Sebhely

 

Harry lassan közelítette meg a minisztériumi gyakorlótermet. Bár az, amit a nyitott ajtón keresztül látott a helyiségből, éppen olyannak tűnt, mint amilyen mindig is volt – üres, kőből épült szoba, egyetlen asztallal és két székkel – Harry mégis gyanakodott. Ha nem lett volna elég az, hogy másfél éve Christopher tanítványa volt, s ezalatt a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy az aurorparancsnok mennyire szereti a meglepetéseket, akkor is ott volt mindaz, amit át kellett erre az órára néznie. Túl voltak a leplező bűbájok és elfedések hosszú során, és mostanra mindezek összetett variációját ígérte Christopher, így Harry biztos volt benne, hogy az ajtón túli világ nem olyan nyugodt, mint amilyennek kívülről tűnik. A fél éjszakát arra szánta, hogy tanult erre az órára, s most, bár izgalom járta át, kivételesen úgy érezte, jól felkészült.
Előző este megint a griffendéles prefektussal osztották össze, azonban Harry annyira belefeledkezett a tanulásba, hogy elfelejtett odamenni Dawlish irodájához, ahol a prefektusok kezdték körútjukat. A professzor újabban mindig külön figyelmeztetésekkel és tanácsokkal látta el a beosztott diákokat, mielőtt elindultak volna járőrözni a Roxfortban és a parkban. Így azonban Harry azt sem tudta, hogy Ginny merre ment, és amikor rádöbbent, hogy elszaladt az idő, találomra indult el a folyosókon. Úgy gondolta, útközben a klubhelyiségükbe zavarhatja az odakint kóborlókat is, de nem akadt egyetlen rendbontó diákra sem. Úgy tűnt, a sok ideges szülői levél és az újabb meg újabb újságcikkek a halálfaló-támadásokról megtették a hatásukat, és a diákok hajlamosabbak lettek betartani a házirendet. Végül csak összetalálkozott Ginnyvel is. A lány az egyik rejtett oldalfolyosóról lépett elé, valami pergament gyűrt éppen a talárja zsebébe, és dühösen mérte végig.
– Késtél – jelentette be csípőre tett kézzel.
– Tudom, sajnálom. Fontos dolgom volt, és észre se vettem, hogy elszaladt az idő – szabadkozott Harry, de közben el kellett ismernie, hogy a lánynak jól áll a kipirult arc és a sértetten csillogó szem.
– Fontos dolgod – ismételte Ginny. – A mardekárosok olyan nagyra tudnak lenni magukkal... Szóval, ha te félbehagyod azt, amivel elütötted a délutánt, akkor vége a világnak, mi? Egyszer érdekelne, hogy milyen egy ilyen fontos dolog.
– Ó, rengetegféle lehet – mosolyodott el Harry. – Én például egész délután a legkedvesebb mardekáros időtöltésnek szenteltem magam.
– Éspedig?
– Világhódító terveket szövögettem. – Harry közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. – Különösen pedig bizonyos griffendélesek meghódításával foglalkoztam.
– És még azt hittem, hogy nekem kell tennem lépéseket az ügyben...! – mosolygott Ginny. – Hát akkor nincs más dolgom, mint várni, hogy elkápráztass?
– Úgy érted, hogy levegyelek a lábadról? – kacsintott Harry. Ginny arcáról leolvadt a mosoly. Kissé elpirult, s zavarral kevert sértettséggel a hangjában szólalt meg:
– Túlságosan előreszaladtál. Vagy a meghódítás neked lerohanás?
Harry riadtan visszakozott. – Én nem úgy... Bocsánat, akkor semmi szaladgálás. Azért elkísérhetem a hölgyet egy darabon?
– Ezt éppen megengedhetem – bólintott Ginny, továbbra is zárkózott arccal.
Elindultak a folyosókon, és néhány percig csend telepedett rájuk. Harry a szeme sarkából figyelte a lányt, és próbálta megérteni, hogy mit rontott el. Az, ami Blaise-nek olyan könnyedén és mindig sikeresen ment, neki nehézséget okozott. Újabban mindig bizonytalannak érezte magát Ginny mellett, és ez a kudarc, valamint az, ahogy a lány némán pásztázta a folyosókat, határozott léptekkel haladt, és kerülte őt a tekintetével, nem segített a dolgon. Blaise az apjától leste el a fogásokat, és olyan magabiztossággal alkalmazta is, hogy bármikor le tudta venni bármelyik lányt a lábáról. Harry nem tudta, hogy ő maga alapvetően alkalmatlan-e arra, hogy ugyanilyen sikeresen flörtöljön, vagy csak az az oka, hogy ő nem tudta ellesni az apjától ezt a stílust – Perselus soha senkivel se beszélt volna így, s James Potter talán ügyesebben oldotta meg valaha az ilyen ügyeket, de Harry ebből már aligha tanulhatott. Siriusszal pedig nem akart a lányokkal kapcsolatos problémáiról beszélni, még akkor sem, ha a férfi többször is próbálta szóba hozni a témát.
– Mikor lesz újra defenzív szakkör? – törte meg végül Ginny a csendet. Úgy tűnt, haragja elpárolgott, de továbbra is távolságtartó maradt. – Dawlish dolgozatot akar íratni velünk a téli szünet előtt, és igazán jól jönne hozzá némi gyakorlás is...
– Tudom, Dawlish minden csoporttal dolgozatot fog íratni. Biztosan nagyon magányosak a karácsonyai, ha pár száz oldal elolvasására akarja az ünnepeket pazarolni... – Harry fanyarul elmosolyodott.
– Vagy el se olvassa őket. Ron szerint nem a tudást, hanem a nevet osztályozza.
– Nahát! Ron csak nem azért mondta ezt, mert a héten húsz percig próbálkozott sikertelenül egy átok összehozásával, és végül B-t kapott órai munkára? – kérdezte Harry gúnyosan. – Biztos csak a neve miatt...
– Nem mindenki jár különórára – jegyezte meg Ginny. Harry egy pillanatra megdermedt, de a lány nem vette észre, hogy lemaradt, mert a saját cipője orrát fixírozta.
– Mire célzol? – kérdezte végül Harry, de tudta, hogy túl sokáig hallgatott.
Ginny rosszkedvűen pillantott fel. – Biztosan nagyon tehetséges varázsló vagy, de azért feltűnő, hogy még Hermione is alig tudja tartani a lépést az órák tanmenetével, te pedig játszva végzel el minden feladatot...
– Ez a te véleményed, vagy a bátyádé? – kérdezte Harry hidegen. – Csalok, mi? Vagy Dawlish nem is névre, hanem mindjárt házra osztályoz, és imád, mert mardekáros vagyok, miközben pikkel szegény griffendélesekre.
– Van olyan tanár is – szúrta közbe Ginny, és Harry dühösen szorította össze a száját, hogy ne vágjon vissza. Perselusnak nem volt szüksége a védelmére, egyébként pedig Harry is tudta, hogy Ginnynek igaza van. Perselus látszólag mindent elnézett a mardekárosoknak, és a büntetések, különmunkák, fejmosások mindig házon belül vagy négyszemközt történtek.
– Akkor is, milyen különóra... – kezdte Harry, de Ginny közbevágott.
– Hermione mondta.
Harry lehunyta a szemét egy pillanatra, s visszaszorította magában a haragot. – Mégis milyen jogon...?
Ginny megállt, a falnak támaszkodott, és végigmérte Harryt. A szemében keserűség csillant.
– Harry, nem vagyok éppen egy öntelt liba, de azt gondoltam, szeretsz velem lenni. Ezért fel nem foghattam, hogy miért nem jöttél el újra, miért hagytad, hogy várjak rád a kviddicspályánál. Elég hülye dolog várakozni egy seprűvel, és én nem szeretek hülyének tűnni. – Harry nyelt egyet. Ginny elhallgatott egy pillanatra, hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és hosszú, mély lélegzetet vett, aztán lassan újra a fiú felé fordult, és folytatta: – Dühös voltam, de nem az zavart igazán. Hermione végül elmondta, hogy mit csináltál, hogy ne érezzem annyira rosszul magam. Hogy ne higgyem, hogy... átvertél, vagy nem érdekellek, vagy nem érek ennyit, tudom is én...
