veszélyeknek?
– Értem. – Albus lassan bólintott, és Perselus magában elmosolyodott azon, hogy mennyire nem érti. – A becsvágy fontos dolog, fiam. De fel kell ismernünk a saját határainkat is.
Neville arca kiismerhetetlen maradt, de Perselus érzékelte, hogy megerősítette az elméje védelmét. – Igaza van, uram – bólintott a fiú. Az ajtó felé lépett, és egy halkan elmotyogott köszönés után Perselusszal a nyomában otthagyta az igazgatói irodát.
Perselus azon gondolkozott, hogy Albus hogyan ismerheti ennyire félre a két fiút. Tény, hogy az igazgató nagyon keveset találkozott Harryvel és Neville-lel is, és ez alatt az idő alatt sem olvasott soha a gondolataikban, mégis különös volt rádöbbenni, hogy mennyire erősen befolyásolja az ítélőképességét az előítélet: Harry minden bizonytalankodását, visszakozását úgy értékelte, hogy a fiú nem akarja magára vonni a figyelmet, nem akar híressé válni. Bezzeg ha Neville megpróbálta megakadályozni, hogy Harrynek baja essen, úgy gondolta, hogy ő szeretne learatni minden dicsőséget.
– Semmi mód nincs arra, hogy segítsek Harrynek, ugye? – kérdezte Neville halkan, miközben lefelé mentek a lépcsőn.
– Nem tudod átvállalni a feladatait – rázta a fejét Perselus.
– Azt szeretném, ha neki nem kellene átvállalni az én feladataimat. Az én dolgom lenne, hogy végezzek a horcruxokkal, nem az övé.
– Ebben tévedsz. A te dolgod az, hogy végezz Tommal.
– Aminek feltétele az, hogy minden horcruxot megtaláljunk. – Neville megcsóválta a fejét. – Gondolom, az igazgató elsősorban az iskolai eredményeim alapján ítél meg.
– Szombaton lesz alkalmad arra, hogy bebizonyítsd neki, hogy ennél többet is tudsz.
– Nem az elismerést irigylem Harrytől – szögezte le Neville. Leértek a lépcső aljára, ahol Harry várta őket. A fiú kérdő pillantással mérte őket végig. – Felvetettem Dumbledore professzornak, hogy szombaton helytállok helyetted is.
Harry ösztönösen körülnézett, de mivel senki se volt közel s távol a folyosón, válaszolt: – Talán elfelejtetted, hogy én vagyok az, akinek helyt kell majd állni tehelyetted? – kérdezte gúnyosan. Neville beharapta az ajkát.
– Tudod, hogy nem én kértem…
Harry Perselusra pillantott. – Hogyne tudnám.
– Potter, ne kezdd újra – szólt közbe Perselus.
– Elnézést, uram. – Harry hangjából szinte áradt a gúny. – Mehetek? Van még néhány tervem mára…
– Menj – bólintott Perselus. – Holnap ötkor várlak. – Megvárta, amíg Harry eltűnik a folyosó végén, csak aztán fordult vissza Neville-hez. – Úgy látom, alapos tapasztalatcserét tartottatok.
– Beszéltünk Harryvel az Aetas Heroumról – bólintott Neville. – Nehezen kerülhettük el ezt a témát…
– Talán jobb lett volna, ha még vártok vele.
– Szerintem úgy tisztességes, ha mindketten tisztán látjuk a dolgokat – jegyezte meg Neville. Perselus pillantását látva érezte, hogy jobb, ha nem feszíti túl a húrt. – Gondolom, ma tart nekem egy különórát?
– Jól sejted. Foglalkoznunk kell kicsit a horcruxokkal és Tom védelmi rendszerével, hogy ne érjen szombaton nagy meglepetés.
Neville bólintott, így ezúttal a pince felé indultak el. Perselus nem tudta eldönteni, hogy a közös horcrux-vadászat tényleg jó alkalom lesz-e arra, hogy Neville bemutassa Albusnak a valódi énjét. Meglepő volt, hogy az igazgató mennyire vak tudott néha lenni. Perselus nem tudta eldönteni, hogy a legilimencia hiánya önmagában ilyen erősen befolyásolja-e az emberismeretét, vagy egyszerűen csak a helyzet és Albus évek óta meglévő meggyőződése az, ami miatt az igazgató rosszul értelmezi Harry és Neville minden szavát.
