– Harry…! Harry! – Violet megállt a küszöbön, megkapaszkodott az ajtófélfában, hintázni kezdett a sarkán, és már-már éneklő hangon, elnyújtva mondta ki a nevét. Harry leeresztette a könyvet.
– Mit akarsz, tökmag?
– Anyával sütit sütünk – jelentette be Violet. Harry bólintott, és lapozott a könyvben.
– Tudom.
Violet várt néhány másodpercet, hátha Harry magától is rájön, hogy mi a teendő, de amikor a fiú nem mozdult, betrappolt a szobába, és megállt mellette. – Gyere te is!
Harry a könyvre pillantott. Perselus utasította, hogy mire visszajön, végezzen vele. Másfelől azonban nem volt túl valószínű, hogy Perselus a közeljövőben visszajöjjön, s Harry igazán nem bánta volna, ha van valami oka arra, hogy kimozduljon a szobájából. A szünet első napjaiban pihenhetett, alhatott délig, s Perselus nem tett semmilyen megjegyzést a lustálkodásra. Aztán azonban, ahogy túl lettek a karácsonyon, Perselus elővette Harryt. Az okklumencia nem ment valami jól, pedig Harry igazán megtett minden tőle telhetőt: elolvasott és bemagolt minden könyvet, amit nevelőapja ajánlott, minden este megpróbálta rendezni a gondolatait, kiüríteni az elméjét, és érzelmek nélkül elaludni, mégsem tudott védekezni a mágikus behatolás, azaz Perselus támadásai ellen.
Már alig bízott meg nevelőapjában, és tudta, hogy minél kevésbé sajátítja el az okklumenciát, annál több lehetőséget ad neki a támadásra. Perselus ugyanis nagyon is kegyetlenül sarkallta a tanulásra, s olyan emlékeket hívott elő, olyan titkokat vágott a szemébe, amelyeket fájt újra megélni vagy hallani. Harry nem értette, hogy mi lehet a baj, s egyelőre Perselus se szolgált semmilyen magyarázattál, hogy vajon mit ronthat el. Az okklumencia egyfelől az érzelmek palástolására épült, amely nem csak olyan színészkedés volt hogy az ember elrejtse, ha valami fáj vagy zavarja, hogy gondolkodás nélkül tudjon hazudni a másiknak a szavaival, az arcával, a testtartásával is – amiben Draco például mindig is roppant tehetségesnek tűnt –, hanem az érzelmek teljes elnyomására. Harry tudta, hogy akkor teljesítene jól, ha képes lenne kívülről figyelni saját magát, felmérni és elemezni az érzéseit, és szükség esetén elzárni őket, elnyomni magában a fájdalmat. Így semleges gondolatai lennének, és ahogy elzárja a negatív gondolatokat, úgy tudná a negatív emlékeket is visszaszorítani – először saját maga, aztán pedig a támadó elől is.
Másfelől az okklumencia valami olyasmire épült, amit Lily, amikor Harry segítséget kért tőle, a mugli meditációhoz hasonlított. Főként az elalvás előtti, az elme kiürítéséről, megnyugtatásáról szóló feladatok hasonlítottak a meditálásra – s kezdetként Harrynek itt is olyan semleges dolgokra kellett gondolnia, mint a lepedő érintése a teste alatt, saját lélegzetvétele vagy ellazított izmai. Ez sokkal jobban ment, mint a konkrét támadások elleni védekezés, ráadásul pihentetőbb alvást is biztosított, ám Harry nem sokat nyert azzal, hogy legalább valamit elsajátított az okklumenciából, mert úgy tűnt, hogy ez a dolog kevésbé fontos része, hiszen Perselus nap közben könnyedén legilimentálta.
Violet türelmetlenül toporgott mellette, és Harry felmérte, hogy mennyi van még hátra a könyv végéig, majd lassú, álmatag mozdulattal tolta félre a kötetet. Violet elégedett vigyorral kapta el a kezét, s kezdte magával húzni. Harry engedett, és ráérősen követte a kislányt. A házat betöltötte a fenyőillat – Harry sejtette, hogy valamilyen bűbáj erősíti fel a nappaliban lévő fa illatát –, és a konyhában ropogott a tűz. Lily éppen befejezte a mézeskalács tésztáját, s a levegőben méz-, fahéj- és gyömbérillat lengedezett.
Ez volt Perselus kedvenc süteménye, és miután az első, karácsony előtt egy nappal kisült adag elfogyott, Lily és Violet most gyártotta az utánpótlást. Perselus nem volt itthon. Előző nap éppen Harrynek tartott okklumenciaórát, amikor Voldemort hivatta. Csak egy pillanatra ment be Lilyhez, hogy közölje, el kell mennie: karján már ott volt a köpeny és a halálfalók csuklyája.
– Nem akarok tudni róla – mondta Lily halkan, amikor meglátta Perselus kezében a halálfalók ismert-rettegett öltözékét. – Nem akarom tudni, hogy mit csináltok…
– Lily… – Perselus annyira lágyan ejtette ki az asszony nevét, hogy Harry beleborzongott. – Bájitalokat fogok készíteni neki, nem veszek részt semmilyen támadásban. Akármit olvasol is az újságban, biztos lehetsz benne, hogy nem voltam ott. – Harry nem tudta eldönteni, hogy hazudik-e. Perselus hangja tökéletesen nyugodt és meggyőző volt, de Harry sejtette, hogy csak azért mondja ezt, mert Lily ezt akarja hallani. – Sokáig fog tartani. Még nem tudom, mikor szabadulok el.
Az asszony szemébe nézett, s Harry elfordult tőlük, mert úgy érezte, túl bensőséges ez a pillantás ahhoz, hogy meglesse. Kilépett a szobából, és csak amikor nevelőapja szinte hangtalanul dehoppanált, akkor ment vissza Lily mellé. Az anyja magához ölelte egy pillanatra, aztán folytatta a munkát, amit Perselus miatt félbehagyott. Harry most, a tészta fölött ugyanazt az eltökélt kifejezést látta az arcán, mint akkor.
– Na, nyújtod te? – kérdezte Lily Violettől, és a kislány bólogatva sietett mellé az asztalhoz. Átvette a tésztát, és egy darabot a gyúródeszkára tett. Harry leült az egyik székre, és különösebb érdeklődés nélkül figyelte a munkájukat.
– Agyontanulod magad, kicsim… – mondta Lily halkan, szeretettel, miközben mellé lépett és megsimogatta a fejét. Harry lehunyta a szemét, és egy másodpercig élvezte anyja szeretetét.
– Nem megy az okklumencia – panaszolta. Lily megcsókolta a homlokát.
– Ne türelmetlenkedj, majd belejössz. Ez nem annyira egyszerű, idő kell hozzá…
– Nincs időm – morogta Harry.
– Néha pihenned is kell. – Lily újra végigsimított Harry borzas tincsein. – Túlhajszolod magad. Sirius hiányolt, látogasd meg.
Harry megrázta a fejét. – Nincs most időm rá. És kedvem se sok… Nem akarok most az apámról hallani.