Ginny elhallgatott, és elkapta a pillantását. Harry zavartan lépett közelebb. Biztosan tudta, hogy tennie kellene valamit, de a korábbi kudarc és a tapasztalatok hiánya összezavarta. Óvatosan kinyújtotta a kezét, miközben maga sem tudta, hogy mi lesz a mozdulat vége. Megérintette Ginny karját, és a lány összerezzent, ahogy Harry ujjai hozzáértek. Harry riadt mozdulatlanságba dermedt, és amikor Ginny nem rázta le magáról a kezét, lassan végigsimította a karján. Többet nem mert tenni, keze esetlenül hullott le a teste mellé, és minden annyira zavarosnak és ijesztően bonyolultnak tűnt, hogy egyáltalán nem értette, Blaise miért tarthatja mindezt egyszerűnek és élvezetesnek.
– Nem a te hibád – mondta végül. A hangja rekedt volt, és saját magának is szokatlan. – Egyszerűen nem tudtam lemenni, nem volt rá időm. Sajnálom, hogy megbántottalak. Ezért mondtam, hogy nekem erre most nincs időm...
– Arra van időd, amire szakítani akarsz – felelt Ginny halkan.
Harry megrázta a fejét. – Ez nem ilyen egyszerű. Én...
– Dehogynem. Éppen ilyen – fojtotta belé Ginny a szót. Ellökte magát a faltól, és elindult előre a folyosón. Harry néhány másodperc múlva követte. Újra kényelmetlen csendbe burkolózva haladtak. Harry most nem nézett a lányra, rosszkedvűen latolgatta magában a szavait.
Már éppen kezdett nyomasztóvá válni a csönd, amikor az egyik teremből nevetés zaja szűrődött ki. Harry és Ginny egymásra pillantott, majd, a fiú előrelépett, egy határozott mozdulattal belökte a terem ajtaját, és szembetalálta magát, három másodéves griffendéles lánnyal. Harry dermedten meredt Violetre és barátnőire.
– Mi a fenét műveltek itt? – kérdezte dühösen. Tudta, hogy keserűségét és rosszkedvét nem a lányokon kellene kitöltenie, de nem tudta elfojtani a haragját. A legtöbb diák komolyan vette a Roxfort szigorított szabályait, s most szinte alig találkoztak a takarodó után tilosban járókkal, erre éppen Violet és barátai azok, akiket nem érdekel semmilyen elővigyázatosság.
– Éppen a hátráltató ártást gyakoroljuk – jelentette be Violet vidáman. Láthatólag nem zavarta sem Harry haragja, sem az, hogy már a hálókörletükben kellene lenniük.
– Tisztában vagy vele, hogy hány óra van? – kérdezte Harry fenyegetően. Violet rávillantott egy elbűvölő mosolyt.
– A te szakkörödre készülünk. Azt mondtad, gyakorolnunk kell.
– Valóban? Talán azt is mondtam, hogy éjszaka gyakoroljatok egy teremben, félredobva minden biztonsági intézkedést és a házirendet?
Violet felült egy padra lábát lógázta, és érdeklődve mérte végig Harryt. Két barátnője nyilvánvalóan megszeppent, ezért zavartan álldogáltak mögötte, pálcájukat a hátuk mögé rejtve, mintha ezzel kisebbíthetnék a szabályszegést.
– Eddig nem értünk rá – vont vállat Violet könnyedén. – Házi faladatokat is kellett írnunk, és sokáig tartott. A klubhelyiségben pedig mégsem átkozhatjuk meg egymást. Még ránk szólna egy prefektus.
– Most is pontosan ez történik, kisasszony – fonta keresztbe a karját Harry. – Lássuk csak... Mit szólnál egy büntetőmunkához?
Violet elfintorodott. – Jaj, Harry, ne már... – Nyávogva elnyújtotta az utolsó szót, és könyörgő kifejezést varázsolt az arcára. – Hiszen a húgod vagyok!
– És akkor mi van? A szabály az szabály. Nem fogok veled se kivételezni. Rég a hálókörletedben lenne a helyed. És nektek is, persze – pillantott Harry a másik két kislányra.
– Nem áll neked jól, ha apát utánozod – jelentette ki Violet. Harry dermedten nézett rá, s a kislány könyörtelenül folytatta: – Kár is próbálkoznod, Harry, sosem leszel olyan, mint ő...
Harry Ginny felé pillantott, aki eddig háttérbe húzódott, de most közelebb lépett, hogy segítsen a fiúnak.
– Elég legyen! Teljesen mindegy, hogy a bátyád-e vagy sem. Most prefektus, és igaza van. A jövő héten mindhárman büntetőmunkára mentek Fricshez, most pedig gyerünk vissza a klubhelyiségbe!
Violet most őt mérte végig. – Te meg Hermionét utánozod... Viccesek vagytok – jelentette ki vigyorogva.
– Na jó, tökmag, elegem van – mordult rá Harry. – Fejenként húsz pont a Griffendéltől a  büntetőmunka mellé. És nehogy azt hidd, hogy megúszhatod. Oda fogok figyelni rá, hogy tényleg elvégezzétek, és örülhetsz, ha nem szólok Perselusnak. Mert hidd el, nem lenne elragadtatva attól, hogy itt találtunk titeket.
Violet lecsusszant a padról, és durcásan húzta el a száját. – Gonosz vagy! Hát csinál ilyet egy testvér?
– Egy testvér talán nem, de egy prefektus igen – felelt Harry hidegen. – Ha nem tűntök el pillanatokon belül, még több pontot vonok le!
– Utállak – morogta Violet, és a barátnőivel együtt kisietett a teremből.
Harry kilépett a folyosóra, és figyelte, ahogy vert seregként kullognak el a Griffendél-torony irányába. Egy pillanatra valami összeszorította a szívét, és legszívesebben utánuk ment volna, hogy magához ölelje Violetet, de nem mozdult. Zajt hallott a teremből, s visszalépve látta, hogy Ginny néhány varázslattal a helyükre lebegteti a padokat, amelyeket a lányok eltoltak a gyakorláshoz. Harry leült az egyik padra, és rosszkedvűen figyelte a lány munkáját.
– Bocs a pontok miatt – mondta, amikor Ginny végzett, és felé fordult. A lány vállat vont.
– Legalább nem nekem kellett. Hihetetlen a húgod... – tette hozzá mosolyogva, és Harry is elmosolyodott és megcsóválta a fejét.
– Hát az. Na, menjünk tovább, még az is lehet, hogy befészkelték magukat két folyosóval arrébb egy másik terembe...
Ginny nevetve bólintott. De Violeték valóban visszamentek a klubhelyiségbe, s az este további része nyugalomban telt. Harry és Ginny néha váltott egy két szót, de többnyire inkább hallgattak. A feszültség feloldódott közöttük, de Harry nem mert újra flörtöléssel próbálkozni. Végül viszonylag jó hangulatban tért vissza a klubhelyiségébe, ahol viszont hajnalig tartó tanulás várt rá. Reggel fejfájással ébredt, amit a kevés alvás miatt csöppet sem talált meglepőnek, s most, hogy megérkezett a minisztériumba, próbált nem venni róla tudomást.
Vett egy mély lélegzetet, és belépett a gyakorlóterembe. Már abban a pillanatban, hogy a küszöbre tette a lábát, tudta, hogy nem tévedett. Olyan érzés volt belépni az ajtón, mintha egy vízfalon hatolna át, csak a ruhája száraz maradt, és már akkor tudta, hogy varázslatok sora várja a teremben, amikor még csak a küszöbön volt. Az ajtón túl a terem már nem a szokásos alakját mutatta, hanem vadregényes tájnak tűnt. Harry egy keskeny úton találta magát, amely két magas szikla között húzódott, s meredeken haladt felfelé. Valamivel távolabb nagy halom kőtörmelék állta el Harry útját, amelyek látszólag leomlottak a falról. Harry előhúzta a fedőbűbájok felismeréséhez elengedhetetlen, varázslatokkal kezelt pergament, és elvégzett néhány általános bűbájt, hogy lássa, mivel áll szemben. Átfutotta a pergamenen megjelenő rúnákat. Az elmúlt két hét során Blaise segítségével felelevenítette a rúnatanon tanultakat, így már kellő magabiztossággal tudta értelmezni a kezében tartott lap tartalmát.