Perselus bizonytalan érzésekkel várta azt, hogy Neville szombaton elinduljon a horcruxért. Harry szempontjából kifejezetten előnyösnek tűnt az, hogy két Herosszal vág neki az útnak, akik sokkal képzettebbek és önzetlenebbek nála. Az azonban végzetes lett volna, ha Neville tudása nem csak Albus, hanem a támadást esetleg észlelő Tom számára is világossá válik. Tudta, hogy neki ismét a sötét varázsló közelében kell maradnia, és minden módon megakadályozni azt, hogy Tom észrevegye a támadást – még ha annak, hogy nem lesz ott Harryvel, Lily nem is örül majd.
Mert Perselus biztos volt benne, hogy szólnia kell feleségének az újabb horcruxról. Az, hogy Neville nagyanyja nem tud arról, milyen kalandokba fog keveredni az unokája, a legkevésbé se érdekelte. De abban biztos volt, hogy ha valami nem jól alakul, Lily elsősorban azért lesz dühös, mert nem csak, hogy nem kérdezték meg, de még csak nem is tájékoztatták arról, hogy Harry minek teszi ki magát. Így hát Perselus másnap reggel elment a Rend főhadiszállására, hogy beszéljen a feleségével.
– Perselus, de örülök, hogy jöttél! – toppant elé Mrs Weasley azonnal, amint belépett a Dumbledore kúria ajtaján. – Remélem, maradsz ebédre.
– Sajnos nem tudok, Molly. Ebéd előtt még van egy órám.
– Sajnálom. De egy teát azért megiszol velünk, ugye?
– Meglátjuk – hárította el Perselus az asszony kedvességét. – Most Lilyvel szeretnék beszélni, aztán szívesen teázom, ha marad időm.
– A laborban van – intett Mrs Weasley a lépcső felé. Perselus biccentett köszönetképpen, és azonnal elindult a házban kialakított bájitaltan labor felé. Mrs Weasley még mondott valamit, de a férfi már nem figyelt oda rá. Az elmúlt hetek során szinte naponta összekapott valamin Lilyvel, és most némi idegességgel gondolt arra, hogy a nő hogy fogja fogadni. Semmi kedve nem volt egy újabb vitához, pláne nem olyasmivel kapcsolatban, amin úgysem lehet változtatni.
Idegesen nyitott be a laborba, hogy a küszöbön azonnal meg is torpanjon. Lily nem volt egyedül: Sirius Black ült mellett az asztalnál, és úgy hajoltak össze, mint az összeesküvők. Perselus akaratlanul is elfintorodott, amikor meglátta a férfit. Blackben láthatóan benne rekedt a szó, ami még inkább megerősítette Perselus rossz érzését. Egy pillanatig mindhárman dermedten bámultak egymásra, aztán Perselus belépett a helyiségbe.
– Nahát, az emlegetett szamár! – morogta a másik férfi. Perselus biccentett.
– Black.
Lily felállt, és közelebb lépett a férjéhez. Figyelmeztető mozdulattal tette a karjára a kezét, és Perselus lenyelte az első morcos kérdéseket, amelyek arra vonatkoztak volna, hogy mégis mit keres itt a másik férfi. Közelebb húzta magához a nőt, és pillanatra átölelte. Bármennyire zavarta is, hogy Black tanúja lehet a találkozásuknak, szüksége volt a nő érintésére.
– Beszélnünk kell – mondta halkan Lilynek.
– Tudok az ügyeidről, Piton – szólalt meg Black ellenséges hangon. Perselus hidegen mérte végig.
– Milyen ügyeimről?
– Lily mindent elmondott Harryvel és az egész harccal kapcsolatban. És én mondom neked, ha ezt tovább folytatod, személyesen átkozlak darabokra.
– Mindent elmondott? – ismételte Perselus. Keresztbe fonta a karját, és a pillantása fenyegetően villant Lilyre. A nő megdermedt.
– Pontosan tudom, hogy ez az Aetas Heroum a vesszőparipád, de Harry akkor se fog a te ostoba meggyőződésed miatt hősködni, és veszélyeztetni az életét!
– Nem fog? – Perselus legszívesebben felsóhajtott volna. Miközben beszéltek, ellenőrizte Black elméjét, hogy biztos lehessen abban, hogy semmi igazán fontosat nem tudott meg. – És ezt te döntöd el? Ha jól látom a helyzetet, Harry nem teheti azt, amit a nevelőapja javasol neki, hanem azt kell tennie, amire a keresztapja kötelezi.