– Túlságosan Perselus szemével látod őt – sóhajtott Lily, és Harry nem tudta eldönteni, hogy Jamesre vagy Siriusra gondol-e. Karácsony második napján találkozott a keresztapjával, így hát egyáltalán nem találta indokoltnak azt, hogy hiányolja őt. Harryéknél sosem került sor olyan karácsonyi ünnepségre, amilyenekről Harry sokat hallott karácsony előtt és után is a többi mardekárostól. Lily és Perselus szülei sem éltek már, Perselusnak nem volt testvére, Lily nővére pedig nem tartotta velük a kapcsolatot, így nem lehetett szó az aranyvérű varázslók között gyakori, családi kötelékeket ünneplő összejövetelről. Harry sejtette, hogy Blaise vagy Daphne szívesen meghívná magukhoz, ha tehetné, csakhogy egyiküknek sem tartozott a közelebbi rokonságába, és a karácsony a vér tiszteletéről szólt.
Így aztán Harryék nem tartottak fényűző estélyeket a karácsony tiszteletére, és nem is vettek részt ilyesmin, azonban a család közelebbi barátai, főként olyanok, akiknek szintén nem volt családjuk, eljöttek hozzájuk karácsonykor. Korábban néhányszor találkoztak az aranyvérű hagyományokat kevéssé követő Weasleykkel, azonban azután, hogy Harry és Ron összevesztek, elmaradtak a közös ünneplések. Így most Christopher, Sirius és Remus Lupin, aki az ünnepek idejére átmenetileg hazatért, látogatta meg őket. Harry nem bánta volna, ha kicsit beszélgethet az aurorparancsnokkal, ugyanis az utolsó edzése óta nem találkozott vele, és szívesen kifaggatta volna, hogy mit tud az Aetas Heroumról. Azonban Sirius csaknem egész este lefoglalta Harryt. Violet pedig, éppen azért, mert Harry keresztapjától semmilyen törődésre sem számíthatott – és nem is igen tartott rá igényt –, mindenki mást sajátított ki. Christophert, mert az ő keresztapja volt, Remust, mert érdekes dolgokat mesélt a külföldi útjáról, Perselust pedig azért, mert a férfi igyekezett a lehető legtávolabb maradni Siriustól.
– Figyelj, Harry – mondta Sirius, miután alaposan kifaggatta a Roxfortról, meghallgatta, hogy mik a tervei a defenzív szakkörrel, és Lily éppen kettesben hagyta őket –, gondolkoztam azon, ami október végén történt.
Harry merev arccal bólintott, és várta a folytatást. Sirius vetett egy pillantást Perselus felé, s mivel úgy látta, hogy a varázsló nem foglalkozik velük – helyette egy könyvet lapozgatott, amelyet Remus hozott Franciaországból –, halkan folytatta:
– Egyáltalán nem volt okos ötlet, hogy Piton elvitt magával abba a barlangba, ahol inferusokkal kellett megküzdened – jelentette ki. Harry lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Nem sokkal a Perselusszal közös látogatásuk után elment Siriushoz, és amikor a férfi alaposan kifaggatta, elmondott neki annyit, amennyit lehetett a horcrux-kutatásról.
– Nem Perselus vitt el, hanem az igazgató – morogta.
– Ez nem nagy különbség, Harry. – Sirius megcsóválta a fejét. – Albus vakon bízik Pitonban, mindig is így volt vele, pedig Piton valaha nagyon is elkötelezett híve volt Tudjukkinek.
– Talán az igazgató jobban ismeri Perselus motivációit, mint te – jegyezte meg Harry hidegen. – Elképzelhető, hogy ő már úgy is beszélgetett vele, hogy nem torkollt ordítozásba vagy párbajba a találkozójuk…
Sirius végigmérte Harryt. – Hátborzongató, amikor úgy beszélsz, mint Piton. – Harry kényszerítette az arcizmait, hogy rezzenéstelenek maradjanak, pedig szívesen elmosolyodott volna. Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy valamit dicséretnek érzett, amit keresztapja mondott.
– Mindegy, nem Perselus vagy az igazgató döntése, hogy harcolni akarok Voldemort ellen – mondta végül –, hanem az enyém.
– Harry, tényleg olyan vagy, mintha Jamest látnám viszont – mondta Sirius szeretettel, s Harry beleborzongott a szavaiba –, de most már másképp látom James vagy az én fiatalkori döntéseimet is. Nem a gyerekek dolga megvívni a háborúkat. Talán Albusnak nem kellett volna elfogadni az ajánlkozásunkat, nem kellett volna hagynia, hogy James és én csatlakozzunk a Rendhez, amint letettük a R.A.V.A.Sz.-okat.
– Aurornak tanultatok, és háború volt. Ilyenkor mindenkinek meg kell hoznia a maga döntését – mondta Harry halkan. Sirius megrázta a fejét.
– A legtöbb aurortanonc nem vett részt annyi bevetésen, mint mi. De, mivel Albus is a szárnyai alá vett, nekünk tényleg kijutott a háborúból. Jamesnek inkább a családjával kellett volna lennie ahelyett, hogy felhívja magára a halálfalók figyelmét. A szülei az ellenállás központjában voltak, és James már a halálfalók első támadásai után úgy tett, mintha kötelessége lenne velük együtt harcolni. Én pedig követtem, nem csak azért, mert ők adtak nekem otthont, hanem azért is, mert elbizakodott voltam. Ha inkább meghúztuk volna magunkat, nincs annyi veszteségünk. A barátaink még élhetnének, anyád nem vesztette volna el a szüleit, nem kellene úgy élnie, hogy az egyetlen élő rokona nem akar tudni se róla, se a varázsvilágról, és főleg, talán apád még élne…
– Sirius, nem hiszem, hogy ezen érdemes ennyi év után rágódni – mondta Harry elszoruló torokkal. Rémisztő volt a gondolat, hogy James Potter életben maradjon, és ő legyen az apja Perselus helyett. – Akkor úgy éreztétek, hogy meg kell védenetek a világotokat, és attól tartok, most sem jobb a helyzet…
– Nem, nyilván nem jobb, de nem érted, amit mondok, Harry – mordult fel Sirius. – Gyerek vagy, éppen olyan gyerek, mint mi voltunk akkor. És, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de rettenetesen önhitt és elbizakodott vagy.
Harry megrázta a fejét. – Nem vagyok önhitt! – tiltakozott dühösen. Nem tudta ezt elégszer elmondani Perselusnak, s semmi kedve nem volt még Siriustól is visszahallani. – Hidd el, nem vagyok egy felfuvalkodott Potter! Nincs választásom!
– Dehogy nincs! Harry, hagyd meg Voldemort legyőzését a felnőtteknek. James volt a legjobb barátom, olyan volt nekem, mint egy testvér, és ő rám bízott, nem Pitonra. Úgyhogy hallgass rám, bármilyen eszeveszett elvárásokat támaszt is feléd az a marha. Talán ő nem lát mást benned, csak egy Pottert, de én James fiát látom, én megéltem a saját hibáinkat, és hidd el, azt mondom, amit James is szeretne.
