Hősök Krónikája

 

– A bájital most sötétszürke kell, hogy legyen. – Hermione körülbelül tizedszerre ellenőrizte a fiolában lassan kavargó folyadék színét. – Ez mutatja, hogy van három óránk arra, hogy elvégezzük a főzés utolsó fázisát, és stabilizáljuk az Excitanst. A bájital az idő múlásával feketévé válik, majd lassan kékülni kezd. A főzetet egy óra alatt tudjuk majd elkészíteni, ami azt jelenti, hogy…
– …van még két óránk és ötven percünk arra, hogy elkészüljünk – szólt közbe Harry kedvetlenül, majd hideg gúnnyal folytatta: – Belátom, lehetetlenre vállalkoztunk.
– Jó, nem kell kapkodni – engedett Hermione idegesen, és arrébbrakosgatott néhány hozzávalót az asztalon. – De az időzítés nagyon fontos, Harry!
– Jogos. Akkor érdemes lenne még további tíz percet sopánkodással tölteni. Ez biztos jót tesz majd a bájitalnak és az ütemtervnek is – mordult rá a fiú.
A Perselus irodájából nyíló laborban voltak. A bájital, amelyen hetek óta dolgoztak közösen, mostanra jutott el a végső stádiumba, amikor még egyszer össze kellett főzni és stabilizálni. Minden páros műve máskor érett össze, s az, hogy mikor kellett idejönniük, és befejezni a főzetet, az egyéni adottságaiktól és a bájitaluk állapotától függött. Így adódott, hogy Harry és Hermione éppen vasárnap délután került sorra. Harry a falnak támaszkodott, és az egyik mérősúllyal játszadozott anélkül, hogy észrevenné, mit is csinál. Hermione az asztalnál állt, rendezgette a hozzávalókat, ellenőrizte az üst állapotát, és általában roppant ideges és izgága volt.
– Hermione, kezdjünk már főzni, hogy minél előbb nyugtom legyen tőled! – mordult rá Harry mérgesen. Ettől Hermione végre felpillantott a receptről, és csodálkozva mérte végig a fiút.
– Mi baj van?
Harry elfintorodott. – Biztos csak izgulok a fantasztikusan érdekes bájital utolsó simításai miatt…
Hermione otthagyta az asztalt, és Harry elé lépett. Szigorúan mérte végig.
– Ebből elég, Harry. Halljam, mi a baj. A tegnapi edzésen történt valami?
Harry biccentett. – Megint fájt a fejem… Ezúttal rosszul lettem, annyira fájt… – kezdte rosszkedvűen. Hermione biztatóan bólintott, Harry figyelmét azonban hirtelen nagyon is lekötette a kezében tartott súly, és kapargatni kezdte rajta a feliratot.
– És? – kérdezte végül Hermione kissé türelmetlenül, amikor megunta Harry hallgatását.
– És volt egy látomásom… vagy nem is tudom, hogy hívjam… – Hermione elkerekedett szemmel nézett rá, ami egyáltalán nem tett jót Harry hangulatának. – Én is tudom, hogy hülyeség, nem kell így nézned!
– Bocsánat. – Hermione megrázta kicsit a fejét, és igyekezett rezzenéstelen arccal figyelni Harryt. – Mi az, hogy látomás? Valami jóslatféle volt, vagy mi?
– Nem, nem a jövő, hanem… a jelen – motyogta Harry. – Én… láttam Voldemort… gondolatait.
– Micsoda? – Hermione döbbenten kiáltott fel, aztán olyan gyorsan rendezte a vonásait, ahogy csak tudta. – Akarom mondani, ezt meg hogy érted?
Harry vállat vont, leült az egyik székre, és az asztalra lökte a mérősúlyt, amely hangos csilingeléssel elgurult.
– Perselus azt mondta, hogy a sebhely meg a vérem miatt van az egész. Van köztünk valami kapcsolat, amit a hülye barlangos túra hozott elő. Benne voltam… a fejében. Nem tudom másképp mondani, Hermione. Azt láttam, amit ő. Azt is éreztem.
Csend ereszkedett rájuk. Harry nem nézett Hermionére, mert nem akart újra szembesülni a lány rémületével. Éppen eléggé meg volt ijedve enélkül is. Előző nap délután szeretett volna még egyszer beszélni Perselusszal, de a férfi takarodóig nem ért vissza a Roxfortba, s Harry végül nem várt rá tovább. Eléggé megrémisztette az, hogy Perselus annyira ideges volt előző nap, s ezúttal pontosan tudta, hogy nevelőapja nem csak dühös volt rá, amiért hallgatott a fejfájásról, hanem ő is megijedt a kapcsolat szorosságától és erejétől. Harry Perselus távozása után megpróbálta kifaggatni Christophert az átokhegek viselkedéséről, de semmi olyat nem tudott meg, ami megnyugtatta volna. A hegeket nem lehetett semmilyen ismert varázslattal eltüntetni, és ugyanígy arra sem volt túl nagy esély, hogy megszűnjön a kapcsolat közte és Voldemort között. Egyedül az okklumencia jött szóba, amelyet eddig Harry szinte egyáltalán nem tanult. Éppen csak elméleti szinten érintették az elme tudományát Christopherrel, és az is annyira felszínes volt, hogy Harrynek fogalma sem volt róla, mi az okklumencia technikája, és mennyi időre lesz szüksége, hogy elsajátítsa.
– Hogy érted, hogy azt érezted, amit ő? – kérdezte Hermione bizonytalanul. Harry lemondóan csóválta meg a fejét.
– Úgy, ahogy mondom, Hermione. Voldemort a barlangban volt, és rájött, hogy megloptuk. Dühös volt, végtelenül dühös. Ölni, kínozni akart, hogy jobban érezze magát. De nem lett tőle jobban…
Hermione levegő után kapott. – És te végig… – De nem fejezte be a kérdést, és Harrynek nem is volt kedve válaszolni. Hermione óvatos mozdulattal megérintette a karját, és végigsimította. – Piton professzor biztos talál valamilyen megoldást rá, Harry. Segíteni fog, hogy ez máskor ne történjen meg.
– Segíteni… – visszhangozta Harry. – Persze, segít, de nem rohanhatok mindig mindennel hozzá. Egyedül kellene megoldanom a problémáimat.
– Meg is oldod – vágta rá Hermione –, de ez azért egy kicsit más helyzet. Nem olyan nagy szégyen, ha ebben a segítségét kéred.