– Pontosan! – vágta rá Black.
– És én még azt hittem, hogy van önálló akarata…
– Azt nevezed önálló akaratnak, hogy beosztod minden másodpercét? Hogy agyonhajszolod? – csattant fel Lily is.
– Volt választási lehetősége – felelt Perselus hidegen. – És megnyugtathatlak, az iskolai kötelezettségei továbbá a különórái mellett is bőven akad ideje a magánéletére.
– Nem ez a lényeg, Piton. – Black fenyegetően lépett közelebb. – Az a gond, hogy teletömted a fejét ilyen ostobaságokkal a Heros és a Scelus harcáról. Az a gond, hogy a jószívűségére és a fiatalságára alapozva meg akarod öletni.
– Talán nem hiszel az Aetas Heroumban?
– Voldemort egy veszélyes sötét mágus, de ennél többet nem állíthatunk róla. Különösen nem olyasmit, ami elegendő alap lenne arra, hogy veszélyeztesd egy gyerek életét.
– Gondolom, mindezt szívesen kifejtenéd Albus Dumbledore-nak is.
– Dumbledore vakon bízik benned. Persze, hogy…
– Az ő fejét is ostobaságokkal tömtem tele? – szólt közbe Perselus gúnyosan. Black elvörösödött. – Megtisztelő ez a nagyság, amit kinézel belőlem, de nem kellett befolyásolnom a kor legnagyobb világos mágusát. Ő maga látta meg Tom Denemben a Scelust, és az ő meggyőződése az, hogy Harryre még fontos szerep vár.
– Egy jóslat miatt, amit te hallottál – fortyogott Black.
– Azért, mert ő nem a legjobb barátja utódát látja Harryben.
– Egyikőtök se látja jól a dolgokat – szólalt meg Lily halkan. – Harry egy gyerek. Akármilyen sors vagy feladat vár is rá, azt nem gyerekként kellene rákényszeríteni.
– Pontosan! – kapott a szón Black. – Az lenne a természetes, ha a kviddicsen meg a lányokon járna az esze!
– Nem lehet mindenki annyira éretlen kamasz, mint te voltál, Black.
– Ne forgasd ki a szavainkat, Perselus – sóhajtott Lily. – Mi aggódunk Harryért. És tudom, hogy valójában te is így vagy ezzel. – Figyelmen kívül hagyta Black hitetlenkedő felszisszenését, és végigsimította a férje karját. – Gyerek még ilyen súlyú felelősséghez.
– Ugyanazokat a vitákat folytatjuk újra meg újra. – Perselus fáradt sóhajjal dörzsölte meg az orrát. – Rendben, én igazat adok nektek, és elismerem, hogy Harry még gyerek, és békén hagyom. Annál könnyebb dolga lesz Voldemortnak és a halálfalóinak, amikor majd el akarják kapni. Ha nem segítek neki, esélye se lesz arra, hogy életben maradjon.
– De lenne, ha megvédenéd – sziszegte Lily dühösen. Egy másodpercig meredten néztek egymás szemébe Perselusszal. Black érzékelte a közöttük feszülő haragot, és hallgatott.
– Ne kényszeríts erre – suttogta Perselus a súlyos csöndben.
– Mire ne kényszerítsen? – Black újra dühösen csattant fel. – Hogy segítsd a nevelt fiadat? Hogy egyszer az életben úgy viselkedj, mint egy tisztességes ember? Hogy végre kiérdemeld Lilyt és Harryt?
Perselus annyira gyorsan fordult felé, hogy Black ösztönösen is hátrahőkölt. A férfi ökölbe szorította a kezét, és hiába bizsergette ujjai hegyét a mágia, ellenállt a vágynak, hogy gondolkodás nélkül rászórjon minden átkot Blackre, ami csak eszébe jut. Zihálva meredtek egymásra. Perselus halványan érzékelte, hogy Lily már elővette a pálcáját, hogy szükség esetén közbeavatkozzon, de mindkét férfi képes volt visszafogni magát.
– Ki vagy te, Sirius Black, hogy megítéld, ki mit érdemel? – kérdezte végül Perselus. – Ha szeretnél hatni Harryre, sokkal korábban oda kellett volna figyelned rá. Addig ajnároztad neki az apját, amíg meg nem gyűlöltetted vele. Te magad pedig csak egy James Pottert imádó pojácának tűnsz. Nem azért nem hallgat rád, mert én mást mondok, hanem mert semmit se jelentesz neki.