Harry nyelt egyet. Nagyon is tudta, hogy ha Perselus csak egy Pottert lát benne, akkor Sirius pedig nem látja másnak, csakis James fiának. Valójában egyik se tetszett neki.
– Nem tudhatjuk, hogy apám mit akarna – mondta halkan. Perselusra pillantott, aki átmenetileg felhagyott a könyv tanulmányozásával, s azt hallgatta, amit Remus mesél. Lily is csatlakozott hozzájuk, Harry feltételezte, hogy azért, mert az asszony kettesben akarta hagyni a keresztapjával.
– Harry, én vagyok a keresztapád, csaknem mindenkinél jobban ismertem Jamest – mondta Sirius szigorúan. – Ha valaki, hát én tudom, hogy mit akarna. A szüleid nem azért hoztak létre Fideliust a házon, hogy védjék a saját életüket, hanem azért, mert téged akartak megvédeni. Ha anyád már teljesen el is felejtette, én emlékszem Jamesre, és tudom, hogy rám akarta bízni a családja életét.
– De végül nem rád bízta – felelt Harry hidegen.
– Hát nem is Pitonra! – mordult fel Sirius. – Én ajánlottam magam helyett azt a patkányt – undorral ejtette ki a szót –, és hidd el, ha ezerszer nem átkoztam magam el érte, akkor egyszer sem! De azt tudom, hogy James mindezt azért tette, hogy te biztonságban légy. Hajlandó volt ezért még bezárkózni is. Úgyhogy ne vedd ezt semmibe, Harry.
– Tudom, hogy mit köszönhetek az apámnak. – Harry kényszerítette magát, hogy érzelemmentes legyen a hangja. – És azt is tudom, hogy mit kell tennem. De köszönöm, hogy aggódsz értem.
– Harry, James rám bízott, és én megfogadtam, amikor a keresztapád lettem, hogy ha úgy hozza az élet, apád leszek apád helyett. Talán nem mindig láttam el jól ezt a szerepet, de azt tudom, hogy James most mit akarna. Megtiltom, hogy részt vegyél a harcokban.
Harry hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Sirius, nagykorú varázsló vagyok. Még az apám se parancsolhatna nekem… És ne feledd, hogy nem vagyok árva. Itt az anyám és a nevelőapám is. Köszönöm, hogy aggódsz, de nem tilthatsz meg semmit.
Felállt, és otthagyta keresztapját. Szüksége volt egy kis nyugalomra, ezért kiosont a Violet nevetésétől hangos házból, és mélyeket lélegzett a hűvös levegőből. Köd ereszkedett a kertre, amelyen keresztül groteszknek tűntek a házakon világító karácsonyi díszek. Harry oda se figyelt, hogy merre lép, ahogy ráérősen bóklászott a kertben. Siriusnak néha eszébe jutott, hogy eljátssza az apját, és tanácsot adjon azzal kapcsolatban, hogy milyen órákat vegyen fel, hol tanuljon tovább a R.A.V.A.Sz.-ok után, kilépjen-e a háza kviddicscsapatából, vagy akár hogyan udvaroljon a lányoknak. De ennyire szigorú és határozott még sohasem volt, s Harry tartott tőle, hogy ha keresztapja kitart a véleménye mellett, előbb-utóbb ismét összeszólalkozik Perselusszal, és ő lehet köztük a békebíró. Mindenesetre annak örülhetett, hogy erre nem most került sor. Mikor visszament, Sirius már Remusszal beszélgetett, és többet nem hozta szóba a témát, bár búcsúzáskor valóban meghívta magához Harryt.
Harry nem akarta anyjának elmondani, de igazán nem volt kedve ahhoz, hogy Sirius újra kioktassa. Lily egy másodpercig még várt, hogy a fiú válaszol-e, majd, mikor hallgatott, visszament az asztalhoz, és segített Violetnek a tészta szaggatásában. Harry észrevett a konyhapulton egy Reggeli Prófétát, és egy pálcaintéssel odahívta magához. Régi, még karácsony előtti szám volt, és a címlap az Azkaban őreinek lázadásával foglalkozott. A dementorok elhagyták a szigetet, ahol a börtön volt, s Harry meglepve értette meg a cikkből, hogy néhány patrónuson kívül – amelyek valójában inkább az Azkaban ember őreit védték – nem volt semmilyen intézkedés arra, hogy kordában tartsák a dementorokat. A cikk megnyugtatta a Próféta olvasóit, hogy a börtönből így is lehetetlen kijutni, s a rabok nem fognak megszökni.
– Sohasem volt kérdés, hogy a sötétség és a félelem teremtményei végül megtalálják az utat a gonoszhoz… – állapította meg még a szünet első napján Perselus, és ledobta az asztalra az újságot. A cikkben nem említették, hogy a szökött dementorok egy része a Roxfort parkjában bukkant fel. A lények szétszéledtek az országban, s Perselus állította, hogy nem szervezett támadás történt, csupán a sok gyerek, a karácsony előtti jókedv, boldogság úgy vonzotta a dementorokat, mint a rovarokat a fényesen világító lámpa. Perselusék patrónusai azonban végül megfutamították a lényeket, s a férfi szerint egyelőre nem is kellett a visszatérésüktől tartani.
– Egyáltalán nem normális, hogy a világos varázslók ilyen lényeket alkalmaztak a börtönükben – mondta Lily bosszúsan, amikor ő is átfutotta a cikket. – Éppen elég büntetés, ha valakit megfosztanak a szabadságától, és egy ici-pici szobába kényszerítik…
– Nos, mindenesetre kellemesebb az, ha a dementorok energiáit lekötik az Azkaban foglyai, mint ha elkezdenek garázdálkodni országszerte – jegyezte meg Perselus hidegen. – Ezek a lények akkor is léteznek, ha nem veszünk róluk tudomást. Így legalább a minisztérium megóvta az embereket tőlük.
Lily elsápadt. A cikk külön figyelmeztetett, hogy gyerekek és Patrónus-bűbáj elvégzésére képtelen varázslók számára nem ajánlott egyedül közlekedni az utcákon. Violet ezután a kertbe se igen mehetett ki egyedül, és ezúttal egyik szülője sem engedett, bármennyit könyörgött, törleszkedett vagy dühöngött is a kislány. Harrynek most eszébe jutott, hogy Perselus hagyta az újságot a konyhapulton, mert az első cikk átolvasása után nem is foglalkozott vele többet. Harry továbblapozott, s a második oldalon Rita Vitrol csípős hangvételű cikkébe botlott, amelyben a minisztériumot ostorozza. Harry régi ismerősként üdvözölhette a nő szarkasztikus stílusát. Volt szerencséje megtapasztalni, hogy Rita Vitrol cikkei csupán köszönőviszonyban vannak a valósággal, amikor a Trimágus Tusán a Roxfort bajnoka volt.
