A mélykék, gömb alakú ártás robbanásszerű sebességgel közeledett Perselus felé, és komoly önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne védje ki egy pálcanélküli varázslattal, miközben egy pálcás varázslattal támad – így csak azután tudott létrehozni egy kékesen csillogó, áttetsző pajzsot, hogy saját támadóátkát létrehozta. Harry nem tűnt túl boldognak, amikor a kék, transzformációra épülő ártás felolvadt a pajzsban, de azonnal újra támadt. Perselus magában elismeréssel adózott az állóképességének. Harry messze nem ismert annyiféle átkot és bűbájt, mint Neville, de úgy tűnt, az aurorparancsnoknak köszönhetően nagyon is kitartó harcos lett belőle. Perselus az első párbajaik során felmérte ezt, s minden alkalommal többféle és bonyolultabb átkot vetett be a fiú ellen, hogy azt is megtudja, meddig terjed Harry tudása.
Biztos volt benne, hogy most már a határokat feszegeti. Persze Harry az idő múlásával fáradt is, de az is egyértelmű volt, hogy az összetett, egymásra épülő átváltoztatások és bűbájok sora lassan meghaladja a tudását. Eddig tartott tehát a vizsgáztatás, s most elérkezett a tanítás ideje. Perselus újabb átkokat indított útjára – nem volt köztük saját varázslat, még olyan sem, amelyet egyébként korábban már megmutatott a fiúnak, tehát Harry képes lehetett volna rá, hogy kivédje. De csak a varázslatok első felét tudta semlegesíteni, s a továbbiak elemi erővel találták el és csapták neki a terem falának. Nem használtak semmilyen párnázóbűbájt, s Perselus egy másodpercig nem volt benne biztos, hogy Harry felkel az esés után, azonban a fiú még fektében egy újabb átkot küldött felé, s amíg azt semlegesítette, talpra kászálódott. Perselus elnyomta magában az aggodalmat, s helyette újra támadni kezdett.
Néhány perc alatt legyűrte a fiút. Utolsó átkának hatására Harry a földön feküdt, vastag, szúrós indák tartották lekötözve, amelyek a padlóból nőttek ki, s minél inkább vergődött, hogy kiszabaduljon, annál erősebben fonták körül karját és lábát. Harry megpróbálkozott azzal, hogy nem küzd a növények ellen, s amennyire tudta, ellazította izmait, hátha ez a szabadulás kulcsa – de így sem járt sikerrel. Perselus lassan lépett közelebb, s fenyegetően állt meg a fiú fölött.
– Feladom – nyögte Harry elfúló hangon. Szédült és hasogatott a feje, s már fogalma sem volt, hogy azért-e, mert esés közben nem egyszer beverte, vagy pedig ismét Voldemort gyűjti a halálfalókat maga köré.
– Nem adhatod fel, Potter – sziszegte Perselus dühösen. – Ha egy ilyen helyzetben feladod, halott vagy! – Intett egyet pálcájával, s a növény újabb szárai nőttek ki a padlóból, hogy átfonják Harry mellkasát. Olyan erősen szorították, hogy a fiúnak nehezére esett lélegezni. Perselus várt egy másodpercet, de mivel Harry továbbra sem mozdult, újabb átkot küldött rá. – Meg akarsz halni, Potter? – kérdezte hidegen. – Amíg pálca van a kezedben, addig nem adhatod fel! Úgyhogy gyerünk, védd magad!
Harry karját leszorították az indák, és nem kevés küzdelembe és fájdalomba került, hogy kicsavarja annyira a csuklóját, hogy Perselusra tudja fogni a pálcáját. Ösztönösen varázsolt, és a Silencio alkalmazása még nevelőapját is meglepte – így kivédeni sem maradt ideje.
Találó, Potter, hallotta meg a fejében Perselus gúnyos hangját, de csak akkor, ha az ellenfeled képtelen nonverbális varázslatra.
Egy gyors intéssel lefegyverezte Harryt. A fiú dühösen szisszent fel, amikor a pálcája a földön koppant és arrébb gurult nevelőapja mögött. Perselus folytatta, s Harry beleborzongott, annyira természetellenes volt, hogy Perselus a gondolataiban társalogjon vele.
Máskor kezdd a lefegyverzéssel. Ha pedig azt akarod, hogy hallgassak, mindenekelőtt zárd le az elméd!
Harry lehunyta a szemét, s igyekezett kiszorítani Perselust az elméjéből. Nevelőapja sorra hívta elő a kellemetlen vagy keserű emlékeket, és valóban semmi kedve nem volt sokadszorra is végignézni őket, de Perselus nem tágított. Hosszú percek teltek el, Harry feje egyre jobban fájt az erőlködéstől, de képtelen volt arra, hogy akár csak egyetlen emléket vagy képet is elzárjon Perselus elől. Lassan süppedt bele a feketeségbe, anélkül, hogy felfogta volna, hogy az utolsó emlék után Perselus nem hív elő újat. Eleinte semmit sem látott, aztán rájött, hogy azért, mert egy kicsi, teljesen sötét kamrában van. A szeme csak lassan szokta meg a feketeséget, de amúgy is alig-alig volt látnivaló: az egészen szűk helyiségben csupán egy faláda vonta magára a figyelmét. Érthetetlen módon a láda látványától szinte diadalittas elégedettség járta át.
Perselus azonnal hangnemet váltott. Harry, küzdj ellene, szorítsd ki az elmédből!, utasította. Harry úgy kapaszkodott bele nevelőapja hangjába, mint az egyetlen biztos pontba a kamra sötétjében, tudatosan idézte vissza magában, hogy hol volt és mit csinált.
Most pedig nyisd ki a szemed!, mondta Perselus, és Harrynek küzdenie kellett a szemhéjára ólomként nehezedő fáradtság ellen. Amikor felnézett, a terem plafonját látta. Automatikusan megpróbált felülni, s nagy meglepetésére sikerrel is járt; Perselus már eltüntette az őt lefogó indákat, és most mellette térdelt.
– Mióta fájt a fejed? – kérdezte a férfi.
– Harc közben fájdult meg, de azt hittem, hogy csak az esések miatt.
– Máskor sokkal előbb szólj, ha fájni kezd. Egyelőre egyedül képtelen vagy küzdeni ellene, és ez elég aggasztó.
– Nem mondhatnám, hogy olyan helyzetben voltunk, amikor panaszkodhatok fejfájásra – morogta Harry.
– Akkor is. – Perselus felállt, és hátrébb lépett. – A sérüléseidet begyógyítottam, most kapsz pár percet, hogy összeszedd magad, aztán átvesszük azokat az átkokat, amiket nem tudtál kivédeni.
– És mi a helyzet az okklumenciával? – kérdezte Harry halkan. Perselus nem felelt azonnal, helyette néhány másodpercig méregette a fiút.