– Hermione, fél év múlva leteszem a R.A.V.A.Sz.-okat, és képzett varázslónak számítok majd! Azt hiszed, a nevelőapám ezután is azzal akarja tölteni az életét, hogy rám vigyáz?
– Jaj, Harry, azt hiszed, a R.A.V.A.Sz. akkora nagy szám?! Az csak egy vizsga! És még csak nem is feltétlenül a vége a tanulmányaidnak!
– Erre majd emlékeztetlek akkor is, amikor hisztérikussá válasz a sok tanulástól… – jegyezte meg Harry gúnyosan. Hermione megcsóválta a fejét.
– Persze, fontos, de nem veheti fel a versenyt egy egyetemi képzéssel vagy sok-sok év tapasztalatával. És egyébként is, ha azt hiszed, hogy a szüleid megszűnnek a szüleid lenni csak azért, mert nagykorú lettél vagy valamelyik iskolában oklevelet kaptál, hát nagyon tévedsz!
– Akkor is önállóbbnak kellene lennem. Ha másért nem hát azért, ami a vizsgák után vár rám…
Hermione bátorítóan simogatta meg újra Harry karját. – Csak hagyd, hogy segítsen. Majd közben felnősz. – Harry lassan bólintott. Hátradőlt a széken, és egy pillanatra fáradtan hunyta le a szemét. Hermione végigmérte. – Egész éjjel ezen rágódtál, igaz?
– Olyasmi. Ezen, meg Longbottomon. Neki persze nincs ilyen problémája, és bármennyire is nem szeretném, lassan kezdem elhinni, hogy emiatt – a sebhelyre mutatott a homlokán – tényleg rólam szól a jóslat.
– Lehet… – Hermione tűnődve bólintott. Harry szeme összeszűkült.
– Te mit gondolsz? Mindkettőnket ismersz, jobban, mint az igazgató vagy Perselus. Milyen Longbottom a griffendélesek között? Csak a többi diák előtt ideges? Vagy ott se varázsol valami jól?
Hermione sajnálkozva rázta meg a fejét. – Neville éppen olyan a griffendélesek között is, mint máskor. De, Harry, a varázserő látványos megnyilvánulása csak egy dolog. Sok fontos tulajdonság van még egy emberben.
– Olyasmi, ami alkalmas Voldemort legyőzésére? – kérdezte Harry kétkedve. Hermione elfintorodott, és vállat vont.
– Nem tudom. Olvastam valamit, ami kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat… – Hermione körülnézett a helyiségben. – Piton professzor milyen könyveket tart az irodájában? Csak bájitalokkal kapcsolatosakat?
– Nem nagyon tudom… Van sok történelmi műve, ha arra gondolsz. – Harry a nyitott ajtón keresztül az iroda egyik polcára pillantott. Perselus nem volt most sem az iskolában. Harry sejtette, hogy csak Hermione tudása és az ő személye miatt merte őket magukra hagyni, ezért nem szívesen élt volna vissza ezzel a bizalommal. – Mit keresel?
– Csak azt hiszem, egyszerűbb lenne, ha megnéznél te is egy-két könyvet, és nem én foglalnám össze – magyarázta Hermione, miközben felállt, és átmasírozott a szomszéd szobába. Harry elnyomott egy ásítást. Határozottan egyszerűbbnek találta volna, ha Hermione mondja el, amit talált, mert egyáltalán nem volt kedve egy újabb könyvet elolvasni, de tudta, hogy nincs értelme vitázni, így követte a lányt. Megállít a küszöbön, és különösebb érdeklődés nélkül figyelte, ahogy Hermione az egyik polc előtt áll, s kissé félrehajtott fejjel böngészi a könyvek gerincét.
– Harry, tudod mi ez?! – kiáltott fele egyszer csak Hermione.
– Hát, ha nem egy könyv, akkor nagyon rossz helyen keresgélsz – jegyezte meg Harry egy halk sóhajjal.
– De, éppenséggel egy könyv – felelt Hermione, s a hangjában mosoly bujkált –, mégpedig nem is akármilyen könyv.
Harry ezúttal alaposabban is megnézte a lány szerzeményét, és meglepetten ismerte fel Hermione kezében a bordó bársonnyal bevont kötetet. A lány pálcája nyomán cikornyás betűkkel írt felirat jelent meg a könyv gerincén és fedőlapján is, amelyet Harry ilyen távolságból nem tudott elolvasni. Közelebb ment Hermionéhez, és érdeklődve mérte végig a könyvet. A szerző neve még most sem szerepelt a rajta, de a címlapon arany színű, kézzel írt cím díszelgett: Hősök Krónikája. Hermione olyan óvatosan fogta a kötetet, mintha élőlény lenne, mégpedig egy különösen idős és tiszteletet érdemlő élőlény.
– Miről szól ez a könyv? – kérdezte Harry.
– Mindenről. Arról olvashatsz benne, ami foglalkoztat. Ami igazán foglalkoztat, nem arról, amit a felszínen mutatsz. Bármilyen kérdésre választ kaphatunk a segítségével, bármilyen varázslatot megtanulhatunk belőle, legyen az sötét vagy világos mágia. Segít rávilágítani összefüggésekre, megtalálni a megfelelő megoldást…
– Viccelsz? – Harry hitetlenkedve méregette a nem is túl vastag kötetet. – Létezhet ilyen könyv?
– Ősi bűbájjal készítették, a világ minden eseménye benne van, és folyamatosan bővül. Összesen tizenkét Krónika készült, amelyek bárhol lehetnek a világban. Hihetetlen, hogy most egyet közülük a kezemben tartok! Egyszerűen felfoghatatlan ennek a könyvnek a nagysága… a tudása… Ha soha az életben nem jutnék már hozzá egyetlen egy könyvhöz sem, az is megérné, ha cserébe ezt bármikor olvasgathatnám!
– Hogy működik? Fel kell tenni neki valami kérdést?
– Ó, nem… – Hermione megrázta a fejét. – Egyszerűen csak üsd fel, és arról fog írni neked, ami igazán foglalkoztat most, ebben a pillanatban.
– De hát honnan tudhatom, hogy mi foglalkoztat igazán?
