Harry utálta az okklumencia-órákat. Ha párbajoztak, akkor legalább közben volt némi sikerélménye, még akkor is, ha a végén mindig Perselus győzött. És, ha párbaj után kezdtek hozzá az okklumenciához, legalább volt mire fognia az ügyetlenségét. De azokat az órákat, amelyek tisztán csak az okklumenciáról szóltak, ki nem állhatta. Nem hagytak maguk után mást, csak keserűséget és fejfájást, és ilyenkor annyira rosszkedvű volt, hogy már Ginny is panaszkodni kezdett. Így természetesen egyikük sem volt túl lelkes most sem, amikor Blaise odajött hozzájuk, hogy átadja Perselus üzenetét.
Blaise máskülönben el volt ragadtatva tőlük. Amikor meglátta őket a King’s Crosson – hogy titkolják a Főnix Rendje főhadiszállásának helyét, mindannyian elhoppanáltak Londonba, és onnan utaztak vissza Roxmortsba –, kézenfogva a Roxfort Express mellett, azonnal fülig ért a szája.
– Merlinre, hát ezt is megértük! – csapta össze a kezét. – Harry, mindent tudni akarok! Azonnal!
– Szerintem én nem akarom, hogy mindent tudj… – jegyezte meg Ginny mosolyogva.
– Jaj… Fogadjunk, hogy van egy kis megbeszélnivalód a barátnőiddel – legyintett Blaise, és amikor Ginny nem mozdult, folytatta: – Na, egy kis időre csak szét tudtok válni… Jó lesz, ha gyakoroljátok, mert más házakban vagytok, ha csak Harry át nem kérte magát időközben a Griffendélbe…
– Eszemben sincs – rázta a fejét Harry mosolyogva. Ginnyre pillantott, és a lány az égre emelte a szemét.
– Oké, hagylak titeket. Esküszöm, mintha lányok lennének, nem, Hermione?
Hermione vigyorogva bólintott. – Tizenkét éves lányok… – tódította.
– Te könnyen beszélsz – legyintett Blaise. – Le merem fogadni, hogy te tartottad a gyertyát. Majd Daphne biztosan egyetért velem…
– Én mindig. – Daphne odaért a társasághoz, tekintete végigfutott Harry és Ginny kettősén, és ő is elvigyorodott. – Csak nem…?
Ginny hitetlenkedve mérte végig. – Nem hittem volna, hogy a mardekárosok igazából pletykaéhes kiskamasz lányok nemtől és kortól függetlenül…!
– Pedig ez a titkos fegyverünk, hogy minden pletykát tudunk… – vigyorgott rá Harry elégedetten. Gyors csókot nyomott a szájára. – Megkereslek, ha kielégítettem a kíváncsiságukat.
– Várlak – mosolygott Ginny, és csakugyan csatlakozott a barátaihoz.
Harryék felszálltak, és elhelyezkedtek egy kupéban. Harry végigmérte Blaise-t.
– Kicsit túljátszottad… – jegyezte meg mosolyogva.
– Örültem, már az is baj? – vonta fel Blaise a szemöldökét tetetett felháborodással. – Annyira jó látni a boldogságotokat!
– Még mindig kicsit túljátszod – szólt rá Daphne.
– Bocs. Nehéz abbahagyni. – Blaise elkomolyodott, és végigmérte Harryt. – Ezt meg hogy sikerült éppen a szünetben összehozni? Hónapokon át kerülgettétek egymást a Roxfrotban, és erre éppen a kényszerű távollét segített…?
Harry elmosolyodott. – Inkább az, hogy ismét alkalmunk nyílt egymást kerülgetni. El kellett mennünk otthonról a szünetben. Halálfaló-támadás – tette hozzá magyarázatképpen. Blaise felvonta a szemöldökét.
– Úgy érted, konkrétan titeket támadták meg?
– Ugye nem azért? – tette hozzá Daphne aggodalmasan. Harry megrázta a fejét.
– Nem miattam és nem is minket. Csak éppen nem volt szerencsénk. Egyetlen varázslók vagyunk azon a környéken.
– Mi lett a házatokkal? – kérdezte Daphne együtt érzően. Harry sóhajtva vonta meg a vállát.
– Javítható. De nem sokat foglalkoztunk vele. Perselus úgy látta a legjobbnak, ha végleg beköltözünk a főhadiszállásra…
– És Weasleyék is ott élnek? Egészen jó bulik lehetnek… – jegyezte meg Blaise egy kaján mosollyal. – Mit szólt Weasley ahhoz, hogy valóra vált a legnagyobb rémálma, és rajtakaphat a kishúgával?
– Csoda, hogy nem pukkad meg – vigyorgott Harry. – És persze új értelmet talált az életének: meg akarja akadályozni, hogy boldog legyek. Állandóan le kell szerelni valamivel…
– Csak bízd ide ezentúl – ajánlkozott Blaise egy elégedett mosollyal. – Alig várom, hogy lássam, milyen pofákat vág miattatok! Már addig is szerettem a fancsali képét, amíg csak felvetettük a lehetőséget, hogy te meg a Weasley-lány, de ezentúl… Egy álom lesz a Roxfort!
– Neked eddig is az volt… – csóválta meg a fejét Harry.
– És ezt leszámítva hogy telt a szünet? – kérdezte Daphne. Harry vetett egy pillantást az ajtó felé, s a biztonság kedvéért elvégzett egy hangszigetelő bűbájt is.
– Azt hiszem, a Roxfort nekem is álom lesz, mert leköti Perselus energiáit – mondta halkan. – Ne értsetek félre, nem bánom, hogy így alakult Ginnyvel, de szinte lehetetlen még ezt is összeegyeztetni Perselus edzéstervével. Ez alatt a két hét alatt jobban kimerültem, mint a suliban.
– Akkor mégsem örülsz, hogy a minisztérium helyett a Prof szórakoztat? – kérdezte Blaise.
– Így biztos nagyobb az esélye annak, hogy életben maradok – vont vállat Harry. – Habár anyának meggyőződése, hogy meg sem érem azt a napot, mert Perselus halálba hajszol…
– És igaza van? Meg készülsz halni? – érdeklődött Blaise vigyorogva.
– Ha így lesz, szólok időben, ígérem.
– Jó, mert szeretném, ha rám hagynád a seprűdet…
– Nem is kviddicsezel! – jegyezte meg Daphne.
