Blaise belökte a lábával a szoba ajtaját, és Daphnével a nyomában belépett. Ételekkel megrakott tálca volt a kezében, a lány pedig egy kancsó töklevet és három poharat szorongatott. Harry ágyának sötétzöld függönyei behúzva lógtak, mint egy üzenet, hogy az ágy tulajdonosa senkit sem akar látni. Blaise rosszkedvű sóhajjal rúgta be maga mögött az ajtót, és amikor a zajra se rezdült meg a függöny, felmordult.
– Harry, ha nem akarod, hogy a nyakadba zúdítsuk a vacsorát, dugd elő az orrod!
– Nem kérek vacsorát.
– Oké, akkor nem kapsz. Mondjuk, nem is rémlik, hogy a te vacsorádról beszéltem volna… – vágta rá Blaise.
Az ágy egyik függönye hangtalanul félrehúzódott, s feltűnt mögötte Harry morcos arca. – Mit akartok?
– Enni – vont vállat Daphne, és halk csendüléssel letette Harry éjjeliszekrényére a poharakat. – Ugye nem akarod ezt megtagadni tőlünk?
– Daphne, ez egy fiúszoba – jegyezte meg Harry, bár ő is tudta, hogy ez gyenge próbálkozás. A lány felvonta a szemöldökét.
– Nem aludni akarok itt, csak enni. De majd elfordulok, ha átöltözöl.
– Ami lassan rád férne… – jegyezte meg Blaise, miközben beleszippantott a levegőbe. – Komolyan, haver, elnyomod a sajt szagát. Ez kínos… – Letette a tálcát az ágyra, majd ő maga is letelepedett törökülésben Harry ágya a végére. Daphne követte, és felvett egy tányért a tálcáról. Rövid válogatás után egy adag főtt krumplit és egy csirkecombot tett rá.
– Fogtok valami magyarázattal szolgálni? – kérdezte Harry, miután végignézte, hogy Blaise is megpakolja a tányérját.
– Magyarázattal? – kérdezett vissza Blaise. – Kajával szolgálunk, az nem elég?
Harry megcsóválta a fejét, de nem tudta elnyomni a mosolyát. – Komolyan, miért nem a nagyteremben esztek?
– Unalmas hely… Amióta nem vagy ott, a griffendélesek kénytelenek csak egymással foglalkozni, és ha nem bámul valaki gyűlölködő pillantásokkal, akkor nekem nincs is étvágyam – vont vállat Daphne.
– És most mégis ki bámul gyűlölködő pillantásokkal? – érdeklődött Harry vigyorogva.
– Eddig te egész jó voltál erre a szerepre… Na, majd megkérem Blaise-t, hogy helyettesítsen.
– Bármikor! – Blaise összevonta a szemöldökét, dühösen összeszorította a száját, és olyan hű karikatúrájává vált Ron Weasleynek, hogy Harry önkéntelenül elnevette magát. Blaise és Daphne is csatlakozott hozzá, majd Blaise elégedetten dőlt neki az ágytámlának. – Na, ez a mosoly mindent megér!
– Honnan szedtetek ennyi kaját? – kérdezte Harry, miközben felvette a harmadik tányért a tálcáról. Mivel éppen a kínálatot szemrevételezte, nem láthatta, hogy két barátja gyors pillantást vált. Végül Blaise szólalt meg:
– Vannak kapcsolataim. Ha ágyba akarnád a reggelit, rám számíthatsz, haver… – kacsintott.
– Kösz, de inkább Daphnétől kérem – mosolyodott el Harry. – Te ne gyere az ágyamba reggel…
Blaise elhúzta a száját. – Nem is akarnék! Majd inkább Daphnééba!
– Minek, ha én Harrynél leszek? – érdeklődött a lány gúnyosan.
– Majd utánam… Harry várjon a sorára – kacsintott Blaise.
– Komolyan, ki intézte el, hogy ezt mind lehozhassátok ide? – kérdezte Harry, miután végre ő is megrakta a tányérját.
– Szerinted? – Daphne arrébb tolta az egyik csirkecsontot.
– Perselus, mi? – Harry halkan felsóhajtott. – Meg akar tartani Voldemortnak, hogy ő nyírhasson ki… – Blaise és Daphne újabb gyors pillantást váltott, de nem szóltak semmit. – Különben mindegy, akár Voldemort is küldhette volna, akkor is megeszem… Ma még csak azt a két pirítóst ettem, amit reggel hoztál, Daphne…
– Most szólj hozzá! Mindjárt szemrehányást tesz nekünk, amiért nem etetjük rendesen – vigyorgott Daphne Blaise-re. A fiú megrázta a fejét.
– Te ezt nem értheted. Egy növésben lévő férfiember nincs meg egy egész napig étel nélkül. Nem is értem, hogy maradhatott életben.
– Talán meghalt, és ez csak egy szellem-Harry – vetette fel Daphne.
– Ahhoz képest könnyedén elpusztította a krumpli felét – mordult fel Blaise. – Hé, hagyj nekem is!
– Azt hittem, Perselus nekem küldte – vonta fel a szemöldökét Harry.
– Igen, beadtuk neki, hogy grizlimedvévé változtál, azért küldött neked annyi ételt, ami három embernek is elég lenne – bólintott Blaise.
– Láthatóan nem elég, különben most nem veszekednétek a krumplin – vigyorgott Daphne, és gyorsan elcsente az utolsó kolbászt.
– Ez aljas volt – jegyezte meg Blaise a fejét csóválva, és egy lemondó sóhajjal mérte végig a tálcán sorakozó maradék ételt.
Néhány perccel később, amikor már a desszerten is túl voltak, Blaise az éjjeliszekrényre lebegtette a tálcát és a koszos tányérokat. Harry egy elégedett sóhajjal gyűrte a háta mögé a párnáját.
– Ez életmentő volt, komolyan.
– Harry, ha azt hiszed, hogy örökre megúszhatod azt, hogy szembenézz a Proffal, akkor nagyon is tévedsz – szólalt meg Blaise ezúttal komolyan. – Előbb-utóbb kénytelen leszel bemenni bájitaltanra, vagy legalább a nagyterembe.
Harry elhúzta a száját. – Mit mondott nektek?
– Azt, hogy beszélni akar veled – mondta Daphne. – Komolyan, én még olyat nem láttam, hogy valaki háromszor is ellentmondjon a Profnak, és ne jelenjen meg, ha hívatja…
– Olyat meg egyszer se, hogy te ne ugorj, ha a Prof keres – jegyezte meg Blaise kaján mosollyal.
– Mérges volt?
Daphne az égre emelte a pillantását. – Merlinre, a Profról van szó! Honnan tudhatnám? Nyilván nincs elragadtatva attól, hogy könyörögnie kell neked! Meg az éhségsztrájk gondolatát sem értékelte.
– Ha zavar, hogy haragszik-e rád, miért makacskodsz? – kérdezte Blaise. – Beszélj vele.
– Még nem állok rá készen – tiltakozott Harry.
Fejét a falnak döntötte, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Két nap telt el azóta, hogy Perselus a Defensorokról mesélt neki. Amikor elrohant a férfi irodájából, senkivel sem akart beszélni, még a barátaival sem. Persze Blaise nem az a típus volt, akit egyszerűen csak le lehetett rázni, így Harry végül kénytelen volt elmondani nekik, hogy mi zaklatta fel. A Defensorok létét és konkrét feladatát kihagyta a beszámolóból, hiszen ez mégiscsak titok volt, de azt, hogy Perselus tudna módot arra, hogy legyőzze Voldemortot, és mégsem teszi, vázolta. Mint ahogy azt is, hogy minden valószínűség szerint nem róla szól a jóslat, és nem ő született arra, hogy megszabadítsa a varázslókat Voldemorttól. Pontosan azt a reakciót kapta tőlük, amire szüksége volt.
– Jaj, ne, Harry… Már annyira beleéltem magam, hogy a világ megmentőjének jobbkeze lehetek! – nyavalygott Blaise tettetett felháborodással. – Ne vedd el tőlem az egyetlen örömömet!
