Harry hitetlenkedve nézett végig a teremben összegyűlteken. Természetesen, mint mindig, Hermionénak most is igaza volt: a defenzív szakkör ötlete nagyon is sok diákot mozgatott meg. Az ötödévesek vagy idősebbek többsége érdeklődő volt, hiszen év végén komolyabb vizsgákra számíthattak, és amúgy is tájékozottabbak voltak a varázsvilág ügyeiben, így legalábbis az első találkozóra eljöttek. Persze jelen volt néhány fiatalabb diák is, például Violet és a barátnői, akik most az egyik sarokban sutyorogtak. Általában a griffendélesek meglepő létszámban képviseltették magukat, nyilvánvalóan Hermione közbenjárására, ugyanis meglehetősen gyanakvó arccal méregették Harryt. Ginny, aki azután, hogy Harry néhány hete felvilágosította, hogy nem valószínű, hogy egyhamar újra tudnak kviddicsezni, kerülte a fiút, most Dean Thomas mellett üldögélt az egyik padon. Lóbálta a lábát, mosolyogva hallgatta a griffendéles fiút, és idegesítően jól álltak neki az ablakon beeső napsugár fénynyalábjai, amelyek aranylóra festették a tincseit.
Hermionéről, aki Harryvel együtt lépett be a terembe, csak úgy sugárzott az elégedettség. Odaintett Ronnak, aki kedvetlenül viszonozta a gesztust, és ragyogva mérte fel az érdeklődők népes seregét. Pedig aggódott a szakkör miatt, ugyanis a vasárnap délután nem volt a legszerencsésebb időpont. A legtöbb diák ilyenkor vagy pánikszerűen hozzáfogott a hétvégén elhanyagolt tanulnivalókhoz, vagy valamilyen szórakozást keresett, hogy kiélvezhesse a hétvége utolsó óráit is. Azonban úgy tűnt, hogy Dawlish rossz tanítói képességei és a tény, hogy Harry tartja a szakkört, aki az új tanár szűkös magyarázataitól függetlenül továbbra is kiválóan teljesített sötét varázslatok kivédésén, és nem mellesleg megnyerte a Trimágus Tusát, megtette hatását. Hermione sejtette, hogy Harry már nem repes annyira az örömtől a sok érdeklődő láttán, mint ő, de mindketten tudták, hogy rövidesen alaposan lecsökken majd a szakkört állandóan látogatók száma. Harry például biztos volt benne, hogy Violet, még ha most lelkes is, nem fog rendszeresen eljárni semmilyen szakkörre sem. És azt is sejtette, hogy ennyi embernek az időpont se lehet mindig jó. Márpedig azt Harry kikötötte, nem veszi figyelembe senkinek sem az egyéb feladatait, amikor meghatározza a szakkör időpontját. Biztos volt benne, hogy a teremben ő a legelfoglaltabb – még ha ezt a többség nem is tudta –, és senkihez sem volt kedve alkalmazkodni, még akkor se, ha emiatt akár csak három ember tud részt venni az órán. Ezt a verziót Harry egyébként külön értékelte volna.
– Haver, ha tudom, hogy ennyire nagy az érdeklődés, már sokkal előbb elkezdelek pénzért mutogatni – mondta Blaise félig csodálkozva, félig nevetve, amikor Harry nyomában belépett a terembe.
– Én meg, ha tudom, sosem egyezek bele – morogta Harry.
– Ne szégyenlősködj, inkább hősködj nekik egy kicsit – kacsintott Blaise. – Fogadjunk, akkor a Weasley-lányt is jobban érdekelnéd annál az idióta griffendélesnél. – Harry mérgesen mérte végig Thomast, aztán Blaise-t is.
– Mondtam már, én küldtem el.
– Oké, de nem voltál beszámítható. Fájt a fejed, fáradt voltál és kihagytál egy étkezést! – sorolta Blaise úgy, mint a világ legnagyobb szörnyűségeit. – Ilyenkor nem érdemes elhinni azt, amit egy fiú mond...
– Sohasem érdemes elhinni – legyintett Daphne. Blaise elvigyorodott, azonban Hermione félbeszakította őket.