– Nem, de jó pénzért el lehet majd adni – kacsintott Blaise. Daphne az égre emelte a szemét.
– Igaz barát vagy.
– Hát igen, mindig tudom, hogy mi egy barát feladata – értett egyet Blaise egy fölényes mosollyal. Harry halványan elmosolyodott. Blaise végigmérte. – Tudod, nehezen viselem, ha nem értékelik a legendás humoromat. Úgyhogy ki vele, Harry, mi nyomja még a szíved?
– Anyáék nagyon összevesztek a minap – mondta Harry halkan.
– Azt hallottam, hogy ahol mindkét szülő él, ott ez előfordul – tréfálkozott Blaise. – Bár anya még így is képes veszekedni apával. Nem értem, miért tartja még mindig magánál azt a festményt…
– Talán mert szereti? – fonta keresztbe a karját Daphne. Blaise hitetlenkedve mérte végig.
– Persze, hogy szereti. De attól még nem muszáj kitennie magát az állandó egzecíroztatásának!
– Na jó, térjünk vissza a ti síron túli családi konfliktusaitokra azután, hogy megtudtuk, mi történt Harryéknél – ajánlotta Daphne, és visszafordult Harryhez. – Tehát?
– Tegnapelőtt, amikor Perselus a változatosság kedvéért hajnali edzést akart tartani nekem, ráadásul Violet rádöbbent arra, hogy háború van, anya nagyon dühös lett Perselusra. Igaz, egy ideje nem jönnek ki túl jól… Már a támadás miatt is veszekedtek, mert anya szerette volna, ha segítünk a szomszédokon, Perselus meg… nem engedhette meg magának. Aztán meg ott volt ez a múltkor… Egyszer vagy kétszer láttam már ilyet, amikor szinte süt anyából a harag, és biztos vagyok benne, hogy Perselus is csak azért tudott kimért maradni, mert évek óta gyakorolja, hogy hogyan uralkodjon magán. Hazaküldtek Violettel, de nem is bántam. Hallottam már őket veszekedni, és… utálom. – Megcsóválta a fejét.
– Szerinted miről volt szó? – kérdezte Blaise. – Még mindig a mugli szomszédjaitokról?
– Az is biztos előkerült, de nem az volt a lényeg… – rázta a fejét Harry. – Csak abból tudok következtetni, amiket anya elejtett szavaiból meg a Mrs Weasleyvel folytatott beszélgetéseiből levontam, de… Anya utálja, hogy Perselus kezdett tanítani. Így minden nap legalább egy edzésünk volt, állandó vizsgáztatás, nem is beszélve az okklumenciáról. Közben meg anya állandóan azt hajtogatta, hogy ne fogadjak szót, ne tanuljak annyit. Mintha ettől nem lenne még sokkal nehezebb az egész! – Harry keserűen sóhajtott fel. – Anya imádja Ginnyt, mert amióta együtt vagyunk, legalább néha vele foglalkozom, és nem a tankönyvekkel…
– De hát te is azt mondod, hogy fárasztó volt a szünet – jegyezte meg Daphne.
– Igen, nagyon nehéz volt, de tudom, hogy muszáj. És sokkal nehezebb elviselni, ha anya szerint hülyeség az egész.
– Hülyeség? – visszhangozta a lány csodálkozva. Harry felsóhajtott.
– Mondhatni, ez is csak következtetés. Violet nagyon kiborult már a háború és a támadás miatt is, de akkor végképp, amikor hazaküldtek minket. Ő is tudta, hogy veszekszenek. Amikor anya visszajött, és bejelentette, hogy Perselusnak délig dolga van, tehát én pihenhetek, Violet azonnal lerohanta, hogy mi történt. És mivel Perselus nem jött haza délben, és még este sem, Violet levonta a következtetést, hogy végleg összevesztek, és Perselus már nem szereti őket. Anya ekkor mondta, halkan, talán Violet észre se vette, hogy azzal se megyünk semmire, ha szeret, mert nem segít. – Harry elhallgatott egy másodpercre, Blaise összevonta a szemöldökét.
– Arra gondolsz, hogy a Prof le tudná győzni Tudjukkit? – kérdezte hitetlenkedve. Harry felsóhajtott.
– Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de nem mondhatok el mindent. Úgyhogy kénytelen leszel ennyi alapján elfogadni, hogy igaz.
– Tudod, hogy minden tiszteletem a Profé – felelt Blaise –, és elég sok pletykát elhiszek, hogy mikre képes. De mégiscsak Tudjukki embere. Azt mondják, az egyetlen, akitől Ő fél, az Dumbledore, és úgy tűnik, a Proftól tényleg nem nagyon fél, mert könnyedén parancsolgat neki.
Harry bólintott. – Nem mondhatok mást…
– Talán hazudott neked – szólt közbe Blaise. – Nektek. Hogy bekerüljön a Főnix Rendjébe. A halálfalók biztosak benne, hogy a Prof az ő oldalukon áll.
– Persze, hogy biztosak. Ez a kémkedés lényege – felelt Harry nyugodtan.
– És a Főnix Rendje is biztos benne – állapította meg Blaise.
– Mit tudom én, mit gondol a Rend – rázta a fejét Harry. – Én tudom, amit tudok.
– Vagy amit mondott neked.
– Most olyan vagy, mint a keresztapám. – Harry elhúzta a száját. – Ha nem akar és nem is tudna megmenteni Voldemorttól, miért állítaná, hogy képes rá? – Blaise vállat vont. – Ő nevelt fel. Ha annyira Voldemort embere, miért nem ölt meg eddig? Bármikor megtehette volna. Miért tanít arra, hogy szembe tudjak vele szállni?
Blaise nem felelt, Daphnére pillantott, de ő zárkózott arccal rázta meg a fejét. Harry nem tudta eldönteni, hogy egyszerűen csak nem akarja erőltetni a témát, vagy pedig nem Blaise-zel ért egyet. Néhány másodpercig nem hallatszott más, csak a vonat zakatolása. Harry figyelte az odakint elsuhanó tájat, majd egy halk sóhajjal feltápászkodott.