Nem sokkal előtte egy kőfal volt, tökéletesen kidolgozott kiábrándító-bűbájjal védve, amelynek éppen nekiment volna, ha minden ellenőrzés nélkül elindul az ösvényen. A távolabbi, lezuhant kövek a Fidelius egyik típusához tartoztak, s céljuk az volt, hogy visszafordulásra kényszerítsék a betolakodót. Valahol, távolabb várt még rá egy Lepel-bűbáj is, de egyelőre az előtte álló akadályokat kellett leküzdenie. Újabb felderítő varázslatot végzett el, hogy megtudja, van-e ember, állat vagy valamilyen időzített átok, amelytől tartania kell a közelben. Most koncentrálhat csak a fedőbűbájokra, mert időzített átkok vagy egyéb akadályok csak valahol a terem mélyén várták. Újabb varázslatot végzett el, amely búra alá vonta előtte a területet, ahol a kőfalnak lennie kell, s további rúnák jelentek meg a pergamenjén. Ezekből megtudhatta, hogy pontosan milyen kiábrándító-bűbájt alkalmaztak, s milyen erejű varázslattal tudja feloldani. Néhány gyors intés után a semmiből súlyos kőfal bontakozott ki előtte. Ez nagyon is valódi volt, nem úgy, mint a távolabb lévő leomlott kövek, s Harrynek fel kellett idéznie valamilyen átváltoztatást, hogy a súlyos, magas falat megszüntesse. Rövid gondolkozás után a köveket sövénnyé alakította, és a sövényfalba néhány bűbájjal kapu formájú lyukat vágott, amelyen már át tudott kelni.
Lassan haladt előre a leomlott sziklák felé, azonban semmilyen támadás nem érte ezen az útszakaszon. Ismét felderítő varázslatokat végzett el, s néhány másodpercig tanulmányozta a pergamenen megjelenő rúnákat. Csak részben törte meg a Fideliust. Túl sok időt és energiát vett volna el, ha megpróbálja teljesen eltüntetni a lezuhant köveket, így éppen csak annyit végzett el, hogy a törmelék masszív anyaga áttetszővé váljon. Végighúzta kezét az egyik kő peremén. Olyan volt, mintha valami miatt sűrűbb lenne ott a levegő, de Harry ujjai könnyedén belesiklottak a kövekbe. Vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét, hogy az agya ne fogja fel, hogy mire készül, és ne bénítsa meg, s belépett a kövek közé. Mintha hirtelen elfogyott volna körülötte a levegő, tüdeje összeszorult, nehezen kapott levegőt, amíg a félig megtört Fideliusszal védett területen haladt. Olyan érzés volt, mintha hoppanálna, csak hosszabb ideig tartott, és Harry fejét abroncsként szorította össze az újra felbukkanó fájdalom. Boldogan kapott levegő után, ahogy kilépett a leomlott sziklák közül. Azonban egy pillanatnyi nyugalom után éles, vörösen villanó kábítóátok száguldott felé. Harry ösztönösen védte ki a varázslatot, és még két további támadást, majd feszülten várakozott.
Úgy tűnt, nem valódi ellenféllel, csak időzített átkokkal állt szemben, így újabb támadás nem érkezett. Megdörzsölte a homlokát, amelybe most, hogy volt egy szusszanásnyi ideje, belehasított a fájdalom. Egy másodpercre lehunyta a szemét, s mélyet lélegzett, hogy enyhítse a fejében dübörgő nyomást, majd tudatosan terelte vissza a figyelmét az előtte lévő útra. Az meredeken emelkedett, és távolabb elérte a két szikla csúcsát. Hogy ott fent mi várja, arról Harrynek kevés fogalma volt, az út ugyanis úgy tört meg, mintha hatalmas szakadék következne a hegycsúcs után. Óvatosan baktatott felfelé az ösvényen. Apró kavicsok indultak meg a talpa alatt, s Harrynek meg kellett kapaszkodnia az egyik sziklafalban, hogy ne csússzon meg. Keservesen lassan haladt felfelé, hamarosan azonban már jobban kibontakozott előtte a sziklák tetején továbbfutó ösvény, és egy alakot pillantott meg odafönt. A kicsi test furcsán kifacsarodva feküdt a földön, s Harrynek a másodperc törtrésze alatt a torkában kezdett dobogni a szíve, ahogy figyelte. A pánik elhatalmasodott rajta, és meg-megcsúszott, ahogy most már rohanva sietett felfelé. Tudta, hogy már semmit sem tud tenni, és azt is, hogy valójában egyáltalán nem akarja így látni a kislányt, de muszáj volt odamennie, muszáj volt megbizonyosodnia.
Amikor felért, a rettenet megbénította, és riadtan kalapáló szívvel meredt Violetre. A kislány fekete haja szétterült a homokos földön,  arca betegesen sápadt volt és elkínzottnak tűnt. Harry közelebb lépett, és letérdelt. Kezét a lány vékony, fehér csuklója fölé emelte de képtelen volt megfogni, mert anélkül is tudta, hogy a lány szíve nem fog dobbanni, és a bőre hideg lesz és élettelen. Harryt elárasztotta és teljesen megbénította a tehetetlenség. El akarta fordítani a fejét, de nem tudott nem a sápadt arcra nézni, és végtelenül dühös lett magára, amiért nem volt ott, amikor ez történt Violettel, amiért nem védte meg, és amiért nem ment utána előző este a Roxfortban, és nem ölelte még egyszer magához. Az éjjeli találkozásuk emléke úgy érte, mint egy hideg zuhany. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire felfogta, hogy a minisztériumban van, s hogy kizárt, hogy éppen itt találja Violetet. Remegő kézzel húzta elő a pergament, s tekintete végigsiklott a rúnákon. Hamar megtalálta, amit keresett, s idegesen állt fel, és lépett hátrébb a testtől.
Pálcáját a lányra fogta, és igyekezett határozottan kimondani a varázsigét: – Comikullissimus!
Csattanás hallatszott, és Violet felült, mosolyogva és élettelibben, mint valaha.
– Látnod kellett volna az arcodat! Jól rád ijesztettem! – Violet nevetett, s Harry legszívesebben jól megrázta volna, hogy hogy lehet ilyen felelőtlen, de a kislány vidám kacagása fertőző volt, így ő is elnevette magát.
A mumus hangos pukkanással szertefoszlott, s Harry egy pillanatig még mosolygott, aztán fáradtan ült le az egyik útszéli sziklára. Tudta, hogy sok időt elvesztegetett a mumus miatt, de nem akart még egy csapdába belefutni, ezért pihent kicsit, és elvégzett egy újabb ellenőrző bűbájt. Egy lepel-bűbáj volt előtte, és később további időzített átkok vártak rá. Elsőként azonban a bűbájra kellett összpontosítania. Az út pár lépés után megszakadt, és hatalmas szakadék tátongott a helyén. Az alján hegyes sziklák várták az óvatlan vándort, s Harry már attól is megszédült, ha csak lenézett. Képtelenségnek tűnt, hogy mindez csak érzéki csalódás legyen, de a felderítő varázslatai biztosan állították, hogy a szakadék a lába előtt nem valódi. Harry akár bele is sétálhatott volna, és közben csak a terem padlóján jár, de mivel nem tudta, hogy az, amit a lepel-bűbáj elrejt, mennyire veszélyes, inkább nem kockáztatott. Néhány varázslattal felmérte, majd megszüntette a bűbájt. Egy rét és rajta egy ház tűnt fel előtte, s az időzített átkok azonnal támadásba lendültek. Ezúttal nem egyszerű kábító- vagy lefegyverzőbűbáj volt, hanem nagyon is összetett, átváltoztatásra épülő átkok sora. És Harry, ahogy védekezett, hamarosan rádöbbent, hogy már nem is időzített bűbájok, hanem az aurorparancsnok ellen küzd.
Szinte észre sem vette, hogy a terem mikor alakult vissza eredeti formájába, de hamarosan azon kapta magát, hogy szemtől szemben állnak Christopherrel, és párbajoznak. Harry fejébe újra belehasított a fájdalom, követelődzően, olyan erővel, hogy már nem tudott nem tudomást venni róla, és természetesen eltalálta Christopher kékes fénnyel terjedő átka. A varázslat beterítette, és Harry hátrazuhant. Miközben arra koncentrált, hogy ne eressze el a pálcáját, alaposan beverte a fejét, ami nem tett jót a homlokából kiinduló, lassan az egész koponyáját behálózó fájdalomnak. Érezte, hogy a karjai zsibbadni kezdenek, ahogy átalakulnak, és megpróbált arra koncentrálni, hogy elvégezze a Ramaliát feloldó ellenátkot, de ismét rátört a fájdalom. Ezúttal olyan erővel, amit még soha nem érzett, s a gyomra felkavarodott tőle. Az oldalára fordult, s száraz fa reccsenése és éles fájdalom tudatta vele, hogy sikerült eltörnie az egyik, a Ramalia miatt faággá átalakult karját. Lábai is zsibbadni kezdtek, de mindez már alig jutott el a tudatáig, annyira fájt a feje. Már nem is próbált küzdeni a hányinger ellen, s a következő pillanatban eltűnt a szeme elől a terem kőpadlója, és egy sötét barlangban találta magát.