– Éppen ez a különlegessége. Válaszokat ad, de közben azt is meg kell értened, hogy miért tetted fel éppen azt a kérdést. A Krónika nem egy egyszerű, szórakoztató olvasmány, mint az olyan történelmi kötetek, mint mondjuk A Roxfort története. Sokkal összetettebb könyv…
Harry végigsimította a könyvet. – Kipróbálhatom?
Hermione láthatólag nem szívesen vált meg az értékes kötettől, de azért bólintott. Harry átvette a Hősök Krónikáját, és egy másodpercig kalapáló szívvel fogta. Nem tudta eldönteni, hogy miről olvashat majd benne. Az átokhegekről? A jóslatok erejéről? Az okklumenciáról? Vagy arról, hogy mi ez a könyv? A közepén ütötte fel a kötetet, és a következő szöveg jelent meg előtte a fedőlapról már ismert, cikornyás betűkkel:

A Hősök Krónikája keletkezéséről

A harc a jó és a rossz között azóta mozgatja a világot, amióta csak az fennáll. Ez a háború minden egyes embert érint, mégis két különösen fontos személy köré összpontosul. Időről időre elérkezik közénk a gonoszság megtestesítője, a Scelus. Ő minden emberi gonoszságnak és negatívumnak az esszenciája, nincs benne jóság, megbocsátás, bűnbánat vagy szeretet. Csak egyetlen ember képes legyőzni őt, miután megkapta a megfelelő képzést és segítséget hozzá. A Scelus fölött a Heros győzedelmeskedik, aki a világ ellenkező pólusából, a jóságból születik. Mindaz, ami tiszta és jó az emberekben, megvan benne, s mentes minden gyarlóságtól. Nincs benne harag, bosszúszomj, becsvágy vagy gyűlölet. Arra született, hogy győzelmet arasson a Scelus fölött.
Azt az időt, amikor a Heros és a Scelus összecsap, Aetas Heroumnak nevezték atyáink. Ez a küzdelem a világ feletti hatalomért minden időben rengeteg áldozatot kívánt, s előfordult, hogy hosszabb vagy rövidebb időre a Scelus vette át az uralmat. Azonban minden időben győzedelmeskedik végül a jóság és a szeretet, mintegy megtisztítva a világot.
A Hősök Krónikája először egy nagyszabású átfogó történeti műnek indult, ami a korábbi Aetas Heroumok, a korábbi hősök, Herosok harcát kívánta megőrizni az utókor okulására. Azonban a világ apró eseményei mind az előző harctól a következő harc felé vezetnek minket, ezért végül az a döntés született, hogy ez a könyv őrizzen meg mindent, ami csak a világban történt. Választ adva ezzel rengeteg kérdésre, amit a Heros – vagy akár a Scelus – feltehet, és segítve a megtisztulási folyamatot.

– Na, működik? – kérdezte Hermione izgatottan. – Mutasd, miről ír! – Harry mellé lépett, és ő is végigolvasta a szöveget. – Igen, ez az! Éppen ezzel kapcsolatban kerestem könyveket, de a Krónika tökéletesen összefoglalta… – kiáltott lelkesen.
– Az Aetas Heroumról akartál nekem mesélni? – kérdezte Harry zavartan. – Tudtad, hogy létezik?
– Néhány zárolt könyvet kellett végigolvasnom hozzá, hogy mindent megtaláljak, ami kellett – magyarázta Hermione –, de igen, mostanra összeállt a kép.
– Összeállt? Hogy Aetas Heroum van? Hogy Voldemort maga a megtestesült gonosz? Egy Scelus, vagy mi? – Harry úgy érezte, mintha valaki összeszorítaná a tüdejét, s megakadályozná, hogy szabadon lélegezhessen. – Ha ő a Scelus, akkor a Herosnak kellene legyőznie, nem?
Hermione beharapta az ajkát, s bólintott. Harry nézte a lányt, s tudta, hogy tudja, már ő is kitalálta azt, amit most Harry gondol. Újra a könyvre pillantott:
– „Mindaz, ami tiszta és jó az emberekben, megvan benne, s mentes minden gyarlóságtól”? „Nincs benne harag, bosszúszomj, becsvágy vagy gyűlölet”? Hermione, ez nem én vagyok! – Harry megrázta a fejét. Zavartnak és dühösnek érezte magát, mint akit átvertek. Éppen eléggé ismerte magát, és volt is elég önkritikája ahhoz, hogy beismerje, rá mindez aligha mondható el. És, ami még riasztóbb volt, tudott olyan embert, akire viszont igaz volt. Aki végtelenül idegesítette őt örök kedvességével, elfogadásával, jóságával. Akit Perselus az első pillanattól fogva másként kezelt, mint őt. Összeszorította az öklét, és erővel kellett küzdenie, hogy elnyomja magában a haragot. Hermione sápadtan, kissé rémülten és végtelenül szomorúan nézte.
– Hol van Perselus?! – kérdezte Harry dühösen. – Beszélnem kell vele!
Hermione megrázta a fejét. – Attól tartok, nincs az iskolában. Azt mondta, használhatjuk ebben a három órában a labort, mert ő úgyse lesz itt egész délután. Külön engedélyt adott nekem, hogy háromkor be tudjunk jönni ide.
Harry tehetetlennek érezte magát, s dühében beleboxolt a könyvespolc szélébe. Felszisszent a fájdalomtól, de a lelkére nehezedő nyomás egy cseppet sem engedett mindettől.
– Te mióta tudod? – kérdezte halkan. Hermione riadtan nézett rá.
– Harry, ez csak egy… feltevés! A jövő nincs kőbe vésve!
– Hát eszerint igen! – mutatta fel Harry a könyvet, amit Hermione az alkalmat kihasználva gyorsan ki is kapott a kezéből, nehogy Harry kárt tegyen benne. – „Minden időben győzedelmeskedik végül a jóság és a szeretet”… Talán én belehalok, de Neville majd szépen legyőzi… Ő győz majd a szeretet erejével, vagy mit tudom én, milyen rejtett tudással, ami eddig nem derült ki róla, én meg, mivel olyan vagyok, mint egy ember, meghalok!
– Nem! – rázta a fejét Hermione. – El kellene olvasnod néhány korábbi történetet! Ezek a háborúk nem ilyen egyszerűek! Volt, hogy a Heros kevés volt, és meghalt, aztán az emberek mégis legyőzték a Scelust! Semmi sem végleges még, Harry!