– Megyek, megkeresem Ginnyt. Aztán később még prefektus-eligazítás is lesz. Megint változtak a biztonsági intézkedések. Kész csoda, ha az órákra elmehetünk majd egyedül…
Otthagyta a barátait, és megkereste a hatodéves griffendéles lányokat. Úgy tűnt, ők sokkal szórakoztatóbb témákat találtak, mint ő és Blaise, de azért Ginny hajlandó volt otthagyni a barátnőit, hogy csatlakozzon Harryhez. Hermione szerencsére lekötötte valahol Ront, és Harryék nyugodtan lehettek kettesben. Később, a Roxfortban is sokszor vették igénybe a lány segítségét, mert sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint Blaise – Harrynek ugyanis prefektusként az volt a feladata, hogy megakadályozza a házak közötti viszályt, nem az, hogy külön felkérje a barátját, hogy kössön bele és kezdjen párbajozni Ron Weasleyvel. Perselus a második alkalom után alapos fejmosásban részesítette mindkettejüket, így Harry végül is maradt annál a megoldásnál, hogy Ginny és Hermione cselezze ki Ront.
Egy ilyen alkalommal, amikor Harryék sikeresen lerázták a fiút – azután, hogy Harry meghallgathatta, hogy Ron miféle átkokat, rontásokat és mugli harci trükköket helyez kilátásba, ha Harry túl sokat megengedne magának –, és egy eldugott folyosószakaszon üldögéltek, toppant eléjük Blaise. Egyetlen pillantás az arcára elegendő volt, hogy Harry megbizonyosodjon róla, hogy a fiút Perselus küldte, és ő sincs elragadtatva a feladatától. Ginny sóhajtva fonta keresztbe a karját.
– Nem lehetne, hogy legalább néhány órára nyugtunk legyen a Mardekár-háztól? – kérdezte csípősen.
– Ne a hírvivőt lőjétek le – védekezett Blaise. – Próbáltalak nem megtalálni titeket, tényleg, de… Végül kénytelen voltam. Harry, a Prof látni kíván. A lakásán.
Harry sziszegve engedte ki a levegőt, és Ginny is rosszkedvűen mordult fel. Perselus irodájában vagy egy teremben többnyire párbajjal kezdtek, és vagy sor került az okklumenciára, vagy nem. De a férfi lakásán mindig csakis okklumencia órát tartottak, amely után Harry általában nagyon fáradtan és fejfájással küzdve hagyta el a terepet. Harry végigsimított a lány kezén.
– Sajnálom…
– Akkor már ne számítsak ma már rád? – kérdezte Ginny rosszkedvűen. Harry Blaise-re pillantott, de ő megvonta a vállát.
– De, megkereslek utána – ígérte Harry. Ginny bólintott, és halványan elmosolyodott, amikor Harry megcsókolta. Harry visszamosolygott rá, és kicsit jobb kedvűen indult el a pince felé.
Most viszont, amikor megállt a lakás ajtaja előtt, és bekopogott, átjárta a rosszkedv. Nem örült neki, hogy újabb kudarcoknak és rossz élményeknek kell kitennie magát – márpedig az okklumencia órák egyelőre arra szorítkoztak, hogy Perselus megpróbálta minél durvább eszközökkel rávenni arra, hogy kiszorítsa őt az elméjéből. Harry tehát gombóccal a torkában várta, hogy feltáruljon az ajtó.
– Harry, gyere be! – Perselus nyugodtnak és kimértnek tűnt, amikor kinyitotta nekik az ajtót. Végigmérte Harryt, és ő azonnal megpróbálta lezárni az elméjét. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy visszahallja nevelőapjától kelletlenségét. Perselus azonban nem tett megjegyzést. – Ülj le – intett a fotelek felé, és Harry engedelmeskedett. Néhány másodpercig némán nézték egymást. Harry nem érzékelte ugyan, hogy Perselus betört az elméjébe, de igyekezett elzárni a férfi elől a gondolatait.
– Nem tudtam, hogy ma lesz óra – mondta végül, leginkább azért, hogy megtörje a csendet.
– Más terveid voltak? – vonta fel Perselus a szemöldökét.
– Nyilván tudod… – legyintett Harry, s nevelőapja gúnyosan mosolyodott el a lemondó gesztus láttán. – De most már mindegy. Persze, jobb lenne, ha a jövőben legalább néhány napra előre tudnék tervezni…
– Értem. Majd megfontolom – bólintott Perselus egy kis mosollyal. – Van néhány dolog, amit szeretnék ellenőrizni. A korábbi okklumencia-gyakorlatok segítettek megbizonyosodni arról, hogy más módszereket kell alkalmaznunk. Úgyhogy ez az okklumencia-óra kicsit másképp fog alakulni, mint az eddigiek.
Harry nem fűzött sok reményt a dologhoz, de azért bólintott. Bár önmagában az a tény, hogy nevelőapja nem vágott még semmi olyat a képébe, amit el akart rejteni előle, biztató volt. Perselus még egyszer végigmérte, aztán folytatta a magyarázást:
– Úgy látom, hogy az okklumencia egyik ága jobban megy, úgyhogy most innen fogjuk megközelíteni a problémát. Ürítsd ki az elméd úgy, ahogy elalvás előtt szoktad!
Harry lehunyta a szemét, és tudatosan csitította el a gondolatait. Ellazította az izmait, félresöpört minden, Ginnyre vonatkozó képet, és igyekezett nem aggodalmaskodni amiatt sem, hogy éppen okklumencia-órán van. Figyelmét a tűz pattogására és a teste alatt besüppedő fotelre fordította, és lassan átjárta a jól ismert nyugalom. Azonban alig merült bele ebbe a kellemes érzésbe, amikor váratlanul előtolakodott az elméjében egy tanulással kapcsolatos gondolat. Harry mély levegőt vett, és figyelmét visszafordította a tűz ropogására, elnyomva magában a megíratlan házi feladatok képét. Halványan érzékelte, hogy újabb kósza gondolat zavarja meg a nyugalmát, de a pillanat töredéke alatt visszasöpörte ezt is az elméje mélyére. A következő kép a Roxfort parkja volt. Éppen olyan nyugalommal teli és csendes, mint Harry gondolatai, és Harry engedett a vágynak, hogy belefeledkezzen az érintetlen hó és a fákról lógó jégcsapok látványába.