Harry nem egy kellemetlenséget köszönhetett az újságírónak, Perselus ugyanis cseppet sem volt elragadtatva mindattól, amit a cikkeiben a szájába adott, s Harrynek nem kevés erejébe került, hogy meggyőzze nevelőapját arról, hogy Vitrol cikkei erősen túloznak. Végül a harmadik próba után nem jelent meg több cikk Harryről, sem a szerepléséről, és arról sem, hogy vajon milyen szerepet játszhatott Voldemort visszatérésében, s Lily elmondása szerint ez Perselusnak volt köszönhető. A férfi felkereste Rita Vitrolt, és az újságíró minden bizonnyal nem tette zsebre azt, amit tőle kapott, mert úgy tűnt, hogy végleg felhagyott azzal, hogy Perselus családjának bármely tagjáról írjon a Reggeli Prófétába. Harry most unottan futotta át a nő cikkét, amely belső informátorokra támaszkodva adott hírt arról, hogy a minisztériumban tudtak a lázadásról, mégsem tettek semmit ellene – és most sem sietnek a dementorok megtalálásával és visszazavarásával. Harry el se tudta képzelni, hogy ugyan milyen erővel kényszeríthetné a minisztérium a dementorokat arra, hogy visszatérjenek az Azkabanba.
Amíg ő az újságot tanulmányozta, az első tepsi mézeskalács elkészült, és Lily kapkodva tette át egy tálra a forró süteményeket. Violet türelmetlenül várta, hogy végre megkóstolhasson egyet, és amint úgy érezte, hogy valamelyest kihűlt, felkapott egy vékony, virágalakú süteményt. Félbetörte, és a felét Harry kezébe nyomta.
– Finom lett? – kérdezte, és arcáról sütött a mohó izgalom, ahogy a dicséretet várta. Harry engedelmesen elmajszolta a mézeskalácsot.
– Nagyon finom lett, ügyes vagy – mosolygott rá a kislányra.
– Szerintem is! – bólintott Violet elégedetten, és elvett még két süteményt.
Harry anyjára mosolygott. – Tényleg jól sikerült.
– Violet érdeme, ő fűszerezte a tésztát – felelt az asszony, miközben újabb átsült tepsit vett ki a sütőből.
– Ha itt elkészültünk, kimehetek Harryvel a kertbe? – pislantott Violet reménykedve az anyjára. Lily kipillantott az ablakon. Odakint köd szitált, tipikus december végi időjárás volt, s Lily valószínűleg úgy találta, hogy nincsenek dementorok a környéken.
– Ha Harryt rá tudod venni… – bólintott tehát. Violet elbűvölő mosolyt villantott Harryre.
– Kérlek… Megőrülök idebent! – kiáltott eltúlozva szenvedéseit. Harry egy pillanatra lehunyta a szemét.
– És mégis mit akarsz kint csinálni?
– Bármit! Sétálhatnánk, vagy varázsoljunk havat! Kérlek, Harry, menjünk ki!
Harry az anyja tekintetét kereste. Lily éppen az utolsó adag mézeskalácsot tette be a sütőbe, s könnyedén vállat vont, amikor elkapta Harry kérdő pillantását.
– Rád férne, hogy kicsit kimozdulj, Harry. Szörnyen sápadt vagy – mondta az asszony. Harry felsóhajtott.
– Nincs semmi bajom, anya. És tanulnom kell.
– Kellene, bizony – szólalt meg mellettük egy hideg hang. Perselus, mint mindig, hangtalanul hoppanált.
– Apa! Ezt neked sütöttük! – Violet a férfi kezébe nyomott egyet a tálcán egyre nagyobb halomban gyülekező sütemények közül. A férfi lehunyta egy pillanatra a szemét, ahogy magába szívta a gyömbéres-fahéjas illatot.
– Finom lett, Violet.
– Még meg se kóstoltad! – tiltakozott a kislány.
– A sütemény olyan, mint a bájital. Az illatából el lehet dönteni, hogy csapnivaló vagy jó munka-e. Úgy látom, erre nagyobb figyelmet fordítottál, mint a legutóbbi órák anyagára.
– Perselus… Nem a Roxfortban vagy – szólt rá Lily csendesen. Közelebb lépett, kezét férje karjára tette a kezét. – Nem reméltem, hogy ilyen hamar hazaérsz…
– Másképp alakultak a dolgok – felelt a férfi, és végigfuttatta a pillantását a konyhán. Harry zavartan figyelte. Úgy tűnt, Perselus ideges valamiért.
– Apa, Harry nem akar kijönni velem! – panaszkodott Violet. – Mondd meg neki, hogy nem kell tanulnia!
Perselus Harryre pillantott. – Van mit tanulnia – felelt halkan. – De menj, és vegyél fel valami melegebb ruhát, Violet. – A kislány elégedetten ugrabugrált ki, Perselus pedig végigmérte a feleségét és Harryt. – El kell mennetek innen, amilyen gyorsan csak lehet.
– Mi történt? – kérdezte Lily sápadtan, elkerekedett szemmel.
– Este a halálfalók megtámadják a falut…
– Kész vagyok! – kiabált be Violet, és megállt az ajtóban.
Perselus rápillantott. – Azt mondtam, öltözz át, kisasszony! – mordult rá. – Erre csak kabátot veszel?
– Nincs is olyan hideg! – tiltakozott Violet.
– De ott igen, ahová menni fogsz. Gyerünk! – Violet arca felragyogott, és a kislány kiszaladt.
– De hát… hogyhogy megtámadják a falut? – szólalt meg Lily fakó hangon. – És mi lesz a házzal, a szomszédokkal, a…
– A ház miatt ne aggódj. Senki se jut át a védőbűbájaimon – legyintett Perselus. – De nem lenne jó, ha itt lennétek. Már csak Violet miatt se.
– Szóljunk a Rendnek! Segíteni kell a szomszédoknak! – kiáltott Lily határozottan.
– Szó sem lehet róla – felelt Perselus hidegen. – Szedjétek össze a legfontosabb dolgokat, átköltözünk a Rend főhadiszállására. Ti elmehettek, de ha minden ház üres lenne a környéken, az elég feltűnő lenne, lásd be.
Lily megrázta a fejét. – De hát az ismerőseink!
Perselus szeme Harryre villant. – Harry, menj, és szólj a húgodnak, hogy elutazunk pár napra. Segíts neki összepakolni a ruháit!
Harry bizonytalanul mérte végig őket, de szófogadóan kiment. Perselus Lilyhez fordult, a szeme dühösen villant meg.
– Mi a fontosabb, néhány idióta ismerős, vagy a gyerekeid biztonsága? – kérdezte hidegen.
– Mi elmegyünk, ez természetes, de aztán, ha a Rend idejön, megvédhetik az ittenieket is! – magyarázta Lily idegesen. – Perselus, most nem hunyhatok szemet a dolog felett, ezek nem vadidegenek!