– Azt, hogy írjanak rólad az újságok? – kérdezte Daphne vigyorogva. – A varázsvilág megmentője és az ő legjobb barátja? Kínos főcím…
– Mit nekem újságok! Énekeljék meg hőstetteimet a bárdok! – folytatta Blaise átszellemült arccal. – Írjanak rólam verseket!
– Rólad? És én még azt hittem, Harryről van szó… – vonta össze a szemöldökét Daphne.
– Ööö… – Blaise úgy tett, mintha zavarba jött volna. – Persze, Harry… Rólad beszélünk. Nekem akkor is te leszel a korszak hőse! Longbottom! Na persze!
– Hát ezzel egyedül maradsz, mert én aztán nem akarok hős lenni – vágta rá Harry morcosan.
– Jaj, ne kéresd már magad! – Blaise elváltoztatta a hangját, hogy utánozza Trelawney sejtelmes hanghordozását: – Módosítanám jövendölésemet… A győzelem biztos jele a homlokon megjelenő villámalakú sebhely… Csakis az lehet ez Egyetlen, aki ilyet fel tud mutatni…
Harry az égre emelte a szemét, és gyorsan megdörzsölte a homlokát. – Ez azért túl gyenge próbálkozás, Blaise…
– Miért, Longbottomnak is van valami sebe? – kérdezte Blaise most már a saját hangján.
– Mert ez semmit sem jelent. Csak arra jó, hogy még ezzel is bajaim legyenek – mordult fel Harry rosszkedvűen. Blaise felsóhajtott.
– Azt hiszed, a Prof eddig viccből küldött különórákra?
Harry megvonta a vállát. – Nem érdekel, hogy ő mit tervez. Nekem még nincs kedvem meghalni.
– Szerinted van rá mód, hogy elkerüld Tudodkit? – kérdezte Daphne óvatosan. – Hiszen nem csak az a kérdés, hogy te megpróbálod-e legyőzni őt…
Harry elfintorodott. – Ezen még nem gondolkoztam, de ha adsz egy kis időt, biztos kitalálok majd valamit.
– Mennyi időt? Mert Tudjukki sem fog neked annyira sokat hagyni – jegyezte meg Blaise. – Szerintem menj el valami távoli országba. Mondjuk Ausztráliába, ott úgyis meleg van… Még meg is látogatnánk…
– Na igen, a kenguruk között ülnénk az év végi vizsgák helyett… Ez jó ötletnek tűnik – értett egyet Daphne.
– Violet biztosan élvezné – bólintott Harry is. – És csak kihúznánk ott addig, amíg Longbottom nem kegyeskedik rendet tenni a világban. Nekem ez egyre jobban tetszik.
Daphne szeme összeszűkült. – Tudod, hogy ez alól nem tudsz ennyire könnyen kibújni, ugye?
– Jaj, ne rontsd el a játékunkat – mordult rá Blaise. – Néha olyan vagy, mint Hermione… – Daphne kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Tudod, amikor ilyen felelősségteljesen viselkedsz, én mindig megrémülök, hogy valami baj van veled.
Daphne nevetett, de Harry figyelmét nem kerülte el Blaise figyelmeztető pillantása. Tudta, hogy barátja valójában egyetért Daphnével, csak most nem akarja ezzel még jobban elrontani Harry kedvét. Harry nagyon is egyetértett Blaise-zel; most arra volt szüksége, hogy ne vegyék komolyan a problémáit. Daphne is csatlakozott hát a társasághoz, és az este további részében inkább az ausztráliai életet tervezgették. Amikor Harryék szobatársai úgy döntöttek, hogy szeretnének lefeküdni, ők hárman kiköltöztek a klubhelyiségbe, és ott folytatták a beszélgetést. Harry hagyta, hogy Blaise elterelje a figyelmét, és Daphnével együtt átmenetileg megnyugtassa, de aztán megjött Draco. Bőven elmúlt már a takarodó, hármukon kívül senki sem maradt a klubhelyiségben, pedig Pansy sokáig mímelt tanulást, hogy megvárja barátját, de jó negyed órával Draco érkezése előtt még ő is lefeküdt.
– Kicsit késő van már ahhoz, hogy ilyenkor gyere vissza a klubhelyiségbe, nem? – kérdezte Harry, amikor Draco belépett. A fiú elvigyorodott. Feltűnően jókedvűnek és elégedettnek tűnt.
– Talán le akarsz vonni pontokat a házamtól, Harry?
– Ha azt nem is, még mindig elküldhetlek büntetőmunkára – jegyezte meg Harry, de igazából nem volt kedve büntetéseket kiszabni. – Merre jártál?
– Életem legjobb beszélgetésén vettem részt – jelentette be Draco, és levetette magát a mellettük lévő székbe.
– Merlinre, Draco Malfoy olyan lánnyal kezdett ki, aki nem mardekáros! Ez alapjaiban forgatja fel a világképemet! – kiáltott fel Blaise.
– Na, Draco, mesélj… – unszolta Daphne a fiút. – Első kézből akarjuk hallani a Mardekár legújabb pletykáját…
Draco olyan önelégülten vigyorgott, mintha legalábbis közel járnának az igazsághoz. – Nem randit mondtam, csak beszélgetést.
– Értettem elsőre is, hogy nem volt szex. Még – kacsintott Blaise.
– Azért ez Pansyvel szemben nem volt szép… – jegyezte meg Daphne összevonva a szemöldökét. – Egész este itt várt rád. – Draco a lányok szobáit rejtő folyosó felé pillantott, mire Daphne elmosolyodott. – Ne aggódj, már elment. Elmesélhetsz mindent.
– Szó sincs semmiféle lányról – hűtötte le őket Draco.
– Nahát, Draco, ezt nem hittem volna, hogy a fiúknak is esélyt adsz! – vigyorgott Blaise, de Draco jókedvét semmi sem tudta lelohasztani.
– Sorszámot akarsz? – kérdezte kihívóan.
Blaise sértetten fonta össze a karját. – Én? Inkább te!
– Merlinre, ezek mindjárt veszekedni kezdenek, hogy melyikük a nagyobb széltoló – húzta el a száját Daphne.
– Ezen kár veszekedni, mert nem kérdéses – mosolyodott el Blaise elégedetten. Feltette a lábát a szemben lévő székre, és kényelmesen nyújtózkodott.
– Szerintem se – hagyta rá Draco. – Átadom neked a dicsőséget. – Felszedelőzködött, és végigmérte Harryt. – Mellesleg, Harry, a Prof azt üzeni, hogy holnap a lyukasórádban keresd fel.
Harry elhúzta a száját. – Kösz…
– Na, ennél azért valamivel több lelkesedést vártam volna – jegyezte meg Draco, és érdeklődve vonta fel a szemöldökét. – Tudod még, hogy ki az a Prof, ugye? Vagy az a gondod, hogy én beszéltem vele?
– Jó éjt, Draco – szólt rá Daphne nyomatékosan a fiúra. Draco szeme rávillant.
– Nyugi, nem zavarlak tovább titeket. Amint nyilvánvaló lesz, hogy Harry felfogta a szavaim súlyát… Lyukasórában, Harry. Mikor hagyja a Prof, hogy tanítási időben zavarjuk?
– Értettem, Draco – mérte végig Harry a fiút kedvetlenül. – Majd meglátom.
Draco hitetlenkedve bámult Harryre, azonban mielőtt bármit is mondhatott volna, Blaise halkan rászólt:
– Hagyd békén! – A hangja most hidegen csengett, nyoma sem volt benne a néhány pillanattal ezelőtti kedélyességnek. – Átadtad az üzenetet, mi akár tanúskodunk is melletted, ha kell. És ezzel a szerepednek vége.
Draco még egy másodpercig összeszűkült szemmel bámulta őket, majd bólintott, és elment a szobák felé. Blaise és Daphne aggodalmasan pillantott Harryre.
– Nem fogok odamenni – morogta Harry. – Nem akarom látni.