Olyan hideg volt, hogy látszott a lehelete, ahogy lassan gomolyog arc arca előtt. Mélyet szippantott a hó illatából, és élvezte, ahogy a fagyos levegő átjárja a tüdejét. Sütött a nap, az ég kéken ragyogott, úgy, ahogy csak téli, szélcsendes és végtelenül jeges napokon szokott, és a park kellemesen csendes volt. Valahol távolabb bizonyára hógolyóztak vagy beszélgettek, de ez ide nem hallatszott el, s amikor Harry lépett egyet, halkan, finoman roppant meg a talpa alatt a hó. Ginny lépett mellé. Harry eddig észre sem vette, hogy ő is itt van, de most mosolyogva nyújtotta ki felé a kezét. Ginny rápillantott, hagyta, hogy Harry megfogja a kezét, de sütött róla a rosszkedv. Végigmérte a tájat, és halkan felsóhajtott.
– Mi a baj? – kérdezte Harry.
– Te vagy a baj – sziszegte a lány mérgesen. – Soha nincs egyetlen perced se rám, és örökké titkolózol. Ezt nevezed te egy kapcsolatnak?
– De hát… Hülyéskedsz? – Harry értetlenül mérte végig. Ginny hozzá fordult.
– Úgy nézek ki? – kérdezte halkan. – Hermione is többet tud rólad, mint én!
– Ennek az lehet az oka, hogy ő hét éve a barátom, veled pedig csak néhány hete járok.
Ginny elfintorodott. – És az is biztos, hogy ebben a néhány hétben se láttalak gyakrabban, mint mondjuk egy elsős hollóhátast. Néha azon gondolkozom, hogy mi értelme így az egésznek.
– Az első perctől fogva tudtad, hogy sok dolgom van, Ginny! – mordult rá Harry idegesen. – Szakítok rád időt, de néha muszáj…
– Tudom, néha muszáj tanulnod, néha muszáj edzésre menned, néha muszáj elolvasnod még egy könyvet! Van, akinek azt mondod, hogy néha muszáj a barátnőddel is lenned, vagy az nem is érdekel?
Harry megragadta a lány karját, és maga felé fordította: – Mit vársz tőlem? – kérdezte halkan.
– Már semmit – rázta meg a fejét Ginny. – Mást reméltem, mást vártam… De úgy tűnik, arra nem vagy képes, hogy odafigyelj rám…
Ellökte Harry kezét, megfordult, és visszasietett a kastélyba. Harry nyelt egyet, hogy eltűnjön a gombóc a torkából. Utána akart szaladni, de valami erővel visszatartotta. Pillantása visszasiklott a behavazott tájra, és a sima hótakaró lassan eltűnt a szeme elől, hogy újra meghallja a tűz pattogását, és rádöbbenjen, hogy Perselus lakosztályában ül egy fotelben. Zavartan nézett fel.
– Ez meg mi volt? – kérdezte rekedten.
– Egy hamis emlék – felelt Perselus. Egy intéssel két csésze teát varázsolt elő.
– Teljesen… valóságos volt – motyogta Harry zavartan. Az emlékek, amelyeket Perselus korábban előhívott az okklumencia-óráikon, éppen ilyen élesek és tiszták voltak, mint ez a mostani. – És Ginny tényleg így szokott beszélni. Úgy értem… ezek lehettek volna az ő szavai!
Perselus bólintott. – Elég sokszor láttam már Miss Weasleyt az emlékeiden keresztül ahhoz, hogy hiteles képet tudjak róla festeni. Ráadásul azt is tudom, hogy mi a legnagyobb félelmed kettőtökkel kapcsolatban, és ezt könnyű volt felhasználni, mert annyira rettegsz ettől a jelenettől, hogy többször is elképzelted már. Éppen ezért veszélyes egy ilyen illúzió, Harry. Ha elég ügyesen dolgozik a legilimentor, el tudja hitetni veled, hogy az emlék valós, és csakugyan megtörtént. Egy ilyen helyzet pedig nem csak a magánéletedben okozhat komoly kavarodást…
– De hogyan bizonyosodhatok meg róla, hogy igaz-e egy emlék? – kérdezte Harry.
– Erre alapvetően a válasz az, hogy mindig zárd le az elméd, Harry – sóhajtott Perselus. – Nagyon fontos, hogy ne adj támadási felületet. Soha, semmilyen körülmények között sem alhatsz el anélkül, hogy előtte ki ne ürítenéd az elméd, ugyanis egy ilyen helyzetben sokkal könnyebb befolyásolni az álmaidat vagy a gondolataidat. Feltételezem, hogy álmodtál már olyasmit, ami annyira valóságos volt, hogy ébredés után nem tudtad eldönteni néhány percig, hogy tényleg megtörtént-e. – Harry zavartan bólintott. – Nos, egy ilyen hamis emlék is hasonló lenne. Bármennyire igyekszik is a legilimentor, nem tud minden gyanakvást elnyomni benned. És amíg egy emlék különös, amíg van valami szokatlan, valami rendellenes benne, addig nem fogadhatod el, hogy valós.
– Nem lehet, hogy a legilimentor elhelyezi ezt az emléket a fejemben, amikor alszom, és mire felébredek, elfelejtem? – kérdezte Harry bizonytalanul. – Eszembe se jut, csak egy olyan pillanatban, amikor valami előhívja, és ettől kulcsfontosságú lesz.
Perselus végigmérte egy pillanatra. – De, egy ügyesebb legilimentor biztosan ezzel a módszerrel élne. Reggel, amikor felébredsz, amúgy sem hiszel az álomképeknek. Azonban, ha az információ vagy az emlék egy váratlan pillanatban jut az eszedbe, inkább elhiszed, hogy igaz. Voltál már ilyen helyzetben?
– Nem tudom… – Harry megcsóválta a fejét. – Van valami… egy emlék, vagy talán egy álom, ami néha eszembe jut. Érzések kapcsolódnak hozzá, amik időnként rám törnek.
– Milyen érzések?
– Jó érzések. Öröm… Elégedettség.
– Mi az emlék?
Harry megrázta a fejét. – Nem tudok belőle semmit sem felidézni. Feketeség, mintha valaki kitörölte volna, vagy ilyesmi. Csak az érzések jönnek.
– Összefügg a fejfájással? – folytatta Perselus a faggatózást. Harry megdörzsölte a homlokát.
– Talán… Annyira össze-vissza fáj a fejem, hogy nem tudom. Nem figyeltem meg.