– Néhány ismerős életéért feláldoznád Violetet? – sziszegte Perselus dühösen. – Ha nem hagyom, hogy lerombolják a helyet, ahol élek, aligha moshatom le magamról az áruló nevet. Mit gondolsz, Voldemort milyen büntetést szán az árulóknak? Végignézhetem mindhármatok halálát, mielőtt rám kerülne a sor!
– Miért nem… – kezdte Lily, de Perselus megrázta a fejét, és mozdulatával beléfojtatta a szót.
– Ezt a kérdést ne is tedd fel – suttogta dühösen. – Nem fogom néhány idióta szomszédért feláldozni minden munkámat, Lily! Nem szállok szembe a Nagyúrral a környék lakóiért! Nem ezért vagyok az, ami…!
Lily egy másodpercre összeszorította a száját, aztán halkan felsóhajtott, és kisietett. Perselus végigfuttatta a pillantását a konyhán. Néhány ezüstös villanással rendet rakott, a mosatlan tisztán kerül vissza a szekrényekbe, a kész, gőzölgő süteményeket pedig egy dobozba varázsolta. Egy pillanattal később Harry visszajött.
– Perselus… Miattam támadnak a falura? Értem jönnek? – kérdezte halkan. Perselus végigmérte a fiút.
– Nem. Miattam támadnak – felelt csendesen. – Lássuk be, ahhoz képest, hogy halálfaló vagyok, kissé túlzottan mugli-barát életet élek. Azt elnézik nekem, hogy a feleségem származása hagy némi kívánnivalót maga után, de a tény, hogy nem valami elszigetelt birtokon élünk, hanem egy muglitelepülés közepén, valóban gyanúra ad okot.
– Bizonyítanod kell, hogy nem jelentenek neked semmit a szomszédok?
– Pontosan – bólintott a férfi. – Tisztességes halálfaló nem él muglik között, nem jár a boltjukba vásárolni, és nem barátkozik velük. És, bár rólam elmondható, hogy ezek nagy részét csakugyan nem teszem meg, most arról is bizonyságot kell adnom, hogy nem kötődöm a muglikkal körülvett otthonomhoz sem…
– És mi lesz a környéken lakókkal? – kérdezte Harry halkan. – Ez annyira… iszonyatos.
Perselus szeme összeszűkült. – Ne kezdd te is, Harry. Éppen elég volt ezt anyáddal megbeszélnem. Semmit sem tehetek értük, egyedül értetek tehetek valamit. Úgyhogy szedd össze te is a legfontosabbakat, beleértve a tankönyveidet is. A szünet végéig már nem jövünk ide vissza.
Harry bólintott, és otthagyta Perselust. Látta, hogy anyja, aki pillanatok alatt összepakolt magának, Violettel egyezkedik éppen, hogy mit hozhat el. Besietett a szobájába, s kapkodva gyűjtött össze néhány ruhát, és a különböző könyveket, különös tekintettel azokra, amelyeket Perselus adott neki. Negyed órával később mind a négyen útra készen mentek ki a ház elé. Lily halk sóhajjal nézett körül a ködös kertben. Enyhe szél fújt, de Harry kellemesnek érezte, mert köpenye fojtogatóan melegnek tűnt a ködös, langyos levegőben.
– Nem tudsz szólni Mrs Greennek, hogy nézzen rá a házra – mondta Violet az anyjának. – Ma reggel elutaztak a nővéréhez, ott maradnak szilveszterig. Tegnap este mesélte, még sajnálkozott is, amikor mondtam, hogy mi nem megyünk sehova…
Lily fellélegzett, Perselus azonban fenyegető arccal fordult a kislány felé.
– Egyedül voltál kint a kertben? – kérdezte szigorúan. Violet az ajkába harapott, de aztán magabiztos válaszolt:
– Tudtam, hogy nem nincs semmi veszélyes kint!
– Mégis honnan tudtad, kisasszony? Talán találtál valami titkos információforrást, ami minden más, nálad jóval képzettebb és tapasztaltabb varázsló előtt rejtve maradt? – gúnyolódott Perselus. Violet szemrebbenés nélkül válaszolt.
– Jó idő volt! Harry elmondta, hogy hogyan vehetem észre, ha jönnek a dementorok! Nem volt hideg, és rosszkedvű se lettem!
Perselus most Harry felé fordult, és a fiú elsápadva rázta meg a fejét. – Én nem…
– Ezt nem itt beszéljük meg! – fojtotta belé a szót a férfi hidegen. – Ideje indulnunk. Kisasszony, ezért még veled is számolunk…
– Perselus… – szólt közbe Lily figyelmeztetően.
– Hoppanálunk? – kérdezte Violet, tudomást sem véve a fenyegetésről. Perselus bólintott, miközben egy pálcaintéssel eltüntette a csomagjaikat. Violet közelebb lépett a férfihez. – Én veled megyek, apa!
Harry a kislányra nézett. Violet imádott hoppanálni, és a legkevésbé sem bánta, hogy erre képtelen egyedül. Perselus beletörődően csóválta meg a fejét, és átkarolta a kislányt. Violet odabújt hozzá, és Harry biztos volt benne, hogy már most kiengesztelte az apját.
– Kövessetek minket – mondta Perselus, és a kislánnyal együtt dehoppanált.
Egy pillanattal később egy behavazott dombon találták magukat. Harry orrát betöltötte a hideg levegő illata, és most már cseppet sem bánta, hogy a melegebb köpenyét vette fel. Az arcuk előtt egy völgy feküdt, amelyet puhának tűnő, érintetlen hó fedett. A völgy túloldalán magas hegy húzódott. Harry körbepillantott. A hátuk mögött, a domb aljától nem messze erdő kezdődött, amelybe mintha ösvény vezetett volna egészen a lábuktól, azonban a domb hátán az ösvény megszakadt. Violet arca kipirult, vigyorogva nézett körül, s Harry biztos volt benne, hogy legszívesebben leszaladna a völgybe, de Perselus egyelőre visszatartotta. Lily arca kiismerhetetlennek tűnt, ahogy a völgyet figyelte, és Harry hirtelen rádöbbent, hogy odalent kell lennie egy Fideliusszal védett háznak.
Perselus egy pergamendarabot vett elő a zsebéből, s odaadta először Violetnek, majd Harrynek is. – Olvassátok el, majd mondjátok ki magatokban.
A pergamenen szálkás betűkkel ez állt: „A Főnix Rendjének főhadiszállása a Dumbledore-kúriában van.” Miközben Perselus egy intéssel lángra lobbantotta a pergament, Harry elismételte magában a szavakat, és most már ő is látta a völgyben elnyúló, hatalmas épületet. Violet lelkesen szaladt le az úton, amely most már zavartalanul folytatódott a lábuk alatt, s Harryék lassan követték a kislányt. Harry a nevelőapjára pillantott, Perselus azonban ügyet sem vetett rá, összeszűkült szemmel figyelte Violetet. Lily Harry mellé lépett, és végigsimította a karját.
– A Roxfort közelében vagyunk? – kérdezte Harry halkan. Lily bólintott.