– Sokkal lassabban haladsz, mint reméltem. Attól tartok, más megoldáson kell gondolkoznom. Csakhogy a kapcsolat közted és Voldemort között csak az egyik probléma. A másik az, hogy ha párbaj közben nem véded az elmédet, az ellenfeled sokkal könnyebben tudja kivédeni az átkaidat.
Harry rosszkedvűen sóhajtott fel. – De hát mit csináljak, hogy jobban menjen? Hidd el, én próbálkozom.
– Tudom – bólintott Perselus. – Elképzelhető, hogy egyáltalán nem vagy képes arra, hogy tökéletesen elsajátítsd az okklumenciát.
– Egyáltalán nem? – ijedt meg Harry. – Azt hittem, ez csak gyakorlás kérdése!
Perselus megcsóválta a fejét. – A gyakorlás egy dolog, a tehetség pedig valami más. Ha például egy gyerek varázstalan, akármennyit szorongathat egy varázspálcát, akkor se fog belőle egyetlen szikrát se kicsiholni. Ugyanakkor a varázstudók sem egyformák. Ha valakinek nincs érzéke a bájitaltanhoz, akkor sok gyakorlással és figyelemmel pontos, korrekt munkát készíthet, de azokra a finomságokra, amelyek mesterré teszik a főzőt, sohasem lesz képes.
– És az okklumenciára sem? – morogta Harry kedvetlenül.
– Nos, tudomásom szerint eddig nem fedeztek fel ilyesfajta összefüggést az elme tudománya és a bájitaltan között… – mosolyodott el Perselus. – Azonban az tény, hogy az okklumenciához és a legilimenciához is kell valamiféle tehetség. Ezek nélkül kínkeservesen és csak alacsony szinten lehet elsajátítani az elme védelmét. Azt pedig nem is javasolnám, hogy szakértelem és kellő tudás nélkül legilimenciával próbálkozzon az ember. Egy idegen elmében nehéz eligazodni, s meglehet, hogy a végén a legilimentor sérül meg.
Harry nehézkesen állt fel, a falnak támaszkodva. Ugyan Perselus begyógyította a sérüléseit, mégsem érezte túl jól magát. A zúzódások, sebek helye továbbra is érzékeny volt, arról azonban szó sem lehetett, hogy fájdalomcsillapító főzetet kapjon. Így hát elővarázsolt magának egy pohár vizet, s eljátszott a gondolattal, hogy benne rejlik a színtelen bájital. Perselus a terem távolabbi végébe ment, s néhány ezüstös villanással helyreállította a termet. Kellemes volt ismét pálca nélkül varázsolni, és a latin szavak, az ismert bűbájok kötöttségei helyett egyszerűen csak az akaratához igazítani a mágiát. Elégedett volt Harry eddigi teljesítményével – és természetesen Christopher tanítási képességeivel is –, de sejtette, hogy ezután nehéz időszak vár rájuk. Ha valóban nem képes arra, hogy elég erős okklumentor legyen, akkor Harrynek új és más technikákat kell találnia arra, hogy védekezzen a legilimentorok ellen. Mindemellett pedig új varázslatokat kellett neki tanítania, hogy ha arra kerül a sor, képes legyen párbajozni Voldemorttal.
Perselus fáradtnak érezte magát. Jóval könnyebb volt a dolga addig, amíg Harry tanítását Christopherre bízhatta, s Dracóval sem kellett alaposabban foglalkoznia. Most azonban amellett, hogy Neville fejlesztését továbbra sem hanyagolhatta el, hiszen a Heros közel sem állt még készen a végső összecsapásra, két másik tinédzsert is fel kellett karolnia. Dracót naponta meglátogatta a Roxfort gyengélkedőjén. A fiú roppant elégedett volt magával, s Perselus egyfelől beismerte, hogy jogosan, másfelől azonban kifejezetten túlzásnak tartotta Draco önelégültségét. Délelőtt, amikor a Roxfortban járt, a szünet végének közeledtéről beszéltek. Perselusnak el kellett ismernie, hogy Draco tökéletesen alakította ki a betegséget, amellyel „megfertőzte” saját magát: az első héten annyira rosszul volt, hogy Madam Pomfrey kizártnak tartotta, hogy átszállítsák a Szent Mungóba, azonban éppen addigra, mire a javasasszony segítséget kért volna, a kúra hatni kezdett, s Draco a javulás jeleit mutatta. Igaz, annyira nem volt jól, hogy elutazhasson, vagy Perseluson kívül más vendéget fogadjon, s amikor Madam Pomfrey ilyesmin kezdett gondolkozni, Draco mindig azonnal produkált valamilyen rohamot.
– Remélem, tudod, hogy a szünet után nem fogadok el hiányzást az órákról – jegyezte meg Perselus, amikor a gyógyító kettesben hagyta őket.
– Nem hinném, hogy olyan gyorsan fel tudok épülni – felelt Draco gúnyosan. – Ki hallott már olyan betegségről, ami éppen két hétig tart?
– Azt hallottam, hogy a példanélküli hamis betegségek éppen ilyenek…
– Talán máson is alkalmazom majd – vetette fel Draco –, és akkor nem lesz példanélküli.
Perselus szigorúan mérte végig: – Ha kedden nem jelensz meg bájitaltanon, minősíthetetlennek tekintem az órai munkádat, és ennek megfelelően fogom leosztályozni is.
– Nekem is jár egy kis pihenés! – tiltakozott Draco most már sokkal kevésbé vidáman. Perselus cseppet sem bánta, hogy a fiúból nem sugárzik az elégedettség. Bármennyire is tehetséges volt Draco, még bőven volt mit tanulnia, s Perselus nem akarta, hogy túlságosan elbízza magát – elsőként pedig a hetedéves anyagot kellett elsajátítania. Hidegen megrázta a fejét.
– Úgy vélem, kellő pihenést biztosított neked a tíz nap semmittevés. Belenéztél egyáltalán a tankönyveidbe?
– A gyengélkedőn nem szokás tankönyveket forgatni – vágta rá Draco. – És ezt nem is én találtam ki, hanem Madam Pomfrey.
Perselus megcsóválta a fejét. – Jellemző. Gyakoroltál bármennyi okklumenciát is?
– Kiürítettem az elmémet – felelt Draco védekezőn. – És igyekeztem nem beleőrülni ebbe – mutatta fel az alkarját.
– Ez nem sok – állapította meg Perselus. – Ha jól emlékszem, tavaly karácsonykor is itt maradtál az iskolában, és kiválóan elviselted a Nagyúr szólítását.
