– A Patrónus-bűbáj lényege, hogy egy pozitív érzésekkel teli erőteret von közéd és a dementorok közé. – Harry végigpillantott a feszült arccal figyelő diákokon, majd folytatta a magyarázást: – Mivel elviekben az emberrel ellentétben nem tud kimerülni, elkedvetlenedni, ezért akármeddig képes megóvni a dementortól. Persze csak addig marad meg, amíg a létrehozójának elegendő ereje marad a fenntartására. A varázslat alapja egy olyan emlék, amihez pozitív érzéseket kapcsoltok. Olyasmi, ami örömmel tölt el, amire jólesik gondolni. Ehhez a varázslathoz nem elég a varázserő vagy az, hogy megtanuljátok a varázsigét. Képesnek kell lennetek arra, hogy felidézzetek egy tiszta, minden keserűségtől mentes, boldog pillanatot, és ebből kell erőt merítenetek. Fontos, hogy megtaláljátok a megfelelő emléket, mert akkor, amikor egy dementor van a közeletekben, sokkal nehezebb megidézni a patrónust, mint itt, a teremben.
– Imádom, amikor ilyen biztató szónoklatokat vág ki – morogta Blaise Daphnénak, s Harry önkéntelenül is elmosolyodott.
A Patrónus-bűbáj a hetedévesek tananyagában lassan aktuálissá vált, de a szakkörre járó fiatalabb diákok is hasznosnak találták az ötletet – hiszen karácsonykor mindenki olvashatott arról, hogy a dementorok elhagyták az Azkabant, és azóta a halálfalók akciói mellett nem egy dementor-támadásról is hírt adott a Reggeli Próféta. Egyelőre úgy tűnt, hogy az Azkaban valahai őrei a Sötét Nagyúrtól függetlenül portyáznak, azonban a legtöbb roxfortos diák összekapcsolta a dementorok és a halálfalók fenyegetését. A varázsló-újságok egyre-másra ontották a tanácsokat, hogy milyen bűbájok ismerete és eszközök beszerzése elengedhetetlen, ha valaki biztonságban akarja magát érezni az otthonán kívül, így a defenzív szakkör iránti érdeklődés is erősen megnőtt, különösen most, hogy a Patrónus-bűbájra került sor.
Harry újra végigmérte a teremben szorongó diákokat, és elméleti előadását a patrónusokról azzal fejezte be, hogy elővarázsolta saját ezüstösen csillogó szarvasát. A termet körbenyargaló állat még az idősebb diákokból is meglepett kiáltásokat váltott ki, és Harry alig tudott elnyomni egy elégedett mosolyt, amikor látta, hogy Ron és griffendéles barátai csodálattal figyelik a patrónust. Ezúttal nem kellett párokat kialakítani: mindenki egyesével láthatott hozzá, hogy kieszeljen egy kellően boldog emléket, és arra támaszkodva varázsolni kezdjen. Harry egy darabig az egyik szélső padnak támaszkodva figyelte a sok töprengő arcot. Ő sem festhetett másként annak idején, amikor Christopherrel ezt a bűbájt tanulták.
Sohasem gondolta azt magáról, hogy boldogtalan, mégis végtelenül nehéz volt megtalálni azt a képet, ami elegendő erőt adott neki. Családi ünnepek, születésnapi ajándékok és egyéb olyan otthoni pillanatok, amelyek a vidámsággal kapcsolatban elsőre eszébe jutottak, szóba se jöhettek: Sirius morgolódása, Perselus egy-egy hideg megjegyzése, vagy egyszerűen az az érzés, hogy ő a kívülálló, a Potter a Pitonok között, keserű mellékízt adott ezeknek az alkalmaknak. Miután belátta, hogy az otthoni ünnepeknek nincs értelme, Harry megpróbálkozott a barátaival együtt eltöltött idővel, a kellemes roxfortos hétköznapokkal is. De a bizonytalanság, hogy jó mardekáros-e, a keserűség a rá és Hermionére fújó griffendélesek miatt, vagy Blaise és Daphne megjegyzéseinek tagadhatatlan éle mindig elbizonytalanította.
Ez volt az első valódi nehézségük az aurorparancsnokkal, és amikor már hetek teltek el, és Harry egyetlen aprócska ezüstös foszlányt se tudott előcsalni a pálcájából, Christopher is egyre idegesebb lett. Harry sokáig azt hitte, hogy ügyetlensége zavarja a férfit, és csak akkor értette meg, hogy Christopher már nem mint tanár, hanem mint a család barátja figyeli, amikor Lily írt neki, hogy menjen haza a következő heti edzés után, s elmondta, hogy Christopher járt nála. Harrynek nem sokat segített anyja története arról, hogy ő maga is mennyire nehezen sajátította el a Patrónus-bűbájt, mert őt nem Voldemort visszatérte vagy a közelgő háború zavarta. Egyszerűen csak túlságosan összetett érzéseket kapcsolt minden emlékhez.
Természetesen most is Violet volt a megoldás, mint már annyiszor. Christopher, aki a látszat szerint Lilynél jobban átlátta, hogy mi Harry problémája, megpróbálta kifaggatni, hogy mi a baja az otthoni emlékekkel. És, miközben Harry azt magyarázta, hogy mennyire nem féltékeny Violetre, és biztos benne, hogy jobb a hangulat a családban így, hogy van egy húga, rájött, hogy talán nem egy emlékre, hanem csak a kislányra kellene gondolnia. Így azt, hogy végül mégsem adták fel a Patrónos-bűbájjal való próbálkozást, Harry Violetnek köszönhette. Végigsiklott a pillantása a termen – a legtöbben zavartan pislogtak egymásra, senki sem tudta, hogy illik-e már próbálkoznia, vagy még az emlékeken kellene rágódniuk –, és megállapodott Violeten, aki előtt ezüstös köd terjedt szét: a kislány szinte elsőként hozott létre egy patrónus-szerűséget, és most büszkén fordult Harry felé, ellenőrizve, hogy ő is látja-e.
Harry elindult a teremben, hogy figyelje és segítse a többieket. Egyre többen próbálkoztak meg a varázslattal, és néhányuknak sikerült némi ezüstös ködöt előcsalnia a pálcájából, mások arra koncentráltak, hogy egyszerre tartsák fejben a varázsigét és az emléket is. Harry egyelőre nem akarta megzavarni őket, csak körbejárt, és figyelte, hogy ki mire jutott.