Perselus szeme összeszűkült. – Ha tényleg kiemeltek egy emléket az elmédből, akkor előfordulhat, hogy a hozzá kapcsolódó érzéseket nem sikerült maradéktalanul eltávolítani. Ahhoz azonban, hogy rájöjjünk, mi ez az emlék, és mihez kapcsolódik, oda kellene figyelned, hogy mikor vagy miről jut eszedbe.
Harry bólintott. – Rendben.
– Ami az okklumenciát illeti – kezdte a férfi rövid hallgatás után – sokkal jobban teljesítettél, mint vártam. – Harry önkéntelenül is elmosolyodott. Ha valamire, arra tényleg nem számított, hogy megdicsérik ezen az órán. Perselus folytatta: – Az elme lezárásának ez a módja egyértelműen közelebb áll hozzád. Nem volt könnyű fogást találni rajtad, és többször is sikeresen kiszorítottál. Azt hiszem, végül a kíváncsiságod miatt maradtál alul, és azért, mert vonzó képet mutattam. Ez egyfelől nagyszerű és biztató teljesítmény. Másfelől azonban sok problémát vet fel. Elsőként azt, hogy ugyan nem hagyod, hogy elfelejtett házi feladatok és egyéb kellemetlen emlékek zavarják meg a nyugalmadat, de ha elég kellemes vagy izgalmas egy kép, eszedbe se jut kiszorítani az elmédből. Márpedig ha valaki befolyásolni akarja az elmédet, bizonyára nem bosszantó apróságokkal fog próbálkozni.
– Igen, de hirtelen nem jutott eszembe, hogy ez egy külső kép – válaszolt Harry. – Az elején, amikor anya segített, hogy megtanuljam az elme kiürítését, sokszor használtam ilyen, megnyugtató képeket is…
– Lehet, de az nem az elméd kiürítése volt, Harry – felelt a férfi. – Csupán arra volt jó, hogy lecsillapítsd a gondolataidat, és a mindennapi problémák helyett belefeledkezz valami más képbe. Kezdetnek jó, de a célnak egyáltalán nem felel meg. Ugyanis ha gondolsz valamire, ha álmodsz, és különösen, ha ehhez pozitív érzelmeket kapcsolsz, a legilimentor ebbe könnyebben tud belekapaszkodni, és úgy kezd el befolyásolni, hogy észre sem veszed.
– Semmire sem gondolni elég nehéz – jegyezte meg Harry kissé morcosan. – És az az igazság, hogy szoktak lenni így is álmaim.
Perselus elmosolyodott. – Belátom, nehéz. Egészen pontosan lehetetlen semmire se gondolni. De az okklumencia nem gondolás vagy nem gondolás kérdése. Ez egy állapot, amely során uralod annyira az elmédet, az érzéseidet, hogy ki tudj zárni bizonyos gondolatokat vagy érzéseket. Miről álmodsz, amikor lezártad az elmédet elalvás előtt?
– Nem nagyon tudom visszaidézni az álmaimat… Ébredéskor még halványan emlékszem rájuk, de valójában már akkor sem tudom elmondani, hogy miről szóltak.
– Érzések kapcsolódnak hozzájuk?
Harry elgondolkozott egy pillanatra. – Nem mondhatnám egyértelműen.
Perselus bólintott. – Nincs arra mód, hogy álmok nélkül aludj. Az a pihenés természetes velejárója. De azt el tudtad érni, hogy az elméd különválassza az álmokat és az ébren töltött időszakot. Ezért nem tudod visszaidézni, és ezért nem is lehet rád senki sem hatással alvás közben.
– Nem lehet, hogy ezek az álmok később valahogy eszembe jutnak?
– Ha nappal is alkalmaznál okklumenciát, ezt csaknem teljesen ki tudnád zárni. Így talán előfordulhat. Főleg akkor, ha olyan legilimentor akar hatni rád, aki ismeri ezt a gyengeségedet, és nappal a közeledbe tud férkőzni, hogy előhívja az éjjel az elmédbe helyezett képeket. Gyakorlatilag amíg a Roxfortban vagy, addig biztonságban érezheted magadat ebből a szempontból.
– És milyen szempontból nem érezhetem magam biztonságban? – kérdezte Harry, mert sejtette, hogy lassan át kell térniük a kellemetlenebb témákra is. Perselus elmosolyodott.
– Elsősorban az a probléma, hogy egyelőre az okklumenciára csak ebben a végtelenül nyugodt és koncentrált állapotban vagy képes – mondta. – Természetesen gyakorolhatjuk azt, hogy ilyenkor semmivel se tudjalak kibillenteni ebből az állapotból, de mivel így nem tudsz mozogni, beszélni és szükség esetén harcolni, valójában ez nem elég hatékony.
– Akkor meg mit ér az egész? – mordult fel Harry rosszkedvűen.
– Ezt a kérdést inkább meg sem hallottam, ugyanis az eddigi beszélgetésünk fényében pontosan kellene tudnod rá a választ – felelt Perselus komolyan. Harry beletörődően bólintott.
– Persze, tudom, csak… Ezzel nem kerülhetem el a fejfájásokat vagy a látomásokat, és nem védem ki azt, hogy párbaj közben olvasni tudj a gondolataimban! – kiáltott rosszkedvűen. – Teljesen kizárt, hogy azt az igazi okklumenciát tanuljam meg, ami ebben segítene?
– Hallod magadat, Harry? – kérdezte Perselus nyugodtan. – Keserű vagy és rémült, és ez minden idegszáladból süt. Nem csak az elmédből vagy az érzéseidből, amelyeket egy képzett legilimentor képes érzékelni, hanem a gesztusaidból, az arcodból, a hangodból is. Éveket töltöttem azzal, hogy megpróbáltalak… leszoktatni arról, hogy forrófejű légy. És, bárki bármit mond is, ezt nem csak azért tettem, mert ha elragad a hév, nagyon hasonlítasz az apádra, hanem azért is, mert ez az okklumencia alapja. Az érzések kezelése, elrejtése.
Harry elfintorodott. – De ugyanúgy nem tudom megtanulni, ahogy az apám sem? – kérdezte rosszkedvűen.
– Nos, apád végül megtanulta, legalábbis valamilyen szinten el tudta sajátítani – felelt Perselus sóhajtva. – De bizonyára alaposan meggyűlt vele a baja, ahogy anyádnak is. Te pedig… nem túl szerencsésen örökölted az elme tudományához való érzéküket.