Először azt hitte, hogy Christopher várja még egy próbával, de aztán megpillantotta saját, pálcát tartó kezét, amely most már nem a Ramalia hatására átalakult faág volt, hanem nagyon sápadt emberkéz. Egy másodpercre elöntötte a rémület, ahogy rájött, hogy nem a saját pálcáját fogja. A félelmet azonban elmosta a harag, és Harry biztos volt benne, hogy ez a tomboló, gyilkos indulat nem a saját érzése, bármennyire is ő érzi. Most már felismerte a barlangot, mert kezdett megszűnni benne a természetellenes sötétség, noha már nem világította meg a sziget közepén álló kőtál. Ugyanis a bájital és a Kincs egyaránt eltűnt a mélyéből. Dühös, visítás-szerű ordítás tört ki Harry száján, és legszívesebben megátkozott volna valakit, megkínozta volna minden ostoba követőjét, de főleg azt az átkozottat, aki eljutott a barlangba, élve ki is jutott belőle, és ellopta a horcruxot.
Christopher rémülten nézte a földön vergődő fiút. A Ramaliát megszüntető varázslatot már elvégezte, mert Harry több helyen is eltörte a karját, ahogy a dobálta magát, és, miután nem tudta eszméletre téríteni a fiút, megpróbált legilimenciával behatolni az elméjébe, hogy megértse, mi történt, de olyan erős védőfalba ütközött, hogy be kellett látnia, nem tud megküzdeni vele. Mivel Harry állapota nem javult, Christopher elvégezte a Speculum-bűbájt, hogy a Főnix Rendje tagjainak módszerével vegye fel a kapcsolatot Perselusszal, és azonnal idehívja. Közvetlenül az elméjével érintkezett, így érzékelte, ahogy saját rémült, zavarodott segélykérő üzenetétől Perselust elönti a pánik. Biztos volt benne, hogy a férfi ígéretéhez híven azonnal jön, amint mondott valamit Draco Malfoynak, akivel beszélt éppen, de így is rettegett, hogy ez túl késő lesz, s Harry túlságosan is megsérül.
Perselus a roxforti lakásában volt. Reggel letelepedett itt több halom dolgozattal körülvéve. A diákjainak azt mondta, hogy nem lesz az iskolában szombaton, és irodája helyett a lakosztályában maradt, hogy ne zavarják meg. Sejtette ugyan, hogy a tanítványai nem ragaszkodnának hozzá, hogy még karácsony előtt szembesüljenek a bájitaltan dolgozatok eredményével, de ő maga nem akart a szünetben foglalkozni a munkáikkal. Violet kifejtette, hogy mennyire igazságtalan, hogy minden tanár a téli szünet előtti hétre tartogatja a dolgozatíratást, s Perselus a kedvéért szívesen előrébb hozta egy héttel a bájitaltan dolgozatot – nem volt szükség arra, hogy lássa a kislány fancsali arcát, hogy megbizonyosodjon róla, Violet nem ilyen eredményben reménykedett. Végigpörgette az ujjai között a másodévesek dolgozatait, majd véletlenszerűen kihúzott egyet a halom közepéről, és javítani kezdte. Egyes diákoknak határozott elveik voltak arról, hogy az ő dolgozatuk kerüljön legalulra vagy éppen legfölülre a csomagban. Úgy látta, olyan feltételezések állnak a dolog mögött, hogy a végén már fáradt és elnézőbb, vagy az elején még nincs összehasonítási alapja, ezért könnyebben fogad el valamit jó válasznak. Gúnyosan mosolyodott el a gondolatra. A dolgozatokat mindig is nagyon egyértelmű elvek alapján javította, és az, hogy egy választ jónak talál-e, nem függött össze sem a fáradtságával, sem azzal, hogy hány ostobaságot olvasott már el aznap. De azért inkább nem tartotta a diákok összeállította sorrendet, és véletlenszerűen választotta ki, hogy mikor melyik dolgozatot javítja.
A kijavított pergamenek halma ráérősen gyűlt mellette, s hamarosan a kezébe akadt Violet dolgozata is. Mielőtt javítani kezdte volna, átfutotta, hogy lássa, a kislány minden kérdésre válaszolt-e. Violet nem hagyott üresen semmit, mindent teleírt Lilyére emlékeztető, szépen formált betűivel, s Perselus felszisszenve olvasta, hogy mennyi ostobaságot írt le ezekkel a csinos betűkkel. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd könyörtelenül elkezdte aláhúzni a hibákat, és vonni le a pontokat. Violet kamaszodott, kétség sem fért hozzá. Volt érzéke a bájitaltanhoz, de még annyi figyelmet sem fordított rá, mint más tárgyakra, s Perselus tudta, hogy ez neki szól. Mint ahogy Violet órai műsorai is neki szóltak. A kislány nem csak a gyógynövénytant beszélgette végig, és nem csak abból a tárgyból kapott rossz jegyeket. Azt, hogy problémái vannak sötét varázslatok kivédéséből, Perselus megértette, hiszen az egész iskolának gondja volt a tárggyal, és lassan úgy tűnt, többet tanulnak a diákok erre, mint bájitaltanra – ami egyébként jócskán bosszantotta is Perselust. De Violet semmiből sem állt túl jól, mert semmiből sem erőltette meg magát.
Harry után, aki jóformán feltűnésmentesen kamaszodott, Perselust csaknem sokkolta Violet viselkedése. Természetesen az elmúlt tizenhét évben látott már sok kamaszt – noha az ő óráján még senki, egy mardekáros se engedett meg magának annyit, mint Violet –, és éppen elég mardekárossal beszélgetett már el a tanulmányi eredményéről és a problémáiról, mégis értetlenül állt a saját lánya viselkedése előtt. Hátradőlt a széken, és néhány másodpercig méregette a dolgozatot, majd rosszkedvűen dörzsölte meg az orrát. Csütörtök reggel, a másodéves griffendéles és mardekáros diákok közös bájitaltan óráján Violet úgy döntött, hogy nincs kedve rendesen odafigyelni a főzetére, ezért, hamarosan füstölni kezdett az üstje. Mivel a kislány inkább a barátnőivel  beszélgetett, minthogy az órai munkát kövesse, azt se igen vette észre, ami az üstjének tartalmával történt. Perselus, aki éppen végigjárt a diákok között, hogy ellenőrizze munkájukat, fenyegető arccal állt meg a lányok asztala előtt.
– Miss Piton, megkérhetném, hogy tisztelje meg a becses figyelmével az órai munkát is? – kérdezte metszően hideg hangon. A diákok idegesen húzták össze magukat, és Violet két barátnője zavartan hajolt az üst fölé, hogy mentsék a menthetőt. Perselus egyetlen gyors pillantással felmérte, hogy erre semmi esélyük.
– Figyelek – mondta Violet, és kerekre nyitott, ártatlan szemekkel fordult Perselus felé. A termen végigfutott az izgatott suttogás: más diák nem merte volna megengedni magának, hogy így válaszoljon Perselusnak.
– Úgy érti, figyel arra, amit Miss King mesél önnek? – vont fel a szemöldökét Perselus.
– Persze! De azért erre is – intett Violet magabiztosan az üst felé.
– Milyen színű az a főzet az üstjében, Miss Piton? – kérdezte Perselus halk, fenyegető hangon. Violet az üst felé fordult. Ideges mozdulattal hessegette el a felszálló füstöt, és a főzetre bámult.
– Nekem zöldnek tűnik, uram... – válaszolt, és cinkos mosollyal mondta ki az „uram” szót.
– Megnyugtat, hogy még képes beazonosítani egy színt, kisasszony... – Perselus keresztbe fonta a karját. – Milyen színűnek kellene lennie a főzetének ebben a stádiumban?
Violet bizonytalanul pillantott a mellette lévő üstre, de annak tartalma sem festett jobban, mint a sajátja. Így aztán a táblára írt receptet nézte meg, amelyen a főzés különböző fázisai mellett Perselus feltüntette azt is, hogy mikor milyen színűnek kell lenni a főzetnek.
– Kék...? – tippelt Violet.
– Nem talált. Azon a szakaszon már jó negyed órája túl kellene lennie. Meg tudja mondani, hogy melyik hozzávalót adagolta túl, ami miatt elszíneződött a főzete?
Violet vállat vont. – Fogalmam sincs, de tényleg – jelentette ki hihetetlenül könnyedén. Perselus szeme összeszűkült.