– Láttad, Harry? Láttad?! Majdnem volt alakja! – lelkendezett Violet, amikor mellé ért. Harry rámosolygott a kislányra.
– Tényleg nagyon ügyes vagy.
– Tudod, mire gondoltam? – kérdezte Violet, aki egyértelműen el volt ragadtatva a sikerétől. Harry szórakozottan rázta meg a fejét, jelezve, hogy nem tudja, de valójában már a többiek próbálkozását figyelte. – Arra a nyaralásra, amikor elmentünk a tengerpartra, még azelőtt, hogy a Roxfortba jöttem volna, és apa is végig ott volt, és… Figyelsz te egyáltalán? – tette csípőre a kezét a kislány.
– Most a többieknek kell segítenem, mert nekik még nem megy ennyire jól – felelt Harry, miközben beleborzolt Violet hajába. – Majd még visszajövök.
– Jó, addigra kitalálok egy olyan emléket, amitől alakja is lesz!
Harry bólintott, és kétsége sem volt afelől, hogy Violet tényleg kitalál addigra egy elég hatékony emléket. Elterelte a figyelmét húgáról, és a többiek teljesítményét méregette. Ginny elég jól állt, és amikor meglátta Harryt, olyan vidám mosoly küldött felé, hogy Harry úgy érezte, maga is pillanatok alatt elő tudná hívni a szarvasát erre alapozva. Hermione összevont szemöldökkel, erőse koncentrálva markolta meg a pálcáját. Harry tudta, hogy a lány ki nem állhatja, ha nem az elsők között sajátít el valamilyen tananyagot, ezért most minden erejével azon van, hogy a pálcájából előbűvöljön némi ezüstös ragyogást.
– Túl görcsös vagy – mondta halkan Harry. – Fogadjunk, hogy a szép emléket már el is felejtetted…
Hermione elvörösödött. – Csak éppen azon járt az eszem, hogy ha az iskolaelsőknek se sikerül, mit gondoljanak a többiek? – magyarázta. Harry mosolygott.
– Ehhez a bűbájhoz idő kell, Hermione. És szerintem ezt mindenki tudja.
– Persze, én is tudom – bólogatott a lány. – De igyekszem jó példával előjárni.
– Akkor gondolj az emlékre – ajánlotta Harry.
Ron, aki Hermionétől nem messze állt, morcosan méregette őket. Harry nem tudta eldönteni, hogy a fiú eddig se varázsolt semmit, vagy csak most, hogy idegesíteni kezdte az, hogy Harry túl közel ment a barátnőjéhez, hagyott fel a patrónus előcsalogatásával. Kérdőn mérte végig őt és a mellette álló néhány hetedéves griffendélest.
– Nem kell a tanár bácsit játszanod, Potter – mordult fel Finnigan, aki harapós kedve alapján eddig nem járt sikerrel.
– Nem? – csodálkozott Harry. – Pedig éppen azt hittem, hogy azért vagyok itt, hogy lássam, mi megy, és mi nem megy…
– Hú, de nagyra vagy magaddal… – fonta keresztbe a karját Thomas, aki a szünet vége óta ha lehet, még jobban fújt Harryre.
– Ha nem tetszik az óra, el is lehet menni – ajánlotta Harry hidegen.
– Nem hagynátok abba? – szólt közbe Hermione. – Képtelenség így koncentrálni!
Harry némán bólintott, és arrébb lépett. Pillantása találkozott Longbottoméval. A fiú egyelőre sikertelenül próbálkozott a varázslással. Harry megállt mellette, de Longbottom alig észrevehetően megrázta a fejét, így Harry némán továbbment. Végignézte a hollóhátasok és a hugrabugosok próbálkozásait is, majd visszaért a mardekárosokhoz. Barátai mellé lépett.
Daphne előtt ezüstös fény derengett, Blaise azonban töprengő arccal forgatta a pálcáját.
– Mi az, nincs egyetlen szép emléked se? – kérdezte Harry gúnyosan.
– Csak válogatok – rázta a fejét Blaise komolyan. Daphne elmosolyodott.
– Vagy az én készülő patrónusomat csodálod, és ez köt le.
– Tényleg, azért ügyetlenkedem, mert elvakítasz, Daphne – kapott a szón Blaise. Daphne patrónusa csakugyan ragyogva áradt a pálcából. Alakot még nem öltött, de Harrynek el kellett ismernie, hogy a lány majdnem olyan jól áll, mint Violet. Blaise Harryre pillantott, és egy lemondó sóhajjal folytatta: – Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy melyik lányt idézzem fel. Mindegyik annyira jó volt, és olyan szép emlékeket hagytak…
– Szép, bár igen rövid emlékeket – jegyezte meg Daphne. A patrónusa kissé elhalványult.
– Pont ennyit értek – vont vállat Blaise. – Ki lehetett őket pipálni.
– Nos, akkor válassz egyet – ajánlotta Harry –, és ha nem válik be, még mindig lesz mivel pótolnod.
– Nem könnyű, de igyekszem – bólintott Blaise. – Most te fogsz engem csodálni? – kérdezte Daphnétől, mert a lány patrónusa lassan elhalt. Daphne beharapta az ajkát, és bólintott.
– Szép munka volt – mondta neki Harry, mielőtt továbbment volna.
A szakkörre szánt másfél óra ismét hamar eltelt. Az a néhány diák, akinek sikerült ez alatt inkarnálódott patrónust elővarázsolnia – így Violet is, akinek ocelotja elsőként nyargalta körbe a termet –, csalódottan vették tudomásul, hogy lejárt az idő, míg a többiek fellélegeztek, hogy a továbbiakban nem vizslató tekintetek kereszttüzében kell próbálkozniuk. Miután a diákok többsége kisereglett, Harryék a szokásos bűbájokkal állították helyre a termet. Violet újra Harry elé penderült.
– Mit szólsz? Hermione azt mondta, évek óta nem volt képes egyetlen másodéves se arra, hogy ezt ennyi idő alatt megtanulja – újságolta elégedetten. Harry megcsóválta a fejét.
– Az biztos, hogy én se hallottam még senkiről, akinek ennyire gyorsan ment volna.
– Van olyan felnőtt, akinek egész életében nem sikerül – büszkélkedett tovább a kislány. Egy pálcaintéssel elővarázsolt az ocelotot, és kedvtelve nézegette. – Olyan gyönyörű!