Másnap reggelizni még bement a nagyterembe, azonban azután, hogy nem tett eleget Perselus felszólításának, az ebédet inkább kihagyta. Tudta, hogy ostobaság, mégis bujkálni kezdett nevelőapja elől. Eleinte nem akart, később nem mert beszélni vele, s Perselus hiába üzent érte hétfő délután is, ő inkább maradt a klubhelyiségben a könyveivel, este pedig defenzív szakkört tartott, hogy legyen mentsége. Azzal biztatta magát, hogy ha Perselus igazán akarná, eljöhetne érte. De úgy tűnt, nevelőapja egyelőre tiszteletben tartja a döntését. Kedden Harry nem ment be bájitaltanra. Ezúttal már nem csak Hermione fejtette ki neki, hogy nevetségesen viselkedik, de Blaise és Daphne is jelezte, hogy nem értenek egyet a döntésével. Nem is próbálták titkolni, hogy Perselus óra után beszélt velük – ráadásul külön-külön, s Harry tudta, hogy négyszemközt minden mardekárosnak fontosabbak a saját érdekei, mint a barátai vagy a háza. Perselus nyilván megtudta tőlük, amit akart, és kicsikarta belőlük azt az ígéretet, ami szeretett volna – Harry nem akart rákérdezni, hogy csak azzal bízta-e meg a barátait, hogy vegyék rá végre a beszélgetésre, vagy több feladatuk is van. Nem is akarta tudni.
Perselus már harmadszor hívatta, és ő is tudta, hogy erre már nem mondhat nemet. Már csak azért sem, mert sokkal kínosabb lenne, ha nevelőapja jönne érte a klubhelyiségbe, mint ha ő adná meg magát. A takarója szélét csavargatta, anélkül, hogy odafigyelt volna arra, hogy mit csinál, és végigmérte két barátját. Blaise és Daphne nyugodtan állta a pillantását. Daphne a töklé maradékát lötyögtette a poharában – Harry őszintén remélte, hogy nem fogja leönteni végül az ágyát –, Blaise szintén a háta mögé gyűrt egy párnát, amit a saját ágyáról varázsolt át, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen.
– Készen állsz, vagy sem, menned kell – szólalt meg Blaise. – Én nem feszíteném tovább a húrt…
– Szóval mégis mérges? – kérdezte újra Harry. Blaise az égre emelte a szemét, Daphne grimaszolt, és egyszerre bólintottak. – Fenébe…
Harry a tenyerébe támasztotta a homlokát. Vasárnap rettenetesen dühös volt Perselusra, s még hétfőn is úgy érezte, hogy nem kíváncsi a mondandójára, mostanra azonban nem maradt benne más, csak fájdalom és idegesség. A felismerés, hogy Perselus nem bánja, hogy meg kell halnia, már nem dühítette, csak rossz volt. Saját pótolhatósága, az, hogy mennyire kevéssé fontos, hihetetlenül fájt. Ugyan Hermione nem volt hajlandó elhinni, hogy Perselus képes lenne Harryt feláldozni, és Daphne, aki újabban egyre többször értett egyet a lánnyal, melléállt. Blaise már sokkal óvatosabban ítélte meg a helyzetet. Megjegyezte, hogy Perselus akkor is mardekáros, és elsősorban a saját érdekeit nézi, s még az se tántoríthatta el, hogy a két lány éretlen kisfiúnak titulálta. Harry pedig nem hagyta magát meggyőzni. Biztosan tudta, hogy Perselus feláldozná a saját érdekeit – csak éppen nem őérte. Az anyjáért vagy Violetért Perselus bármit megtenne, de ő nem Piton, és ez a tudat most újra, minden eddiginél erősebben fojtogatta.
– Az irodájában vár – szólalt meg most Daphne. Harry már sejtette, hogy a kiadós vacsora az ő megpuhítására szolgált. Éhesen talán eléggé ingerült lett volna ahhoz, hogy nemet mondjon. Jóllakottan, elégedetten és a barátai megalapozta szorongással a szívében úgyis el fog menni Perselus irodájába.
– Oké, nyertetek… – ismerte el felemelt kézzel. – Megmentettétek az életemet ezzel a vacsorával, úgyhogy most akár bele is halhatok abba a beszélgetésbe…
Blaise elvigyorodott. – Nahát, önként besétál az oroszlán barlangjába! Ki hitte volna? Pedig még annyi mindennel készültünk!
– Például? – kérdezte Harry kíváncsian.
– Ó, semmiség. Biztató versek, pompon-lányok, könyörgő házimanók hada, ilyesmik – nevetett Blaise.
Harry megcsóválta a fejét. – Komolytalan vagy.
– Viccelsz? Én teljesen komolyan gondoltam! – tiltakozott Blaise. – Na, nem tartunk fel. Nekünk ezt úgyis vissza kell vinnünk – intett a tálca és a maradékok felé. – Neked meg dolgod van.
Harry nyelt egyet. Kicsit tényleg úgy érezte, mintha az oroszlán barlangjába indulna. Daphne biztatóan rámosolygott.
– Nem lesz semmi baj – mondta halkan. Harry bólintott, és otthagyta barátait.
Túl gyorsan odaért Perselus irodájához. Hagyott magának néhány másodpercet, hátha kalapáló szíve megnyugszik kissé, de végül belátta, hogy örökké nem szobrozhat itt az ajtó előtt, így óvatosan bekopogott.
– Tessék! – hallatszott egy másodperccel később Perselus hangja. Harry kinyitotta az ajtót, és elbizonytalanodva állt meg a küszöbön. Perselus előtt egy nagy halom javításra váró dolgozat állt, de a férfi azonnal faképnél hagyta a pergameneket, amikor meglátta a fiút. – Harry! Gyere be!
Harry beljebb lépett, s halványan érzékelte, hogy Perselus egy pálca nélküli varázslattal bezárja mögötte az ajtót. Sejtette, hogy most nem tudna olyan könnyedén távozni, mint vasárnap. A férfi közben megkerülte az asztalt, s közelebb lépett Harryhez. Végigmérte a fiút, és Harry határozottan úgy találta, hogy a szemében aggodalom csillan.
– Jól vagy?
– Igen… – motyogta Harry, bár nevelőapja tekintete zavarba hozta, s ettől még idegesebb lett. Perselus egyáltalán nem tűnt mérgesnek.
– Vacsoráztál? – Harry bólintott, s Perselus elégedetten biccentett. – Ülj le. – Egy intéssel átvarázsolta a székét az asztal innenső oldalára, Harryé mellé, és két csésze teát varázsolt az asztalra. Harry óvatosan ült le, miközben végig szemmel tartotta Perselust. A bizonytalansága csak lassan engedett fel. Néhány másodperc múlva a férfi megszólalt: – Örülök, hogy eljöttél végre.
Harry elvörösödött. – Sajnálom, hogy nem jöttem rögtön.
– Aligha sajnálod… – rázta meg a fejét Perselus. – Megnyugodtál valamelyest?
– Az hiszem… Túl mérges voltam ahhoz, hogy meghallgassalak – vallotta be Harry.
– Tudom. Ostoba vagy, Potter – csóválta meg a fejét Perselus, és volt valami lágyság a hangjában, ami miatt Harry inkább meghittnek, mintsem gúnyosnak érezte a megszólítást. Nem hitte volna, hogy Perselus képes így is kimondani ezt a nevet. – Éppen eléggé kifejezte a véleményedet az, hogy nem jöttél el hozzám. Igazán kár volt az étkezéssel is felhagynod protestálásképpen…
– Nem azért csináltam – tiltakozott Harry. – Csak azért, mert féltem, hogy mérges vagy.
– Az is voltam – fonta keresztbe Perselus a karját. – Ki hallott már olyat, hogy egy gyerek kihagy minden étkezést?
– Már nem vagyok gyerek – jegyezte meg Harry sértetten. Perselus gúnyosan mosolyodott el.
– Dehogynem. Éppen most bizonyítottad be. – Harry az égre emelte a szemét, de nem felelt. Perselus folytatta: – Vasárnap egy fontos beszélgetést hagytunk félbe. Ha nincs ellene kifogásod, most folytathatnánk.
Harry nyelt egyet. Kifogása éppenséggel lett volna, de nem ezért jött vissza, így inkább bólintott. – Hallgatlak.
– Nem szeretném, ha édesanyáddal kapcsolatban tévedésben élnél – szólalt meg Perselus. – Egészen kicsi korod óta tudja, hogy mit ró rád a jóslat, és, bár egyáltalán nem akarja, hogy igaz legyen, mégis elhiszi.
– Miért?
– Mert úgy tudja, hogy Neville gyenge varázsló, és ez a te feladatod.