– Azt hiszem, mindenki rád vár, Harry... – mondta kissé idegesen.
Harry felsóhajtott. – Kicsit segíthetnél...
– Szerintem táncolj és énekelj – javasolta Daphne vigyorogva. – Az tuti siker lenne.
– Jaj ne... – szörnyülködött Blaise. – Nem emlékszel, hogy a múltkor is mi volt? Könyörgöm, Harry, esküdj meg, hogy soha többé nem énekelsz! Tudod, most, hogy az emberiség érdekeit tartod folyton szem előtt, lehetne ez az első tetted a világ megmentése érdekében.
– Komolyan, szívesen hagynám, hogy tovább szórakozzatok rajtam – mondta Harry mosolyogva –, de egy teremnyi ember várja remegve, hogy jobb tanár vagyok-e, mint Dawlish, és nem szeretném, ha tovább kellene izgulniuk.
– Csakhogy – mondta Hermione megkönnyebbülten, amikor Harry mellé lépett. – Néha olyanok vagytok, mint az ötéves gyerekek.
– Ezt kikérem magamnak – csóválta meg Harry vigyorogva a fejét. – Daphne néha olyan, Blaise meg valószínűleg csak valami bűbáj miatt néz ki tizenhét évesnek, de én nem vagyok olyan, mint ők!
– Nem, semmiképp sem – emelte az égre a szemét Hermione, majd hangosabban folytatta: – Hát, akkor kezdjük meg az első találkozót. Azért szerveztük meg Anthonyval – pillantott a határozottan bólogató iskolaelső fiú felé – ezt a szakkört, mert egyre több panaszt hallottam Dawlish professzor óráira, és lássuk be, én is úgy tapasztaltam, hogy az oktatása... nos... igényel némi kiegészítést. – Harry szívesen meghallgatta volna, hogy Blaise hogyan kommentálja ezt a megjegyzést, de sajnos nem üldögélhetett a fiú mellett az egyik padon, hanem helyette Hermione mellett kellett feszítenie. A lány folytatta: – Harry, aki kétségkívül a legjobban teljesít sötét varázslatok kivédésén, elvállalta, hogy segít nekünk egy kicsit. Úgyhogy át is adom neki a szót...
Harry végignézett a társaságon. Kár lett volna tagadnia, hogy kissé zavarban van a sok rá szegeződő szempártól. Blaise biztatóan mosolygott, Ginny átmenetileg elfordult Thomastól, és kissé kipirulva figyelte.
– Nos... Meglepően sokan vagytok – mosolyodott el Harry. A többiek is elvigyorodtak, és úgy néztek körül, mint akik csak most jöttek rá, hogy csakugyan mennyire sokan is vannak. – Azt hiszem, ez egy nem túl hízelgő jelzés Dawlish professzornak, hogy van még mit javítania... De ne várjatok csodát ezektől az alkalmaktól. Néhány óra gyakorlás hetente nagyon hasznos, de messze nem elég. Ettől még kénytelenek lesztek tanulni hét közben Dawlish óráira is... – Csaknem elmosolyodott, ahogy rádöbbent, hogy éppen úgy beszél, ahogy Christopher beszélt hozzá az első különórájukon.
– Akkor meg minek vagy te itt? – kérdezte gúnyosan az egyik hugrabugos fiú. – A könyv fölött egyedül is tudunk ülni...
– Hol látsz itt könyvet? Tényleg ennyire hülye vagy? – kérdezte mérgesen az egyik hatodéves mardekáros, de Harry egy pillantással elhallgattatta.
– Nem kötelező az elméleti résszel bajlódnod, ha neked nem tetszik – mondta a hugrabugosnak. – A szakkörön gyakorolni fogjuk az egyes ártásokat, védekezéseket, bűbájokat. Ez segít majd, hogy kövessétek Dawlish óráit, de önmagában nem lesz elég. Csupán ennyit akartam mondani. Van valami kérdésetek, mielőtt elkezdjük az érdemi munkát?