Harry figyelte, ahogy a nagymacska puha léptekkel körbesétál a teremben. Kecses volt, végtelenül elegáns, meglepően nagy – mind egy átlagos ocelothoz, mind pedig Violet életkorához képest – és szemkápráztatóan ragyogó. Violet arca sugárzott, miközben várakozón méregette Harryt.
– Tényleg nagyon szép – bólintott Harry megadóan. – Esetleg segíthetnél a barátnőidnek, amikor ők gyakorolnak.
– Jó ötlet! Én is lehetnék tanár! – lelkesedett Violet.
– Bizony. Ezzel kicsit nekem is segítenél.
– Szívesen. Akkor megyek is, elújságolom nekik, hogy én leszek a tanár! – jelentette ki, majd elégedetten kisietett. A patrónus szétfoszlott, amikor a lány távozott. Harry fáradtan sóhajtott fel.
Körbenézett, és észrevette, hogy Ginny és Longbottom még a teremben maradt. Tétován lépett közelebb hozzájuk. Nem értette, hogy a fiú miért olyan fontos Ginnynek, hogy miért barátkozik vele. Zavarba ejtette, és szokatlan rossz érzéssel töltötte el a tény, hogy Ginnynek fiúbarátai vannak – és ráadásul éppen olyasvalaki, akiért Harrynek az életét kellene adnia.
– Nem tudom, talán stresszhelyzetben jobban teljesítek – mondta éppen Longbottom fülig vörösödve, mikor Harry melléjük ért. Ginny Harry felé fordult.
– Te mit gondolsz, Harry, miért van, hogy Longbottomnak most ennyire nem sikerült a bűbáj? Hiszen mind a ketten láttuk a patrónusát!
Harry végigmérte a másik fiút. Longbottom folyamatosan a lábát fixírozta, az arca lángolt, és csak néha vetett egy-egy könyörgő pillantást a lányra.
– Ginny… Hagyd Harryt, honnan tudhatná? Van ilyen, néha én is meglepődök magamon…
Ginny a fejét csóválta. – Neville, ez lehetetlen! Sokkal többre vagy képes, mint amit az órán mutatsz. Gondolom, te is jobban örülnél, ha jobb osztályzatokat kapnál…
Longbottom felsóhajtott, és segélykérően nézett Harryre. A fiú hirtelen megértette, hogy mennyire nehéz Longbottomnak hazudni. Megköszörülte a torkát, és igyekezet hihetően rögtönözni.
– Mondtam, ez egy bonyolult bűbáj – fordult Ginnyhez. – Van, akinek éppen akkor sikerül, ha nyomás alatt áll.
– Azt mondtad, a dementorok jelenlétében nehezebb előhívni a patrónust – tiltakozott Ginny. – És most már tudom, hogy mire gondoltál, hiszen nagyon kellett koncentrálnom még ahhoz is, hogy ezt a kis ezüstös izét elővarázsoljam! Ha itt lettek volna azok a dementorok, akik a szünet előtt a birtokon voltak, biztos, hogy ennyi se sikerül… – A lány elhallgatott, és végigmérte a feszengő Neville-t, majd a kiismerhetetlen arcú Harryt. – Valaminek lenni kell e mögött.
– Igen, van – értett egyet Harry egy halk sóhajjal. Longbottom megdermedt. – Nagyon ritkán a patrónusok nem szép emlékekből táplálkoznak, hanem elszántságból és félelemből. Van egy olyan szintje a sokknak, amikor az ember olyasmit is képes végrehajtani, amire nyugodt állapotban képtelen. Sőt, olyat, ami lehetetlen. Longbottom patrónusa sokkal nagyobb volt, mint bármelyikünké, mert nem szép emlékekből, hanem akaratból táplálkozott.
– Ezt miért nem mondtad el a szakkörön? – értetlenkedett Ginny.
– Mert ez nagyon ritka. Ráadásul nem is mész vele sokra, mert az akaratot vagy a sokkolt állapotot nem lehet úgy előhívni, mint ahogy a szép emlékeket. Ha csak így tudsz patrónust megidézni, nem marad más, csak a remény.
– Szóval ösztönösen varázsoltál? – fordult Ginny Longbottomhoz. A fiú most már hamuszürke arccal nézte őket, nem vörösen. Lassan bólintott. – Furcsa…
– Ginny – Harry lehalkította a hangját. – Kérlek, erről ne nagyon beszélj a többieknek. Ez olyan módja a Patrónus-bűbájnak, amiben kár is reménykedniük. Jobb lesz, ha megpróbálják megtanulni a varázslatot, mint ha ellustálkodják, aztán pedig felsülnek a döntő pillanatban.
– Persze, igazad van – bólintott Ginny. Végigmérte a két fiút. – Sajnálom, Neville – sóhajtott. Aztán Harryhez fordult: – Be kell fejeznem még egy házi dolgozatot átváltoztatástanra, de találkozunk később?
– Persze – mosolyodott el Harry. Megcsókolta a lányt, és megvárta, amíg Ginny eltűnik a folyosón, aztán levetette magát az egyik székbe. – Hát, ez meleg helyzet volt – sóhajtott.
– Jaj, Harry, rettenetesen sajnálom – szólalt meg Longbottom zavartan. – Ügyesebbnek kellett volna lennem, egyszerűen képtelen vagyok az ilyesmire…
– Mindegy – legyintett Harry, miközben a homlokát dörzsölgette.
– Mindegy? – Longbottom döbbenten kiáltott fel. – Hiszen hazudnod kellett a barátnődnek! És ráadásul miattam! Bárcsak ügyesebb lennék ebben az egészben… Csak a gondolat, hogy elkezdjek valakinek hazudozni, aki éppen aggódik miattam…
Harry végigmérte a másikat. – Mikor hazudtál utoljára? – kérdezte halkan. Neville döbbenten nézett rá.
– Viccelsz? Hiszen állandóan hazudok! Mindenki azt hiszi, hogy ügyetlen, lényegtelen ember vagyok. Tudod, milyen fájdalmat okozok ezzel azoknak, akik szeretnek? Még ha nem is akarok legilimenciát használni, akkor is érzékelem…
– Nem erre gondoltam – rázta a fejét Harry. – Nem kényszerből, hanem magad miatt. Azért, hogy neked egyszerűbb legyen valami.
Longbottom megütközve meredt rá. – Miért lenne attól nekem könnyebb bármi is?