– Miért, talán nem gyenge? – vonta fel Harry a szemöldökét. Perselus felsóhajtott.
– Neville ereje egyelőre rejtőzik a világ elől. De nem, Harry, egyáltalán nem gyenge. A látszat arra való, hogy biztosítsa az ő biztonságát és a varázsvilág jövőjét.
– Nem értem ezt az egészet – vallotta be Harry. – Amit az a könyv írt, annyira egyszerűnek mutatta be ezt a hőskort, te mégis azt mondod, hogy most más a helyzet.
– Ahhoz, hogy megértsd, korábbról kell kezdenem a történetet – felelt halkan Perselus. – Minden Defensor egyetlen Aetas Heroumért felelős, egyetlen harc megvívását kell biztosítania. Az, hogy győz-e a Herosa, hogy sikerül-e legyőzni a Scelust, csak az ő ügyességén múlik. A mesterem volt az előző háború Defensora, és igen nehéz helyzetbe került. A Herosa nagyon hitt az emberi jóságban, és megpróbálta harc nélkül legyőzni, gyakorlatilag jó útra téríteni a Scelust. Mondanom sem kell, hogy nem járt, nem járhatott sikerrel, és a Scelus kihasználta a naivitását. Ezután azonban, mivel közel kerültek egymáshoz, a Heros számára még nehezebb volt a feladat, hogy legyőzze. A mesterem kétségbeesett, és megpróbálta megtalálni az utódját, hogy amilyen gyorsan csak tudja, kiképezze, majd az ő segítségével juttassa győzelemre a Herost. Csakhogy akkor én még nem éltem. Ő pedig rátalált egy nagyon tehetséges ifjúra, és hagyta, hogy megtévessze. Annyira vágyott a segítségre, hogy túl későn vette észre a jeleket, s akkor már tanítani kezdte a fiút.
– Milyen jeleket? – kérdezte Harry a torkában dobogó szívvel.
– Hogy a fiú nem csak tehetséges, kreatív és nagyravágyó, de végtelenül gonosz is. Embertelenül.
– Egy Scelus volt? – csodálkozott Harry.
Perselus bólintott. – Tom Denem volt, akinek várnia kellett volna rám. No, nem tétlenül, de akkor sem kellett volna megkapnia azt a lökést, amelyet a mesterem tanítása adott neki. Emiatt ő előbb lett kész Scelus, mint én kész Defensor, miközben sehol se volt még a Heros. Ráadásul a mesterem levette rólam a kezét azután, hogy kiképzett.
– Miért nem segített, ha az egész az ő hibája volt? – kérdezte Harry dühösen.
– Mert nem akart szembenézni a tettei következményeivel. Jobban szeret valahol békésen üldögélni, mint részt venni a háborúban.
– Még mindig él? – Perselus bólintott. – És nem keresed meg? Talán most már segítene…
– Nem akarom többet látni – felelt Perselus hidegen. – Ő a mesterem, és sokat köszönhetek neki, ezért soha nem fogok ellene fordulni… De együttműködni se fogok vele. Egyébként ő sem lenne rá hajlandó, alapvetően önző ember. – Harry elhúzta a száját, de nem felelt. Perselus folytatta: – Nagyon közel jártunk ahhoz, hogy a lehető legrosszabb történjen, vagyis a Scelus évekre átvegye a hatalmat a varázsvilág felett. Végül a tény, hogy Tom készített egy horcruxot, lehetőséget adott arra, hogy átmenetileg megoldjam a helyzetet. Ha valaki látszólag legyőzi Voldemortot, lesz elég békés év, hogy a Heros felnőjön és megerősödjön, majd szembe tudjon szállni vele, amikor visszatért.
– Nekem kellett átmenetileg legyőznöm Voldemortot? – döbbent meg Harry. – De hát én is csak egy csecsemő voltam!
– Nem neked kellett volna – rázta meg a fejét Perselus –, ha a jóslat nem vezet el hozzátok. Így viszont nem maradt más választásom.
– Azért, mert Voldemort engem választott, és visszapattant rólam az átok? – kérdezte Harry halkan. Perselus hallgatott egy másodpercig, majd lassan bólintott. Nem volt ereje arra, hogy elmondja Harrynek a teljes igazságot, hogy megmondja, hogy ő vette rá Voldemortot arra, hogy Harryt válassza. Nem az események kényszerítették rá arra, hogy csalinak használja a fiút, hanem ő döntötte el, hogy így alakítja az eseményeket. Kizártnak tartotta, hogy Harry megbocsátaná neki ezt a döntést, hiszen ő sem tudott megbocsátani magának, s Harry nem volt olyan, mint Neville, nem volt Heros.
– Én nem így akartam megvédeni a Herost, de most már nincs más mód rá.
– Tudod, én nem akarok meghalni Longbottomért – jelentette ki Harry morcosan.
– Azt én sem akarom – felelt Perselus halkan. – Éppen ezért kérlek, hogy küzdj Voldemort ellen. Nem tudom megmondani, hogy pontosan mit jelent a jóslat, de megpróbálhatjuk úgy alakítani a jövőt, hogy az előnyünkre fordítsuk. Dumbledore úgy gondolja, hogy nem rivalizálnod kellene Neville-lel, hanem együttműködni vele. Ezért mondta el mindkettőtöknek a jóslatot, ezért mesélt nektek együtt a horcruxokról, és ezért adta nektek ugyanazt a feladatot. Én is azt hiszem, hogy az lenne a helyes megoldás, ha összedolgoznátok.
– Ha segítenék neki, hogy győzhessen?
– És ő segítene neked, hogy életben maradhass – bólintott Perselus. – Egyszer már beszéltünk erről, de megértem, ha most újra át szeretnéd gondolni; az év végén Voldemort minden bizonnyal azt akarja majd, hogy elvigyelek elé. Ezt elodázhatjuk egy kicsit, de legfeljebb néhány hónappal. Megtagadhatom a parancsát, és elrejthetlek, de akkor tudni fogja, hogy hazudtam neki…
Harry megrázta a fejét. – Megmondtam már októberben is. Nem akarom, hogy anyát és Violetet is üldözni kezdje. Nem akarom, hogy értelmetlenné váljon a munkád. De… – Harry nyelt egyet, hogy megszűnjön a torkát összeszorító gombóc. – De hogyan élhetném túl azt a találkozást? Van rá egyáltalán esélyem?
– Van. – Perselus tudta, hogy határozottnak kell tűnnie. Bármennyire aggódott is Harryért, csak akkor segíthetett neki, ha elhitette vele, hogy hisz benne. – De ehhez mindenekelőtt meg kell tanulnod, hogy kizárd őt az elmédből. Sürgősen el kell sajátítanod az okklumenciát, és utána fel kell készülnöd a harcra a halálfalók és Voldemort ellen is.
– Christopher fogja megtanítani az okklumenciát? – kérdezte Harry.
– Nem. Átveszem a tanításodat, és mind a Voldemort elleni felkészülésben, mind az okklumenciában én fogok segíteni. – Harry arca felderült. – Ne gondold, hogy ezzel jól jársz, Harry. Christopher szigorú tanár, de tekintve, hogy mennyi időnk van, biztosíthatlak, hogy az én elvárásaim még az övéinél is magasabbak lesznek.
– Tudom – bólintott Harry. – Hét éve járok az óráidra, Perselus. De azt mondtad, hogy Defensor vagy, és te tanítod a Herost. Engem is úgy fogsz tanítani?
– Nagyrészt igen. Bár jóval kevesebb időnk van, és éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy megbarátkozz a Neville-lel kialakított szövetség gondolatával. – Harry elhúzta a száját. – Tudom, hogy idegesít – folytatta Perselus. – Nehéz megszokni azt, hogy valaki ennyire… jó legyen. De túl kell lépned az utálkozáson.
– Azért nem utálkozom… – tiltakozott Harry. Perselus felvonta a szemöldökét.
– Dehogynem. Ki nem állhatod, hogy mindig nyugodt, mindig kedves és képtelenség felbosszantani. Nem látsz benne semmi emberit.