Draco rosszkedvűen húzta el a száját. – Már szörnyen unom a Roxfortot, tanár úr…
– Tudom – bólintott Perselus. – Azonban ahhoz, hogy kimozdulj innen, biztosítani kell az elméd védelmét a nagynénéd és a Nagyúr elől is. Tehát ennél komolyabb munkát várok el. A szünet további napjait töltsd tanulással, és hétfőn vegyél részt az órákon.
– Értem, uram – bólintott Draco kelletlenül.
Perselus most még bosszúsabb volt, ahogy eszébe jutott Draco viselkedése. Harry ugyanis csaknem végigtanulta a szünetet – Lily nem egyszer fel is szólalt az érdekében, bár Perselus sejtette, hogy nem nevelt fia kérésére, hanem mert ő aggódott Harry miatt –, és mégsem volt képes feleannyira sem lezárni az elméjét, mint Draco. Nevetségesnek találta, de fel volt háborodva Harry nevében, hogy a másik fiú minimális gyakorlással is sokkal jobb eredményt képes elérni. Igaz, Dracónak nagyon is volt tehetsége az elme tudományához, ami elengedhetetlen is volt egy leendő Defensor esetében. Perselus tudta, hogy még ha csak ritkán hozza is szóba, Lily elégedetlenül figyeli Harry képzését. Az asszony megbízott Perselusban, olyan mértékben, hogy néha ez már Perselust aggodalommal is töltötte el. Tudta, hogy ha úgy hozná a szükség, neki egyáltalán nem a feleségét, a családját, hanem a varázsvilág érdekeit kellene választania – azonban, amíg tizenhét évesen ezt büntetlenül megtehette, gyakorlatilag úgy, hogy csak a saját érzéseivel kellett számolnia, most már azokat az embereket hagyná cserben, akik mindent rá építettek.
Lily csakis azért nézte el neki, hogy akár a végkimerülésig is hajszolja Harryt, mert hitt benne, hogy a fiú mellett áll, s a szíve mélyén reménykedett abban, hogy ha szükség lesz rá, Perselus közbelép, és nem hagyja, hogy Harrynek igazán súlyos baja essen. Perselus újra Harryre pillantott. Azt a harci képzést mindenképpen meg kellett adnia a fiúnak, amivel legalább esélye van Tom Denem ellen, még ha az okklumenciát nem is tudja eléggé megtanítani neki. Így kisöpörte az elméjéből a Lilyvel vagy Dracóval kapcsolatos gondolatokat, s közelebb lépett Harryhez.
– Készen állsz?
Harry némán bólintott, s helyet foglalt az asztal mellett, amelyet Perselus még korábban a terem közepére varázsolt. A férfi intése nyomán most két csésze tea is megjelent előttük, és kényelmesen elhelyezkedtek, hogy sorra végigvegyék az összetett varázslatokat, amelyeket Perselus alkalmazott a harc során. Mire végeztek, Harry úgy érezte, zúg a feje, de ezúttal biztos volt benne, hogy nem Voldemort miatt, hanem csupán azért, mert egy kiadós alvásra van szüksége. Perselus elengedte, és azt tanácsolta, hogy pihenje ki magát. Így Harry felmarkolta a pergameneket, amelyekre a megbeszélésük során jegyzetelt, és visszatért a szobájába. Örült, hogy azt mondta Ginnynek, ne várja meg, mert most tényleg nem vágyott másra, csak arra, hogy egyedül legyen.
Meg se gyújtotta a fáklyákat a szobájában, csak belökte maga mögött az ajtót, és néhány másodpercig várt, amíg a szeme többé-kevésbé hozzászokik a sötétséghez. Otthon az utcai lámpák fényében sohasem volt igazán sötét a szobájában, itt azonban, csakúgy, mint a roxforti hálótermükben, csupán a Hold és a csillagok fénye világított – s ez jelenleg nem bizonyult valami soknak. Harry lerúgta a cipőjét, elnyúlt az ágyán, és néhány másodpercig átadta magát annak a nyugodt érzésnek, hogy semmit sem kell tennie, senkivel sem kell foglalkoznia és semmin se kell rágódnia. Eleinte úgy gondolta, hogy Perselus utasítása, hogy elalvás előtt csillapítsa el az elméjét és ne gondoljon semmire, nehéz lesz, mostanra azonban már a pihenés részévé vált az a zsongító nyugalom, amivel ez járt. Még akkor is hasznosnak érezte, hogy ezt megtanulta, ha az okklumencia többi részére nem is lesz képes.
Valami motoszkálást hallott az ablak alatt álló fotel felől, s a nyugalmat, amely átjárta, mintha egy pillanat alatt elfújta volna a szél. Villámgyorsan felült, és előrántotta pálcáját. Minden izma megfeszült, s néhány másodpercig várt, hogy hall-e további zajt, majd amikor a hang megismétlődött, egy néma Lumosszal meggyújtotta pálcája végét. A fény szokatlanul erősnek tűnt az eddig sötét szobában, s egy pillanattal később, amikor Harry szeme hozzászokott a helyiség új fényviszonyaihoz, meglepetten nézett szembe egy ugyancsak álmosan pislogó szempárral.
– Violet, a szívbajt hoztad rám! – morgott Harry, és egy intéssel meggyújtott néhány fáklyát a szobában, majd eltette pálcáját. Tudatosan lazította el izmait, és lassította le lélegzetvételét, hogy kalapáló szíve megnyugodjon. – Miért nem feküdtél még le?
– Szerettem volna beszélni veled – mondta a kislány, miközben kikászálódott a fotelből, ahová felkuporodott, és nyújtózott egyet –, de nagyon sokáig kellett várnom, és biztosan elaludtam.
– Menj, feküdj le – intett Harry kifelé. – Holnap tudunk beszélni.
Violet közelebb jött, és leült Harry ágyának szélére. – Most nem érsz rá? – kérdezte halkan. Harry felsóhajtott, s azon gondolkozott, hogy hogyan küldje el, amikor a kislány szinte suttogva folytatta: – Nem akarok egyedül maradni…
– Mi a baj? – Harry sokfélének látta már a húgát, de elesettnek szinte soha.
– Miért jöttünk ide? – kérdezte Violet már-már ellenségesen.
Harry értetlenül vonta fel a szemöldökét. – Van hó, van társaságunk, sokkal több dolgot tudsz csinálni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd gyanakodva szűkült össze a szeme. – Ugye Ron nem bántott?
– Jaj, Harry, egy házba tartozunk! – legyintett Violet. – Ron nem fog bántani, néhány megjegyzését pedig még el tudom viselni!
– Azért csak szólj, ha bármi van – morogta Harry. Ron újabban nagyon is a bögyében volt: a fiú egyáltalán nem volt elragadtatva Harry és Ginny kapcsolatától, így aztán vagy mindenhová követte Ginnyt, vagy a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, hogy ellenőrizze, Harry nem lépte-e túl az úriemberség határát. Persze, Ron fogalmai szerint általában túllépte, így többnyire vitatkozni, esetleg párbajozni kezdtek ilyenkor.