Az egyik fiatalabb hollóhátas fiú jelentkezett. – Ez már biztos, hogy vasárnaponként lesz a szakkör? – kérdezte idegesen. – Ugyanis ekkor van a Köpkő-klub is, és én szívesen járnék mindkettőre...
Harry nagyon igyekezett, hogy mindössze udvariasan érdeklődő arcot vágjon, azonban hamar belátta, hogy ugyanezt az energiát arra kellett volna fordítania, hogy barátait elnémítsa. Blaise-ből és Daphnéből ugyanis kitört a röhögés.
– Köpkő? – ismételte Blaise gúnyosan. – Öcskös, te aztán helyén kezeled dogokat! Biztosan nagyon jól fel fogod venni a harcot a halálfalókkal a köpkövezés terén!
– Szerintem egy szabályos Köpkő-sereget kellene szerveznünk ellenük – tette hozzá Daphne még mindig levegő után kapkodva. – A Köpkő-klub tagjai rendesen elvernék őket...!
Harryt nem lepte meg, hogy őket nem tudta egy szigorú pillantással elhallgattatni, sőt, Daphne újabb nevető-rohamot kapott, amikor észrevette a próbálkozását.
– Harry, te talán nem hiszel a köpkő hatalmában? – kérdezte Blaise megjátszott sértettséggel. – Én inkább itt is hagyom a kis szakkörödet, és beállok a „köpkővel a halálfalók ellen”-klubba!
– Azt jól is tennéd – szólalt meg dühösen Ron. – Nem kell úgy tennetek, mintha ti is harcolni akarnátok Tudjukki ellen!
– Így van, pontosan tudjuk, hogy mit jelent mardekárosnak lenni! – csatlakozott a griffendéles fiúhoz Dean Thomas is. – Nem kellenek ide halálfaló-jelöltek, meg Tudjukki lelkes hívei!
A mardekárosok egy emberként pattantak fel. Harry dühösen mérte végig a két griffendéles fiút.
– Nagyon el vagytok tévedve, ha nektek ezt jelenti, ha valaki mardekáros – mondta hidegen. – Máskor talán gondolkozzatok, mielőtt kinyitnátok a szátokat. Akit zavarnak a mardekárosok a teremben, nyugodtan távozzon. Nem fogunk sírni utána.
A termen sutyorgás futott végig, de senki sem mozdult. A mardekárosok dühös morgással ültek vissza a helyükre. Harry Blaise-ékre pillantott, akik éppen azzal foglalkoztak, hogy lenyugtassák fiatalabb háztársaikat, aztán visszafordult az immáron újra elcsendesedett társaság felé.
– A szakkör időpontja, még nem végleges, de most szólok, nem fogom tudni figyelembe venni az összes különórát, edzést és egyéb elfoglaltságot. Jöttök, ha tudtok.
– Ez nem valami kedves – szólalt meg a korábban is kötözködő hugrabugos fiú.
– Sajnálom – vont vállat Harry hidegen. – Akkor térjünk rá végre arra, amiért idejöttetek. A lefegyverzőbűbájjal kezdünk.
Ez a bejelentés némi felbolydulást okozott a hallgatóság körében.
– De hát az annyira alapvető! – tiltakozott az egyik griffendéles lány.
– Csak ennyire vagy képes, Potter? – kérdezte Thomas.
– Azt mindenki meg tudja csinálni! – tette hozzá Ron.
– Legalább sikerélmény lesz az első óra – mondta gúnyosan Harry.
– És ezért mégis minek pazaroljam az időmet? – fonta keresztbe a karját Ron.
– Hasznos kis bűbáj. Ha nem hiszed, gyere, bebizonyítom – intett Harry, és néhány gyors varázslattal félretolt a teremben pár padot, hogy egy kis teret alakítson ki maguknak. Ron bizonytalanul állt fel, a többi griffendéles azonban bíztatni kezdte, ezért végül is kilépett a megtisztított terület szélére. – Te rám támadhatsz, amilyen átokkal csak akarsz, én pedig csak a lefegyverzőbűbájt használom.
Ron elvigyorodott. – Biztos ezt akarod, Potter?