– Még hogy én gyűlöltettem meg vele? Inkább a te állandó megjegyzéseid miatt él tévedésben Jamesszel kapcsolatban!
Perselus megcsóválta a fejét. – Az a te bajod, hogy szűklátókörű vagy és ostoba. Lilyt se tekinted másnak, csakis Potter feleségének. Harry pedig Potter fiatal mása a számodra. Ha néha kinyitnád a szemed, meglátnád, hogy milyenek azok az emberek valójában, akik közel állnak hozzád.
– De rosszul áll neked ez a papolás! – morogta Black. Perselus nem felelt. Érezte a kitérő válaszból, hogy most sikerült fájdalmas pontra tapintania.
– Szeretnék beszélni a feleségemmel. Magunkra hagynál minket? – kérdezte végül.
Black Lilyre pillantott, és csak akkor ment ki, amikor a nő alig észrevehetően bólintott. Perselus bűbájok sorát indította útjára, amint bezáródott az ajtó a férfi mögött. A szoba friss levegővel telt meg, és Lilyt váratlan kellemes érzés járta át, ahogy beleszippantott a tavaszillatú szellőbe. Az ajtózár halkan kattant, és több összetett bűbáj is biztosította, hogy ne lehessen kihallgatni őket.
– Kegyetlen tudsz lenni – csóválta meg a fejét Lily.
– Légy őszinte magadhoz: mikor értettétek meg egymást utoljára Blackkel? Leszámítva persze, hogy most egymásra találtatok ebben a gondolatban, hogy Harryt tönkreteszem.
– Sirius régi barát – tiltakozott Lily.
– Így van – bólintott Perselus –, régen barát volt. És még csak nem is a te barátod. Gondolj azokra, akiknek tényleg fontos vagy. Remus Lupin meg tudott neked bocsátani azután is, hogy hozzám jöttél.
Lily lehunyta a szemét. – Ezt ne most. Gondolom, nem Siriusról akartál beszélni velem.
– Valóban nem. – Perselus megdörzsölte az orrát. – Harryről van szó.
– Hogy van?
– Változó. Küszködünk az okklumenciával, és a sikertelenség dühíti. – Perselus teát és két csészét varázsolt elő. Lily a kezébe vette a sajátját, és hagyta, hogy a porcelán melengesse az idegeskedéstől átfagyott ujjait. – Ha nem tud uralkodni magán, vagy túl erős az elméjük közti kapcsolat, akkor Tom érzéseit tükrözi vissza. Ingerült és mérges valódi ok nélkül.
– Meg fogod tudni tanítani?
– Semmilyen tehetsége sincs hozzá. – Lily felsóhajtott. – Lehet, hogy nem fog sikerülni. De most nem is ez a legsürgetőbb dolog.
– Mi történt már megint? – Lily fáradtan dörzsölte meg a szemét.
– Az igazgató újabb horcruxot talált.
– És Harry megint vele megy? – Perselus bólintott. Lily elsápadt. – Nem szeretném…
– Ebbe nincs beleszólásunk.
– Miért nem viszi Neville-t?
– Neville-t is viszi.
– Annyira veszélyes hely? – kapta Lily a szája elé a kezét. – Az előzőnél még azt gondolta, hogy ketten elboldogulnak, de most már mindkét fiúra szüksége van?!
– Részben veszélyes – ismerte be Perselus. – Részben pedig próba elé állítja őket.
– Egyáltalán nem tetszik, hogy Albus próbákat talál ki Harrynek – morogta Lily. Perselus lemondóan mosolyodott el.
– Nekem sem, de ezért mondom, hogy ebbe nincs beleszólásunk. Szombat este indulnak majd el.
– Te nem mész velük? – kérdezte Lily lemondóan. A férfi megrázta a fejét.
– Tommal leszek, hogy ha kell, meg tudjam akadályozni azt, hogy elcsípje őket.
– Féltem őt – suttogta Lily. Perselus mellé lépett, és magához ölelte. Ennél többet nem tehetett. Arra nem volt módja, hogy megígérje, segít majd Harrynek. És akármennyire bízott is a két Heros erejében, őt is zavarta a gondolat, hogy Harry egy ennyire veszélyes útnak vág neki. Mégis mást mondott:
– Albus nagyhatalmú varázsló. Harry mellette biztonságban van.