– Szóval azért utaztunk el váratlanul otthonról, hogy legyen társaságunk? – kérdezte újra Violet, s hangjába visszatért a morcosság. Harry vállat vont. Violet előhúzott egy összehajtogatott mugli újságot a zsebéből, és az ágyra tette.
– Hát ez meg mi? – ráncolta Harry a homlokát.
– Apa azt mondta, hogy nem ártana, ha néha elolvasnám az újságokat, ezért elhoztam a szalonból, ahol a Főnix Rendje gyűléseit szokták tartani…
– Szerintem Perselus úgy gondolta, hogy hetente kétszer nézz rá a Reggeli Prófétára – morogta Harry, és megdörzsölte a szemét. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy egy mugli újságot olvasgasson.
– Harry – Violet hangja újra szokatlanul halk volt –, megtámadták a házunkat?
– Tessék? – Harrynek még csak tettetnie se kellett a meglepetést, annyira váratlanul érte a kérdés. Violet az újságra mutatott.
– Nézd meg ezt a képet! Az ott Mrs Greenék háza!
Harry felvette és megnézte az újságot. A cikk a különös, A Kígyós Kalózok London mellett csaptak le címet viselte, és a furcsa elnevezés ellenére kétség sem fért hozzá, hogy a halálfalók támadásáról szólt. Harry épp csak átfutotta a Reggeli Prófétában megírtnál sokkal részletesebb, bár a varázslatok ismeretének hiánya miatt mindent különös magyarázatokkal alátámasztó beszámolót. Tekintete a képre tévedt, s el kellett ismernie, hogy az valóban az ő utcájukat mutatja. A szomszéd ház félig leégett, teteje beomlott, s falai kormos torzóként nyúltak a magasba. A tőle jobbra lévő ház ablakai betörtek, és a tűz láthatólag oda is átterjedt, bár időben sikerült megállítani. A két ház között az égen különös, halálfejre emlékeztető arc volt a levegőben, amelynek szájából mintha egy kígyó nézett volna ki. Harry ismerte a Jelet, látta már Draco és Perselus karján is. Felpillantott Violetre, és hálát adott az égnek, hogy a képről éppen lemaradt Greenék baloldali szomszédja, az ő házuk.
– Varázslók támadták meg őket, igaz? – kérdezte Violet halkan. – És apa tudta, ezért kellett eljönnünk… – Harry nyelt egyet, és bólintott. – Mi történik?
– Miért nem anyát kérdezed meg? – Harry nem akarta elküldeni a kislányt, de mégis úgy gondolta, hogy nem az ő feladata, hogy minderről beszéljen neki. Violetnek volt anyja és apja is, és Harry meglehetősen mérges volt most mindkettőre, amiért nincsenek itt.
– Mrs Weasley azt mondta, hogy bájitalokat főz – mondta Violet, és hangjában idegesség vibrált –, de nincs az emeleti laborban. Sehol sincs a házban…
Harry hirtelen megértette, hogy mi aggasztja igazán a kislányt. Kinyújtotta felé a kezét:
– Gyere ide! – Violet közelebb jött, és Harry karjaiba bújt. – Ne félj, anyának nincs semmi baja. Talán csak a Szent Mungóba vitt el kész bájitalokat. És ha haza is ment, ott már nincs mitől tartani…
– Biztos…? – kérdezte Violet aggodalmasan. Harry megsimogatta a kislány puha haját, és bólintott.
– Ha bármi történne anyával, azt Perselus azonnal tudná.
– Azt is, ha velem történne?
Harry elmosolyodott. – Hát persze. – Újra megsimogatta húga haját. – Szeretnél itt aludni?
– Igen – motyogta Violet, és befészkelte magát Harry karjaiba. Harry néhány pálcaintéssel takarót varázsolt magukra, és eloltotta a fáklyákat. Fáradtan hunyta le a szemét, de Violet néhány másodpercnyi csend után újra megszólalt: – Harry…?
– Igen?
– Háború van?
Harry felsóhajtott. – Tényleg anyával kellene ezekről beszélned.
– Harry…? Újra meg fognak minket támadni?
– Nem minket támadtak, Violet – mondta Harry egy rosszkedvű sóhajjal. – A halálfalók muglikat támadnak meg, és éppen a mi környékünket választották ki. Szinte csak varázstalanok élnek ott, teljesen véletlen, hogy az a mi utcánk.
– A muglikkal háborúznak, nem is a varázslókkal?
– De, a varázslókkal háborúznak – felelt Harry, és igazán mérges volt, amiért még csak Hermione sincs kéznél, akiben nála sokkal több képesség volt arra, hogy szülőként viselkedjen. – A varázslók egy része igyekszik megvédeni a muglikat.
– Miért? Akkor őket is bánthatják…
– Igen, de azok, akik Voldemortot követik, át akarják venni a hatalmat. Nem csak a muglikat, hanem a mugli származású varázslókat és boszorkányokat is üldöznék.
– Mondjuk anyát? – suttogta Violet.
– Igen, de hidd el, anyának nincs semmi baja – felelt Harry megnyugtató hangon. – Reggel beszélünk vele.
– Ígéred?
– Persze – hunyta le Harry lemondóan a szemét. – De most aludjunk…
Violet mocorgott egy kicsit, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen a párnán, és hamarosan elaludt. Harry elengedte a kislányt, és a hátára fordult. Próbálta kiüríteni az elméjét, de újra meg újra megjelent szemei előtt a mugli újságban látott kép, a szomszédok leégett háza. Rettegett attól, hogy mit láthattak volna, ha az ő házukat is lefényképezik a muglik. Ha Perselus védővarázslatai jól működtek, ugyancsak feltűnő lehet, hogy egyedül az ő házuk maradt érintetlen. Ha ezt nevelőapja is belátta, és módosított a védelmen, akkor viszont elvesztette az otthonát… Rettenetesen fáradtnak érezte magát, de képtelen volt arra, hogy elaludjon. Tekintetét a szoba sötétjébe fúrta, és a szél zúgását hallgatta az ablakon túl. Igyekezett belekapaszkodni a monoton hangba, és ennek segítségével kiüríteni az elméjét, de nem járt sikerrel.