Harry elsápadt. – Én…
– Ez a legilimencia, Harry – vágott közbe Perselus. – Az elme tudománya, hozzáférés egy másik ember érzéseihez és emlékeihez, titkok kinyerése és kellő ügyesség esetén akár befolyásolása is a másik elméjének. Ezt védheted ki, ha kellőképpen elsajátítottad az okklumenciát. Ha nem szeretnéd, hogy a legféltettebb titkaidat is megtudjam, védekezned kell.
Harry nyelt egyet. – És hogyan…?
– Le kell zárnod az elmédet, uralkodni magadon, elrejteni az érzéseidet, és mindig készenlétben állni. A legtöbb embernek fizikai közelségre és szemkontaktusra van szüksége a legilimenciához. Azonban, ha Voldemort rájön a kapcsolatotokra, a sebhely adta lehetőség miatt akárhonnan elérheti majd az elmédet. Éppen ezért, bár a hagyományos módon kezdjük majd az okklumenciaoktatásodat, jobb, ha ettől fogva számítasz arra, hogy nincs titkod előttem.
– Értettem – bólintott Harry zavartan. – Mikor kezdjük az órákat? Most szombaton kezdődik a téli szünet, akkor utazunk haza…
– Egy kicsit más az időbeosztásom, mint Christophernek – felelt Perselus –, úgyhogy minden alkalommal egyeztetünk a következő időpontról. Azt hiszem, Miss Weasley örömmel veszi majd, hogy felszabadulnak a szombat délelőttjeid… – Harry dühösen mordult fel, Perselus gúnyosan elmosolyodott.
– Mikor kezdjük meg a tanulást? – kérdezte Harry újra.
– Csütörtökön, az utolsó órád után várlak. – Perselus átadott egy könyvet Harrynek. – Addig javaslom, hogy ebből készülj fel az elme tudományának elméletéről. – Harry végigmérte a könyvet, s Perselus gúnyos mosollyal válaszolt a kimondatlan kérdésére: – Tudtam volna vastagabbat is adni, ne aggódj… De egyelőre maradjunk ennyiben.
Harry olyan gyorsan távozott, amennyire csak tudott. A tény, hogy Perselus folyamatosan ellenőrzi az elméjét, nagyon is kényelmetlen volt. Így, bár a beszélgetés sok szempontból megnyugtatta, mégis maradt benne némi rossz érzés. Elhitte, hogy Perselus segíteni akar neki, de továbbra is biztos volt benne, hogy azokért, akiket igazán szeret, Violetért és Lilyért Perselus végezne Voldemorttal, bármiről szól is az Aetas Heroum – érte viszont erre nyilvánvalóan nem volt hajlandó. Harry egy pálcaintéssel az ágyára varázsolta az okklumenciáról szóló könyvet, hogy majd visszatérjen rá, s besietett a Mardekár klubhelyiségébe. Barátai odabent beszélgettek Theo, Pansy, Millicent és néhány hatodéves társaságában. A hetedéves és a hatodéves mardekárosok is letudták aznap a sötét varázslatok kivédése dolgozatot, és mivel bájitaltanból már a múlt héten megírták a félévkor esedékes, nagy záródolgozatot, meglehetősen felszabadultak voltak, és most a karácsonyi szünetet tervezgették.
Blaise vetett egy kérdő pillantást Harryre, amikor ő leült a mellette lévő szabad székbe, de Harry csak megvonta a vállát. Túl nagy volt a tömeg ahhoz, hogy bármit is mondjon. Éppen az egyik hatodéves fiú magyarázott lelkesen arról, hogy milyen fényűző lakomát rendeznek a szülei minden évben karácsonykor, és hány vendéget várnak idén. Blaise nem állta meg, hogy ne kommentálja a beszámolót:
– Néhány éve minket is meghívtak – súgta oda halkan Harrynek és Daphnének –, mert a nagyapám testvére másodunokatestvére az ő nagyanyjának, vagy valami hasonló… Hülye aranyvérű rokonsági fokok, amiket sose tudtam megjegyezni – legyintett. – Mindegy, nem ez a lényeg. Életemben nem láttam olyan ízléstelenül díszített házat, mint az övék, de tényleg. Azt hittem, belehalok abba a pár órába, amit ott kellett töltenem…
– Miért nem hívtak meg azóta titeket? Közölted a házigazdákkal, hogy nincs ízlésük? – kérdezte Daphne gúnyosan.
– Viccelsz? Én igazán jól nevelt vagyok! Bezzeg apa… Volt valami affér az egyik lánnyal, de meg ne kérdezd, hogy kinek milyen fokú rokona volt, mert már rég elfelejtettem. Az biztos, hogy a vőlegénye nem volt elragadtatva, hogy a lány közelebbi ismeretségbe került apával. Kisebb botrány lehetett volna belőle, ha apa nem simítja el… – Hüvelyk- és mutatóujját összedörzsölte, jelezve, hogy Mr Zambini némi arany átadásával simította el az ügyet. Harry az égre emelte a szemét, Daphne felsóhajtott, és inkább Pansyhez és Millicenthez fordult, akik arról beszélgettek, hogy milyen ajándékokat vesznek a családtagjaiknak.
Draco kijött a fiúk szobájába vezető folyosóról, és ráérősen odasétált a társasághoz. Úgy tűnt, még nem döntötte el teljesen, hogy csatlakozzon-e hozzájuk, de Pansy megfogta a kezét, és odahúzta maga mellé. Draco leült Pansy székének karfájára, hagyta, hogy a lány cirógassa a kezét, s különösebb érdeklődés nélkül hallgatta a beszélgetésüket Zonkó karácsonyi újdonságairól. Pillantása végigfutott a társaságon, és megállapodott Harryn. Harry érdeklődve vonta fel a szemöldökét, de mielőtt Draco bármit is mondott volna, megszólalt az egyik hatodéves fiú:
– Draco, te itt maradsz a szünetre? – Harry tudta, hogy ő azon ritka mardekárosok közé tartozik, akik nem mennek haza a szünetre, mert a szülei külföldön élnek és dolgoznak, s sejtette, hogy a fiú nem bánná, ha Draco Malfoy is maradna.
– Miért maradnék? – lépődött meg Draco. A többiek zavartan néztek rá, végül Theo válaszolt mindannyiuk helyett:
– Csak gondoltuk, nem szívesen mennél haza azután, ami a nyáron történt…
– Hát, ideje megnéznem, hogy az aurorok mit hagytak az örökségemből – felelt Draco gúnyos hangon. – Meg aztán, hogy őszinte legyek, kicsit meg is untam már a Roxfortot.
– Nem lesz rossz… egyedül? – kérdezte halkan egy hatodéves lány. Draco felvonta a szemöldökét.
– Nem leszek egyedül. – Fölényes mosollyal figyelte, ahogy a többiek összenéznek, összesúgnak. – A nagynéném szívesen megosztja velem az ünnepet – közölte végül.
Harry megcsóválta a fejét, és váltott egy pillantást Blaise-zel. Minden mardekáros tudta, hogy Draco nagynénje halálfaló, aki rejtélyes körülmények között szökött meg az Azkabanból Harryék ötödik éve után. A minisztérium hiába kerestette, s Draco tavaly nem is igen csinált titkot belőle, hogy nagynénje kinek a védelmét élvezi.
– Talán valami gond van? – kérdezte Draco hidegen, amikor elcsípte Harryék pillantását.
– Hát, én nem szívesen tölteném az időmet egy körözött bűnözővel… – jegyezte meg Harry könnyedén.
Draco gúnyosan mosolyodott el. – Mit tehetnék? A család az család.
Harry szeme összeszűkült. – Vajon mit szólnának ehhez a szüleid?
A többiek körülöttük felszisszentek, s Harry szinte érezte, hogy a társaság tagjai között újra feszülni kezd a sokéves ellentét. De nem tudta megállni, hogy ne mondjon valamit, Draco annyira nevetségesnek tűnt. Nemrég még azt bizonygatta neki, hogy legszívesebben bosszút állna a szüleiért, most pedig éppen a családra hivatkozva készül az ünnepeket egy halálfalóval tölteni.
– Azt, hogy hogyan számolok el a szüleim emlékével, bízd rám, Potter – mordult fel Draco dühösen. – Semmi közöd hozzá, és nem is nagyon érted…
– Akkor magyarázd meg – fonta keresztbe a karját Harry. Draco felvonta a szemöldökét.