– Tíz pont a griffendéltől a figyelmetlenség miatt, Miss Piton – mondta hidegen. – És további tíz, mert mindezt szemtelenül is tálalja. – Violet elsápadt. Perselus egy pálcaintéssel kiürítette a lány üstjét. – A mai munkája minősíthetetlen, akár távozhat is. Így legalább a többieket sem zavarja majd a fecsegésével.
Violet felkapta a táskáját, és durcásan kisietett. Perselus nem fordított több figyelmet a sértődött kislány felé, helyette a többiek munkáját kezdte figyelni. Biztos volt benne, hogy Violet most egy napig nem szól majd hozzá, s tudta, hogy nagyon is megbántotta a kislányt, de Violet szemtelensége, és különösen az a tény, hogy nem is négyszemközt, hanem az órákon beszélt vissza, nagyon bosszantotta. Óra után azonban, amikor az utolsó mardekáros diák is elhagyta a termet, Violet felbukkant az ajtóban.
– Apa... – Úgy somfordált be, mint egy macska, aki tudja, hogy tilosban jár, mégis beóvakodik. Belökte maga mögött az ajtót, és odament Perselushoz.
A férfi hidegen mérte végig. – Itt hagytál valamit?
– Nem voltál valami kedves... – jegyezte meg Violet durcásan. Perselus rájött, hogy a kislány azért jött vissza, hogy egy kis törődést kuncsorogjon ki.
– Te pedig nem figyeltél oda az órámon. Silányul teljesítettél, és már nem is először. Ráadásul a tanulmányi eredményeid minden tárgyból erősen kifogásolhatóak.
– Ne haragudj... – Violet közelebb törleszkedett, s Perselus ösztönösen végigsimított a haján. Éppen olyan puha volt, mint Lilyé, és szikrázott a fáklyák fényében. A kislány elégedetten bújt oda a férfihez. – Legközelebb majd jobban figyelek – ígérte.
– Sokkal jobban kellene figyelned, mert ez a mai főzet minősíthetetlen lett.
– Tényleg annyira rémes? – vonta össze Violet a szemöldökét aggodalmasan. – Nem lehet, hogy feltaláltam valami új főzetet...?
– Az kizárt – rázta a fejét Perselus, de azért egy pillanatra elmosolyodott. – Ne aggódj, ha valami zseniálisat kotyvasztasz össze, azonnal szólok majd. – Violet elégedett vigyorral bólintott. Perselus végigmérte. – Hogy sikerült a hétfői dolgozat?
– Neked kellene megmondanod, nem? – nézett rá Violet ártatlanul. – Én vagyok a tanár, vagy te?
– Hála Merlinnek, egyelőre én – morogta Perselus. – Éppen ezért elfoglalt is vagyok, és majd a hétvégén érek rá megnézni. Tehát? Felkészültél rá?
Violet elhúzta a száját. – Akartam… De aztán Vickynek gondjai támadtak, és azt kellett megbeszélnünk.
– Miféle gondjai? – kérdezte Perselus gyanakodva. Violet legyintett.
– Lányos dolgok. Tudod, a negyedéves fiúk, meg minden… Az embernek azért vannak a barátai, hogy ilyenkor segítsenek – tette hozzá védekező hangsúllyal, mikor meglátta apja dühös pillantását –, és én komolyan veszem azt a feladatomat, hogy mellettük álljak az ilyen helyzetekben.
– Jelenleg a te legfontosabb feladatod, kisasszony, a tanulás – mordult rá Perselus.
Violet megsértődött. – Jó, azért nem mondtam, hogy annyira rossz lett a dolgozat… Mindenre válaszoltam. És különben is, olyan lényegtelen apróságokat kérdeztél!
– Erről ne nyissunk vitát – felelt Perselus hidegen. Violet kicsit aggodalmasan mérte végig, de aztán kihívóan elmosolyodott.
– Gyerek vagyok, és egy gyereknek a barátaival kell lennie! – jelentette ki magabiztosan.
– Efelől semmi kétségem, hogy gyerek vagy – emelte Perselus a szemét az égre. – De hétfő este kénytelen leszel nélkülözni a barátaid társaságát. Várlak a laborban, és elkészíted újra a mai bájitalt. Nem akarom, hogy lemaradj az anyaggal.
Violet arcáról leolvadt a mosoly. – Muszáj?
– Nincs vita, kisasszony! – dörrent rá Perselus. – Ha nem akarsz különórákat, leszel szíves a tanórán rendesen dolgozni. Most pedig menj bűbájtanra, mielőtt ott is pontokat vonnak le a házadtól.
Violet morcosan bólintott. – Akkor szia, apa – vetette oda, majd kisietett a teremből.
Perselus fejében ott visszhangoztak a lánya szavai, amikor a dolgozat végére ért, és szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor ráírta a H-t, de még a legnagyobb jóindulattal sem tudott volna a „hitvány”-nál jobb jegyet adni Violet művére. Sőt, Perselus dühösen ismerte el, hogy már így is túl jószívű volt, de nem rontotta le a jegyet, helyette a pergament a kijavított dolgozatok halmára lökte, és bosszúsan intett egyet a kezével, hogy elővarázsoljon egy csésze teát. Violet olyan gyorsan váltogatta a hangulatát, hogy Perselus már nem is igen tudta követni. A kislány akár percek alatt is képes volt visszaszájaló, morcos kamaszlányból törleszkedő, kedves gyerekké vagy hízelgő, már-már kész nővé válni. Félelmetesen hasonlított Lilyre, és Perselus már rég tudta, hogy legalább akkora hatalma is van fölötte, mint az anyjának, de egyelőre mindent elkövetett, hogy a kislány erre ne jöjjön rá.
Kopogtak az ajtón. Perselus meglepetten pillantott fel, hiszen arra számított, hogy ma nyugta lesz a diákoktól. Az ajtón túl azonban Draco Malfoy várakozott, s Perselus tudta, hogy most már feltétlenül beszélnie kell vele. Már így is túl sok idő telt el azóta, hogy Draco Harryn keresztül „üzent” neki, hogy mennyire elege van már a halálfalókból. A fiú azóta félelem és izgalom keverékével várta, hogy Perselus hogyan fog reagálni. Ő azonban nem reagált. Tomot valami aggasztotta mostanában, s Perselusnak, csakúgy, mint minden halálfalónak a belső körből, sok időt kellett eltöltenie a közelében. Tudta, hogy a Dracóval folytatott beszélgetés kulcsfontosságú lesz a fiú jövőjének szempontjából, ezért akkor akarta megejteni, amikor teljesen oda tud figyelni rá. Eredetileg ezt a napot a dolgozatokra szánta, most azonban már nem bánta a fiú felbukkanását. Így legalább volt mivel elterelnie a figyelmét Violetről, s úgyis tudta, hogy nem illik Dracót tovább várakoztatnia.
Az ajtóhoz lépett, és lassan kitárta. Draco sápadtan állt előtte. Szemében eltökéltség csillogott, amely erősebb volt még a félelemnél is. Perselus nem is tett úgy, mintha meglepődne a fiú érkezésén. Félreállt az ajtóból, s intett Dracónak, hogy jöjjön beljebb. A fiú zavartan lépte át a küszöböt, s olyan megilletődötten ácsorgott, mintha nem töltött volna itt heteket a nyáron, és nem szórakoztatta volna magát még néhány héttel ezelőtt is azzal, hogy megtörje a lakás ajtajának védelmét.
– Ülj le, Draco – intett Perselus az egyik fotel felé, és Draco lassú, kimért mozdulatokkal fogadott szót. Perselus átvarázsolta a saját csészéjét az asztalról, és pálcájának intésére Draco előtt is megjelent egy csésze tea. A fiú idegesen követte minden mozdulatát.
– Nem is kérdezi meg, hogy miért jöttem? – törte meg végül Draco a csendet.
– Számítottam rá, hogy eljössz – felelt Perselus nyugodtan. – Megkaptam az üzenetedet. – Draco összerezzent, és várakozón nézett a férfira. – De, ahogy te is tudod – intett Perselus Draco bal alkarja felé –, az elmúlt napokban elfoglalt voltam.