– A főhadiszállás biztonságos…
– Harry! – Violet a ház mellől kiabált. – Harry, gyere már!
Harry elmosolyodott, összepillantott anyjával, majd lesietett Violet után. Perselus és Lily halk beszélgetésbe kezdett, s ráérősen mentek utánuk.
– Befelé – intett Perselus a ház felé, amikor a gyerekek mellé értek. – Még bőven lesz időd kint lenni, kisasszony.
– Igenis… – felelt Violet látszólag tisztelettudóan, és vigyorogva szaladt be a nyitott ajtón.
A konyhában pattogó tűz és Mrs Weasley fogadta őket.
– Csakhogy ideértetek! Lily, drágám… – Az asszony megölelte Lilyt, majd Violetet is. Harrynek belesimított a hajába. – Előkészítettem nektek három szobát az első emeleten, a csomagotok már fent is van. Jól tettétek, hogy eljöttetek, ez a legbiztonságosabb! Feltettem teavizet, azonnal kész lesz.
– Köszönjük, lepakolunk, és jövünk – felelt Perselus kimérten.
Az asszony rámosolygott, és csészéket varázsolt elő, miközben ők kimentek a konyhából. Violet már felszaladt az emeletre, hogy felfedezze a szobáját, Harry azonban nevelőapja mellett maradt. Az alapján, hogy Mrs Weasley itt volt, feltételezte, hogy a Weasley család többi tagja is a főhadiszálláson lakhat, és ez egyszerre töltötte el izgalommal és rosszkedvvel: Ronnal nem volt sok kedve találkozni, Ginnyt azonban szívesen látta volna. Végül a hazafelé tartó vonaton nem beszéltek, mivel Harry végigaludta az utat, utána pedig Violet annyira örült a szünetnek és Lilynek, hogy Harry a pályaudvaron nem tudta megkeresni a lányt. Perselus megmutatta a fiú szobáját, és továbbment a sajátjához. Valóban ott állt már a ládája, de Harry ügyet sem vetett rá, helyette az ablakhoz lépett, és a behavazott dombtetőt méregette. Violet beszaladt a szobájába.
– Harry! Kimegyünk hóembert építeni? – kérdezte a kislány lelkesen. – Szuper idő van itt!
– Nos, ismertetem a szabályokat, mivel úgy látom, hajlamosak vagytok megfeledkezni róluk. – Perselus úgy sietett be, lobogó, fekete talárjában, mintha egy bájitaltan órára érkezett volna. Harry az ablakpárkánynak támaszkodott, s némán figyelte, ahogy nevelőapja megáll Violet előtt. – Kisasszony, egyedül nem mehetsz ki a házból, csakis egy képzett varázsló vagy boszorkány kíséretében, világos? És a völgyet csak akkor hagyhatod el, ha anyád vagy én tudunk róla. Potter, ez rád is vonatkozik.
– Apa… – Violet közelebb lépett a férfihez, és megölelte. – Itt biztonságban vagyunk, nem kellene ennyire aggódnod.
Perselus megragadta a kislány vállát, és kicsit eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Violet, ebből elég legyen! Semmi fogalmad sincs arról, hogy mi történik valójában odakint. Igazán értékelném, ha a szórakozáson kívül más is foglalkoztatna, és esetleg időnként beleolvasnál az újságokba… Mindenesetre kivételesen próbálj meg szót fogadni! Ha még egyszer kimész egyedül, teszek róla, hogy többet egyáltalán ne mozdulhass ki szobádból. És meg fogom tudni, ebben biztos lehetsz, kisasszony!
Violet elfintorodott. Harry sejtette, hogy a húga ezúttal komolyabban veszi az apját, mint máskor szokta.
– De… ugye nem lesz semmi baj? – kérdezte Violet halkan.
– Nem lesz, ha szót fogadsz – felelt a férfi hidegen. Violet szemében aggodalom csillant, ahogy apjára meredt, Perselus rezzenéstelen arccal viszonozta a pillantását. Egy másodpercig ellenőrizte a gondolatait, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a kislány ezúttal megértette, hogy vigyáznia kell magára, aztán elengedte Violet karját. – Most pedig, kérlek, hagyj minket magunkra a bátyáddal.
Violet vetett egy bizonytalan pillantást Harryre, aki rámosolygott. A kislány most már jobb kedvűen sietett ki, Perselus pedig Harry felé fordult, és hidegen mérte végig. Harry nyelt egyet.
– Perselus… én nem azért mondtam el neki, hogy mire figyeljen, mert azt akartam, hogy egyedül kimenjen – kezdte halkan.
– Tudom – legyintett a férfi bosszúsan. – Ugyanakkor jó lenne, ha megértenéd, hogy te is felelősséggel tartozol a húgod iránt. Amint látod, nem látja át teljes mélységében a varázsvilág helyzetét. Anyátok ezt nem is bánja, szerintem nem ártana, ha kevésbé lenne… vakmerő. De egyvalami biztos; ha nincs időd vagy kedved vigyázni rá, inkább szólj Lilynek, ahelyett, hogy néhány általános jótanáccsal és valódi felügyelet nélkül kiengednéd.
– De nem így volt! – tiltakozott Harry. – Tegnap este nem tudtam, hogy kiment! És amikor elmondtam neki, hogy milyen, ha jönnek a dementorok, akkor együtt voltunk. Csak azért meséltem neki, mert kérdezősködött, és már annyira belefáradtam, hogy… – Elhallgatott, és elkapta a pillantását Perselus hideg, komor tekintete elől. Gyűlölte, ha a férfi arra használta a legilimenciát, hogy a képébe vágja a titkait, de még rémisztőbb volt az, ha Perselus olyasmit fogalmazott meg, amit ő nem vallott be saját magának se. Félelmetesnek tűnt, hogy nevelőapja jobban értelmezi az érzéseit, mint ő maga.
Soha nem akarta volna, hogy Violetnek baja essen, de csakugyan nehezére esett újra meg újra kísérgetni a kislányt a kertbe, amíg anyjuk dolgozott a laborban. Ingerültté tette, hogy nem halad eléggé az okklumencia tanulással, és úgy érezte, időpazarlás, hogy a langyos, ködös kertben üldögéljen. Violet élvezte a szünet első napjait, de karácsony után unatkozni kezdett otthon. Hiányoztak neki a barátai, s mivel nem tehette ki a lábát a lakásból, végképp rosszkedvű lett. Harry viszont tökéletesen el tudta volna tölteni az idejét a könyvek mellett, amiket Perselustól kapott, s mivel párbajozni is elkezdtek az okklumenciaórák mellé, igazán nem kellett attól tartania, hogy unatkozni kezd. Most rájött, hogy Violet valószínűleg azért ment ki inkább egyedül a kertbe, mert Lily valamilyen bájitalt főzött, ő pedig túl elfoglaltnak tűnt.
– Nem ezt akartam – bizonygatta újra idegesen. – De nem tudok egyszerre tanulni is és vele is foglalkozni!
– Azt vettem észre – mordult rá Perselus. Harry sértetten fonta keresztbe a karját.