– Nem tartozom neked magyarázattal – utasította rendre Harryt hidegen.
– Ahogy gondolod – vont vállat Harry. – A te életed… – Feltápászkodott, és nyújtózott egyet. – Na jó, egyszer megpróbálom kialudni magam, ha már holnap semmilyen dolgozat nem várható – jelentette be. A többiek egyetértően morogtak valamit. – Jó éjt.
Valójában azonban még nem volt álmos, csak unta a többiek társaságát, így leült az ágyára, behúzta a függönyöket, s a Pitontól kapott könyvet olvasgatta még órákon keresztül. Másnap reggel olyan érzés volt bemenni a nagyterembe, mint amikor először járt itt. Még az elvarázsolt mennyezet komor, fenyegető viharfelhőit is örömmel bámulta meg, nem is beszélve a sok és sokféle ételről, amely az asztalokon hívogatta. Blaise és Daphne sokatmondó pillantást váltott, amikor Harry lecsapott a rántottára, de hagyták enni barátjukat.
– Harry? – Hermione jelent meg mellettük, amikor Harry többé-kevésbé úgy érezte, hogy jóllakott. – Beszéltél vele? – Pillantásával a tanári asztal felé vágott
– Igen, de ne itt, Hermione – felelt Harry halkan. – Délután megbeszélhetnénk. Jössz a könyvtárba?
Hermione megrázta a fejét. – Ronnal leszek, mindjárt itt a szünet. Harry… szeretnék kérni tőled egy szívességet.
– Mondd csak – mosolygott rá Harry, aki kifejezetten jól érezte magát most, hogy rendesen megreggelizett.
– Péntek estére be vagyok osztva felügyeletre, de az az utolsó este a szünet előtt, és szeretnénk együtt tölteni Ronnal.
– Hazamész a szüleidhez az ünnpekre? – kérdezte Harry.
– Pár napra – bólintott Hermione. – De aztán ők elmennek síelni, és a szilvesztert is ott töltik, nekem meg, gondolom, tanulni kéne. Nincs is nagy kedvem a barátaikhoz, ahol mindenfélét kellene hazudni arról, hogy hova járok iskolába, és mit akarok csinálni érettségi után – legyintett.
– Beugrom helyetted pénteken – intett Harry. – Érezd jól magad.
Hermione elmosolyodott. – Köszi, leköteleztél.
– Szerintem meg Weasley jön neked eggyel – kacsintott Blaise Harryre. – Esti randi? Képzelem, hogy mi lesz a program…
– Jellemző – csóválta meg a fejét Harry.
– Sajnálom, beindította a fantáziámat ez a lekötözős… pardon, lekötelezős téma.
– Miért nem vagyok meglepve? – mosolygott Hermione. – Na, legyetek jók. – Azzal otthagyta a mardekárosok asztalát.
– Remélem, te is észrevetted, hogy nem tagadta – somolygott Blaise.
– Könyörgöm. Nem akarom elképzelni – mordult rá Harry.
– Viszont van egy jó hírem is – folytatta Blaise elégedetten. – A Weasley-lány is be van osztva péntekre. Talán a te programod se lesz annyira rossz…
– Meglátjuk… – morogta Harry, de azért vetett egy pillantást a griffendéles asztal felé. Ginny néhány hatodéves lánnyal beszélgetett, és ugyancsak felszabadultnak és jókedvűnek tűnt. Harry csak remélni tudta, hogy nem fog megint elrontani valamit, ha kettesben maradnak.
Amikor péntek este megérkezett Dawlish irodájába, Ginny és a két hollóhátas prefektus már ott volt. A lány nem tűnt meglepettnek, hogy Harry jött, ahogy a sötét varázslatok kivédése tanár se – Harry feltételezte, hogy Hermione már mindkettejükkel tisztázta a dolgot.
– Éppen idejében, Mr Potter – mondta Dawlish unottan. – Szeretném, ha gyorsan végeznénk. Úgy tűnik, ezen a héten a roxfortos diákok már nem nagyon férnek a bőrükbe… Nyilván jó lesz hazamenni, ezért jó lenne, ha valóban minden társuk épségben haza is jutna. Potter és Weasley tesz egy kört az előcsarnokban, és elirányítja a túl sokáig vacsorázókat a hálókörletük felé. Utána a parkba mennek. Tudom, hogy diákok szemében az utolsó tanítási nap valójában már a szünet első napja, de azért tegyenek róla, hogy senki se kódorogjon odakint karácsonyi hangulatban.
Harry bólintott, s nem figyelt oda különösebben, amikor a tanár a két hollóhátas prefektus feladatát ismertette. Dawlish nem volt túl jó véleménnyel a diákokról, amiben minden bizonnyal közrejátszott az is, hogy szinte senki sem tudta követni az óráit. Így aztán a prefektusokkal folytatott beszélgetéseket is mindig méla unalommal és undorral végezte el, és Harry nem kételkedett benne, hogy a roxfortos állás büntetés az auror szemében. A folyosók felügyeletében a tanárok, sőt még a szellemek is tevékenyen kivették a részüket – már csak azért is, hogy a prefektus diákoknak ne kelljen minden éjjel a folyosókat járni –, így aztán Dawlish azután, hogy elmondta a prefektusoknak a legfontosabbakat, intett, hogy mehetnek, és áttanulmányozta pergamenjén, hogy mely tanárokkal kell felvennie a kapcsolatot.
Mint kiderült, Dawlish véleménye megalapozott volt: az elmúlt hetek nyugalmas járőrözései után Harry legnagyobb örömére most bőven volt dolguk. A legtöbb diák hajlamos volt megfeledkezni arról, hogy milyen biztonsági intézkedéseket vezettek be az iskolában. Mindenkit jókedvre derített a karácsonyi szünet, a közelgő ünnep és a két hét nyugalom gondolata, ezért Harry és Ginny kénytelen volt minden ház pontjainak számát megkurtítani ahhoz, hogy elérjék, hogy se a nagyteremben, se az előcsarnokban ne maradjanak diákok. A parkban is meglepően sok diákot találtak, pedig egészen fagyos volt az este. A legtöbben hógolyóztak, és Harry belátta, hogy a csatát különösen izgalmassá teszi a tény, hogy csak a hold és a pálcáik fénye világítja meg a sötét parkot, és nem tudta megállni, hogy csatlakozzon – és hátulról megdobálja Blaise-t.
De Ginny nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy a prefektusi teendőik helyett hógolyócsatát vívjanak, ezért Harry végül kénytelen volt hangnemet váltani, és megkérni Blaise-t, hogy segítsen neki beterelgetni a fiatalabb mardekárosokat. Lassan az utolsó lelkes csatakiáltás is elhalt a parkban, és Harry és Ginny körbenézett, hogy felfedezzék az odakint romantikázó párocskákat is. Ugyanis, bár Harry úgy gondolta, hogy a legnagyobb ostobaság ennyire hidegben kint andalogni, több roxfortos pár is úgy találta, hogy a félhomályos park és a csaknem teljes telihold erős fényétől ezüstösen csillogó hó meghitt környezet arra, hogy a szünet előtt még kettesben sétáljanak egyet.
– Remélem, nem botlunk bele a bátyádba és Hermionébe – jegyezte meg Harry, amikor a harmadik párosra csaptak le a Tiltott Rengeteg első fáinak árnyékában. Összébb húzta magán bélelt köpenyét, de még így is kirázta a hideg.
– Ó, nem hiszem, hogy ők kijönnének – rázta a fejét Ginny egy lágy mosollyal.
– Nem akarom tudni – szólt rá Harry. – Blaise már úgyis elképzelte helyettem. – Ginny nevetett, és Harryt egy pillanatra melegség járta át a hangjától. Elgondolkozott rajta, hogy mit szólnának a kastélyba visszaparancsolt társaik, ha hirtelen belőlük is andalgó párocska lenne.
– Na, menjünk, mert megfagyok, ha még sokáig álldogálunk itt egyhelyben – sóhajtott fel Ginny.
– Remélem, már nincsenek sokan – jegyezte meg Harry. – Ha mindenkit jobb belátásra bírtunk, talán mi is bemehetnénk… Legfeljebb az előcsarnokban állva vigyázunk, hogy senki ne menjen ki újra.