Draco beharapta az ajkát, és pillantását a teára fordította. Nem érdekelte különösebben az ital, de így legalább volt oka rá, hogy ne nézzen Perselus átható tekintetébe. Ráérősen kavargatta teáját, és közben próbált elcsípni valamilyen jelet, amiből megtudhatja, hogy mit gondol a férfi. Perselus körül most is, mint mindig, olyan sűrűn koncentrálódott a mágia, amilyet Draco senki más esetében nem tapasztalt. Amióta az eszét tudta, érzékelte a mágiát. Nem tudta volna megmondani, hogy mivel érzékeli, mert nem látta vagy hallotta, leginkább talán a meleg levegő áramlásához hasonlította volna, de nem a bőrén, hanem az elméjében érezte a mágia kavargását, változását, koncentrálódását és áramlását. Képes volt arra, hogy felismerjen, sőt, megtaláljon embereket csupán annak alapján, hogy milyen volt körülöttük a mágia rezgése – éppen ezért volt biztos abban is, hogy Perselus nem hagyta el a Roxfortot, és a lakásában van. Ugyanígy képes volt érzékelni akár elrejtett varázslatokat is, és sokkal könnyebben tudott megtörni fedő- és lezáró bűbájokat, mint mások. Mindez a tudás azonban arra nem volt jó, hogy Draco kitalálja, mi játszódik le Perselus fejében. A mágia finoman pulzált a férfi körül, és Perselus rezzenéstelen arccal figyelte a fiút.
– Tehát szívesen szabadulnál már ettől a köteléktől? – idézte a férfi Draco szavait, és a fiú bal alkarja felé intett. Draco felhúzta a talárját, s fintorogva mérte végig a Jegyet. A sebhely sötétvörös volt, szinte feketének tűnt, s folyamatosan bizsergett, mint mostanában mindig.
– Nem szeretnék többet Elé kerülni – felelt végül Draco, felpillantva a férfira. Nyugodtabb volt a hangja, mint ahogy érezte magát. A tény, hogy Perselus nem vitte azonnal a Nagyúr elé, megnyugtatta. Ugyanakkor még mindig nem mert teljesen bízni abban, hogy a férfi segít neki. Igaz, Harry biztos volt benne, hogy nevelőapja valójában nem halálfaló, de Draco tudta, hogy az ő apja pedig ennek az ellenkezőjéről volt meggyőzve, s könnyebben hitte el, hogy Harry tévedhet.
– Erre kevés az esélyed – mondta Perselus rezzenéstelen arccal. Draco megdermedt, a férfi pedig folytatta: – A nagynénéd találkozni akar veled a téli szünetben, és mivel ő az utolsó élő rokonod, elég nehéz nemet mondanom a kérésére.
– A Nagyúr támogatja? – kérdezte Draco idegesen. Tudta Perselustól, hogy azt, hogy ő most a Roxfortban lehet, s nem Bellatrix Lestrange vigyáz rá, csak annak köszönheti, hogy a Nagyúr azzal értett egyet, hogy Perselus legyen a mentora.
Perselus bólintott. – Nem látja semmi okát annak, hogy nemet mondjon. És ő is szívesen ellenőrizné, hogy hol tartasz.
– Van rá bármilyen mód, hogy itt maradhassak? – kérdezte Draco riadtan. Tudta, hogy nincs ereje arra, hogy találkozzon a Nagyúrral. Nem tudná elrejteni valódi érzéseit, és talán nem is nagyon akarná, ha meglátná azt az embert, aki végzett a szüleivel.
Perselus nem felelt azonnal. Nem volt nehéz érzékelnie Draco gondolatait, s ő is belátta, hogy végzetes lenne, ha a fiú most a Nagyúr elé kerülne. Messze nem volt annyira erős az okklumenciatudása, hogy szembeszállhasson Tom Denem akaratával, és Perselusnak kétsége sem volt afelől, hogy Draco ezt a találkozást nem élné túl. De Tom nagyon is egyetértett Bellatrixszal: kíváncsi volt Dracóra, s meg akart bizonyosodni róla, hogy a fiú továbbra is hű követője.
– A Nagyúr nem fogja megmásítani a véleményét – rázta meg a fejét végül. – Csak akkor kerülheted el a találkozást, ha nem tudsz elmenni a Roxfortból. Vagyis – folytatta Draco értetlen pillantását látva –, ha Madam Pomfrey úgy gondolja, olyan állapotban vagy, hogy semmi esetre sem utazhatsz.
Draco elfintorodott. Egyáltalán nem tűnt egyszerűnek olyan sérülést vagy betegséget beszerezni, amely két hétig az ágyban tartja, de mégsem halálosan veszélyes.
– Tudna segíteni? – kérdezte végül, s nem akarta kimondani a másik kérdését, hogy egyáltalán akarna-e segíteni neki a férfi.
– Meglátjuk. Azt szeretném, ha te gondolkoznál a problémán. Tekintsd ezt is olyan kihívásnak, mint a lakásom ajtajának kinyitását…
Draco önkéntelenül elvigyorodott, de aztán bizonytalanul szólalt meg: – Dolgozzak ki valamilyen varázslattal előállítható betegséget?
– Varázslattal vagy bájitallal – bólintott Perselus. Draco elgondolkozott egy pillanatra, majd lassan bólintott.
– És mit gondol arról, hogy… ott akarom hagyni Őt… – kérdezte végül. Nem tudta eldönteni, hogy Perselus csak azért egyezik bele a találkozás elodázásába, mert ő is tudja, hogy Draco nem tudná visszafogni az indulatait, vagy valóban megérti.
– Vannak bélyegek, amelyeket nem lehet ennyire egyszerűen eltüntetni – felelt Perselus halkan. – Azt, amit ez a sebhely jelent, már soha nem moshatod teljesen le magadról.
– Nem az érdekel, hogy mások mit gondolnak – rázta meg a fejét Draco hidegen –, hanem az, hogy nekem kötelező-e tennem valamit.
Perselus megcsóválta a fejét. – Akkor nem segíthetek rajtad, Draco. Mindig lesznek kötelezettségeid, még akkor is, ha nem fogadsz el senki mástól parancsot.
– Hogy lennének? – rázta meg a fejét Draco. – Ha ez nem lenne a kezemen, Ő soha nem kötelezhetne, hogy találkozzak Vele vagy az embereivel.
– És soha nem is találkoznál? – kérdezte Perselus. – Nem akarod talán megbosszulni a szüleid halálát? Ha elég erősnek érzed majd magad, önszántadból mész elé.
– Az nem ugyanaz…
– Persze, hogy nem – bólintott a férfi. – De vannak sebhelyek, amelyek sosem tűnnek el, és örökre befolyásolják az életedet. Éppen az ilyenek segíthetnek hozzá a legjelentősebb döntéseinkhez, és ezek éppen úgy gúzsba kötnek és meghatározzák a tetteinket, mint a Jegy a kezeden.
– De az legalább a mi döntésünk – jegyezte meg Draco.
– Ki döntötte el, hogy felveszed a Sötét Jegyet, Draco? – kérdezte Perselus, és a fiú bosszúsan bólintott.
– Én – ismerte el kelletlenül.
– Látod, az élet nem ennyire egyszerű. Ha úgy döntesz, hogy ellentmondasz a Nagyúrnak, kénytelen leszel szövetkezni az ellenségeivel, és azt tenni, amit mondanak. Ha pedig úgy döntesz, hogy igazán egyik fél oldalán sem akarsz állni, még akkor is szigorú és az életedet örökre befolyásoló szabályokhoz kell igazodnod.
– Mint magának? – kérdezte Draco. Perselus arca kiismerhetetlen maradt.
– Talán úgy, mint nekem.
– Uram, az elmúlt hetekben újra elolvastam egy régi, gyerekkori olvasmányomat – szólalt meg Draco lassan. Perselus bólintott, hogy folytassa csak, és Draco egy gyors pálcaintéssel elővarázsolta a ládájából A megtisztító háborúkat. – Mikor annak idején olvastam, elbűvölt a gondolatmenete, az, hogy ki mer állni a háború mellett, hogy őszintén veszi számba a veszteségeket és azt is, amit azok révén nyerhetünk. Most, amikor újra elolvastam, sok minden világosabb lett számomra.
– Csakugyan? – Perselus szeme összeszűkült. Draco izgatottan kalapáló szívvel bólintott.
– Tudom, hogy most Aetas Heroum van. Nem volt nehéz felismerni a jeleket, és higgye el, nem csak azért gondolom, hogy Ő a Scelus, amit a szüleimmel tett! Ahogy azt is tudom, hogy bármit mond is a jóslat, amit Harrynek elmondtak az igazgatóval, nem ő a Heros. Nem olyan.
Perselus bólintott. – Nem vitatkozom veled, Draco. A jóslat nem szerves része az Aetas Heroumnak. Logikusak a következtetéseid. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy egyáltalán nem lett volna szabad kihallgatnod Harry és a barátai beszélgetését.