– Vagyis érzéketlenségüket – morogta Harry. Perselus némán bólintott. – Máskor tényleg igyekszem odafigyelni arra, hogy mennyit mutatok ki az érzéseimből, de most kettesben vagyunk. És ez tényleg ijesztő, mert úgy tűnik, okklumencia nélkül nem fogok életben maradni…
– Harry, az elmúlt heteket azzal töltöttem, hogy megpróbáltam elérni, hogy tarts tőlem. Ne mondd nekem, hogy azért mutatod ki az érzéseidet, mert bízol bennem. Pontosan tudom, hogy hazudsz… – emlékeztette Perselus egy gúnyos mosollyal arra, hogy még most is tud olvasni a gondolataiban. Harry felsóhajtott.
– Tudom, hogy úgysincs értelme rejtegetni – vonta meg a vállát.
– Ez jogos megállapítás – értett egyet a férfi hidegen. – Ugyanakkor valamit tennünk kell, mert így túl sebezhető vagy. Ha az álmaidhoz nem is képesek hozzáférni, nappal a gondolataid, érzéseid rengeteg támadási felületet tudnak nyújtani. Elég, ha csak arra az emlékre gondolsz, amit én mutattam.
– És mi a megoldás? – kérdezte Harry reménytelenül.
– Többféle helyzetben is támadhatják az elmédet. Egyrészt itt van egy esetleges párbaj. Ahhoz, hogy győzelmet arass, hogy ne tudják már az előtt kivédeni az átkaidat, hogy végiggondolnád őket, gyorsaságra van szükséged.
– Gyorsaságra?
– Igen, gyakorlatilag ösztönös szintre kell emelni a párbajozási képességeidet. Christopher alapos tanár volt, ezért kellően kitartó vagy, és azokat az átkokat, amelyeket megtanultál tőle, magabiztosan tudod elvégezni. Azonban nagyon fontos, hogy ne gondolkozz, miközben harcolsz. Ne találd ki, hogy mivel fogsz legközelebb támadni, ezt ugyanis könnyedén ki lehet olvasni az elmédből.
– Hogy lehetnék erre képes?
– Sokat kell gyakorolnod. És idővel nem csak velem. De a következő hetekben elsősorban erre fogunk koncentrálni, és az új átkok elsajátítása csak a második lesz. – Harry bólintott, jelezve, hogy érti. – Ami egyéb helyzetekben az okklumenciát illeti, ez bonyolultabb. Egyfelől a Roxfortban kevéssé számíthatsz támadásra. A diákok között nincs képzett legilimentor, még az okklumenciát is csak ösztönösen alkalmazza egyik-másik mardekáros vagy hollóhátas. A hugrabugosoknak ilyesmi eszükbe se jut, a griffendélesek meg túl vakmerőek ahhoz, hogy ne vállalják minden kis rezdülésüket. – Legyintett, s Harryn rossz érzés futott át, hogy úgy viselkedik, mint egy griffendéles, nem úgy, mint a mardekárosok. – A tanárok között jelenleg nincs olyan, aki Tom embere lenne.
– Ha lenne, biztosan tudnád? – szólt közbe Harry bizonytalanul. Perselus végigmérte.
– Megtudnám – felelt nyugodtan. – Ugyanakkor ha lemész a faluba, ha a Roxforton vagy a főhadiszálláson kívülre mész, akkor már jobban kell vigyáznod arra, hogy mit beszélsz és gondolsz. Ha hosszabb időt töltesz el valahol, és különösen, ha alkoholt iszol, sokkal könnyebben be tudnak hatolni az elmédbe.
– Ekkor mit tehetek?
– Ha észreveszed, megpróbálkozhatsz az elme kiürítésével. A hátránya, mint mondtam, az, hogy nem tudsz beszélni, sőt még elmenni sem. Ezért ezzel csak akkor próbálkozz, ha biztos vagy benne, hogy valaki legilimentál, és nincs mód a menekülésre. Akkor is ez a hasznos megoldás, ha elfognak a halálfalók.
– De hát azt mondtad, hogy amíg nem végzek, nem kell Voldemort elé kerülnöm! – vágta rá Harry.
– Valóban nem kell – bólintott Perselus. – De ismerek olyan halálfalót, aki nagyon büszke lenne, ha előbb el tudna fogni, és a nagyura elé vinne.
Harry felszisszent. – Akkor ne mozduljak ki a Roxfort területéről?
– Amúgy se nagyon lehetne – rázta a fejét Perselus. – Még a hivatalos roxmortsi hétvégéket is meg akarják szüntetni. Én arról beszélek, hogy akkor se menj ki, ha egyébként szokásotok kilopózni.
Harry vállat vont. – Amióta hivatalosan nem lehet lemenni a faluba, nem nagyon merül fel. Nem is tudnánk milyen úton odajutni, hiszen a kapu zárva van. És most már, hogy nem megyek hétvégenként a minisztériumba, én sem tudok kimenni.
Perselus hallgatott egy pillanatig, s Harrynek úgy tűnt, mintha fontolgatná, hogy mit válaszoljon. Végül a férfi csak bólintott. – Értem.
Harry végiggondolta mindazt, amiket most megbeszéltek, és végül halkan szólalt meg: – De így, hogy sosem leszek képes az okklumenciára, nem tudok védekezni Voldemort ellen sem…
– Így van – bólintott Perselus. – Mivel egyelőre úgy tűnik, hogy ő még nem jött rá arra, hogy fennáll köztetek ez a kapcsolat, az lesz a legjobb, ha őt is az elme kiürítésével próbálod meg kizárni.
– Amikor annyira fáj a fejem, nem tudok arra koncentrálni, hogy kiürítsem az elmém – rázta meg a fejét Harry. – Képtelenség, hogy egy ennyire nyugodt állapotot fel tudjak venni…
– Akkor gyakorolnod kell – felelt Perselus kimérten. – Az okklumencia része a külvilág kizárása mellett a saját fájdalmad kizárása is. Ha képes vagy arra, hogy ne vegyél figyelmet a fájdalomról, hogy valami olyan területére szorítsd vissza a tudatodnak, amelyet éppen nem használsz, nagy lépést teszel előre az okklumencia terén is. Mivel tudod az órákat látogatni és dolgozni közben, nem hiszem, hogy ez képtelenség lenne.
– Ez akkor sem ugyanaz – tiltakozott Harry. – Olyankor van valami más, amire koncentrálnom kell, nem a semmi.