– Egészen biztos – mosolygott Harry. Ez kicsit elbizonytalanította Ront, láthatólag cselt gyanított, ezért aggodalmasan kisandított társai felé. Harry folytatta: – Ne félj, nem foglak bántani. Ígérem. – Szája szélén gúnyos mosoly játszott. Látta, hogy Hermionénak nem tetszik a helyzet, de nem érdekelte. Ha már a lány belerángatta ebbe az egészbe, kénytelen lesz hagyni, hogy úgy tanítson, ahogy kedve tartja.
– Rendben – döntött Ron.
– Helyes. – Harry végignézett a társaságon. – Weasley tehát bármivel rám támadhat, akár nonverbálisan is. Én hangosan fogok védekezni, csak lefegyverzéssel. Minden griffendélest külön megkérek – tette hozzá gúnyosan –, hogy nagyon figyeljen, nehogy csaljak...
Elkomolyodott, amikor szembefordult Ronnal. A fiú arcán egy pillanatig látszott, hogy bizonytalankodik. Bizonyára azon tanakodott magában, hogy melyik bűbájjal rukkoljon elő. Amikor végül döntött, megragadta a pálcáját, hogy elvégezze a varázslatot. Harry csak ezt a pillanatot várta, s ahogy Ron ujjai rászorultak a pálcára, könnyedén intett a sajátjával:
– Capitulatus! – Ron pálcája elegáns ívben röppent ki a fiú kezéből, és Harrynél landolt. Harry gúnyos mosollyal vonta fel a szemöldökét. – És most mi van? – Ron tett egy lépést a fiú felé, s Harry pálcájából abban a pillanatban kötelek törtek ki, amelyek gúzsba kötötték a fiút. Ron dühösen fújtatott, a mardekárosok tapsolni kezdtek, és hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Harry eltüntette a köteleket, és Ron kezébe dobta a pálcáját.
– Tudjátok, hogy mi volt a lényege ennek a kis bemutatónak? – kérdezte a többiekre pillantva.
– Az, hogy Ron pálca nélkül nem tudott varázsolni – felelt Ginny vigyorogva. Harry bólintott.
– Így van. Mivel a varázslók és boszorkányok pálca nélkül nem nagyon tudják érvényre juttatni a tudásukat – szeme egy pillanatra Violetre villant, de ő némán figyelte az eseményeket –, ezért ha csak egy mód van rá, fosszuk meg az ellenfelet a pálcájától. Hogy mit tegyünk akkor, ha ez nem sikerül, azzal is fogunk foglalkozni hamarosan, de kezdjük az alapoknál. Alkossatok párokat, és gyakoroljátok a lefegyverzést!
A többiek beszélgetve, párt keresve felálltak, és Harry Hermionéval és Goldsteinnel egyszerre elvégzett néhány bűbájt, amelynek eredményeként a padok a terem szélére csúsztak, hogy elég nagy teret adjanak nekik a gyakorlásra. Harry érdeklődve figyelte a kialakuló párokat, s néhány másodperc alatt mindenki talált magának valakit, így megkezdték a gyakorlást. A vörös átkok felvillantak, elkiáltott varázsigék töltötték be a levegőt. Harry ráérősen indult el a gyakorló párosok között, és látta el őket tanácsokkal. Tudta, hogy a többieknek éppen azért vannak gondjai Dawlish óráin, mert a tanár képtelen arra, hogy odafigyeljen személyesen minden egyes diák problémájára, és segítsen nekik. Harrynek, mivel Christophertől már egy jó éve megtanulta a roxfortos sötét varázslatok kivédése anyagot, nem volt szüksége magyarázatra ahhoz, hogy teljesítse a tanár elvárásait. Persze az, hogy ő játszva végezte el az összes elvárt varázslatot, nehezítette a többiek helyzetét, hiszen Dawlish hivatkozhatott arra, hogy ha Harry képes elsajátítani az óra anyagát, akkor az nyilvánvalóan nem követhetetlen. Mivel a különóráit nem akarta világgá kürtölni, Harry kénytelen volt belátni, hogy jogos elvárás, hogy legalább segítsen a többieknek, ha már miatta kerültek nehéz helyzetbe.