– Túl nagy volt a csábítás – vallotta be Draco vigyorogva. Fellelkesítette Perselus megerősítése, ezért úgy érezte, előrukkolhat mindazzal, amit még kikövetkeztetett. – Gondolom, ismeri a könyvet… – Perselus bólintott, Draco pedig folytatta: – Akkor tudja, hogy szó van benne egy harmadik varázslóról is, a Defensorról.
Draco várta, hogy mi lesz szavai hatása, Perselus azonban csak könnyedén bólintott. Az arca olyan volt, mint egy maszk, s Draco éppen ebből sejtette meg, hogy a férfinek mennyire nehezére esik, hogy elrejtse érzéseit.
– Gondolom, a Defensorról elmondható az, hogy egyik fél oldalán sem áll igazán – próbálkozott Draco.
– Vagy éppen azt mondhatjuk, hogy mindkét fél oldalán áll – felelt Perselus egy gúnyos mosollyal. – Nézőpont kérdése…
– Lehet még találni róluk feljegyzéseket más könyvekben is? – kérdezte Draco. – Hogy mitől olyan hatalmas varázslók, vagy ilyesmi…
– Azért nagy erejű varázslók, mert nem tanult mágiát használnak. Ha emlékszel a Probatióra, amelyet az elmúlt hetek bájitaltanjain készített főzet miatt végeztünk el, tudod, miről beszélek.
– Az ösztönös és a tanult mágia arányáról? – Perselus bólintott, Draco elmosolyodott. – A Defensorok ösztönös mágiát használnak? Képesek kitalálni új varázslatokat?
– Igen. – Perselus tudta, hogy Draco pillanatokon belül rá fog kérdezni arra, amit felfedezett. Mivel a fiú izgatottságában most még annyira sem gyakorolt okklumenciát, mint máskor szokott, ő már régen észrevette az elméjében ezt a tudást. Perselus tudta, hogy ez a kérdés fordulópontot jelent az ő viszonyukban is – hiszen Draco már meglehetősen jól ismerte a saját képességeit is –, és ezentúl sokkal tudatosabban készítheti majd fel a fiút későbbi szerepére.
A következő pillanatban felhangzott a főnix éneke a fejében. Rémült volt és sürgető; ez volt a legerősebb vészjelzés, amelyet a Főnix Rendjének titkos kommunikációja kifejezhet, és Perselus bosszúsan állapította meg, hogy nem teheti meg, hogy nem vesz róla tudomást. Egyetlen gyors intéssel, amelyet elvégzett az asztal alatt, válaszolt Christopher Prospeernek, akik kereste. Az aurorparancsnok zavart és rettenetesen rémült volt, és Perselus jobbára inkább az elméjében látott emlékekből tájékozódott, mint a szavaiból – ez azonban őt is megrémítette. Dracóra pillantott, aki észrevette, hogy valami elvonta a figyelmét. Nyugalmat erőltetett magára, és úgy szólalt meg.
– Draco, ez a kérdés nagyon fontos – mondta halkan –, és éppen ezért nem szívesen szakítom félbe a beszélgetésünket, de most el kell mennem. – Látta a fiú arcán átfutó zavart, hiszen a hívást neki is érzékelni kellett volna, ezért hozzátette: – Ez most személyes hívás, és nem mondhatok rá nemet. Ha visszatértem, megkereslek.
Draco bólintott. Dühös volt, és összezavarta a Perselus körül idegesen vibráló mágia. Biztos volt benne, hogy a férfi legszívesebben tíz varázslatot is elvégezne egyszerre, hogy csakugyan sietve készül valahová, és ha ő elment a lakásból, akkor biztosan el is rohan, mégis rettenetesen haragudott, amiért éppen most szakították félbe. Gyorsan elköszönt, majd elment, és érzékelte, ahogy hihetetlenül erős bűbájok zárják be a háta mögött a lakás ajtaját. A falnak támaszkodott, de Perselus erős védővarázslatai mögött semmit sem érzékelt abból, hogy odabent milyen bűbájokat végez el a férfi, sőt, még abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán a kastélyban van-e még.
Perselus kezéből sorra törtek ki az ezüstösen ragyogó varázslatok. Az ajtót bezárta Draco mögött, magához vett néhány fiola bájitalt, és egy másodpercre módosította a Roxfortot védő bűbájokat, hogy dehoppanálhasson. Általában a minisztériumi gyakorlótermet is hoppanálásgátló bűbáj védte, most azonban ennek nyoma sem volt, amikor Perselus megérkezett. Feltételezte, hogy Christopher szüntette meg, hogy megkönnyítse az érkezését, és egyáltalán nem bánta a segítséget. Az aurorparancsnok Harry mellett térdelt a földön. A fiú sápadt volt, verejtékben úszott, és bár már nem dobálta magát rémisztően, még mindig egész testében remegett.
– Csakhogy… – sóhajtott fel Christopher, amikor Perselus felbukkant. Arrébb húzódott, hogy odaengedje a férfit Harryhez.
– Mi történt? – kérdezte Perselus, miközben letérdelt Harry mellé, és lassan végighúzta kezét a fiú arca fölött. A tenyeréből folyamként áradó ezüstös bűbájok beterítették Harryt. Elsősorban nyugtató és fájdalomcsillapító varázslatok voltak.
– Összeállítottam neki egy gyakorlópályát, amit sikeresen végig is csinált – válaszolt közben Christopher –, aztán párbajozni kezdtünk, és ő rosszul lett.
– Eltalálta valami? – Perselus fel se pillantott. Néhány varázslattal megvizsgálta Harry sérüléseit. Semmi komolyat nem talált, legfeljebb néhány zúzódást. A töréseket Christopher már begyógyította, bár a bűbájok azonnal elárulták Perselusnak, hogy néhány perce Harry több helyen is eltörte a karjait.
– Egy Ramalia, de addigra már legyűrte a roham. Ezért nem tudta kivédeni.
Perselus nem felelt, s Christopher tudta, hogy most már a fiú elméjével foglalkozik. A védőfalak, amelyeken az aurorparancsnok nem tudott áttörni, s amelyek elzárták Harryt Perselus elől is, rémisztően ismerősek voltak. Perselus évek óta kerülte meg őket, évek óta küzdött Tom Denem elméje ellen. Nem gondolkozott most sem, amikor a szokott rutinnal keresett fogást a védelmen. Harry felnyögött, amikor áttörte a falat, és Perselus tudta, hogy nem járt el valami finoman, de nem volt ideje óvatoskodni.
Harryben még mindig tombolt a harag, s úgy tűnt, akárhány Cruciatust végez is el, akárhány embernek töri el a csontjait, akár fogoly muglikra, akár a saját ostoba követőire támad is rá, semmi sem csillapíthatja le. A tény, hogy elveszett a horcrux – hogy még egy horcrux veszett el azután, amelyet felelőtlen módon biztonságban hitt Lucius Malfoy házában – mindennél jobban dühítette. Harry néha, egy-egy pillanatra saját maga is megdöbbent ezen az indulaton, de arra már nem jutott ideje, hogy megértse, miért olyan különös kezében az ismeretlen pálca és miért furcsállja azt, ahol van és amit csinál. Perselus hangja váratlanul érte. Perselusnak valahol a Roxfortban kellene lennie, hiszen őt nem hívta magához – habár érdemes lenne elbeszélgetni vele a bájitalról, s arról, hogy hogyan szökhetett meg a tolvaj.
Harry! Perselus újra szólította. Harry, nyisd ki a szemed! A minisztériumban vagy!
Ez a feltételezés kissé meglepte. Egy pillanattal ezelőtt még pontosan tudta, hogy hol van, de most már nem volt képes felidézni az információt. A minisztérium logikusabbnak tűnt. Eszébe jutott, hogy Chrisopherhez jött, mert ma volt a különórája, aztán egyszer csak megfájdult a feje. Az emléktől elemi erővel tért vissza belé a fájdalom. Nem csak a fejében, hanem karjaiban, sőt egész testében is érezte a tompa sajgást. Már nem volt olyan elviselhetetlen, mint amikor nem tudta kivédeni a Ramáliát, de még így is kellemetlen volt. Szeretett volna aludni. Belesüppedni a pihentető, fájdalommentes sötétségbe, de Perselus nem hagyta. Hangja dühösnek tűnt.
Harry! Nyisd ki a szemed! Most!
Harry morcos volt, de küzdött az őt leterítő fáradtság ellen, és lassan kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott, Perselus arca volt. A férfi szeme szikrázott, arca fáradtnak és dühösnek tűnt. Megragadta Harry karját, és durván ülésbe rántotta a fiút. Harry felszisszent a fájdalomtól, és csak lassan tudatosult benne, hogy hol van és mi történt.