– Kösz a vigasztalást. Ha eddig nem azzal töltöttem volna az időmet, hogy hagyom, hogy ez az egész szöveg a jóslattal a fejembe szálljon, talán lenne életem, és szánhatnék időt arra is, hogy korábbi Aetas Heroumok történetét elolvassam!
Hermione közelebb lépett, és megszorította Harry kezét. – Emlékszel, hogy miért jársz különórákra? Nem a jóslat, hanem saját magad, anyukád és Violet miatt. Döntöttél, és nem azért, mert elhitted, hogy neked kell legyőznöd Voldemortot, hanem azért, mert nem akarod, hogy nekik bajuk essen.
– Persze, de mostanra azért megváltozott a helyzet. – Harry dühösen csóválta meg a fejét. – Beszélnem kell Perselusszal. Az igazgató lehet vak vagy bolond, de Perselus ismer. Neki tudnia kell, hogy nem én vagyok a Heros. Nyilván tudja is. Akkor miért nem mondta el Dumbledore-nak, és hagytak békén?!
– Nyilván van rá magyarázat, Harry, de nem ez a lényeg. Rendben, akkor talán nem mentél volna el a barlangba, ha Dumbledore nem tart Herosnak, de meghalni akkor sem akarnál. Mit csinálnál másképp? A nevelőapád azért akart taníttatni, hogy életben maradj. És te is ezért jársz az aurorparancsnokhoz.
Harry bólintott. – Talán igazad van, de ez akkor sem volt így fair… – Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd halk sóhajjal nézett fel. – Sajnálom, Hermione, de kicsit egyedül akarok maradni. El kell mennem.
– És a bájital…?
– Ne haragudj, de ez most tényleg nem érdekel – vont vállat Harry.
Hermione felsóhajtott. – Harry, van még több mint két óránk. Sétálj egyet, de kérlek, aztán gyere vissza, és segíts nekem befejezni az Excitanst. Heteket szántam rá, és nem akarom, hogy mindez kárba vesszen. Márpedig Piton professzor nem fogja elfogadni, ha…
– Tudom, tudom. Én is ott voltam az órán – szakította félbe Harry. Egy pálcaintéssel elővarázsolta a köpenyét, és magára kanyarította. – Visszajövök.
Odakint a parkban dermesztően hideg volt. A hó csikorgott Harry lába alatt, és lélegzete finom, fehér páraként lengte körül az arcát. Megpróbált nem gondolkozni azon, amit megtudott, de egyszerűen nem tudta kizárni az elméjéből az emlékeket. Nem volt képes arra, hogy ne a korábbi találkozóikat, Longbottom rezdüléseit, Perselus szavait és viselkedését elemezze. Hogy ne találjon újra meg újra apró bizonyítékokat amellett, hogy nem ő a Heros, és ne érezze egyre rosszabbul magát emiatt. Végül kényszerítenie kellett magát, hogy időben visszamenjen Hermionéhoz. A lány a laborban üldögélt, ölében a Hősök Krónikájával, s elgondolkozva olvasta a könyvet, miközben időnként feljegyzett belőle valamit a mellette lévő pergamenre.
– Hihetetlen kincs ez a könyv! – kiáltott fel, amikor Harry megjött, de aztán elkomorodott az arca. – Jobban vagy?
– Nem igazán – rázta a fejét Harry. – Főzzünk. Már nincs túl sok időnk – intett az időközben kékes árnyalatot felvevő bájital felé.
– Persze! Szinte el is felejtettem! Ez a könyv… – Hermione továbbra is a fejét csóválta, de arrébb tolta a Hősök Krónikáját, és a bájitalra kezdett koncentrálni.
Az első néhány perc csendben telt. Harry előkészítette a hozzávalókat, Hermione pedig főzött. Harry élvezte, hogy van valami, ami leköti a figyelmét. Míg a Tiltott Rengeteg szélső fái alatt járt, kénytelen volt az Aetas Heroumon gondolkozni, most azonban mérni kellett, hozzávalókat aprítani, követni a receptet, figyelni arra, hogy Hermione hol tart, és mint mindig, ha volt valamilyen feladata, megszűntek a kételyei és a problémái, és csak arra koncentrált. Azonban, amikor elérkeztek egy olyan szakaszhoz, ahol a főzetnek kicsit főnie kellett, s Hermionének lett egy kis szabadideje, a lány felé fordult.
– Harry… Tényleg ne gondold, hogy ez az egész Aetas Heroum olyan fontos…
– Hagyjuk – legyintett Harry, és még egyszer ellenőrizte a levágott kígyóbőr hosszát.
– Nem, ez fontos – tiltakozott Hermione. – Az, hogy te ki vagy, nem az ilyen dolgokon múlik, ugye tudod?
– Hermione! Mi nem világos abban, hogy nem akarok beszélni róla?! – sziszegte Harry dühösen. – Most csak bájitalt főzünk, és kész!
– Bocs… – Hermione visszafordult az üst felé, és ellenőrizte a főzet hőfokát. Némán folytatták a munkát. Harry sajnálta, hogy ráripakodott a lányra, de annyira kellemes volt csak a munkára figyelni, hogy azt sem bánta, ha kicsit megbántotta.
Csak akkor váltottak pár szót, amikor egy bűbájt Harrynek is el kellett végeznie, egyébként a munka további része Harry számára nagyon is kellemes csendben telt. Végül Hermione hozzáadta a bájitalhoz a halszemeket, és mindegyik szem után elvégzett egy stabilizáló bűbájt. Még egyszer hagyták összeforrni a bájitalt, majd Hermione elégedett szusszantással oltotta el az üst alatt a lángot. Harry sejtette, hogy az Excitans jól sikerült, mert Hermione fáradtnak de nyugodtnak tűnt.
– Gondolom, megvárod itt Piton professzort – mondta a lány, miután áttöltötte egy üvegbe a művüket. Harry bólintott. – Hallgasd meg, Harry. Hátha van valami… amit mi nem tudunk.
Harry ismét bólintott, és Hermione, miután még egyszer bátorítóan rámosolygott, elment. Harry ráérősen pakolta el a hozzávalók üvegeit, aztán az asztalon fekvő könyvhöz lépett. Hermione egy pergamendarabbal megjelölte azt az oldalt, amelyen Harry az Aetas Heroumról olvasott, s így az a szöveg nem tűnt el, miközben a lány más részeket olvasgatott. Harry még egyszer átolvasta a Hősök Krónikája szavait, de nem talált semmi olyat, ami alapján Perselus újdonsággal állhat elő a beszélgetés során. Közben észre sem vette, hogy nevelőapja megérkezett a másik szobába, csak azt hallotta meg, amikor a férfi belépett a nyitott ajtón keresztül.