– Nem megy... – panaszolta Violet elégedetlenül, mikor Harry odaért hozzájuk.
– Dehogynem – mosolygott rá Harry. – Hadd lássam, hogy csinálod!
Violet megpróbálkozott, azonban barátnője pálcája meg se rezdült.
– Ügyes vagy, csak figyelj oda a pálcamozdulatra. Csináld így. – Harry egy kicsivel összetettebb mozdulatot mutatott be a lánynak. Emlékezett arra, amit a nonverbális varázslatok elsajátításakor tanult: a bonyolult pálcamozdulat segít koncentrálni a mágiát.
– De te nem úgy csináltad... – jegyezte meg Violet.
– Később, ha már sokat gyakoroltad, neked se lesz annyira fontos a mozdulat – bíztatta Harry. A kislány elmosolyodott, és újra megpróbálta a varázslatot, ezúttal sikeresen. – Látod? Folytasd így, csak légy határozottabb.
Harry lassan kétszer is végigjárt minden párost – gúnyosan állapította meg, hogy Thomas nem jeleskedett, és elismerően nézte meg Ginny varázslatát –, és újra a terem közepére állt. Hangosan szólalt meg, hogy magára vonja a többiek figyelmét, akik erre gyorsan kört alkottak körülötte.
– Már egészen jól megy nektek a lefegyverzés. De tegyük fel, hogy az ellenfél is ismeri a teóriánkat, miszerint varázspálca nélkül nincs a másiknak esélye, ezért megpróbál majd lefegyverezni. Éppen ezért megtanuljuk a lefegyverzőbűbáj kivédését. – Végignézett a társaságon. – Goldstein, segítenél nekem? – A fiú bólintott, és belépett a körbe. – Próbálj meg lefegyverezni.
Az iskolaelső varázslata vörösen villant, majd felolvadt a pajzsban, amelyet Harry létrehozott. Mivel ezt a lefegyverzőbűbájnál jóval kevesebben ismerték, Harry újra bemutatta nekik a varázslat létrehozását, majd utasította a párosokat, hogy folytassák a gyakorlást. Ismét körbejárt közöttük, és közben kénytelen-kelletlen belátta, hogy a tanárszerep sokkal jobban passzol hozzá, mint hitte volna. Meglepően hamar eltelt az első szakkörre szánt idő, és Harry vigyorogva látta, hogy még a griffendélesek is sajnálkoznak a gondolatra, hogy vége az aznapi edzésnek. A diákok kisebb-nagyobb csoportokban, jókedvűen beszélgetve sorjáztak ki a teremből. Harry, Hermione és Goldstein néhány gyors pálcaintéssel visszarendezte a padokat, majd a hollóhátas fiú elköszönt, csatlakozott a küszöbön várakozó barátaihoz, és elsietett. Harry élt a gyanúperrel, hogy némi tanulnivaló miatt siettek annyira.
– Szerintem nagyon jó tanár vagy – jelentette ki Violet, aki a teremben maradt, és őszinte tisztelettel nézett Harryre.
– Köszönöm, Violet. Nagyon ügyes voltál – felelt Harry, és mosolyogva simogatta meg a lány haját.
– Beszéltem Vickyékkel, és azt hiszem, majd máskor is benézünk – ígérte Violet olyan hangon, mintha nagy kegyet gyakorolnának.
– Az igazán megtisztelő – mosolygott Harry. – Örömmel látlak titeket.
– Örülhetsz is… Na jó, most megyek, mert már várnak rám. Nekünk is vannak ám fontos dolgaink! – fejezte be a kislány roppant komoly képpel, és a padokat kerülgetve kiugrabugrált.
Blaise vigyorogva csóválta meg a fejét: – Ha a húgod pár évvel idősebb lenne, megőrülnék érte!
– Lesz még pár évvel idősebb, szóval jobb, ha vigyázol – mosolyodott el Harry.
– Soha nem felelnél meg az apjának – tette csípőre a kezét Daphne. Blaise elgondolkozva bólintott.