– Talán igen – sóhajtott Lily. – De nem akkora biztonságban, mintha a Roxfortban maradna.
Perselus nem felelt. Az egyik fele éppen annyira haragudott Albusra a döntésért, mint ahogy Lily. A másik fele viszont azt is tudta, hogy Harrynek tényleg kell az újabb megmérettetés. Ha pedig sikerrel jár, talán több ereje lesz arra is, hogy felvegye a harcot Tom elméjével.
Addig maradt Lily mellett, amíg el nem kellett mennie az órájára. Bájitalt főztek, éppen azokkal a hosszú évek során berögzült, tökéletesen összecsiszolódott mozdulatokkal, amelyekkel régóta együtt dolgoztak. Perselus tudatosan feledkezett meg a vitáikról, a Harryvel kapcsolatos aggodalmakról, Tom parancsairól és Draco várható kiruccanásáról a kastélyból, hogy egy kicsit csak a főzéssel és a közös munkával foglalkozzon. Semmi kedve nem volt visszatérni a Roxfortba, de erőt vett magán, és éppen az óra kezdete előtt visszahoppanált.
A másodéves Griffendél-Mardekár csoport némán várta az ajtóban. Perselus gondolatai még akkor is máshol jártak, amikor a táblára varázsolta a receptet, és kiadta az utasítást a diákoknak. Leült az asztalához, egy darabig onnan figyelte őket, és csak akkor indult el körbe a teremben, amikor a legtöbb üstből már az előírásoknak megfelelően kékes pára szállt fel. Elkapta Violet aggodalmas pillantását, amikor odaért hozzá és a barátnőihez. Violet igyekezett megemberelni magát az órákon, és Perselusnak egyre ritkábban kellett rendre utasítania beszélgetés miatt. Tudta, hogy a lány érzékeli a közte és Lily között lévő feszültséget, és a gondolatai közül azt is könnyedén kiolvasta, hogy ez mennyire zavarja.
Az óra meglepően hamar elrepült úgy, hogy Perselus csak félig-meddig figyelt oda, és a férfi hamarosan azon kapta magát, hogy a diákok kis üvegcsékbe töltik át munkájuk eredményét, majd elsietnek ebédelni. Violet feltűnően sokat szöszmötölt az alapanyagok eltakarításával, és idegesen pislogott a mardekárosok felé, akik úgy gondolták, kifaggatják Perselust a jövő héten esedékes dolgozatról. Végül azonban az utolsó diák is elhagyta a termet, s Perselus egy pálcaintéssel bezárt az ajtót.
– Mi a baj? – kérdezte halkan, miközben közelebb lépett a kislányhoz.
– Beszéltél valamikor anyával? – kérdezte Violet, és végre felhagyott azzal, hogy akkurátusan a táskájába pakolja a pergamenjeit.
– Igen.
– Jól van?
Perselus elmosolyodott. – Persze, hogy jól van. Sokat dolgozik, de ez csak fáradtsággal jár.
– Akkor jó… Kaptam sötét varázslatok kivédéséből egy K-t – jelentette be Violet elégedett mosollyal.
– Ügyes vagy. – Perselus végigsimította a lány haját.
– Nem szeretném, ha miattam idegeskednétek. Most már jól viselkedem az órákon – magyarázta Violet.
– Nem idegeskedtünk miattad, Violet – rázta a fejét Perselus. – Miattad nem.
– Harry is igyekszik, én tudom – magyarázta a kislány. – Csak annyira sok dolga van! Szakkört is tart, és mindenki egyre jobb miatta sötét varázslatok kivédéséből. De ő is rengeteget tanul.
– Tudom.
– Miattunk nem kell veszekednetek, apa. Én megpróbálok még jobban teljesíteni, ha szeretnéd.
Perselus lehunyta a szemét. – Ha vitázunk is anyátokkal, az nem azért van, mert te ne tanulnál jól. Még csak azért se, mert Harry nem csinál meg valamit. Ezek a viták… miattunk vannak, nem miattatok.
– Nem szeretném, ha veszekednétek – suttogta Violet. Odabújt a férfihez, és Perselus gondolkozás nélkül ölelte át. – Azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint régen.
– Mind ezt szeretnénk – ismerte be a férfi. Violet felnézett rá.
– Akkor úgy lesz? Megígéred?
– Amit tudok, megteszek érte – bólintott Perselus. Violet felsóhajtott.
– Akkor jó – mosolyodott el. – Te mindenre képes vagy
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!