– Harry? Végeztetek? – Perselus azonnal észrevette a könyvet Harry előtt, s kissé összeszűkült a szeme, de nem tett rá megjegyzést.
– Beszélnünk kell – jelentette be Harry, és kezében a könyvvel felállt az asztal mellől. Perselus intett, hogy menjenek át az irodába, és némán méregette Harryt, amíg a fiú leült a felkínált székre.
Perselus fáradt volt. Csaknem két napot töltött egyfolytában Tom mellett, és az első időszakban a varázsló nem volt túl kíméletes. Utána már csak a hűségét kellett újabb és újabb módokon bizonyítania, ami legalább a testét nem viselte meg. Most kényszerítette magát, hogy ne érzékelje az izmaiban lüktető fájdalmat, amely miatt kínkeserves volt minden mozdulat, és igyekezett megfeledkezni a fáradtságáról is. Harry zaklatott volt, ezt könnyedén észrevette, a fiú bármennyire igyekezett is nyugalmat erőltetni magára, s Perselus sejtette, hogy legalább neki nyugodtnak kell maradnia. Megbízott Harryben és Hermionében, ezért engedte be őket minden felügyelet nélkül az irodájába, s most már kár volt ezért hibáztatnia magát. Harry látványos idegessége miatt pedig a rendreutasítással is várt.
– Hallgatlak – törte meg végül a hosszúra nyúlt csendet.
Harry nyitva letette, és az asztalon keresztül elé csúsztatta a Hősök Krónikáját. Vetett egy felszínes pillantást a könyvre, hogy felmérje a témát, és küzdenie kellett, hogy rezzenéstelen arccal nézzen fel Harryre.
– Hermione véletlenül találta meg a könyvet – mondta Harry lassan, és Perselus érzékelte, hogy kavarog benne a harag. – És éppen az Aetas Heroumról akart nekem mesélni. Szerinte ez a könyv kiválóan összefoglalja mindazt, amit tudni kell róla…
Perselus újra a cikornyás betűkre pillantott, majd bólintott. – Én is úgy látom.
– Nem én vagyok a Heros! – Harry széke megnyikordult és hangos puffanással feldőlt, ahogy a fiú felpattant. Mintha tízszeres erővel tört volna ki belőle a harag azután, hogy megpróbálta visszafojtani. – Nem vagyok jó, meg tiszta, meg mit tudom én, még micsoda! Olyan idegesítően meghunyászkodó, elnéző és kedves, mint Longbottom! Nem vagyok Heros!
– Tudom – bólintott Perselus. Az egyszerű válasz és a nyugodt hang azonban éppen ellenkező hatást ért el Harrynél, mint amit nevelőapja szeretett volna.
– Tudod?! Nahát, milyen kedves! És mégis mikor szándékoztad ezt velem is megosztani?! Amikor már kiállok Voldemort elé a hülye jóslat és a sorsomról alkotott téves elképzelések miatt, vagy esetleg hajlandó lettél volna még az előtt megállítani, hogy biztosan megöletem magam?!
– Potter! Elég! – csattant fel Perselus.
– És ne hívj Potternek! – üvöltött Harry. – Mire volt jó ez az egész jóslatosdi?! Nyilvánvalóan tudod, hogy Longbottom a Heros, hiszen folyton hozzád jár különórára! Biztos most pótoljátok az elmúlt másfél év kihagyott bájitaltanjait, vagy mit tudom én! Nem is érdekel az egész! De akkor engem miért nem hagytatok békén?! Miért nem állsz oda Dumbledore elé, és közlöd vele, hogy te ismersz, és egy senki vagyok?! Barátkozzon meg Longbottom gondolatával, vagy keressen magának más pártfogoltat, de engem hagyjatok élni!
– Harry! Fejezd be! – mordult rá Perselus fenyegetően.
– Majd befejezem, ha válaszolsz!
– Válaszolnék, ha kegyeskednél befogni a szádat legalább egy percre, Potter – sziszegte Perselus dühösen. – Ülj vissza a helyedre.
– Ne hívj Potternek – mondta Harry minden egyes szót erősen megnyomva. – Nem hinném, hogy most hasonlítok az apámra, mert tudtommal neki soha nem hazudták azt, hogy az ő dolga megmenteni a világot.
– Márpedig hasonlítasz, Harry, nagyon is – felelt Perselus hidegen. – Ha válaszokat akarsz, akkor leszel szíves leülni és nem közbevágni, hanem magadban tartani a megjegyzéseidet. Amikor a végére értem, kulturált formában előadhatod a véleményedet. Jobb helyeken ezt hívják beszélgetésnek.
Harry leroskadt a székre, és a tenyerébe támasztotta a homlokát. Még soha életében nem beszélt így Perselusszal, és most, bár egyik fele még mindig dühöngött, kicsit megijedt, hogy mit szól nevelőapja a kirohanásához. Perselus egy intéssel átvarázsolta a székét a fiú mellé, hogy ne az asztal két oldalán, tanárként és diákként beszélgessenek. Halkan, és ezúttal lágyabb hangon szólalt meg.
– Harry, tény, hogy nem vagy Heros, de ezt soha senki nem is mondta neked. – Harry dühösen pillantott fel, de Perselus felemelte a kezét, s ezzel beléfojtotta a szót. – Azért nem hallottál eddig tőlem az Aetas Heroumról, mert nem tekintelek Herosnak, és úgy láttam, hogy nincs szükséged ezekre az információkra. Azonban a helyzet kicsit bonyolult, mert Albus csakugyan úgy gondolja, hogy te vagy a Heros…
– Miért gondolná ezt? Elég lenne rám néznie…
– Mert nem ismer annyira, mint én. Nem él veled tizennégy éve, és még csak nem is tanít. Tudja, hogy felhagytál a mardekáros hagyományokkal, és más házak diákjaival is barátkozol, tudja, hogy méltó voltál arra, hogy a Roxfort Bajnoka légy, és tisztességesen végig is csináltad a Tusát, tudja, hogy prefektus vagy, tudja, hogy feláldoznád magad másokért.
– Dehogy áldoznám! – rázta a fejét Harry. – Éppen erről beszélek, Perselus! Én nem vagyok Longbottom! Te is tudod, nem akartam ezt az egészet! És egyáltalán nem örülök, hogy belerángattatok!