– Jó ötlet – értett egyet Ginny. – Nézzünk körül, hátha látunk még valakit. – Harry kijjebb lépett a fák árnyékából, és körülnézett, miközben Ginny előhúzott egy pergament a zsebéből, és tanulmányozni kezdte pálcája fényében.
– Tanulsz valamit? – kérdezte Harry, amikor visszajött. Ginny villámgyorsan süllyesztette vissza a pergament a zsebébe.
– Valami régi feljegyzések… Már egészen el is feledkeztem róla, és véletlenül találtam a zsebemben.
Harry bólintott. – Én senkit se láttam. Visszamegyünk? – kérdezte, és szorosabbra tekerte a nyakán a sálat.
Ginny is kilépett a fák árnyékából, és körbenézett. – Vannak még ketten a kapu felé – intett könnyedén arra. Harry felvonta a szemöldökét, és hunyorítva erőltetni kezdte a szemét.
– Biztos, hogy nem két fa?
– Sajnos nem – sóhajtott Ginny. – Gyerünk.
Harry hitetlenkedve csóválta meg a fejét, amikor már elég közel kerültek a hugrabugos lányhoz és hollóhátas fiúhoz, és ő is meglátta őket.
– Hogyhogy nem nyersz meg minden kviddicsmeccset, ha ilyen jó a szemed? – kérdezte csodálkozva. Ginny kihívóan mosolyodott el.
– Megnyerem mindet, Potter. Talán többet kellene járnod a meccsekre, és akkor képben lennél.
– Persze, megnyered, mert kiléptem a csapatból – morogta Harry éppen olyan hangosan, hogy a lány meghallja.
– Ha jól emlékszem, mikor legutoljára versenyeztünk, én nyertem – vágta rá Ginny. Harry az égre emelte a szemét.
– Ha akarod, a szünet után az első adandó alkalommal megtartjuk a visszavágót – javasolta. – Csak mert nem tudom elviselni, hogy ennyire nagy a szád…
– Majd akkor milyen nagy lesz, ha megint megverlek – vágott vissza Ginny gúnyosan. – Én gyakoroltam, amíg te pihengettél, és hagytad, hogy a mardekáros csapat sorozatos vereségeket szenvedjen el…
– Sorozatos? – vonta fel Harry a szemöldökét. – Én egy alkalmat még nem neveznék sorozatnak…
– A vesztes széria kezdete – vigyorgott Ginny.
Közben odaértek a párhoz, akik azóta se mozdultak, és úgy tűnt, nem is nagyon beszélgetnek. Kézenfogva álltak, és a befagyott tavon tükröződő holdfényt nézték. Harry elhúzta a száját.
– Nem akarom megzavarni a giccses időtöltést, de takarodó van – mordult rá a párosra. Ők meglepetten fordultak meg.
– Bocs, csak… annyira nyugodt volt itt – sóhajtott a lány.
– Menjetek vissza a klubhelyiségetekbe, és reménykedjetek, hogy közben nem találkoztok össze senkivel – tanácsolta Ginny. Azok ketten összenéztek, s Harry biztos volt benne, hogy most tiltakozni fognak. A fiú szólalt meg:
– Tudod, holnap hazamegyek, és…
– Egyáltalán nem érdekel, hogy mikor látjátok legközelebb egymást – vágott közbe Harry. – Ha nem akarjátok, hogy pontot vonjak le, tegyétek meg nekünk azt a szívességet, hogy eltűntök innen.
A fiú végigmérte Harryt. – Mindjárt karácsony van, Merlinre is! Lehetnél egy kicsit kevésbé bunkó!
– Biztosíthatlak, a bunkóságnak még a közelében se jártam – felelt Harry gúnyosan.
– Jobb lesz, ha megyünk – szólt közbe a lány. – Jó éjszakát.
Harry biccentett, Ginny motyogott egy „jó éjszakát”-ot, a hollóhátas fiú pedig sértett arccal csörtetett el. Harry végigmérte a vékony jéghártyát, amely az este hidegében fagyott rá a tó vízére. Lélegzete fehér páraként terült szét a szája előtt, és bármennyire meleg volt is a ruhája, ismét megborzongott.
– Van még valaki? – fordult Ginnyhez kedvetlenül. A lány megrázta a fejét.
– Csak Neville. Épp most jött be a kapun, de vele nem lesz gond. Akár vissza is mehetünk – legyintett.
– Micsoda? – Harry döbbenten maradt a lányra. – Mégis mi a csudát keresett Longbottom a kapun kívül ilyenkor?
– A Szent Mungóban volt – vont vállat Ginny, aztán egy pillanattal később csodálkozva fordult vissza Harry felé. – Nem tudtál róla?
– Mégis miről kellene tudnom? Annyira nem érdekel Longbottom, hogy számon tartsam a napirendjét.
Ginny megcsóválta a fejét. – A szülei miatt volt ott. Ezek a napok olyanok Neville-éknek, mint neked október 31-e. Csak kevésbé feltűnően csinálja.
Harry elhúzta a száját. – Mintha én annyira keresném a feltűnést… Akkor menjünk. Rettenetesen hideg van.
Ginny bólintott. Harry még egyszer végigpillantott a tavon. Egy másodpercre úgy érezte, mintha valami mozgást látott volna a túloldalon, és rosszkedvűen könyvelte el, hogy még mindig nem térhetnek vissza a melegbe.
– Azt hiszem, ott még van valaki – intett Harry sóhajtva a túlpart felé, és elindultak, hogy megkerüljék a tavat.
Harry végig a tó partját figyelte, és egyre furcsábban érezte magát. Most nem látott ott senkit, s valami különös félelem szorította össze a lelkét. Szívesen visszavonulót fújt volna, de nem tehette meg, mert Ginny, bár kissé feszült arccal, és pálcáját erősen markolva, de kitartóan lépkedett mellette. Aztán Harry újra meglátta őket. Három vagy négy figura, a hideg ködben nehezen vette ki kámzsás alakjukat, s úgy tűnt, mintha nem is járnának, hanem úsznának a levegőben. Harry ereiben megfagyott a vér, és ösztönei azonnal riadót fújtak.
– Ginny… – Megtorpant, s elkapta a lány karját is. – Menj vissza a kastélyba! – Suttogott, bár az alakok még nagyon messze voltak. Ginny vetett egy bizonytalan pillantást feléjük.
– Harry, nem kell atyáskodnod fölöttem! – sziszegte dühösen. – Én is prefektus vagyok, tehát éppen annyira el kell tudnom bánni ezekkel, mint neked!
– Úgy értem, menj, és jelentsd Dawlish-nak, hogy van itt valaki – magyarázta Harry dühösen. Ginny megrázta a fejét.
– Nem hagylak egyedül. Nem véletlenül kell a prefektusoknak párban járőrözni.
– Igen, azért, hogy az egyik szükség esetén segítséget hívhasson – sziszegte Harry dühösen. Szokatlan rosszkedv járta át. Ginny megrázta a fejét.
– Nincs jogod parancsolgatni nekem, Harry. Együtt nézünk szembe velük, és kész!
– A fenébe is, Ginny, ez nem vicc! Lehet, hogy… – Harry elhallgatott, mert a kámzsás alakok még közelebb értek, s most már nem csak jeges rémülettel töltötték el. Még soha nem találkozott az Azkaban őreivel, csak Christophertől tanult róluk, mégis biztos volt benne, hogy dementorok jöttek a parkba. Meghallotta hörgő lélegzetvételüket, és egy pillanatra eltűnt a szeme elől a park, és átvette helyét Perselus utálkozó, hideg tekintete, bosszús, elutasító szavai. Harry küzdött a rátörő emlék ellen, és igyekezett valami szépre gondolni, Perselus legutóbbi elismerő pillantására, dicséretére. – Expecto Patronum!
Halványan derengő fény tört ki Harry pálcájából, éppen csak arra elég, hogy megvilágítsa Ginny tágra nyílt szemű, rémült arcát, és a már egészen közel ért dementorokat.