Végül Ginnyre gondolt, az elmúlt napok képeit vette sorra. Ron bármennyire igyekezett is, egyelőre ő és Ginny tökéletesen megtalálták a módját annak, hogy lerázzák a fiút. Igaz, ebben Mrs Weasley is a segítségükre volt, aki úgy gondolta, hogy Harry teljesen megfelelő kíséret lesz Ginny számára, amikor a lányt Roxmortsba küldte vásárolni. Így aztán többször is rábeszélték az asszonyt, hogy engedje el őket sétálni a környékre, és ha csak tehették, kimentek kviddicsezni – ilyenkor gyakran csatlakozott hozzájuk a többi Weasley-gyerek is. Lily nem bánta, hogy Harry kimegy a házból és alkalmanként még a Fidelius hatóköréből is, sőt, kifejezetten hálás volt Ginnynek, amiért rá tudta venni Harryt, hogy felhagyjon az örökös tanulással, így mindig megengedte nekik, hogy elmenjenek. Harry elmosolyodott. Még ha háború volt is, még ha tudta is, hogy mi vár rá nyáron, és mennyi mindent kell addig még megtanulnia, jó volt kicsit megfeledkezni minderről, jó volt úgy viselkedni, mintha csak egy átlagos diák lenne.
Nem tudta, hogy mikor aludt el. Ginnyvel álmodott, aztán egy sötét, kamraszerű hellyel, s végül váratlanul ébredt fel, mintha valami felriasztotta volna. Perselus pár lépésnyire állt az ágyától, s Harry sejtette, hogy nevelőapja ébresztette fel. Óvatosan húzódott arrébb, nehogy felriassza Violetet. A kinti, szürkés derengés alapján meglehetősen korán volt még, s Harry fáradtan dörzsölte meg a homlokát, miközben Perselus elé lépett.
– Valami baj van?
Perselus megrázta a fejét. – Kiürítetted az elméd elalvás előtt? Túl könnyen behatoltam a tudatodba. Ha fel tudlak ébreszteni, képes vagyok befolyásolni a gondolataidat vagy az álmaidat is…
Harry elhúzta a száját. – Túl fáradt voltam, és…
– Máskor ezt a luxust nem engedheted meg magadnak – vágta rá a férfi szigorúan. – Gyere, tartunk most egy edzést.
Harry megdörzsölte a szemét. Nagyon álmos volt, de nem akart panaszkodni. Perselus végigmérte, s Harry biztos volt benne, hogy olvas a gondolataiban.
– Voldemort követői többnyire nincsenek tekintettel arra, hogy álmos-e az áldozatuk – felelt a férfi Harry kimondatlan szavaira –, úgyhogy akár holtfáradtan is helyt kell tudnod állni.
Harry bólintott. – Értettem. Azért kapok pár percet?
– Most még igen. – Perselus Violetre pillantott. – Minden rendben van vele? – kérdezte halkan. Harry egy pálcaintéssel magához hívta a mugli újságot, amely az ágy végébe csúszott éjszaka.
– Kicsit megijedt emiatt – mutatta a cikket –, és mert anyát nem találta itthon.
Perselus összeráncolt homlokkal futotta át a cikket. – Honnan szedtétek ezt? – kérdezte aztán hidegen.
– Violet találta a szalonban. Perselus… anya jól van, ugye?
– Apa? – Violet felébredt, és kipattant az ágyból. – Anya itt van?
– A Szent Mungóban van. – Violet elsápadt. – Nincs semmi baja. Az elmúlt napokon történt támadások áldozatainak készít bájitalt. Ha ott dolgozik, nem veszítenek időt a szállítással.
– Beszélni akarok vele – jelentette ki Violet ellentmondást nem tűrő hangon. Perselus végigmérte.
– Délre hazajön. – Harryre pillantott. – Gyere.
Azonban Violet a férfi elé lépett, csípőre tette a kezét, és dühösen nézett fel rá.
– Haza akarok menni – jelentette ki. Perselus felvonta a szemöldökét.
– Nocsak. És ha szabad kérdeznem, miért?
Violet egy másodpercig sem tétovázott. – Otthon hagytam valamit, amire szükségem van!
– Meglepne, ha lenne még olyan dolog, amit otthon hagytál, kisasszony – felelt Perselus egy gúnyos mosollyal. – Ahogy elnéztem a csomagodat, az egész házat felpakoltad, és magaddal hoztad…
– Te ehhez nem értesz – legyintett Violet. Harry az égre emelte a szemét, de Perselust láthatólag mulattatta saját lánya engedetlensége. – Vannak olyan női dolgok, amik…
– Amikre egy kislánynak semmi szüksége nem lenne – fojtotta belé a szót a férfi. Violet toppantott.
– Láttam, hogy mi történt a házzal! – kiáltotta dühösen. – Láttam az újságban!
– A házat? – csodálkozott Perselus, és végigmérte a cikket. – Én itt nem vettem észre a mi házunkat, de ezek szerint nem olyan jó a szemem, mint neked… – gúnyolódott.
– Apa! Kérlek… Anyához akarok menni… – váltott hangnemet a kislány. Közelebb lépett a férfihez, és felpislogott rá. – Ugye tényleg nincs semmi baja?
– Nincs – rázta meg a fejét a férfi, és amikor a kislány továbbra is várakozón pislogott rá, felsóhajtott. – Rendben, gyertek. – Kilépett a szobából, és a szalon felé indult. Harry és Violet szó nélkül követte. A férfi elővett talárja zsebéből egy kis zacskó hop-port, és a tűzbe szórt belőle. Ő együtt utazott Violettel, Harry pedig követte őket a Szent Mungóba.
Az ispotály előcsarnokába érkeztek, ahol meglepően sok ember volt. Egyesek a recepció előtt álltak sorba, mások a csarnokban felállított fotelekben üldögéltek. Ahogy Harry végigmérte ideges, aggodalomtól sápadt, a kialvatlanságtól borostás és megnyúlt arcukat, biztos volt benne, hogy nem egynek odafent kezelik éppen valamelyik hozzátartozóját, aki egy halálfaló-támadás során sérült meg. Perselus csak egy felszínes pillantást vetett rájuk, aztán Violetet maga előtt irányítgatva elindult az egyik oldalfolyosón. Harry követte nevelőapját, aki gondolkozás nélkül nyitott be az egyik fehérre meszelt ajtón. Odabent az üstök alatt égő láng melege, és a készülő bájitalok összekeveredő szaga csapta meg őket. Lily felpillantott, s fáradtan mosolyodott el, amikor meglátta az érkezőket.
– A gyerekeid látni kívántak – közölte Perselus, amikor bezáródott mögöttük az ajtó.
– Anya! – Violet odaszaladt az asszonyhoz, és hozzábújt. – Már el se tudtam képzelni, hogy merre jársz! – jelentette ki, és szemrehányó hangsúlya annyira hasonlított Mrs Weasleyéhez, hogy Harry és Lily elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy tudtad – csóválta meg a fejét az asszony, de azért megölelte a kislányt, és adott egy puszit a feje búbjára. – Megmondtam Mollynak, hogy bájitalokat készíteni megyek, és nem hiszem, hogy ő ne mondta volna ezt el neked…
– Azt hittem, a főhadiszálláson főzöl, de nem voltál ott – magyarázta Violet. – Találtam egy újságot, ami arról szólt, hogy megtámadták az utcánkat! És te nem voltál otthon, és már aggódtam, hogy… – Violet elhallgatott, jelezve, hogy olyan szörnyűségek miatt aggódott, amelyeket nincs is kedve kimondani.