– Nem akartad, de elvállaltad azokért, akiket szeretsz. Igenis feláldoztad magad. Albus nem olvas a gondolataidban, csak azt tudja, amit előtte kimondasz, amit teszel. Ezért hisz benned.
– És te miért nem világosítod fel, hogy mekkora tévedésben él? Miért nem közlöd vele, hogy én egy senki vagyok? – kérdezte Harry mérgesen.
– Mert nem vagy az.
– De Heros se!
– Nem. – Perselus megrázta a fejét, és Harrynek úgy tűnt, hogy szomorú. – Mégis fontos vagy, nagyon fontos, a jóslat miatt. Ez ugyanis nem része az Aetas Heroumnak.
– De hát megnevezte a Herost! – mordult fel Harry. – Leírta Longbottomot, azt mondta, olyan erővel győz, amit Voldemort nem ismer. Gondolom, ez a jóság, ami a Heros sajátja.
– Lehet, de az is lehet, hogy nem így van. Voldemort megjelölt téged, Harry.
– Egyetlen. – Harry szinte köpte a szót. – A jóslat egyetlenről beszél, nem arról, hogy két jelölt is rátámadhat Voldemortra. Ha nekem kell megpróbálnom, akkor biztosan meghalok, hiszen e szerint a könyv szerint a Scelust csak a Heros győzheti le!
Perselus felsóhajtott. – A jóslástan nagyon kétes mágiaág, Harry. Talán akkor, amikor Sybill Trelawney szavai elhangzottak, pontosak voltak, de azóta sok minden megváltozott. Minden tettünkkel alakítjuk a jövőt.
– Ne gyere nekem ezzel a maszlaggal! – mordult fel Harry újra dühösen. – Bárhogy csűröd-csavarod is, Trelawneynak igaza volt! Mert úgy néz ki, hogy muszáj megküzdenem vele, és ebbe nyilván bele fogok halni, mert ő korunk legnagyobb sötét mágusa, bennem pedig nincs semmi különleges!
– Ebben nem lehetsz biztos.
– Tényleg? – Harry közelebb hajolt, arcán keveredett a kíváncsiság és a harag. – Milyen különleges erőm van? Te ismersz évek óta, hát mondd meg!
Perselus megcsóválta a fejét. – Harry, ez…
– Na látod! – Harry csalódott sóhajjal dőlt hátra. Néhány másodpercig hallgattak, majd Perselus halkan megszólalt:
– Az, amit a Krónika itt leír az Aetas Heroumról, csak a legáltalánosabb összefoglalás. Minden egyes kor, minden egyes eset más. Úgy néz ki, hogy ez sem lesz a legegyszerűbb, semmi sem úgy megy benne, ahogy kellene. Ezt már régóta tudtam, évekkel azelőtt, hogy elhangzott volna a jóslat.
– Mi közöd van hozzá? – kérdezte Harry kedvetlenül.
– Van valami, amiről a Krónika nem írt, bár szerves része az Aetas Heroumnak.
– Akkor miért nem írt róla?
– Mert titokban akarjuk tartani. – Perselus egy másodpercig méregette Harryt, majd folytatta: – A Heros és a Scelus mellett még egy szereplője van az Aetas Heroumnak, a Defensor. Ő a mérleg nyelve a jó és a rossz oldal között. Az a feladata, hogy biztosítsa a világos és a sötét mágusok közötti harcot és annak kimenetelét, vagyis a Heros győzelmét.
– Biztosítsa…? – Harry átmenetileg még a haragjáról is megfeledkezett, annyira meglepődött. – Mármint a háborút? Mégis miért akarna valaki háborút?
– Mert bármennyire is sajnálatosak a veszteségek, amikkel a háború jár, ennek köszönhető a varázsvilág fejlődése. Új varázslatokat találnak ki a harc során, utána pedig, mivel a varázstudók száma erősen megcsappan, és ilyenkor sokkal inkább keveredünk a muglikkal, a vérfrissülés révén rengeteg, nagyon tehetséges mágus születik.
– De a háború… iszonyú – vágta rá Harry borzongva, és anyjára gondolt, aki elvesztette a szüleit és a legjobb barátját is az előző háborúban. Perselus bólintott.
– Kétségkívül. Szükséges rossz.
– Hogyan biztosítja ez a… Defensor, hogy háború legyen? – tért rá Harry a következő kérdésre, hogy ne kelljen a szükségszerűségen vitatkoznia.
– Nos, normális esetben rátalál a Scelusra, és amikor a varázsvilág megérik a harcra, kiképzi. És ugyanígy kiképzi a Herost is, aki majd legyőzi.
– Ennek semmi értelme… – rázta a fejét Harry. – Ő tehet egyedül a háborúról?
– Nos, ezért vezették be a Defensorok sok-sok évvel ezelőtt, hogy elhallgatják a létezésüket. Elég nehéz megérteni a… motivációikat.
– Hogy tudja valaki kiképezni a korszak legnagyobb sötét és világos mágusát is? Ezek szerint még náluk is nagyobb varázsló? – Perselus bólintott. Harry önkéntelenül hátrébb húzódott. – Te Defensor vagy?
– Az vagyok.
– Te tanítottad Voldemortot azért, hogy engem megöljön? – Harryben lassan újra feltámadt a harag.
– Nos, bár ez így nem teljesen pontos, de részben igen.
– Akkor öld meg! Öld meg te, és mind boldogan élhetünk! Miért kellene nekem szembenézni vele? Én nem vagyok hozzá elég erős, de te igen!
Perselus megrázta a fejét. – Nem tehetem.
– Miért? Túlnőtt rajtad?
– Nem. Egyszerűen… nem lehet. Nem ez a dolgom. Ez nem az én dolgom.
– Hanem Longbottomé? – Perselus bólintott. – És ő meg tudja tenni?
– Idővel készen áll majd rá, de most még nem – vallotta be Perselus lemondóan.
– Idővel? Mondjuk nyáron, amikor Voldemort majd meg akar ölni engem?
– Nem. – Perselus lehunyta a szemét egy pillanatra. – Akkor még nem.
Harry vett pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjon, de ez mit sem használt. A szíve olyan hevesen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, és a keserűség újra elöntötte. Perselus nem akarja megmenteni. Nem akar segíteni neki, pedig tudja, hogy mivel kell majd szembenéznie. Még ha mostanra talán már el is hitte volna, hogy nevelőapja nem gyűlöli, most rájött, hogy tévedett. Soha nem lesz több Perselus szemében, mint egy Potter, akiért nem kár akkor se, ha meghal.