Harry önkéntelenül nevette el magát. – Merlinre, azt hiszem, sohasem tudnám megszokni ezt a gondolkodást… – Longbottom nem felelt. Harry méregette a egy másodpercig, majd sóhajtva megszólalt. – Azt hiszem, együtt kellene működnünk kicsit. Dumbledore ugyanazt a feladatot adta nekünk, szóval meg kéne beszélni, hogy ki mire jutott.
– Jó ötlet – bólintott Longbottom. – Van egy csomó jegyzetem, átnéztem néhány könyvet.
– Kiváló, én is. Átnézzük most? – Harry már készült elővarázsolni a pergamenjeit, de Longbottom a fejét rázta.
– Dolgom van.
Harry bólintott. – Értem. – Sokkal kevésbé volt féltékeny azóta, amióta az ő óráit is Perselus tartotta. Néha még sokallta is a különórákkal járó figyelmet, nemhogy irigykedett volna. – És mikor tudjuk megbeszélni?
Egy pillanatig mindketten hallgattak, és a következő hetet latolgatták. Harry csaknem elvigyorodott. Kétségkívül ők ketten értek rá a legkevesebbet az egész Roxfortban. Az, hogy találjanak egy közös időpontot, szinte lehetetlennek tűnt – pláne úgy, hogy mindketten Perselus tanítványai voltak. Végül némi huzavona után mégis megegyeztek a hétvége egyik délutánjában, s Harry csak remélni merte, hogy Perselus nem tervezett éppen akkorra egy edzést. Mégis örült kicsit, hogy Longbottomnak nem volt ideje most azonnal: a másik gondolkodásmódja továbbra is ijesztően idegen volt számára, és egyelőre nem tudta elképzelni, hogy hogyan tudnának hosszabban együttműködni. Valójában már az a gondolat is riasztotta, hogy addig beszélgessenek, amíg Longbottom vele egy irányba, Perselus irodája felé megy a folyosón. Éppen ezért Harry kivételesen boldog volt, amikor szembejöttek Dracóval, és a fiú megállította.
– Harry, van egy perced? – intett az egyik terem ajtaja felé. Harry fellélegzett, amikor biccentett Longbottomnak, majd bement a csöndes terembe Draco nyomában.
– Hallgatlak.
– Látom, minden erőddel azon dolgozol, hogy végleg megváltoztasd a legendás Mardekár-Griffendél viszonyt – jegyezte meg Draco. Harry az égre emelte a szemét.
– Tényleg azért hívtál félre, hogy gúnyolódj?
– Végül is a folyosó közepén nem gúnyolódhatok – vont vállat Draco. – Furcsán venné ki magát.
Harry megcsóválta a fejét. – Az biztos. Szóval miben segíthetek?
– Látod, ezt a hozzáállást már szeretem – bólintott Draco elégedetten, miközben felült Harryvel szemben az egyik asztalra. – Egy kis szívességet szeretnék kérni.
– Ez jól indul – húzta el a száját Harry. Draco rezzenéstelen arccal folytatta:
– Biztos említettem már, hogy a Prof némi kifogást emelt a jegyeimmel kapcsolatban, ezért az eddigieknél nagyobb energiát szántam mostanában a tanulásra. – Harry sóhajtva bólintott. – Nos, most elakadtam sötét varázslatok kivédéséből…
– Elkéstél, Draco – vágta rá Harry. – Pont most ért véget a defenzív szakkör.
– Nem fogok besétálni a szakkörödre – rázta a fejét Draco nyugodtan.
– Ó, talán nem fér bele a sűrű heti tervedbe?
– Először is bármilyen meglepő, Potter, de nem – mordult rá Draco. – Nem csak te vagy különleges helyzetben.
– Hát, roppantul sajnálom, hogy eddig nem a te különlegességed foglalkoztatott – fonta keresztbe a karját Harry. – Persze igazából amióta az eszemet tudom, te különlegesnek tartottad magad. Hol a családod, hol a karodon virító bélyeg, hol meg az ezek elleni lázadásod miatt. Mindegy is, hogy mit csinálsz, a fő, hogy te csinálod…
– Ezzel most rátapintottál a lényegre – bólintott Draco olyan elégedetten, mint aki észre sem veszi a gúnyt.
– Akkor ezentúl majd hozzád igazítom minden programomat.
– Kedves, de szükségtelen – rázta a fejét Draco. – Nem fogok a többi hülye között varázsolgatni.
– Mert te valami herceg vagy, vagy mi?
– Egyszer majd megérted talán, de ennek így van értelme – felelt Draco nyugodtan. – Kérlek, segíts nekem külön.
– Nekem erre nincs időm – fordult meg Harry, hogy elinduljon az ajtó felé.
– Várj! – Draco karja megállította a fiút. – Nem kérem ingyen. Üzletet ajánlok. Ha segítesz megtanulni a tananyagot, én is tanítok neked dolgokat.
– Mégis mit kellene tőled tanulnom? – kérdezte hitetlenkedve Harry.
– Hasznos kis bűbájokat...
– Nem érdekel, hogy te milyen ügyesen tudsz hallgatózni. Nagyobb gondom is van ennél!
– Ennél hasznosabb dolgokhoz is értek. Például az okklumenciához… – Harry megdermedt, Draco viszont elégedett vigyorgott.
– Ezt meg már megint honnan vetted? – sziszegte dühösen.
– Ügyesen hallgatózom. Te mondtad.
– Miért tudnád éppen te megtanítani az okklumenciát? Talán azt hiszed, hogy jobb vagy Perselusnál?
Draco megrázta a fejét. – Talán egyéni módszereim vannak hozzá.
Harry felsóhajtott. – Nem tudom. Nem hiszem, hogy erre kellene pazarolnom az időmet.
– Szóval megpróbáljuk? – kérdezte Draco elégedetten. Harry nem felelt. Lassan, lüktetve kezdett újra fájni a feje, és semmi kedve nem volt most ahhoz, hogy Draco győzködje.
– Mit akarsz megtanulni? – sóhajtott.
– Elsőként a Patrónus-bűbájt.
– Tényleg annyira nagy kérés lett volna, hogy gyere be a szakkörre? – nyögött fel Harry. – Mindent külön kell neked elmagyaráznom?
– Nem kell majd magyaráznod. Sokkal egyszerűbb az egész. Csak hagyd, hogy figyeljek.
Harry összevonta a szemöldökét. – Te nem vagy normális…
– Nyilvánvalóan nem – értett egyet Draco. – Szóval?
– Miért nem figyeled Dawlish-t az órákon?