– Milyen újságot találtál? – értetlenkedett Lily. Perselus közelebb lépett, és átadta az asszonynak a mugli újságot. Lily átfutotta, a homloka ráncba szaladt. – Honnan van ez?
– Valamelyik ostoba elől hagyta a szalonban – csóválta a fejét Perselus.
– Apa azt mondta, hogy olvassak újságokat, és ezt találtam – mondta Violet. Lily felpillantott a férfire a cikkből, amelyet még mindig olvasott.
– Minek…? – Elhallgatott, megcsóválta a fejét, és újra a cikkre pillantott. – És megijedtél, kicsim? – kérdezte Violettől.
A kislány lassan bólintott. – Ugye… nem lesz bajod?
Lily elmosolyodott. Leült egy székre, Violetet odahúzta magához. – Egyikünknek sem lesz semmi baja, Violet. A Roxfort és a főhadiszállás is nagyon biztonságos. Ne félj…
– Ha azok a varázslók a muglikat bántják, miért harcolnak velük más varázslók is? – kérdezte Violet halkan. – A Főnix Rendje… ti is… Megsérülhettek!
– Kicsim, a muglik nem ismerik a mágiát, nem értik, hogy mi történik velük, és éppen ezért nem tudnak védekezni sem. Kötelességünk megvédeni őket.
– Mert ügyesebbek vagyunk náluk?
– Nem, mert mi tudunk varázsolni, és fel tudjuk venni a halálfalókkal a harcot. Azok az emberek… Voldemort és a halálfalók azt hiszik, hogy aki nem tud varázsolni, kevesebbet ér, mint aki tud. És, hogy akinek a rokonai között túl sok varázstalan van, kevesebbet ér, mint azok, akiknek minden ismert őse varázstudó. Pedig sem a varázserő vagy a varázslók képességei, sem az, hogy valaki jó vagy rossz ember-e, nem múlik ilyeneken. Nem azok érnek többet, akik tudnak varázsolni, hanem azok, akik képesek békésen együtt élni. Ezért nem akarjuk, hogy Voldemort átvegye a hatalmat, ezért próbálunk megelőzni minden támadást, és ezért igyekszünk meggyógyítani azokat a muglikat is, akiket megtámadtak.
– Akkor is, ha közben ti is megsérülhettek?
– Akkor is. Vannak helyzetek, amikor az igazságosság fontosabb, mint a saját testi épségünk.
– Az enyém is? – kérdezte suttogva a kislány. Lily megfogta az arcát, maga felé irányította, és a szemébe nézett.
– Nem. Az, hogy te biztonságban légy, mindennél fontosabb – mondta komolyan. – Te még gyerek vagy, nem kell és nem is szabad részt venned a harcokban. Ezért is szeretnénk, ha szót fogadnál, és nem mennél ki egyedül a házból, és betartanád a Roxfortban is a szigorított szabályokat.
– Azóta nem voltam kint egyedül! – bizonygatta Violet. – Csak akkor, ha valaki más is ott volt! Harry, Hermione, vagy Fredék.
– Helyes, kicsim – bólintott Lily. – Ebédre hazamegyek, és még beszélgethetünk, de most ezt be kell fejeznem.
– Jó. – Violet határozottan jobbkedvűnek tűnt.
Lily közelebb lépett Harryhez, aki eddig az ajtó mellett állt, és hallgatta őket. A tenyerébe vette, és néhány másodpercig vizsgálgatta a fiú arcát.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
Harry nyelt egyet. Fáradt volt, az izmai még mindig fájtak az előző éjszakai edzés miatt, elégedetlen volt, amiért álmában nem zárta le jól az elméjét – és éppen akkor, amikor Perselus ellenőrizte –, arról már nem is beszélve, hogy nappal sosem volt erre képes. – Én… – kezdte, de nem tudta folytatni. Jó lett volna, ha nem kell hazudnia, de Perselus is ott volt a szobában. Ráadásul Harry biztos lehetett benne, hogy nevelőapja már így is tudja a választ, akár hazudik, akár nem.
– Jaj, kicsim… – Lilynek nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy megérezze a fiú levertségét. Magához ölelte Harryt, és gyengéden simogatta a hátát. – Pihenj. Menj haza, és pihenj.
– Harrynek tanulnia kell – szólt közbe Perselus ellentmondást nem tűrő hangon. Lily elengedte Harryt, és a férjére pillantott.
– Ráér azután is, ha kialudta magát – felelt nyugodtan.
– Éppen edzésre készültünk – mondta Harry –, amikor Violet felébredt.
Lily a fiúra pillantott, elmosolyodott, és végigsimította az arcát. – Te csak pihenj. Perselus most nem ér rá… – Hidegen mérte végig a férjét. Perselus keresztbe fonta a karját, és érdeklődve fogadta Lily pillantását. – Beszélnünk kell.
A férfi bólintott. – Harry, hoppanálva vidd vissza Violetet a főhadiszállásra. Majd jövök én is.
Harry végigmérte mindkettejüket, aztán bólintott. Kinyitotta az ajtót, és Violettel a nyomában eltűnt. Perselus egy intéssel bezárta és hangszigetelte az ajtót. Lily a főzetekre pillantott. Jelenleg semmit sem kellett velük csinálni, és ezt mindketten tudták. Az asszony lejjebb vette a lángot, ellenőrizte a rotyogó bájitalok hőfokát, s néhány másodpercig figyelte őket. Perselus a falnak vetett a hátát, figyelte az asszonyt, és várt. Percek teltek el csendben, mire a férfi végül megszólalt.
– Hallgatlak.
Lily közelebb lépett, és megállt a férfi előtt. – Remélem, most elégedett vagy… – A férfi kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Violet most retteg. Büszke vagy magadra?
– Először is ne essünk túlzásokba, rettegésről szó sincs, legfeljebb ezentúl kicsit óvatosabb lesz… – felelt Perselus nyugodtan. – Így is túl sok benne a griffendéles vér. Másodszor pedig igenis fontos, hogy megértse, hogy mi történik körülötte. Ez az ő világa, az ő élete. És látszik, hogy ha semmit sem tud arról, mi folyik a varázsvilágban, ostobaságokat követ el. Most majd biztosan nem megy ki egyedül, nem fog szó nélkül elcsatangolni. Nem annyira kisgyerek már, meg kell hoznia a saját döntéseit, és meg kell tanulnia vigyázni magára.