– Hát, azt hiszem, a Prof kikészítené azt a fiút, aki akár csak a közelébe menne a lányának...
Hermione, aki eddig Ronnal és a többi hetedéves griffendélessel beszélgetett a folyosón, most sugárzó arccal jött vissza Harryhez.
– Ez nagyon-nagyon jó volt! Látod, mondtam, hogy neked kell tartani ezeket az órákat!
– Köszi, Hermione, de Dawlish után nem volt nehéz nagyot alakítani – legyintett Harry.
– Nem kell szerénykedni! – tiltakozott Blaise egy gúnyos mosollyal. – Figyeltem, a végére minden hugrabugos képes volt lefegyverezni a többi hugrabugost! Sokat tettél megint a világért!
– Én pedig figyeltem, és a végére a mardekárosok már nem azzal foglalkoztak, hogy mi cikiznivalót látnak a többiekben, hanem maguk is gyakoroltak… – jegyezte meg Hermione mosolyogva. Blaise elvigyorodott.
– A mardekárosok? Ugyan, tudod mikor foglalkoznak ők a többiekkel! – legyintett. – Mondd csak ki! Nem általában a mardekárosokra figyeltél, hanem bizonyos mardekárosokra… – hajolt közelebb a lányhoz. Hermione keresztbe fonta a karját.
– Igazad van, le sem tudtam venni a szemem rólad, Blaise.
– Ezek szerint Weasley rossz fiú miatt aggódik – állapította meg Daphne kajánul. Hermione az égre emelte a szemét.
– Jobb lesz, ha ezt egyetlen griffendéles se hallja meg, mert komolyan veszik…
– Weasley ennyire rövid pórázon tart? – kérdezte Blaise rosszmájúan.
– Neked úgy tűnik? – vonta fel a szemöldökét Hermione. Blaise megadóan rázta meg a fejét. – Egyszerűen csak az a baj, hogy mardekárosok vagytok… – sóhajtott Hermione. – Remélem, hogy ez a szakkör kicsit megtöri a jeget.
– Ó, abban biztos vagyok – mosolyodott el Daphne gúnyosan. – És ötletem is van, hogy hogyan! Harry, legközelebb oszd be te a párosokat. Semmi bajom azzal, hogy mardekárosokkal gyakoroljak, de azért szívesen megátkoznék egy-két griffendélest, különösen úgy, hogy a prefektus úr nem csak elnézi, hanem külön felszólít rá...
– Na persze, még az kellene, hogy ebből is házak közötti ellentét legyen – rázta a fejét Harry morcosan. – Még csak november van, de már legalább hatszor hallgathattam meg prefektusi gyűlésen, hogy akadályozzuk meg a házak közti viszályt. Mintha nekem személyesen kellene minden egyes diák mögött állnom, és ellenőriznem.
– Miért, mit hittél, mire kaptad ezt a jelvényt? Csak hogy nagyobb fürdőkádat használhass? – gúnyolódott Blaise.
– Na jó, tisztázzuk, itt nincs semmiféle házak közötti viszály – rázta meg a fejét Daphne megjátszott komolysággal. – Emberekről van szó. Engem igazán nem érdekel, hogy melyik házban van, lehet griffendéles, hugrabugos vagy hollóhátas is, de ha egyszer nem szimpatikus, meg akarom átkozni!
– Persze olyan mardekáros nincs, aki nem szimpatikus, igaz? – kérdezte rosszallóan Hermione. Harryék összepillantottak. Az egyezményes mardekáros hallgatás még akkor is kötötte őket, ha egyébként kedvelték Hermionét.
– A kiválasztottak már csak kiválasztottak – somolygott Daphne.
– Na, akkor hagyom is a kiválasztottakat – emelte az égre a szemét Hermione –, csak még annyit, Harry, hogy valamelyik délután találkozhatnánk az Excitans miatt. Néhány dolognak szeretnék utánanézni még a következő bájitaltan előtt.
– Felőlem... – legyintett Harry. – Lassan úgyis te állítod össze a tanulási rendemet.
– Vigyázz, mert komolyan veszlek, és tényleg megcsinálom... – mosolygott Hermione. – Na, sziasztok! – intett, majd kisietett a teremből.