– Mert ennél sürgősebb a dolog.
– Nahát, eddig mindenki arra panaszkodott, hogy Dawlish túl gyors, erre te azzal jössz, hogy hamarabb akarod megtanulni az anyagot?
Draco vigyorgott. – Talán attól tartasz, hogy elrontja a hírnevedet, ha más is tudja majd követni az óráit, nem csak te?
– Egyáltalán nem érdekel a hírnevem – morogta Harry automatikusan.
– Rendben. Akkor, ha szépen megkérlek, varázsolsz nekem egy patrónust?
– Hát, ez is egy történelmi pillanat – állapította meg Harry hidegen. – Te még soha az életben nem kértél senkit se szépen.
Draco nem felelt. Keresztbe fonta a karját, és úgy tűnt, még egyszer nem is fog kérni, se szépen, se másképp. Harry azon gondolkozott, hogy érdemes-e még ebbe is belefognia. Fizikai képtelenségnek tűnt, hogy az amúgy is zsúfolt napjaiba még valamilyen programot beillesszen. Azt se tudta eldönteni, hogy mennyire higgyen Dracónak. Persze az hamar feltűnt neki, hogy Perselus foglalkozik vele – bár azt nem tudta eldönteni, hogy csak azért, mert a házvezető tanára, és mert Voldemort is rábízta, vagy valóban van még valami a beszélgetéseik mögött, ami különlegessé tehetné Dracót. Harry abban is biztos volt, hogy Draco tud néhány izgalmas varázslatot – de hogy miért tudná neki megtanítani a legfontosabbat, az okklumenciát, azt el se tudta képzelni.
– Mi lenne, ha először te mutatnál valamit, és csak aztán foglalkoznék én a tanítgatásoddal, ha kiderült, hogy ez tényleg egy jó üzlet nekem? – kérdezte végül. Draco végigmérte.
– Rendben – sóhajtott.
Harry nehezen leplezte a meglepetését. Ha Draco engedett egy ilyen kérésnek, akkor tényleg fontos lehetett neki az ő segítsége. A szünet vége óta – amikor is Draco látszólag teljesen egészségesen, és tanulásra készen elhagyta a gyengélkedőt, éppen úgy, ahogy a többiek a pihenésből tértek vissza – Draco még a korábbiaknál is távolságtartóbb lett a Mardekár-házon belül. Akár vita alakult ki a klubhelyiségben, akár csak a mindennapi életüket élték, Draco mindig is úgy tett, mintha ő lenne a legizgalmasabb, legkülönlegesebb diák a Roxfortban, és mindenkinek megtiszteltetésnek kellene tekinteni, ha hozzá szól. Most azonban még feltűnőbb lett a távolságtartó viselkedése.
Többnyire egyedül maradt – egy-két könyvvel felszerelkezve, hogy legyen magyarázat arra, miért kerüli a társaságot –, és még Pansyvel, Theóval vagy más korábban közelebbi barátjával se nagyon beszélt. Harry, aki minden különóra, bemagolandó könyv és randevú mellett is mindig időt szakított arra, hogy a barátaival is legyen, felfoghatatlannak tartotta, hogy Draco miért választja a magányt. Ez az önkéntes egyedüllét azonban még jobban megerősítette Draco helyzetét a mardekárosok között. Eddig is sokan néztek fel rá, talán éppen azért, mert nem állt szóba velük. Most viszont, hogy mindig magában tartotta a véleményét, valódi kis rajongói tábor alakult ki körülötte.
Draco újabban egy-egy hangosabb vita esetén nem állt ki Voldemort mellett – pedig korábban fennhangon dicsőítette őt –, igaz, ellene sem szólalt fel. Hidegen hallgatta a klubhelyiségben veszekedőket, és még akkor sem szólalt meg, ha minden fej felé fordult, várakozva, hogy végre nyilatkozzon. Így aztán a mardekárosok hirtelen roppant büszkék lettek, ha Draco bármit is mondott nekik, s elindultak az olyan kezdetű érvelések a viták során, hogy „Draco nekem azt mondta…”. Theo és Pansy többnyire kétkedő arccal hallgatta az ilyen szónoklatokat, Draco viszont, ha a közelben volt, arra se vette a fáradságot, hogy közbeszóljon vagy tiltakozzon.
Harry megcsóválta a fejét. Draco kissé félrehajtott fejjel, némán figyelte őt. Még csak most kezdte a legilimencia alapjait, és biztos volt benne, hogy a Prof nem lenne elragadtatva, ha megtudná, hogy éppen a nevelt fián gyakorlatozott. Ezért maradt inkább a mágiánál. Hét éve volt Harry háztársa, és ez bőven elegendő idő volt arra, hogy kiismerje mágiáját. Erős volt, meglepően erős, amitől Draco éppen úgy mindig meg tudta találni Harryt, ahogy a Profra is mindig ráakadt a kastélyban csak a mágiára hagyatkozva. De Harry mágiája bizonytalan volt, ingadozó, néha nagyon harrys, máskor egészen ismeretlen. És az elmúlt időkben Draco inkább érezte szokatlannak vagy ismeretlennek.
Harry megdörzsölte a fejét. Draco is érezte, hogy bizsereg az alkarja. Már egészen ügyes volt abban, hogy a tudata mélyére szorítsa a Voldemort hívásával járó fájdalmat. Persze a Prof támadásaival szemben mindig alulmaradt, bármennyire sokat fejlődött is az okklumencia tudása, de egyre tovább húzta, és ő is érezte, hogy egyre jobban tud védekezni. Sok dicséretet ez után se kapott, legfeljebb azt tudhatta meg, hogy a nagynénjének vagy Voldemortnak mennyi ideig tartott volna megtörni a védelmét. Mindketten túl gyorsak lettek volna. Mégis elkezdték a legilimencia alapjait is. Draco nem bánta. Soha sem érzett különösebb erkölcsi aggályokat a hallgatózás miatt – úgy gondolta, ha valami szolgálhatja az érdekeit, és még módja is van rá, hogy megtudja, senki se vetheti meg azért, ha tudomást szerez róla. A gondolat pedig, hogy olyasmit is megtudhat, amit mások ki sem mondanak, még vonzóbbnak tűnt.
– Ugyanakkor hadd emlékeztesselek, hogy én már tartottam neked órákat az okklumenciáról – szólalt meg végül. Harry keresztbe fonta a karját.
– Tényleg? Úgy látszik, kezdek feledékeny lenni.