– Anya tudja? Tudja, hogy mire vagy képes, és hogy mégis hagysz meghalni?
– Többé-kevésbé.
– Mi a fenét képzeltek ti rólam?! – Harryben újra robbant a harag és fájdalom. Felpattant, és nem érdekelte, hogy üvölt. – Hogy te gyűlölsz, az nem lep meg, azt tudom évek óta, de anya?! A saját anyámat sem érdekli, hogy meghalok?!
– Harry! – Perselus is felpattant. – Nem! Anyád hisz benned, és…
– Nem érdekel! – szakította félbe Harry. – Ugyanis akármit hisz ő vagy Dumbledore, mi ketten tudjuk az igazságot, hogy nem vagyok Heros, és azt a találkozást soha nem élem túl! – Harry az ajtó felé intett a pálcájával, és feloldotta Perselus hevenyészett záróvarázslatait. – Nem fogok valami ostoba, a háború szükségszerűségéről szóló mese miatt meghalni! Küldd oda Dracót, ő úgyis ugyanazt gondolja, amit te, de engem hagyj békén!
– Potter! Ülj vissza! – Perselus hangja keményen csattant.
– Nem érdekelsz! Legalább addig hagyj élni, amíg lehet! – csattant fel Harry, és kiviharzott az irodából.
Perselus szinte fel se fogta, hogy mit tesz, amikor jobbjából kirobbant az ezüstös bűbáj, és az asztalon felhalmozott könyveket a falhoz vágta. Az egyik, bájitalokkal és hozzávalókkal teli polc megremegett, és tartalma hangos csörömpöléssel zuhant a földre. Perselus újabb bűbája már egy polcot talált el. Az üvegek sorra robbantak fel, értékes bájitalokat semmisítve meg, és a cserepek csilingelve hullottak a földre. El kellett telnie néhány másodpercnek, hogy Perselus visszaszorítsa magában a dühöt. Végignézett az irodában végbement pusztításon, s egy gyors bűbájjal megakadályozta, hogy a padlón keveredő főzetek reakcióba lépjenek egymással, további robbanásokat előidézve. Lehunyta a szemét, és ellenőrizte, hogy Harry nem ment ki a kastélyból. A fiú a szobájába felé tartott, és senkit sem akart látni, így Perselus egyfelől belátta, hogy most még nincs értelme annak, hogy utánamenjen, másfelől azonban megnyugodott, hogy nem fog dühében elrohanni a kastélyből.
A minisztériumba hoppanált. Az aurorok edzést és eligazítást tartottak vasárnap esténként, és Christopher is bent volt mindig, hogy beszéljen a csapatvezetőkkel, megdicsérje azokat, akik különösen jól teljesítettek a héten, és ránézzen az edzésekre. Most éppen egy nagyobb edzőteremben volt, egy lelátón beszélgetett Kingsley Shacklebolttal és egy boszorkánnyal. Perselus ismerte a férfit a Főnix Rendjének gyűléseiről, s a boszorkányt is látta néhányszor a minisztériumban. Minden erejére szüksége volt, hogy ne rontson oda és zavarja el őket, de meghúzódott a fal mellett, és tisztes távolságban várta, hogy véget érjen a tanácskozás. Lassan újra úrrá lett rajta a fájdalom és a fáradtság. Az elmúlt két nap során alig aludt, pedig Tom felelősségre vonása után valójában egy teljes napot kellett volna átaludnia ahhoz, hogy elkerülje a Cruciatus utóhatását. Míg az aurorokat figyelte, akik a lelátó alatt, a teremben edzettek, azon gondolkozott, hogy el kellett volna-e hallgatnia Harry elől az igazságot. Talán hiba volt, hogy éppen most nem akart hazudni neki. Remélte, hogy ha a fiú megnyugszik, tud vele beszélni, de alig ismert, szokatlan félelem szorította össze a szívét, hogy mi lesz, ha Harry tényleg nem akarja többet meghallgatni.
– Perselus? – Christopher hangjában meglepetés csendült. Perselus rápillantott. Annyira lekötötték a saját gondolatai, hogy észre sem vette, hogy az aurorparancsnok időközben felszabadult. – Jól vagy?
Perselus alig észrevehetően rázta meg a fejét. Pillantása találkozott Christopher riadt tekintetével, de nem volt ereje ahhoz, hogy megszólaljon. Christopher elvégzett néhány bűbájt, amellyel felmérhette a férfi állapotát, majd egy üveg bájitalt varázsolt elő. A sötétbarna főzet sűrű, olvasztott csokoládéra emlékeztetett, és Perselus még ilyen állapotban is azonnal felismerte, hogy a minisztérium tőlük rendelte meg. Remegő kézzel húzta ki a dugót, mohón kortyolta a főzetet. El kellett telnie egy percnek, mire a bájital megtette hatását, s Perselus kicsit kihúzhatta magát.
– Beszélnünk kell. – A hangja rekedt volt, és épp olyan keserű, mint a bájital, amit az előbb hajtott fel. Ha nem saját magáról lett volna szó, talán még gúnyosan el is mosolyodik, ha hallja. Ilyen egy kétségbeesett, megtört ember hangja. Úgy tűnt, ezt Christopher is észrevette, mert aggodalmasan mérte végig.
– Hoppanáljunk – javasolta, és felajánlotta a karját, de Perselus nemet intett. Ennél rosszabb állapotban is képes volt egyedül hoppanálni. A bájital egyébként is egyre intenzívebben fejtette ki hatását, s Perselus lassan visszanyerte az uralmat meggyötört izmai fölött. Egy szempillantással később a parancsnok irodájában voltak, s Perselus egy halk sóhajjal ereszkedett le az egyik székbe.
Christopher néhány varázslattal teát készített, s beleöntött egy üveg nyugtatófőzetet is. Utoljára akkor látta Perselust ennyire idegesnek, amikor a férfi megtudta, hogy Lily gyereket vár. A tény, hogy olyasmi zaklatta fel, amit nem tud kézben tartani, Christophert is megrémítette. Alig találkozott olyan problémával, ami egy Defensort is zavarba hozna, s rettegett attól, hogy mit fog hallani, legyen szó akár a háború alakulásáról, akár Perselus családjának bármelyik tagjáról. Ő is leült egy székbe, és némán figyelt, amíg Perselus ivott pár kortyot, és lassan megszólalt.