– Gyerünk, Harry – mondta Perselus ezúttal hangosan –, ha nem akarsz még egy látomást, akkor most nem ájulhatsz el!
Ezüstös bűbáj terítette be Harryt. Úgy érezte, mintha nem is túl finoman megpofozták volna, és ez végre kizökkentette kábult állapotából. Elfogadta Perselus segítségét, és lassan feltápászkodott. Christopher tőlük nem messze állt, kiismerhetetlen arccal, és most elővarázsolt egy asztalt és három széket. Mindhárman helyet foglaltak, és Perselus egy bögre teát nyomott a kezébe, s Harry sejtette, hogy nyugtató van benne, mert alighogy megivott pár kortyot, a feje kitisztult. Perselus megdörzsölte az orrát, és végigmérte a fiút.
– Most pedig halljam, hogy mi történt. Mindent pontosan mondj el! – utasította szigorúan. Harrynek szüksége volt néhány másodpercre, hogy visszaidézze a nap elejét. Ivott még egy kortyot a teából, és egy pillanatra lehunyta a szemét, de nem akarta, hogy az emlékek visszarántsák, ezért újra felpillantott Perselusra. Már alig érezte a fejében a fájdalmat.
– Nem aludtam sokat éjszaka – kezdte elgondolkozva. – Járőröztem, aztán még tanultam, és azalatt a rövid idő alatt nem is aludtam valami jól. Szóval fáradtan érkeztem. A fedőbűbájok megtörését gyakoroltuk. Azt hiszem, elég jól ment. – Christopher bólintott. Perselus csak egy pillanatra nézett rá, aztán újra Harryre szegeződött a tekintete. Miközben a fiú beszélt, könnyű volt olvasni a gondolataiban, és ellenőrizni, hogy van-e valami, ami fontos lehet, de a fiú nem említi meg. Harry folytatta: – Aztán párbajozni kezdtünk, és újra megfájdult a fejem…
– Újra? – szólt közbe Perselus összeszűkült szemmel.
Harry nyelt egyet. Hirtelen úgy tűnt, Hermionének igaza volt, és már régen szólnia kellett volna Perselusnak a fejfájás miatt. – Reggel is fájt, de sikerült elterelni róla a figyelmemet. Aztán…
– Mióta fáj a fejed? – vágott közbe Perselus. – Nem ma. Mióta szokott fájni?
Harry beharapta az ajkát. – Azóta, hogy a barlangban voltunk.
– Milyen gyakran?
– Változó. Néha napokig semmi, aztán meg órákon át fáj… Főleg a sebhelyem körül.
Perselus egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor újra felnézett, a pillantása hideg volt, s Harry tudta, hogy erővel fojtja vissza a dühét.
– Mikor akartál szólni róla? – kérdezte halkan.
– Én… nem akartalak zavarni egy ilyen aprósággal – motyogta Harry, és ő is érezte, hogy mekkora ostobaságot követett el. Perselus keresztbe fonta a karját.
– Mikor akartál szólni róla? – ismételte meg a kérdést. Harry megrázta a fejét.
– Nem tudom… Majd, ha… már nem tudom elviselni…
– Nevetséges! – csattant fel Perselus. Ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy ne átkozza meg a fiút. Évek óta nem volt ennyire dühös rá, talán mert évek óta nem is aggódott ennyire érte. – Volt már máskor is látomásod?
Harry megrázta a fejét. – Azt rögtön elmondtam volna – védekezett.
– Álmok? – Harry újra a fejét rázta. Perselus hátradőlt a széken, és néhány másodpercig hallgatott. Christopherre pillantott, aki némán figyelte őket. Nem kerülte el a figyelmét az aurorparancsnok pálcája, amelyet készenlétben tartott, hogy közbeavatkozhasson, ha Perselus mégsem tudna uralkodni magán. De erre nem volt szükség. Perselus lassan kifújta a levegőt, és végigmérte Harryt. Az alkarja folyamatosan bizsergett. Ugyan akkor, amikor otthagyta, hazudott Dracónak, de most már Tom tényleg személyesen hivatta. De elfordította a figyelmét a Sötét Jegyről, és Harryhez fordult. – Tapasztaltál még bármit a fájdalmon kívül?
– Nem. Többnyire megpróbáltam nem venni róla tudomást, mert volt mit csinálnom.  Néha ez nagyon nehéz volt, de még soha nem fájt annyira, mint most.
– Mit láttál most? – folytatta Perselus a vallatást. A hangja valamivel enyhébb volt, és a szemében most már az aggodalom is megjelent.
– Ő… Voldemort – Harrynek nehezére esett kimondani a Nevet a látomás után – ott volt a barlangban. Rájött, hogy már nincs ott se a bájital, se… a kincse. És nagyon dühös lett miatta. Dehoppanált, valami börtönszerűségbe, ahol mugli foglyok voltak, és nagyon sok embert megátkozott, még sok varázsló őrt is. De ettől sem érezte jobban magát. Azt is tudja, hogy a másik, amelyik a Malfoy-kúriában volt, szintén eltűnt, de a többi rejtekhelyében bízik egyelőre.
Perselus bólintott. Néhány másodpercig figyelte Harry arcát, aztán halkan kérdezte meg:
– Végig az ő szemével láttad az eseményeket?
Harry megborzongott. Érzékelte a kérdés kimondatlan részét is, hogy végig ő maga volt-e Voldemort, hogy végig a sajátjának érezte-e a sötét mágus érzéseit. Idegesen bólintott. Perselus ismét lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Ez rossz hír. Albus évek óta úgy gondolja, hogy a sebhely, amely őrzi a Voldemorttal történt első találkozásod emlékét, több egy egyszerű sebnél. Az átokhegek esetében nem ritka, hogy fennmarad valamilyen kapcsolat az áldozat és a megátkozója között. Hiszen ezek olyan különleges lenyomatai a varázserőnek, amelyeket semmilyen módon nem lehet meggyógyítani vagy tartósan eltüntetni, legfeljebb átmenetileg elleplezni. Miután Voldemort visszatért, és a te véredet használta fel ehhez, Albus egész évben várt. Arra, ami most bekövetkezett. És, mivel a tavalyi éved békésen telt, végül azt hittük, tévedtünk. De úgy tűnik, a kapcsolat létezik, és előhívta a barlangban eltöltött idő, mivel ott nagyon erős volt Voldemort varázslatainak lenyomata, azaz gyakorlatilag az ő mágikus jelenléte.
– Kapcsolat van köztem és Voldemort között? De hát miért? – kérdezte Harry idegesen. – Én nem akarom… tudni, hogy mit gondol!
– Nos, az ellenérzéseid jogosak – bólintott Perselus. – Ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy ő maga is rájön a kapcsolat létezésére, és ő esetleg nagyon is szeretné tudni, hogy mit gondolsz és érzel…
– Oda-vissza működik? – kérdezte Harry iszonyodva. – Hiszen akkor nem szabad, hogy rám bízzátok a legyőzéséhez szükséges titkokat!
Perselus elmosolyodott. – Azokról tudnod kell. De az is igaz, hogy valahogy védekezned kell a kapcsolat ellen. Részben már ösztönösen megtetted ezt, amikor igyekeztél nem tudomást venni a fájdalomról, hiszen a kapcsolat ennek a révén jelentkezett. De haladéktalanul el kell sajátítanod az okklumenciát, az elme védelmét, amely felvértez majd minden külső támadás ellen.
– Akkor elkerülhetem, hogy megtudja, amit gondolok? – kérdezte Harry halkan. Perselus bólintott.
– Igen, ezzel védekezhetsz ellene. Hamarosan azt is megbeszéljük, hogy mikor és hogyan kezded meg az okklumencia tanulását, most azonban mennem kell.
– Voldemorthoz? – kérdezte Harry aggodalmasan.
Perselus bólintott. – Már így is jócskán megvárakoztattam.
– És rettenetesen dühös… – motyogta Harry idegesen. – A bájital miatt akar beszélni veled. Ugye nem fog…? – Nem tudta, mit kérdezzen. Aligha hihette, hogy Voldemort nem fogja bántani a nevelőapját az után az esztelen düh után, amit ő is érzett vele együtt. Megölni nyilván nem akarja, de Harry torkát még így is összeszorította az aggodalom. Perselus elmosolyodott.
– Meg fogok birkózni vele, ne aggódj. Hamarosan beszélünk. – A talárja zsebéből elővett egy üveg fájdalomcsillapítót, és az asztalra tette. – Ez most jól fog jönni. Fejezzétek be az órát. – Biccentett Christophernek, és hangtalanul dehoppanált.

 

vissza a főoldalra

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!