– Dehogy. – Draco úgy mosolygott, mint egy vadállat, amelyik éppen lecsapni készül az áldozatra. Harry lélekben felkészült az újabb gúnyolódásra. – Önuralom. Ez az alapja mindennek.
– Szerintem ebben elég jó vagyok, különben már rég leátkoztam volna a fejed.
Draco gúnyosan ciccegett. – Először is arra soha nem lennél képes. Másodszor pedig tévedsz, mert nem attól leszel jó okklumentor, hogy nem esel neki mindenkinek, aki egy kicsit is dühít. Attól leszel az, hogy soha senki nem jön rá, arra, hogy feldühített.
Harry legyintett. – Mit is vártam tőled? Bocs, de nem akarok neked újabb alkalmat adni arra, hogy rajtam szórakozz. Ha ez minden okosságod, felejts el.
– Oké, nyugi – morogta Draco. Nagyon nagy szüksége volt arra, hogy lásson egy, a sötét varázslatok kivédésében jártas embert varázsolni. – Nem szórakozásból mondom. – Felpattant, és elgondolkozva kezdett fel-alá járkálni a teremben. Össze kellett szednie a gondolatait. Az, hogy neki viszonylag gyorsan sikerült elsajátítani az okklumenciát, még nem jelentette azt, hogy könnyedén meg is tudta volna tanítani. – Mit tudsz eddig? – kérdezte végül.
– Azt, hogy te menthetetlenül béna tanár vagy, Draco – sóhajtott Harry. Néhány intéssel lezárta és hangszigetelte a termet. Ha valóban varázslásba fognak mindjárt, ahhoz nem akart nézőközönséget. Megdörzsölte a homlokát. A fájdalom lassan, alattomosan érkezett, még órákkal ezelőtt, mint mindig. Idáig egészen jól kordában tudta tartani, mostanra azonban kezdte minden másról elvonni a figyelmét.
– Fáj a fejed? – érdeklődött Draco. Úgy tűnt, elhatározta, hogy nem vesz tudomást a sértésekről. Harry bólintott. – Akkor próbálkozzunk meg ezzel. A fájdalom kiszorításával.
– Fogalmad sincs róla, hogy milyen fájdalomról beszélünk – vágta Harry dühösen.
– Tényleg nincs? – Draco felrántotta a ruhája ujját, hogy Harry orra elé nyomja az alkarján vörösen izzó sebet. – Nap mint nap összehívja az embereit, támadásokat tervez, megbeszéléseket tart, jutalmaz és kínoz. És én képes vagyok arra, hogy ezzel együtt éljek.
– Nahát, Malfoy, gondolom most azt várod, hogy el legyek ragadtatva – vetette oda Harry. – Csak tudod, az a különbség, hogy te azt ott direkt kérted, hogy égessék bele a bőrödbe, míg én egyáltalán nem kértem ezt! – mutatott a homlokán lévő sebhelyre. Draco bólintott.
– Ez kétségtelen, de a végeredmény ugyanaz.
– Nem ugyanaz! – kiáltott Harry. – Egyáltalán nem érdekel, hogy neked a saját ostoba döntéseid miatt mennyire nehéz, miközben én még egyetlen döntést se hozhattam a saját életemről! – Érezte, hogy forr benne az indulat, valójában megmagyarázhatatlan okból és erővel, hiszen az, ami vele történt, nem Draco hibája volt. De újabban gyakran előfordult, hogy ha erősebben fájt a feje, ok nélkül változott meg a hangulata.
Draco félrehajtott fejjel mérte végig. – Miért haragszol rám?
A higgadt hang nem tette meg hatását: Harrynek mély levegőt kellett vennie, hogy ne üvöltsön a képébe. Lüktetett a feje, és fojtogatta a harag. A keze ökölbe szorult, és Draco örülhetett, hogy a pálcáját még nem húzta elő, mert biztos, hogy önkéntelenül is varázsolni kezdett volna.
– Rendben, gondolj valami másra, ne arra, hogy fáj a fejed.
– Mondjuk arra, hogy milyen szívesen szétátkoználak? – sziszegte Harry összeszorított fogakkal. Draco rezzenéstelen arccal rázta meg a fejét.
– Gondolj olyasmire, ami ellazít. Próbáld meg elterelni a figyelmedet arról, hogy mennyire fáj.
Néhány másodpercig hallgattak. Draco megfeszülő izmokkal figyelte Harryt. Tudta, hogy ha a másik valamilyen önkéntelen varázslatba kezdene, azonnal reagálnia kell, különben esélye sincs arra, hogy megússza. Így tehát mindenre felkészülve figyelte a másik körül örvénylő mágiát. Be kellett ismernie, hogy Harry ebben az állapotban félelmetes – és a kisugárzása alig hasonlít a saját, mindennapi mágiájára. Még soha nem tapasztalta azt, hogy valakinek az érzései ennyire erősen tükröződjenek az öt körüllengő mágiában. Ez önmagában is izgalmasnak tűnt, de belátta, hogy jelen pillanatban nem túl alkalmas a helyzet ahhoz, hogy tanulmányokat folytasson.
– Nem tudok másra gondolni – nyögte Harry. – Ráadásul Perselus szerint az nem valódi okklumencia, csupán a probléma elodázása…
– A Prof véleménye is nagyon hasznos, de most én tanítok – jelentette ki Draco. Harry legszívesebben elvigyorodott volna a másik öntelt magabiztosságán, de nem volt rá ereje. Elmosódottá vált körülötte a terem, és már nem volt képes Draco arcára fókuszálni.
– Szólj Perselusnak! – szólalt meg halkan. Draco megrázta a fejét.
– Nem tűnik biztonságos ötletnek most egyedül itt hagyni téged.
Harry felsóhajtott. – Akkor gyorsan hívd ide. Mondd meg neki, hogy nagyon fáj a fejem.
– Nahát, ha nem adsz ilyen pontos utasításokat, sose találtam volna ki, hogy mivel rukkoljak elő – fintorgott Draco. – Vagy ez valami titkos kód köztetek? Mert akkor túl hitelesen játszod…
– Draco! – csattant fel Harry. – Gyerünk!