– A döntéseit! Nevetséges vagy, Perselus! Kizárt, hogy ők megértsék, elfogadják úgy a háborút, mint te. Ezt normális ember nem érheti fel ésszel… Láttad, hogy mi megy kint? Láttad azokat az embereket, akik az éjszaka közepén vagy hajnalok-hajnalán rohantak ide be, hogy megtudják, élnek-e meg a rokonaik? Hogy mehetsz csak úgy el mellettük?
Perselus felsóhajtott. – Nem ismerem őket.
– Nem ismered… – ismételte Lily halkan. – Attól még létezik együttérzés…
– Te is jobban éreznéd magad, ha nem létezne – mutatott rá Perselus.
– Nem hiszem… Ez nem ilyen egyszerű. De még ha ismernéd is őket… Téged az se érdekelne!
– Lily, tényleg azért haragszol, mert jobban érdekelnek a gyerekeim, mint holmi szomszédok, akikkel jó, ha két szót váltottam életemben?
– Hát éppen ez az! Két szót váltottál velük több mint tíz év alatt, és vállat vonva nézed végig a halálukat! Hogy vagy erre képes? Miért nem lépsz közbe?
– Ugyan, mit tehettem volna értük? A Főnix Rendje és az aurorok próbálkozásai nem többek szánalmas tűzoltásnál! – legyintett Perselus. – Időnként kimenekítenek egy-egy családot, nagy ügy! Azt hiszitek, a mugliknak az kell, hogy a jó varázslók úgy pakolásszák őket, mint bábukat vagy tehetetlen gyerekeket? Beesik az ajtajukon egy auror – a legjobb esetben legalább rendőrnek öltözik és tisztességgel el is játssza a szerepet –, közli velük, hogy pakoljanak és meneküljenek, aztán rejtegeti őket egy mágiával átitatott, a Fidelius és más bűbájok miatt a muglik számára csak félig látható, alig felfogható és nagyon is riasztó helyen, hogy a végén visszaadják nekik a félig lerombolt házukat és jó esetben egy Exmemoriamot. Micsoda megoldás!
– Talán hagyni kellene, hogy meghaljanak? Vagy megsérüljenek, és itt ébredjenek a Szent Mungóban, amit ugyanúgy nem fognak fel, nem értenek meg? És mindezt akár egyedül éljék meg, miközben a szeretteik elvesztését is fel kell dolgozniuk? – Lily megcsóválta a fejét. – Az emberek inkább áldozzák fel az ingóságaikat, csak, hogy életben maradjanak.
– Nem arról van szó, hogy elvesztik-e a házukat, Lily! – rázta meg a fejét Perselus. – Az életüket vesztik el! Mit feleljenek, ha megkérdezik őket, hogy hol voltak, amikor rájuk támadtak, hogy hol lábadoztak később? Hogy miért nem tudták a barátaik és a munkatársaik elérni, meglátogatni őket? Ha kitöröltük az emlékeiket, amnéziára hivatkoznak, és általában szórakozottá, feledékennyé válnak, hiszen sokszor hatalmas sokkot vagy hosszabb időt kell törölnünk. Ha megkíméljük őket ettől, akkor vagy bölcsen hallgatnak, vagy pillanatok alatt elérik, hogy mindenki őrültnek kiáltsa ki őket. Akármi is a vége, amelyik mugli kapcsolatba kerül velünk, örökre elveszti a múltját, a barátait, a kapcsolatait. A talajt a lába alól. Nem lesz közülünk való, még annyit se tud és ért meg a világunkból, mint egy kvibli, de nem lesz többé olyan az élete, mint a mugliké. Lát, érzékel, észrevesz majd dolgokat, és az a minimum, hogy emiatt habókosnak találják, és elkerülik.
– Mi akkor is felelősséggel tartozunk értük, Perselus – felelt Lily csendesen.
– Dehogy! Ez csak arra jó, hogy elhallgattassuk a saját lelkiismeretünket. Ők nem fogyatékosok, kiválóan tudnának harcolni a saját eszközeikkel. Ezt pont neked magyarázzam, akinek a családja…
– Akinek a családja belehalt a háborúba – vágott közbe Lily hidegen. – És én igenis azt kívánom, hogy bár elmenekítették volna őket az aurorok. Úgyhogy ne akarj olyasmiben döntést hozni, amit nem éltél meg, Perselus.
A férfi keserűen mosolyodott el. – Ha csak egyszer is beszéltél volna az apámmal, nem lennél ennyire biztos a magad igazában.
– Te sem, ha olyan muglikat veszítettél volna el, akik igazán fontosak neked.
Perselus bólintott. Közelebb lépett, és végigsimította az asszony karját. – Tudom, hogy mindez azokra az időkre emlékeztet. Sajnálom.
– Tudnál mit tenni, Perselus – suttogta Lily. – Miért nem lépsz közbe, miért nem állítod meg ezt az egészet?
– Nem tehetem. Most ennek kell történnie – rázta meg a fejét a férfi. – Hidd el, így lesz a legjobb.
– Kinek? Mégis kinek jó ez?
– A világnak. – Perselus felsóhajtott. – Nem vehetem figyelembe egy-egy ember sorsát, Lily. Soha nem történik olyan a világban, ami mindenkinek jó.
– Ez nem jó senkinek se – vágta rá Lily. – És ha más nem is érdekel, legalább a saját családod fontos lehetne. Harry azt hiszi, hogy nem bánnád azt se, ha meghalna, hogy ennyit se jelent neked. És néha… néha azt hiszem, hogy igaza van.
– Nevetséges vagy! – mordult fel Perselus. – Legalább te ismerhetnél annyira, hogy…
– Akkor miért kell neki szembeszállnia Voldemorttal? Miért nem küldöd oda Neville Longbottomot? – vágott közbe Lily dühösen.
– Látom, őt nem sajnálnád annyira, mint a szomszédokat – állapította meg Perselus gúnyosan. – Hányszor mondjam el, hogy azért, mert nem képes rá?
– Nem? – Lily keresztbe fonta a karját. – Molly elmesélte, hogy Ginny beszámolója szerint mi is történt a Roxfortban. Valamiért te és Harry is elfelejtettétek megemlíteni, hogy Neville is ott volt, és gond nélkül alkalmazta a Patrónus-bűbájt…
Perselus arca rezzenéstelen maradt. – Na és akkor? Szerencséjük volt.
– Emlékszem még a hetedéves sötét varázslatok kivédése órákra… Még csak most fogják tanulni a bűbájt. Ráadásul egyáltalán nem az egyszerűek közé tartozik. Micsoda meglepetés, hogy Neville mégis képes volt rá…
– Nos, Voldemortnak Neville Longbottom tudása nem érdekes annyira, mint neked. Ő Harryt akarja, így hát éppen akkor lenne igaz, hogy nem bánnám azt se, ha meghalna, ha nem készíteném fel…
– Mennyit aludt ma éjszaka? – kérdezte Lily dühösen. Perselus felsóhajtott.