– Rendben, akkor minden esetben keress valami mást, amire koncentrálsz – bólintott a férfi. – Minden más módszer, amit ajánlani tudnék, nagyon kockázatos, mert szinte biztos, hogy Voldemort rájönne közben a jelenlétedre. És azt szeretnénk, ha nem tudná meg egy darabig, hogy kapcsolat van köztetek.
– Rendben, megpróbálom… – bólintott Harry.
– A következő alkalmakon azt fogjuk tökéletesíteni, hogy ne engedj be az elmédbe, illetve ezzel a módszerrel szoríts ki. A párbajokon pedig a gyorsaság lesz a legfontosabb. Rendben? – Harry bólintott. Perselus hallgatott egy másodpercig, aztán folytatta: – Holnap reggeli előtt várlak egy edzésre, aztán a hét első felében nem lesz több edzésünk, csütörtökön délután viszont igen.
– Rendben – bólintott Harry, és elégedettséggel töltötte el a néhány szabadnap gondolata. Hosszú ideje tartozott már a defenzív szakkör tagjainak is egy edzéssel, és természetesen feldobta az a gondolat is, hogy minden nap nyugodtan eltölthet majd néhány órát Ginnyvel. Egyelőre a tanárok is békén hagyták őket, és csak új tananyagot adtak le, de dolgozat még nem volt várható – Harry valójában mindig is szerette a januári nyugalmat a Roxfortban.
Perselus se adott neki újabb könyvet, így hát kifejezetten elégedetten hagyta ott nevelőapja lakosztályát. A könyvtárba ment – mivel többnyire itt találkoztak a lánnyal, mert az, ha ő a griffendélesek klubhelyiségébe ment volna, biztosan vitát váltott volna ki, Ginny pedig egyáltalán nem akart a Mardekár-ház közelébe menni. A lányt Hermione társaságában találta meg: Hermione éppen egy átváltoztatástan könyvből jegyzetelt – a félév eleje óta minden szabadidejét azzal töltötte, hogy a R.A.V.A.Sz.-ra való felkészülés jegyében jegyzeteket készített. Harry igazán nem akarta közölni, hogy Hermionének már így is annyi pergamentekercse és jegyzete van, hogy lényegében értelmetlen újabbakat gyártani, mert remélte, hogy idővel kölcsönkérheti majd őket a lánytól.
– Na, milyen volt? – kérdezte Hermione együtt érző hangon, amikor Harry leült melléjük.
– Jó… Jobb, mint szokott – ismerte el Harry. Ginny vidáman viszonozta a mosolyát, és végigsimította a kezét. Hermione is felélénkült a bejelentéstől.
– Tényleg? Sikerült lezárnod az elmédet? Harry, hiszen ez…
– Mielőtt nagyon belemerülnél a dicsőítésembe – szakította félbe Harry vigyorogva –, hadd áruljam el, hogy nem, nem sikerült. Más módszerrel próbálkoztunk, ami mindig is jobban ment. Persze, ezzel éles helyzetben nem tudnék védekezni, de legalább nem érzem annyira ramatyul magam.
– Már az is valami – jegyezte meg Ginny.
– És a következő délutánjaim szabadok – tette hozzá Harry. – Gondolom, ideje lenne tartani egy defenzív szakkört is – pillantott Hermionére.
A lány bólintott. – Megnéztem, hogy mi lesz a következő hetek tananyaga, és jó lenne, ha néhány dolgot már most átnéznénk – mondta, és valahonnan a táskája mélyéről előhalászott egy pergamentekercset.
– Meglepett volna, ha nincs jegyzeted a következő néhány hét óráira is – gúnyolódott Harry, alaposan megnyomva a „következő” szót. – Kész csoda, hogy eddig csak az órákon jegyzeteltél, nem már előttük. Vagy megint időnyerőt használsz?
– Először is ezzel kapcsolatban csitt – suttogta Hermione, és idegesen nézett körül. Mivel a vasárnap koraesti könyvtárban jelenleg elég kevés ember volt, igazán nem kellett attól tartania, hogy valaki kihallgatja őket. – Másodszor pedig megegyeztünk, hogy nem szólsz bele a tanulási módszerembe.
– Megegyeztünk volna? Mostanában egyre feledékenyebb vagyok… – somolygott Harry. – Lehet, hogy hagynunk kellene őt tanulni, mi pedig sétálhatnánk egyet – fordult Ginny felé.
– Azt hiszem, igazad van – bólintott a lány, és összeszedte jegyzeteit, amikből eddig egy házi dolgozatot írt. – Fogadni mernék, hogy előbb-utóbb a bátyám is felbukkan itt…
– Akkor jó lesz sietni. Hozzá most nincs kedvem – morogta Harry.
– Harry, azért majd nézd át ezt – nyomta Hermione Harry kezébe a pergamentekercset. – És, ha kitaláltad, hogy mikor lesz a következő szakkör, azonnal szólj, hogy kiírhassuk Anthonyval.
– Ne aggódj, egy percet se várok majd – vigyorodott el Harry újra.
Ginnyvel az oldalán kisiettek a könyvtárból, és találomra indultak el a folyosókon. Harry közelebb lépett a lányhoz, hogy tenyerét a kezébe fogja és vállaik összesimuljanak. Egy darabig csendben mentek egymás mellett, de Harry ezúttal nem érezte kellemetlennek a hallgatást. Az emlék, amelyet Perselus mutatott neki, összezavarta, és egyelőre jólesett némán lépkedni, és hagyni, hogy elöntse a lány mellett a nyugalom. Nevelőapjának igaza volt, tényleg tartott tőle, hogy Ginny idővel megunja a sok titokzatoskodást és különórát, és szakít vele. Így hát folyton azon törte a fejét, hogy mit és mennyit áruljon még el a lánynak abból, hogy Perselus mit vár tőle.
Még a szünetben mesélt neki a jóslatról – ami egyáltalán nem dobta fel Ginnyt, mert Harry nagy bosszúságára Longbottomot a barátai közé sorolta –, és arról is, hogy emiatt milyen régóta kellett különórákra járnia. De azt nem akarta elmondani, hogy Perselus szerint a nyár elején szembe kell majd néznie Voldemorttal, arról pedig, hogy mit jelent az Aetas Heroum, és hogy neki személy szerint nincs is benne szerepe, végképp nem akart a lánnyal beszélni. Egyfelől furcsának találta, hogy Hermione mindezt tudja róla, a barátnőjének pedig nem akarja elmondani, másfelől viszont nem érezte volna jól magát, hogy mindketten úgy élik meg ezt a kapcsolatot, mintha meg lennének számlálva a közösen tölthető napjaik.