Draco engedett. Egyetlen intéssel feloldotta Harry ajtózáró varázslatait, majd elsietett a pince felé. Harry megkapaszkodott az asztal szélében. Nem is a fejfájás volt furcsa, hiszen az már-már megszokottá vált az elmúlt hetek alatt, hanem a mindent felőrlő, gyilkos harag, amit tényleg úgy kellett visszaszorítania magában. Egy pillanatra minden elsötétedett előtte, aztán rájött, hogy a fejében nem is a vér dobol, hanem hangos csattanásokkal visszhangzanak a léptei. Egy félhomályos folyosón haladt, amely hatalmas kőcsarnokba vezetett.
Szándékosan lassú léptekkel vonult oda a csarnok közepén álló trónushoz, és csak ott nézett körbe. Maszkos alakok álltak körülötte, sütött belőlük a rettegés. Élvezte a félelmüket, de ez a kis elégtétel aligha csillapíthatta a haragját. Kínozni akart és ölni, azt akarta, hogy a felelősök meglakoljanak. Lassan, fenyegetően nézett végig a társaságon. Felemelte a pálcáját, és egy intéssel megfosztotta az egyiket a maszktól. Rémülettől összeszűkülő tekintet, remegő tagok. Pillanatnyi elégedettség járta át, ahogy a halálfaló térdre vetette magát, de aztán újra csak fájdalmat akart okozni.
Harry nem akart kínzást látni. Valahol az őrült indulatok alatt érzékelte a saját félelmét és undorát. A legkevésbé se tetszett neki a gondolat, hogy végig kellene néznie valaki szenvedését, érzékelnie kellene azt, hogy Voldemort mindezt mennyire élvezi. Tudta, hogy ha ki akar lépni a sötét varázsló elméjéből, kell keresnie egy olyan képet, ami elég biztonságot ad ahhoz, hogy segítse ebben. Perselus most nem volt itt, hogy az ő hangja hívja vissza, így másba kellett kapaszkodnia. Eszébe jutott Ginny tanácsa. Már a lány gondolata is olyan volt, mintha fénysugár tört volna be egy lesötétített helyiségbe: éles, reménnyel teli.
Harry tudatosan kezdte felidézni az arcát, a mosolyát, a bőre érintését, a szavait. Eleinte nem volt ez több, mint egy-egy felvillanó kép, ami áttört Voldemort dühén, és háttérbe szorította a megkínzott halálfaló üvöltését, vagy a szenvedést, amit Voldemort legilimenciával érzékelt, miközben fenntartotta a Cruciatust. De éppen olyan erőt adott Harrynek, mintha patrónust idézett volna meg. Lépésről-lépésre hívta elő a saját elméje mélyéről, Voldemort tudata alól a Ginnyvel töltött pillanatokat, az érintések erejét, a közös nevetéseket, vagy csak csendes üldögélést, a boldogságot.
Egy pillanatra olyan erős fájdalom járta át, hogy üvöltenie kellett tőle, aztán annyira gyorsan szűnt meg a kapcsolat, mint még soha. Csak Ginny képe maradt, teljesen tisztán és kellemesen megnyugtatóan. Voldemort haragja eltűnt, és vele a hasogató fejfájásnak is nyoma veszett. Nem maradt más, csak némi kellemetlen bizsergés a villám alakú sebhely körül. Harry mély levegőt vett. Szörnyen fáradtnak érezte magát, de tudta, hogy nem szabad engednie a pihentető sötétség vagy a Ginnyvel kapcsolatos emlékek hívásának. Felnyitotta a szemét. Lassan tisztult ki előtte a kép: újra a teremben állt, erősen markolta az asztallapot, egész testében remegett, de saját maga volt.
– Harry! – Az ajtó hangos csapódással nyílt ki, amikor Perselus berontott. Draco mögötte jött, bizonytalanul állt meg az ajtóban. Perselus Harry mellett termett, és óvatos mozdulattal fordította maga felé.
– Sikerült. – Harry legszívesebben lelkesen kiabált volna, de csak rekedt suttogásra tellett tőle. – Kiszorítottam.
Perselus fellélegzett. Hátrapillantott Dracóra, aki továbbra is várakozón álldogált az ajtó mellett.
– Átmegyünk a lakosztályomba – döntött Perselus. – Tudsz jönni?
Harry felegyenesedett. Kicsit szédült, de úgy gondolta, képes lesz a saját lábán eljutni a pincéig. Megdörzsölte az arcát. A fáradtság mázsás súlyként nehezedett a tagjaira. Draco szó nélkül nyitotta ki előttük az ajtót. A terem körül már kisebb csoportosulás gyűlt össze. Harry valószínűnek tartotta, hogy tényleg kiabált, miközben Voldemort elméje ellen küzdött, és az, hogy Perselus rohanva érkezett a teremhez, csak még izgalmasabbá tehette a diákok számára az eseményeket.
– Valami látványosság van a küszöbön, hogy így összegyűltek? – mordult rá Perselus a diákokra. Páran zavartan hátrébb léptek, néhány fiatalabb diák megpróbált feltűnésmentesen eloldalogni. Harry látta, hogy Ron és néhány másik hetedéves griffendéles oldalt sutyorog. Elkapta a pillantását. Most egyáltalán nem vágyott megjegyzésekre. Perselus folytatta: – Ennyire unatkoznak, hogy már a folyosón ácsorognak vacsoraidőben? Esetleg szeretnék a rengeteg szabadidejüket némi bájitaltan-gyakorlással tölteni? – A fenyegetés és Perselus pillantása elegendőnek bizonyult arra, hogy elijessze a legtöbb kíváncsiskodót. Csupán néhány ötödéves mardekáros maradt a közelben, és Ronék cövekeltek le néhány ajtóval arrébb.
– Segíthetek valamit, professzor úr? – kérdezte az egyik mardekáros lány. Perselus végigmérte, és vett egy mély levegőt, hogy lecsillapodjon.
– Szükségtelen, Barbara. Menjenek a dolgukra – intett a mardekárosoknak, majd végre elindultak a pince felé. Piton alaposan megnyújtotta a lépteit, és Harry kizártnak tartotta, hogy ilyen állapotban képes legyen tartani ezt a sebességet. Erre Perselus is rájöhetett, mert egy lépcsőfordulóval lejjebb lassítani kezdett.
– Jól vagy? – kérdezte halkan Harrytől. Körülöttük a nagyterembe igyekvő diákok mentek el. Még nem hallhattak a pletykáról, hogy Piton rohanva sietett az egyik teremben üvöltöző nevelt fia segítségére, ezért csak sugdolóztak, beszélgettek és a megszokott módon elkerülték a rettegett bájitaltantanárt és a két mardekáros diákot.