– Négy-öt órát.
– Lehet, hogy azért csinálod, hogy ne haljon meg, de ez akkor sem felkészítés, Perselus! Teljesen túlhajszolod. Mit tud így megtanulni, mi értelme ennek az egésznek?
– Ne kezdd ezt megint – rázta a fejét Perselus. – Sajnos nagyon kevés az időnk, és mindez Harry érdekében történik.
– Tudod, mi történne Harry érdekében? – tette Lily csípőre a kezét. – Az, ha Voldemort meghalna. Az, ha soha nem is kellene a közelébe kerülnie, ha az egész ostoba jóslatot el lehetne felejteni úgy, ahogy van, mert az ölné meg Voldemortot, aki képes rá. Kiverhetnéd a fejedből ezt az ostobaságot, hogy a gyerekek dolga megváltani a világot. Harrynek nem kellene hősködni. Nem kellene, hogy a te elveid miatt kockáztassa az életét.
Perselus lehunyta a szemét egy pillanatra. – Lily… Ne kérd ezt tőlem. Nem mondhatok mást: nem lehet.
– Akkor pedig hagyd, hogy addig is emberi életet éljen!
– Nem hinném, hogy nem hagyom – mondta Perselus fagyosan. – A fél szünetet a barátnőjével töltötte.
– Már vártam, hogy ez mikor jön elő. Igazán hálás vagyok Ginnynek, hogy legalább ő ki tudja rángatni Harryt a szobájából. Komolyan, betegesen sápadt volt. – Perselus az égre emelte a szemét, Lily gúnyosan kérdezte: – Talán téged zavar? Zavar, hogy egy mardekárosnak griffendéles barátnője van?
– Már hogy zavarna? – kérdezte Perselus szarkasztikusan. – Remélem, még a szünet után is együtt marad vele a lány. Nem minden griffendéles képes erre… Tudod, fontos nekik a barátaik véleménye…
Lily elsápadt. – Mit akarsz? Végül is megkaptál, nem?
– Dehogynem, röpke tíz év és egy gyerek után!
– Igazságtalan vagy, Perselus. – Lily kényszerítette magát, hogy a hangja nyugodtnak tűnjön, de annyira áradt belőle a harag, hogy a férfi visszahőkölt tőle. Lily elé lépett, szemei szikráztak. – És igazságtalan vagy Harryvel is. Ő nem James Potter! Rajong érted, bármit megtenne, amit csak mondasz neki, és te visszaélsz ezzel! Ha soha nem dicséred meg, addig fogja hajtani magát, amíg meg nem betegszik. Mi értelme annak, hogy nem alhat eleget? Mi értelme annak, hogy állandóan a gondolatait figyeled, állandóan ezzel kínzod?
– Szerinted mégis mi értelme, Lily? – kérdezte Perselus kimérten. – Az az értelme, hogy ne járjon úgy, mint az apja. Így ő sem tudna hosszabban megállni Tom Denem előtt, mint amennyire Potternek sikerült.
– Egyszer pedig már túlélte a halálos átkot… – jegyezte meg Lily.
– Pontosan tudod, hogy miért. Vagy már annyit ismételgetted Harrynek, hogy Potter az életét adta érte, hogy te is elhiszed? – gúnyolódott Perselus.
– Ha egyszer megvédted, megvédheted újra – mondta Lily. Perselus megcsóválta a fejét
– Lily… – kezdte, de a másik közbevágott.
– Komolyan beszélek, Perselus Ha Harry belehal abba, hogy Voldemort elé viszed, nem azt a rohadékot vagy bármelyik talpnyalóját fogom hibáztatni, hanem csakis téged. Számomra te leszel a gyilkosa.
Perselus végigmérte a nőt, néhány másodpercig hallgatott, majd halkan így szólt: – Menj haza, Lily. Fáradt vagy, nem aludtál semmit az éjszaka, pihenned kell. Ezt majd én befejezem.
Lily szorosan a férfi elé állt, a szemébe nézve válaszolt. – Igen, fáradt vagyok, de ne hidd, hogy csak a kialvatlanság mondatja ezt velem. Esküszöm, ha Harrynek bármi baja lesz, engem soha többé nem látsz. És Violetet sem. Ha bármit is ér neked a családod, odafigyelsz a fiamra. – Perselus szóra nyitotta a száját, de Lily megrázta a fejét. – Nem fogom hagyni, hogy ő is belehaljon ebbe az őrült háborúba. Ha nem mented meg, senki vagy számomra. Gondolkozz el ezen. Amíg befejezed a bájitalokat, kiváló alkalmad nyílik rá.
Az ajtóhoz lépett, néhány pálcaintéssel feloldotta a záróbűbájokat, kilépett, és becsapta maga után.
Perselus az asztalhoz lépett, leült a székbe, és a tenyerébe temette az arcát. Szüksége volt néhány másodpercre, hogy megnyugodjon. Tudatosan mélyítette el a lélegzetvételeit, és fokozatosan szorította vissza az elméje mélyére mindazt a dühöt, aggodalmat és keserűséget, amit Lily szavai keltettek benne. Kiürítette az elméjét, hogy átjárja az a nyugalom, amely annak a végtelenül biztonságos és kellemes érzésnek volt a része, hogy nem kell semmivel sem foglalkoznia. Máskor ez tökéletesen pihentető volt számára, most azonban elárasztotta a fáradtság. Amíg Harry aludt, ő a halálfalók között volt, és lassan rajta is úrrá lett a kialvatlanság. Ezt és a támadás képeit, hangjait is visszaszorította az elméje mélyére, hogy képes legyen még délig a főzetekre koncentrálni. Az egyik jelzőbűbáj halkan felcsendült az elméjében, mert letelt a bájital főzési ideje. Lassan állt fel, és lépett az üst elé. Minden erejére szüksége volt, hogy ne fogadjon szót, ne gondolkozzon Lily szavain, hanem csak a munkájára figyeljen. Nem volt rajta mit gondolkozni: csak abban reménykedhetett, hogy sohasem kell meghoznia ezt a döntést, hogy Harry mégis képes lesz eléggé felkészülni ahhoz, hogy túlélje a találkozást Voldemorttal, vagy Neville hirtelen készen áll majd arra, hogy legyőzze a Scelust, hogy neki végül nem kell közbelépnie. De nem tudta, mire alapozza ezt a reményt.
Aki jobban akarja érteni Lily és Perselus vitáját, annak ajánlom szíves figyelmébe a Jégvirág című történetemet…
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!