Harrynek éppen elég furcsa volt egyedül is feldolgozni ezt a gondolatot. Még ha Blaise rendszeresen viccet csinált is az egészből, Daphne abban reménykedett, hogy végül elkerülhető lesz a nagy találkozás, és Hermione folyamatosan biztatta, hogy Perselus segítségével biztosan fel fog tudni készülni, Harry mégis komolyan aggódott. Már ha megengedte magának, hogy a jövőn töprengjen. Többnyire ugyanis igyekezett elhalmozni magát annyi feladattal és tennivalóval, amennyi biztosan leköti az ébren töltött óráit, s lehetőséget ad neki arra, hogy ne gondolkozzon. Ha azonban nem járt sikerrel – és még Hermione se volt kéznél, akire mindig lehetett számítani, hogy szóba hoz valamilyen tanulnivalót –, Harry meglehetősen bizonytalanul érezte magát.
Újabban sokat gondolkozott Sirius szavain, a szünet utolsó napján ugyanis a férfi még egyszer felkereste, és a karácsony esti beszélgetéshez hasonlóan próbált a lelkére hatni. A különbség csak az volt, hogy ezúttal Lily is csatlakozott hozzá, és Harrynek sokkal nehezebb volt félvállról vennie az anyja szavait, mint a keresztapja atyáskodó viselkedését. Perselus ismét nem volt otthon, ami egyfelől Harryt gúnyos mosolyra késztette: keresztapja és anyja titkos szövetkezése, amelyet nevelőapja háta mögött adtak elő, olyan volt, mintha tartottak volna Perselustól. Másfelől Harry hálás volt, amiért nem kellett végigasszisztálnia köztük egy veszekedést. Mindenesetre a tény, hogy anyja Siriusnak ad igazat, és egyetért abban, hogy Harrynek nem kellene kivennie a részét a háborúból, végleg összezavarta Harryt. Perselus állítása szerint eddig Lily elhitte, hogy a jóslat Harryről szól, most azonban határozottan kijelentette, hogy talán Longbottomra kellene hagynia az egészet.
– Harry…? – Ginny hangja kiszakította Harryt a gondolataiból. Időközben egy elhagyatott folyosórészre érkeztek, és a lány most leült az egyik lépcsőre. Harry komolyan csodálta Ginny képességét, hogy mindig meg tudta találni a legeldugottabb pontokat a kastélyban, ahol garantáltan nem bukkant fel se Ron, se más griffendéles.
Leült a lány mellé. – Mondd… – Automatikusan simította végig Ginny kezét. Csaknem három hete voltak együtt, mégis különös volt, hogy ezt megteheti, és még midig kissé zavarba jött, ha a lány hozzásimult.
– Kérdezhetek valamit az okklumenciával kapcsolatban?
– Persze… – morogta Harry. Tartott tőle, hogy ez a beszélgetés olyan fordulatot vesz, amit ő nem akarna, de ahhoz sem volt kedve, hogy egyszerűen megtagadja a választ a lánytól.
– Hermione azt mondta, hogy az elme védelme a külső támadások ellen szükséges. Azt gondolja a nevelőapád – Ginny mindig nagyon vigyázott, hogy Perselust csakis így nevezze –, hogy veszélyben vagy a Roxfortban?
– Nem, nem igazán… – rázta a fejét Harry.
– Akkor miért ez a nagy sietség? – kérdezte Ginny halkan. Harry keserűen mosolyodott el. A kérdés magában rejtette a szemrehányást is.
Elvégzett néhány bűbájt, hogy nehogy kihallgathassák őket, és csak utána szólalt meg: – Nem a roxfortosok miatt lehetnék itt veszélyben – válaszolt lassan, megfontolva minden szót. – Amikor fáj a fejem, annak többnyire… Voldemort az oka.
– Tudodki próbál meg betörni az elmédbe?! – Ginny önkéntelenül is felkiáltott. Harry lehunyta a szemét.
– Nem, egyelőre ezzel nem próbálkozik. De van köztünk egy kapcsolat emiatt – mutatott a homlokán lévő sebhelyre –, és ennek köszönhetően néha… érzékelem őt.
– Kémkedsz a gondolatai között? – Ginny komolyan meglepődött, de nem látszott rajta, hogy undorítaná a dolog, s a fiú már emiatt is hálás volt.
– Ez nem valódi kémkedés, mivel messze nem vagyok elég jó legilimentor hozzá, hogy eldönthessem, mikor lépek be az elméjébe, és mit látok ott.
– De akkor is ki tudsz valamit kémlelni a titkaiból – jegyezte meg Ginny. Harry elgondolkozott. Eddig egyetlen alkalommal azonosult hosszasan Voldemort elméjével, és amit akkor megtudott, nem volt nagy újdonság számukra, hiszen éppen ők jártak a barlangban. A másik alkalom pedig, amikor Voldemort nem csak fejfájást okozott neki, annyira rövid ideig tartott, hogy szinte semmire sem emlékezett belőle. Egyelőre tehát aligha figyelhette meg a sötét mágus titkait.
– Azt hiszem, ez inkább káros, mint hasznos – csóválta meg a fejét. – Ráadásul, ha nem tanulom meg az okklumenciát, visszafelé is működhet. Egyébként sem annyira kellemes élmény Voldemort gondolatait megélni…
Ginny végigmérte a fiút. – Félsz tőle? – kérdezte halkan.
– Azt hiszem, mindenki félne a helyemben – sóhajtott Harry.
Ginny ujjai a fiú kezére simultak, és Harry átkarolta, és magához húzta a lányt.
– Ha félsz, gondolj rám – ajánlotta Ginny. – Én, ha valami rossz vagy ijesztő történik, megpróbálok vidám dolgokra gondolni. Olyasmikre, amik erőt öntenek belém. Olyan emberekre, akik fontosak. Akiket szeretek. És ez segít, hogy bátor legyek.
Harry elmosolyodott. Még szorosabban magához ölelte a lányt, és megcsókolta.
– Ki fogom próbálni – suttogta
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!