– Jól – hazudta Harry. Perselus összevont szemöldökkel mérte végig, és az övéhez igazította lépteit.
– Draco, menj vacsorázni – szólt oda a másik fiúnak, amikor az előcsarnokba értek.
– De én…
– Menj! – vágott közbe Perselus szigorúan. – Később beszélünk. – Draco kedvetlenül bólintott.
Perselus sarkon fordult, és Harryvel a nyomában elindult a pince felé. Csak akkor szólalt meg újra, amikor bezárult mögötte a lakosztály ajtaja, és néhány pálcanélküli varázslattal biztosította magukat a kéretlen látogatók és hallgatózók ellen.
– Először is vacsorázol, aztán mindent el kell mondanod.
Harry sóhajtva rogyott le a fotelbe. – Nem vagyok éhes. Igazából semmi mást nem akarok, csak aludni…
– Sajnálatos módon ebben a kérdésben nem dönthetsz – felelt Perselus nyugodtan, miközben elővarázsolt néhány tál ételt a konyháról. Harry fintorgott. Felfordult a gyomra az étel szagától. – Vegyél!
Perselus nem evett, csak hátradőlt a fotelben, és némán figyelte Harryt. Amíg a fiú az evéssel volt elfoglalva, ragyogó alkalom nyílt rá, hogy ellenőrizze az érzéseit és a gondolatait. Elsősorban az érdekelte, hogy valóban sikerült-e teljesen kiszorítania Voldemortot az elméjéből – s úgy tűnt, Harry tényleg sikerrel járt. Perselus egészen elégedettnek tűnt, mire a fiú végzett az evéssel. Harry is határozottan jobban érezte magát. Ugyan először úgy érezte, hogy egy falatot se tudna leerőltetni a torkán, végül mégis megemberelte magát – és valóban elmúlt a szédülése így, hogy került valami a gyomrába.
– Hallgatlak – mondta Perselus. Harry gondolkozott néhány másodpercig, hogy összeszedje az emlékeit. Persze tudta, hogy nem kell igazi pontosságra törekednie, mert nevelőapja úgyis ellenőrzi beszéd közben az elméjét, de azért igyekezett kimerítő választ adni.
– Defenzív szakkört tartottam, aztán Draco megkért, hogy segítsek neki sötét varázslatok kivédését tanulni. De addigra már nagyon fájt a fejem. Egyre dühösebb lettem, nem is nagyon értettem, hogy miért. És amikor rájöttem, hogy ez megint egy… látomás, vagy mi lesz, elküldtem Dracót érted.
– Mit láttál?
– Ő egy hatalmas teremben volt. Kőtrónussal. – Perselus némán bólintott. Harry nyelt egyet, és folytatta. – Rettenetesen mérges. A halálfalók ott álltak körben, és ő meg akarta kínozni őket. A felelősöket kereste, őket akarta megbüntetni.
– A felelősöket miért?
Harry megrázta a fejét. – Nem tudom. Csak a harag töltötte ki az elméjét.
Perselus hallgatott néhány másodpercig. Mereven nézte Harryt, és a fiú megborzongott, amikor nevelőapja előhívta az elméjéből a terem képét, és a halálfalók rettegését. Önkéntelenül is megmarkolta a fotel karfáját, és ösztönösen próbált küzdeni az emlék felidézése ellen, de nem sokra ment Perselus akarata ellen.
– Sajnálom – szólalt meg a férfi néhány perc múlva. Harry sisteregve fújta ki a levegőt. Másodszorra még borzasztóbbnak tűnt a kínzás. – Pontosan kellett tudnom, hogy mi történt. – Harry bólintott. Perselus elétolt egy csésze teát, és Harry gondolkozás nélkül kezdte kortyolgatni. Az ital melege kellemesen átjárta a testét. Rövid hallgatás után Perselus újra kérdezett: – Hogyan szorítottad ki az elmédből?
– Ginny ajánlott valamit nemrég – kezdte Harry. – Azt mondta, ha félek, gondoljak rá.
– Miss Weasleyre?
– Igen. Vagy bármi olyasmire, amit szeretek, amihez boldog emlékeket kapcsolok. Kicsit olyan, mint a patrónus-idézés.
Perselus hallgatott egy másodpercig. – Tehát erre gondoltál, és így tudtad kiszorítani az elmédből Vodlemortot.
– Ezekbe a képekbe kapaszkodtam, egyre több közös pillanatot idéztem fel Ginnyvel, és akkor az ő dühe helyett boldogságot éreztem. Aztán egy pillanatig rettenetesen fájt, és utána eltűnt.
Perselus lehunyta a szemét. – Merlinre, Potter, ennél rosszabb nem is történhetett volna – sóhajtott fel. Harry megdermedt.
– De hát miért?
– Voldemort maga távozott az elmédből. Nem bírta elviselni a pozitív emlékeidet.
– Akkor ez a fegyver ellene? – villanyozódott fel Harry.
– Nem, ez a biztos út a lelepleződéshez – mordult rá Perselus. – Eddig nem vette észre, hogy ha igazán erősek az érzései, megnyílik feléd az elméje. Most viszont tudja, hogy valaki a fejében járt, és keresni fogja a kapcsolatot.
– Keresni…?
– Eddig nem számíthattunk szándékos támadásra. Minden fejfájás, minden látomás csak a véletlennek volt köszönhető. Ennek most vége. Ha nagyon sürgősen nem tanulsz meg védekezni ellene, Voldemort látomásokkal fog gyötörni.
– De hát tudok védekezni ellene! – szólt közbe Harry. – Menekül a pozitív emlékeim elől!
– Igen, fájdalmat okoz neki, de egyben fegyvereket ad a kezébe. Megtudhatja belőle, hogy kikhez kötődsz, és mennyire sokat jelentenek neked. Ezzel pedig támadási felületet biztosítasz, és nem mellesleg veszélybe sodrod Miss Weasleyt, a barátaidat, vagy bárki mást, aki boldog perceket okozott neked.
Harry riadtan hallgatott egy másodpercig. – De hát… Akkor mit tehetek?
– Zárd le az elméd, Potter – vetette oda Perselus dühösen. – Nem tudom elégszer elmondani neked. És ha egy mód van rá, ne Miss Weasleytől tanulj okklumenciát, hanem tőlem.
– Értettem – suttogta Harry megsemmisülten, de nem volt ereje arra, hogy hozzá tegye: nem bízik benne, hogy valaha is képes lesz valóban lezárni az elméjét.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!