– Harry… Megtalálta nálam a Hősök Krónikáját. Igazából már hetekkel ezelőtt, és akkor vissza kellett volna adnom neked… – Christopher egy gyors biccentéssel nyugtázta a megállapítást. Mindig is úgy gondolta, hogy a Krónika veszélyes könyv, és nem szabad, hogy Harry vagy más, tapasztalatlan gyerek kezébe kerüljön. Csakhogy Perselus bízott benne, hogy képes megőrizni, és érdekelte annyira a könyv, hogy magánál tartsa.
– Miről olvasott benne? – kérdezte végül Christopher, mert a beszélgetés csak nem akart továbbgördülni.
– Az Aetas Heroumról. Rájött, hogy nem ő a Heros, és felelősségre vont.
– Elmondtad, hogy milyen szerepet szántál neki?
Perselus keserűen mosolyodott el. – Nem, addig el se jutottunk. Elmondtam neki, hogy Defensor vagyok, és most gyűlöl, mert nem szabadítom meg őt és a varázsvilágot Tomtól.
Christopher lehunyta egy másodpercre a szemét. – Mennyit tud?
– Azt hiszi, a jóslat miatt meg fog halni, mert hiába jelölte meg Tom őt, nem ő a Heros. És tudja, hogy mekkora hatalma van egy Defensornak, de soha nem fogja megérteni, hogy akkor miért nem állítja meg a Defensor a vérontást. Azt hiszi, gyűlölöm, és azt akarom, hogy meghaljon.
– Ő le tudná győzni Voldemortot?
Perselus megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. Ismerem minden elődöm történetét, kinyertem minden rejtett vagy törölt információt a Krónikából. Sokszor volt már olyan, hogy valami közbejött, az Aetas Heroum szinte sohasem zajlik le az eredeti forgatókönyv szerint. Olyan is volt már, hogy nem a Heros győzte le a Scelust, de Harry gyerek még, és nagyon képzetlen.
– És ha mégis közbelépnél? – kérdezte Christopher óvatosan. – Tudom, nem ez a dolgod, de ez a háború most annyira közel van a korábbi, Grindelwald ellen vívotthoz, hogy igazán nincs szükségünk hosszas vérontásra…
– Szembemenne mindennel, amit megfogadtam. Mit mondanék az utódomnak? Mire hivatkoznék? Hogy tanítanám meg arra, hogy tisztességgel végezze a dolgát, ha én túl gyenge voltam? – kérdezte Perselus elkínzottan.
– Hivatkozz a lelkiismeretedre.
– Évekkel ezelőtt nem mentettem meg a három a legjobb barátomat. Az összes barátomat. Vágjam sutba minden veszteségemet? Annak, hogy ők meghaltak, csak akkor van értelme, ha továbbra is pártatlan maradok! Hol volt akkor a lelkiismeretem?
– Úgy tűnik, Harryt náluk is jobban szereted – jegyezte meg Christopher finoman.
Perselus lehunyta a szemét, és lassan megrázta a fejét.
– Talán szeretném megölni… Talán boldogan állnék bosszút mindazért, amit elvesztettem, ami fájt. De nem tehetem meg, mert akkor még Horatiusnál is rosszabb lennék. Ő véletlenül csinált egy új Scelust, ostoba volt és elvakult, de mégis jóindulatból cselekedett. Én szándékosan tagadnám meg a feladatomat. És nem a közjóért, hanem csakis magam miatt.
– Harryért, Lilyért, Violetért. Azokért, akik közel állnak hozzád – vetette ellen Christopher.
– Így van. Hozzám. De én lemondtam a személyes vágyaimról. Elfogadtam, hogy mindent alárendelek az Aetas Heroumnak.
– A házasságodat is?
Perselus bólintott. – Egyszer már megtettem. Ha újra el kell veszítenem Lilyt, hát… szembenézek vele.
Christopher megcsóválta a fejét. – Mit csinál most Harry?
– Gyűlöl engem. És, gondolom, éppen most pakol ki a barátainak.
– Nem is zavar, hogy megtudják, hogy Defensor vagy? – vonta össze Christopher a szemöldökét.
Perselus elgondolkozott egy pillanatra. – Jobban zavar, hogy Harry mit gondol.
– Hát akkor? – Christopher széttárta a kezét. – Nyilvánvaló, hogy mi a teendő.
– Nem, cseppet sem az – rázta meg a fejét Perselus. – Ha egy kicsit megnyugodott, beszélek vele. Talán meg tudom győzni, hogy van esélye…
– Csak egyféleképpen lehet esélye – vetette ellen Christopher. Perselus bólintott.
– Nyilván.
– Tehát tanítani fogod?
– Azt hiszem, nincs más megoldás. – Perselus megitta a tea maradékát. A bájitalok visszaadták az erejét, és sikerült kicsit összeszednie magát. – Köszönöm – intett a csésze felé, de Christopher tudta, hogy nem csak erre gondol. – Mennem kell, még tartozom Dracónak egy beszélgetéssel.
– Pihenned kellene…
– Annak is eljön majd az ideje. – Perselus felkelt a székről. – Ha esetleg Harryvel kapcsolatban segítségre van szükségem…
– Szólj – bólintott Christopher. – De meg fog hallgatni, ne aggódj.
Perselus bólintott, bár messze nem volt annyira biztos ebben, mint Christopher. Hangtalanul dehoppanált, és az irodájába érkezett. Draco a Mardekár-ház klubhelyiségében volt, s Perselus tudta, hogy rá vár. Sejtette, hogy ez a beszélgetés jóval kellemesebb lesz, mint amit Harryvel folytatott. Draco készen állt arra, hogy megtudja a legfontosabb dolgokat a Defensorokról és a saját lehetőségeiről. Valójában nagyon sok dologgal már tisztában volt, s izgatottan várta ezt a beszélgetést – megsejtette, hogy mekkora tudásra és hatalomra tehet szert, s mindennél jobban vágyott arra, hogy megerősítést kapjon. Így hát, bármennyire fáradt volt is, Perselus nem akart csalódást okozni a fiúnak. A bájitalok, amelyeket Christophertől kapott, éppen elegendőek voltak arra, hogy még néhány órán keresztül ébren maradjon.

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!