– Próbálkozom! Mindent megpróbálok, és nem értem, miért nem megy az okklumencia jobban!
– Ironikus, hogy éppen emiatt most nem tudod elrejteni az érzéseidet, ezért tudom, hogy kevesled a segítséget, amit nyújtok – mondta a férfi gúnyosan. Harry igyekezett elrejteni a gondolatait nevelőapja elől, de Perselus folytatta. – Sajnálatos módon ennél többet nem tudok itthon lenni, bármennyire is elkeserít, hogy szerinted kevés időt töltök a családommal…
– Nem lenne kötelező még Draco miatt is minden nap ellátogatnod a Roxfortba – jegyezte meg Harry, mivel belátta, hogy titkolózni úgysem tud.
– Megértem, hogy téged nem érdekel különösebben az állapota, de mivel a házvezető tanára vagyok, és bizonyos körökben a gyámjának tekintenek, kénytelen vagyok foglalkozni vele – felelt Perselus kimérten. Harry elhúzta a száját.
– Bizonyos körökben… A karácsonyt a halálfaló nagynénjénél akarta tölteni, pedig hogy magyarázta nekem, hogy elege van Voldemortból!
Perselus felvonta a szemöldökét. – Úgy gondolod, hogy valóban vele akarta tölteni az ünnepeket, vagy csak belátta, hogy nincs más választása?
– A fél ház hallotta a bejelentését – legyintett Harry. – Talán rajta is gyakorolhatnál legilimenciát, és akkor nem tudna neked hazudozni arról, hogy ő a megtért halálfaló-palánta!
Perselus gúnyosan mosolyodott el. – Köszönöm a tanácsaidat, Potter. Úgy látom, ismét elvakítanak az érzéseid… Habár Draco mindig legyőzött téged mardekárosságban, talán mert annyira féltékeny vagy rá, hogy elfelejtesz gondolkozni, ha róla van szó.
Harry levegő után kapott. Perselus keresztbe font karral, érdeklődve figyelte a fiút. Harry tényleg megpróbálta lezárni az elméjét, azonban egyelőre egyáltalán nem járt sikerrel. Mivel mind Voldemort támadásai – karácsony után újra többször is fájt Harry sebhelye, amikor a halálfalóknak sok feladata akadt –, mind Perselus oktatási módszere azt eredményezte, hogy Harry nagyon szerette volna elsajátítani az okklumenciát, Perselus tudta, hogy ez a sikertelenség probléma. Ha a fiú ennyire nem tudott haladni, kérdésessé vált, hogy valaha is képes lesz-e rendesen elsajátítani ezt a tudást, s az már egészen bizonyos volt, hogy annyira gyorsan nem lesz jó okklumentor, amennyire ez szükséges lenne, hogy harcolhasson Voldemort ellen. Egyelőre próbálta felmérni, hogy el tudja-e juttatni Harryt addig, hogy áttörjön a gáton, és mégis lezárja előle az elméjét, de sejtette, hogy hamarosan a fiúval is közölnie kell a tényt, hogy más módon kell küzdenie Voldemort elméje ellen.
– Nos, magadra hagylak, amíg átgondolod, hogy Draco mit miért mondhatott a többi mardekáros előtt – törte meg végül a rövid csendet. – Nekem dolgom van, téged viszont, ha nem tévedek, egy végtelenül hálás Weasley-család vár. Élvezd ki…
Harry elvörösödött, és otthagyta nevelőapját. A konyhában Lily éppen Mrs Weasleyvel beszélgetett egy-egy csésze tea fölött, miközben Mr Weasley mellettük ült és átlapozta a Reggeli Prófétát. A sarokban Fred és George sutyorgott, Violet pedig az egyik széken kuporgott, és legalább háromféle sütit kóstolt végig.
– Harry, drágám, gyere, igyál egy teát és egyél egy kis süteményt! – mosolygott rá Mrs Weasley, amikor Harry belépett.
– Ez a legfinomabb! – tájékoztatta Violet Harryt, és elé tolt egy tál csokis kekszet. Mrs Weasley elmosolyodott, és elégedetten figyelte, ahogy Harry is elvesz egyet a sütik közül, majd bólogatva fejezi ki egyetértését. Néhány perc múlva az asszony megszólalt.
– Harry, szeretném megköszönni az egész család nevében, amit az utolsó este Ginnyért tettél.
Harry lehunyta a szemét. Néhány percig azt hitte, hogy elkerülheti ezt a nagyon is kínosnak tűnő pillanatot. – Igazán nincs mit köszönni, Mrs Weasley. Bárki megtette volna.
– Bárki, aki képes Patrónus-bűbájra – felelt az asszony. – Nagy szerencse, hogy aznap te voltál beosztva Ginny mellé. Szeretném, ha tudnád, hogy mindannyian hálásak vagyunk neked – fejezte be Mrs Weasley megnyomva a mindannyian szót. Harry követte az asszony pillantását, és a konyha ajtajában meglátta Ront. Elkapta a tekintetét, mert nem akart semmilyen köszönetet sem kicsikarni a fiúból. Mrs Weasley azonban nem így gondolhatta, ugyanis várakozó pillantással méregette fiát. Ron közelebb jött, és levetette magát a Harryvel szemben lévé székre.
– Kösz, Potter – mordult oda. Úgy tűnt, Mrs Weasley számára ez elegendő, mert újra Lilyhez fordult, s folytatta a beszélgetést ott, ahol félbehagyták. Ron várt még egy másodpercet, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az asztal másik végén a szülei már nem figyelnek rá, majd folytatta: – Kösz, hogy a nap hőse lettél…
– Nyeld le, öcskös – szólalt meg Fred, és fivérével a nyomában az asztalhoz lépett. Leültek Ron két oldalára, és vigyorogva Harryre pillantottak. – Szeretnénk mi is megköszönni…
– …hogy nem hagytad cserben egyetlen húgocskánkat – folytatta George. – Ezért felkínáljuk neked, hogy akciósan rendelhetsz a legújabb termékünkből.
– Miért érzem úgy, hogy ezzel nem nyerek sokat? – kérdezte Harry az égre emelve a szemét.
– Nekem adhattok belőle! – szólt közbe Violet, és közelebb ült.
– Íme legkedvesebb griffendélesünk – kacsintott Fred a kislányra. – Remélem, semmivel sem viselkedsz jobban idén, mint tavaly… – Violet vigyorogva rázta meg a fejét.
– Öröm volt hallani, ahogy a prefektus úr panaszkodott rád – intett George elégedetten Ron felé.
– Hála Merlinnek, hogy ismerünk legalább egy normális roxfortos diákot! – tette hozzá Fred. – Ugye, veled küldhetünk Fricsnek egy trágyagránátot? Mindenki más, akit ismerünk, prefektus…
– …vagy iskolaelső… Micsoda szégyen! – sóhajtott fel George.