– A fenébe! Ginny! – Harry elkapta a lány karját, és durván maga mögé rántotta. Kirázta a hideg, és tudta, hogy kell találnia valami szép emléket, ami elég erős, különben sem magát, sem Ginnyt nem tudja megvédeni. Violetre gondolt, a nevetésére, a kedvességére, s újra elvégezte a varázslatot. A fénylő ezüstszarvas szinte kirobbant Harry pálcájából, és azonnal visszaszorította a legközelebbi dementort. Harry még soha életében nem örült ennyire a patrónusának, pedig amikor megtudta, hogy éppen szarvas lett, és meglátta Perselus reakcióját, jó időre elment a kedve a Patrónus-bűbájtól. Körülnézett a szarvas fényében, és összeszoruló szívvel látta meg, hogy a dementorok száma már legalább megduplázódott. A szarvas abban a pillanatban halványodni kezdett, ahogy Harryt elöntötte a rosszkedv. Harry riadtan húzódott hátrébb.
– Ginny! Jól vagy? – kérdezte halkan a lánytól, aki a patrónus megjelenésétől kicsit összeszedte magát. – Tudsz patrónust idézni?
– Nem… – suttogta Ginny remegő szájjal. A szarvas újra valamivel halványabb lett, s Harry tudta, hogy már nem lesz képes sokáig fenntartani.
Ekkor a hátuk mögött erős fény ragyogott fel, és egy pillanattal később felbukkant mellettük egy ezüstösen ragyogó, hatalmas medve. Harryt megdöbbentette a patrónus nagysága, és láthatólag a dementorokat is visszariasztotta a hatalmas állat, amely átvette Harry lassan kihunyó szarvasának a helyét. Harry a térdére támaszkodott, s kimerülten lihegett. A medve melegséggel töltötte el, de szüksége volt néhány másodpercre, hogy összeszedje magát. A hátuk mögül futva érkezett meg Longbottom.
– Harry… Segíts Ginnynek! Menjetek vissza a kastélyba, és küldjetek segítséget! – mondta a futástól kicsit még lihegve. Harry csodálkozva pillantott rá.
– És te?
– Egyedül könnyebben megvédem magamat – intett Longbottom a medve felé. – Idézd meg a patrónusodat, és úgy menjetek.
A medve mellett Harry könnyedén meg tudta idézni a saját patrónusát. Átkarolta Ginnyt, aki még mindig sápadt volt, s remegett a hidegtől és az idegességtől.
– Tudsz futni? – kérdezte Harry halkan. Ginny bizonytalanul bólintott, és elindultak a tölgyfakapu felé, miközben a szarvas hátulról fedezte őket. Amikor beértek, Harry körbepillantott az előcsarnokon. – Ülj le itt, mindjárt jövök! – Az egyik lépcsőfokra segítette Ginnyt, s patrónusának intett, hogy maradjon a lány mellett, majd a pincébe vezető lépcsők felé indult. Perselus is járőrözött aznap, s Harry tudta, hogy többnyire a pincéket választja. Alig, hogy leért a lépcsőn, szembetalálkozott egy csapat mardekárossal.
– Mi történt? – kérdezte Harry csodálkozva, mikor meglátta, hogy Vincent Crak és Gregory Monstro a teljesen sápadt, csaknem ájult Dracót támogatja.
– Draco rosszul lett – tájékoztatta Blaise Harryt. – Elég ramatyul nézett ki, remélem, nem fertőző…
– Mi folyik itt? – Perselus most lépett melléjük az egyik oldalfolyosóról. Pansy összefoglalta neki, hogy mi történt Dracóval. A férfi bólintott, majd Harryre pillantott. – És te? Mi a baj?
– Megtámadtak – intett Harry valahová kifelé. Perselus azonnal elindult felfelé, s ahogy az előcsarnokban meglátta Ginnyt és a mellett álló szarvast, s úgy tűnt, mindent ért. A mardekárosok, akik idáig jöttek a menet nyomában, hogy megtudják, mi lesz Dracóval, és kik a támadók, most összesúgtak. Perselus megfordult, és végigpillantott a diákokon.
– Menjenek vissza a hálókörletükbe! Most! – tette hozzá, mire a mardekárosok rosszkedvűen eloldalogtak. – Mr Crak, Mr Monstro, kísérjék fel Mr Malfoyt a gyengélkedőre. Azonnal ott leszek én is. – Mikor ők is elindultak felfelé, Perselus Harryhez fordult. – Még most is kint vannak?
Harry bólintott. – Longbottom segített.
– Dawlish professzornak kellett volna szólnod! – vágta rá Perselus. – De most már én szólok neki. Kísérd fel Miss Weasleyt a gyengélkedőre, úgy látom nincs túl jól! – tette még hozzá, majd kisietett a kapun. Harry még látta a nyitott kapun keresztül, ahogy előreküldi ezüstösen ragyogó patrónusát, aztán Ginnyhez lépett.
– Tudsz jönni? – Ginny, aki a melegben lassan visszanyerte a színét, bólintott, de azért elfogadta Harry kezét, és úgy kászálódott fel. Dawlish és McGalagony elsietett mellettük, és kiszaladtak a kapun.
– Neville-lel mi van? – kérdezte Ginny aggodalmasan.
– Gondolom, Perselus segített neki – felelt Harry halkan. Egyszerre utálta Longbottomot, és volt neki végtelenül hálás, és ez furcsa dühvel töltötte el. Elfogadta, hogy együttműködjön vele, de azt azért kikérte magának, hogy a Heros alig néhány nap múlva megmentse az életét, és ezzel adja tanúbizonyságát önzetlenségének és nem mellesleg varázstudásának. Összeszorította a száját, és Ginnyre pillantott. A lány rosszkedvűen, lehajtott fejjel ment mellette. Elég gyorsan tudott már járni, így hamar felértek a gyengélkedőhöz, amelynek az ajtaját zárva találták.
– Senki sem jöhet be, amíg nem bizonyosodtam meg róla, hogy Mr Malfoy betegsége nem fertőző – jelentette ki a kopogtatásukra előjövő Madam Pomfrey. – Mi a panaszuk?
– Dementorok támadtak ránk – mondta Harry halkan.
– Dementorok…! Épp a legjobbkor – mondta az idős gyógyító, s morgott még valamit az orra alatt, ami határozottan úgy tűnt Harrynek, mintha az igazgató épelméjűségét kérdőjelezné meg. Madam Pomfrey besietett, s hamarosan visszatért két bájitalos fiolával. – Sajnálom, de semmiképpen sem maradhattnak a gyengélkedőn ma este. Veszélyesebb lenne, mint a dementorok hatása… De ezeket igyák meg elalvás előtt!
– Köszönjük. – Harry nem is bánta, hogy nem kell az éjszakát a gyengélkedőn tölteniük. A hangok alapján, amelyek kihallatszottak, amikor a gyógyító kinyitotta az ajtót, cseppet sem kívánkozott be. Úgy tűnt, Madam Pomfrey a biztonság kedvéért bent tartja megfigyelésre Vincentéket is, hiszen ők támogatták el Dracót idáig, így leginkább ők voltak kitéve annak, hogy elkapják a betegségét.
– Azt hiszem, én befejezettnek tekintem a mai őrjáratot – szólalt meg Ginny halkan.
– Jól vagy?
– Megmaradok – biccentett a lány. – Hát… Kellemes ünnepeket.
– Biztos találkozunk holnap a vonaton.
Ginny bólintott. – Biztos. Szia.
Harry figyelte, ahogy a lány elsiet a Griffendél-torony irányában. Halkan felsóhajtott, és lement Dawlish irodájához. Minden őrjárat végén jelentést kellett tenniük, és tudta, hogy Dawlish most igazán nem nézné el neki, ha inkább aludni menne. A tanár hamarosan meg is érkezett, s Harry kérdésére odavetette, hogy a dementorok elmenekültek, Longbottom pedig jól van, majd elsietett az igazgatóhoz. Természetesen utasította Harryt, hogy várja meg. Másnap korán indult a Roxfort Expressz, és Harry nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy várakozzon, majd az auror részletekbe menő, bürokratikus faggatózására válaszoljon az éjszaka során, de nem tudott mit tenni. Elővarázsolt a szobájából egy könyvet, és azt kezdte olvasgatni, hogy ha már nem alszik, legalább hasznosan töltse el az időt, amíg a tanár vissza nem ér.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!