– Mindemellett, ha nyugodtabb helyen leszünk – pillantott Fred a szülei felé –, szívesen tartunk egy kisebb bemutatót. Csak mert sokkal szimpatikusabb vagy, Harry…
– …amióta nem prefektuskodsz fölöttünk.
– Hát, ez igazán kedves – mosolyodott el Harry.
Egy nagy, görbelábú vörös macska szaladt be a konyhába, és halk nyavintással felugrott Violet ölébe.
– Szia, Csámpás – üdvözölte a kislány az állatot, miközben megvakargatta a fülét.
– Harry! – Hermione lelkesen rontott be a konyhába, és átölelte az érkezésére felálló fiút. – Jól vagy? – kérdezte halkan, továbbra is átölelve Harryt.
– Nem akarok beleszólni, Hermione, de mások azért arra odafigyelnek, hogy a barátjukat a háta mögött szarvazzák fel… – szólalt meg George rosszmájúan. Hermione gyorsan elengedte Harryt, és a fiú sejtette, hogy az ő arca is éppen olyan vörös, mint a lányé.
– Azt hittem, egy iskolába jártok – jegyezte meg Fred –, ehhez képest Hermione úgy viselkedik, mintha hónapok óta nem találkoztatok volna…
– Gyanús… Jársz te iskolába, Harry? – kérdezte George vigyorogva.
– Sajnos igen – morgott Ron. – Nos, gondolom, beszélgetni akartok, úgyhogy nem is zavarok tovább. – Felállt és a helyére tolta a széket. – Hát, Potter, kösz hogy a körünkben tudhatunk – mondta, majd kicsörtetett a helyiségből. Fred és George csúfondárosan sziszegett.
– Kellemetlen… – állapította meg Fred.
– Harry, majd később tényleg beszéljünk – mondta gyorsan Hermione –, de most utána kell mennem.
– Oké, én itt leszek – legyintett Harry. – Felmegyek a szobámba. – Megköszönte Mrs Weasleynek a teát, majd elindult felfelé.
Az emeleten azonban már egyáltalán nem érzett olyan nagy kedvet ahhoz, hogy beüljön a szobájába tanulni. Helyette ráérősen elindult a fáklyákkal megvilágított folyosón. Többnyire csukott ajtók mellett ment el, és lassan belátta, hogy ha csak nem kezd el találomra benyitogatni, semmi érdekeset nem tud meg a főhadiszállásról, amikor végre egy nyitott ajtó mellé ért. Egy másodpercre bepislantott, s a sajátjához hasonló lakószobát fedezett fel.
– Harry? – Mielőtt továbbment volna, utolérte Ginny hangja a szobából. Harry visszalépett és megállt a küszöbön.
– Szia, Ginny.
– Gyere be – intett a lány. Az ablakpárkányon ült, és a behavazott tájat figyelte. Harry közelebb jött, és megállt a falnak támaszkodva. – Még meg sem köszöntem azt… ami a parkban történt.
Harry elmosolyodott. – Szívesen.
– Majd biztos alapos fejmosást kapok anyától, amiért nem mentem le elétek… – mondta Ginny elgondolkozva. – Egész reggel Ronnal veszekedett amiatt, amit mondott, mikor meghallotta, hogy idejössz.
– Képzelem – vigyorodott el Harry. – Már találkoztam vele, és nem volt valami lelkes…
– Ne is törődj vele – legyintett Ginny.
– Vele nem törődök – felelt Harry mosolyogva. – Hogy vagy?
– Jól, csak rettentően unalmas folyton a házban lenni. Anya szörnyen aggódik a dementorok miatt, úgyhogy lényegében egész szünetben itt ültem.
– Ha gondolod, majd én szórakoztatlak – ajánlkozott Harry.
– Azt reméltem is. – Ginny lágyan elmosolyodott, és mélyen a szemébe nézett. Harry ismét úgy érezte, hogy a szíve teljesen ostobán viselkedik, és össze-vissza ver, holott semmilyen megerőltető dolgot nem csinált. Zavartan kapta el a pillantását, mert fogalma sem volt, hogy mit kellene csinálnia.
– Az egész szünetet itt töltöttétek? – kérdezte végül kissé sután.
– Már nyár végén ideköltöztünk – sóhajtott Ginny. – A család nagy része belépett a Főnix Rendjébe, folyton ide jártak gyűlésekre, anya főzött, így úgy döntöttek, hogy kényelmesebb, ha itt lakunk. Meg, gondolom, biztonságosabb is.
– Biztos hiányzik az Odú.
Ginny lassan bólintott, majd végigmérte Harryt. – Neked nem hiányzik?
Harry nem felelt azonnal. – Sokáig nagyon hiányzott, de aztán… sok minden megváltozott. Az Odú a gyerekkorunkhoz kapcsolódik, és… nem vagyunk már gyerekek… Most már más helyzetben vagyunk.
– Tényleg? – vonta fel Ginny mosolyogva a szemöldökét. Harry megcsóválta a fejét, és közelebb lépett.
– Szerintem te is tudod… – Óvatosan érintette meg Ginny kezét, és amikor a lány nem tiltakozott, lassan végigsimította a karját, és keze megállapodott a vállán. Ginny száján még mindig ott játszott a mosoly, de Harry érzékelte, hogy a lány szinte visszatartja a lélegzetét. Hirtelen rádöbbent, hogy ő is elfelejtett levegőt venni egy ideje, és a szíve is egyre hevesebben ver. Vett egy mély lélegzetet, és öntudatlanul nyalta meg az ajkát.
Ujjai lassan továbbcsúsztak, végigsimította a lány nyakát és arcát is. Ginny újra a szemébe nézett, s Harry most úgy érezte, felesleges volt minden bizonytalankodás, hiszen mind a ketten hónapok óta erre várnak. Most nagyon is határozottan hajolt oda a lányhoz, és egy finom puszit adott a szájára. Összesimult az arcuk, Harry lehunyta a szemét, és magába szívta Ginny könnyű, tavaszi virágokéra emlékeztető illatát. Az ujjai továbbsiklottak a lány tarkójára, és belemerültek Ginny puha fürtjeibe. Egy pillanattal később már lassan, finoman csókolóztak, és ami néhány perce még ijesztően nehéznek tűnt, most végtelenül egyszerű volt. Harry egyáltalán nem értette, miért várt erre heteket, amikor annyira könnyű és annyira természetes. Léptek zajára rebbentek szét.
– Hoppá… Bocsánat. – Violet állt az ajtóban, és úgy vigyorgott, mintha váratlanul megkapta volna a következő évi karácsonyi ajándékait is. – Ne aggódjatok, tőlem nem tudja meg senki! – ígérte, és továbbra is fülig érő szájjal hátat fordított, és elugrabugrált.
Harry és Ginny egymásra pillantott.
– Szerinted mennyi idő, amíg elmondja valakinek? – kérdezte Ginny mosolyogva.
– Úgy öt perc…
– Akkor még van tíz percünk, mielőtt Ron itt teremne, és kiabálni kezdene – állapította meg Ginny.
– Az is valami. – Harry kicsit feljebb emelte a lány állát, s újra odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!