Harry még egyszer szétnézett, hogy minden rendben van-e, mielőtt barátaival utolsóként elhagyta volna a termet.
– Hogy álltok a bájitaltannal? – kérdezte Blaise, miközben a lefelé haladtak a lépcsőn. Az elmúlt hetekben bájitaltanon páros munkát végeztek, és egy több lépésből álló, sokhetes munkával elkészülő bájitalon dolgoztak, amelyet mágikus sokkhatások kezelésére használtak. A főzet elkészítése annak ellenére is igen bonyolult volt, hogy kettesével dolgoztak rajta, már csak azért is, mert a receptet módosítaniuk kellett a bájitalfőzők tulajdonságait is figyelembe véve.
Harry vállat vont. – Ebben Hermione a főnök. Ha azt mondja, meg kell beszélnünk valamit, én nem ellenkezem… Sokkal jobban ért hozzá, ezt már évekkel ezelőtt elismertem.
– Ez a bájital most tényleg nem egyszerű – csóválta a fejét Daphne. – Amikor ki kellett számolni azzal a Bolzano-formulával az arányokat, három hollóhátas jött oda segíteni Patilnak, és így is eltartott egy ideig, mire mindent teljesen megértettünk.
– Nekem Hermione és Perselus két órán keresztül magyarázta, de nem mondanám, hogy mindent teljesen értek – legyintett Harry.
– Nahát, nekünk meg a Prof egyszerűen csak kiszámolta – vonta meg a vállát Blaise. – Meg lehetsz hatva, hogy rád szánt két órát.
– Azt nem mondtam – morogta Harry. – Hermionéval ültünk fölötte majdnem két órát, és az utolsó öt percben Perselus is csatlakozott.
Blaise elnevette magát. – De legalább nem őt kellett megkérnetek, hogy csinálja meg! Azt a pillantást senkinek se kívánom, amit ezért a Proftól kaptunk… De hát nem az én hibám, hogy olyan jó csajt osztott be mellém, hogy képtelen vagyok másra koncentrálni, ha mellettem van…
– Nyilván nem a te hibád… – jegyezte meg Daphne.
– Az biztos, hogy ez a bájital még zavaró tényezők nélkül is nehéz – zárta le a vitát Harry –, úgyhogy jó lesz, ha egy kicsit utánanézek, mielőtt Hermionéval találkoznék... – Azzal lekanyarodott a könyvtár felé.
– Szerinted is csak le akar rázni minket? – nézett Blaise Daphnére. A lány bólintott. Blaise megcsóválta a fejét. – Hát ez nem szép... egyáltalán nem...
Harry azonban úgy tett, mintha nem hallaná őket, és besietett a könyvtárba. Behúzódott az egyik eldugott sarokba, a mágiatörténet részlegnél. Arra szokott a legkevesebb diák járni, ugyanis ez érdekelte őket a legkevésbé. Binns nagy ritkán feladott dolgozatait pedig többnyire nem írták meg, mert mire eljött volna a határidő, a szellem úgyis elfelejtette az egészet, és csak értetlenül meredt az asztalára lerakott pergamenhalomra. Így aztán Harry viszonylag békésnek tekinthette a könyvtárnak ezt a részét, s már régi ismerősként üdvözölte a nyikorgó széket, amelyre lezöttyent. Találomra előhúzott egy könyvet a táskájából, és belelapozott. Valójában egyáltalán nem érzett magában erőt arra, hogy tanuljon, és csakugyan azért lépett meg barátai elől, mert már zúgott a feje, és – mint mostanában annyiszor – meg is fájdult.
Az asztalra támaszkodott, elnyomott egy ásítást, megdörzsölte és kicsit megnyomkodta a halántékát – mit sem használt a fájdalom ellen –, majd halk sóhajjal kipillantott az ablakon. A nap lemenőben volt a Tiltott Rengeteg fái mögött, rohamosan sötétedett, és az ágak lengedezése alapján a szél is feltámadt odakint. Valószínűleg az utolsó kellemes napok egyike ért véget, mert november közepe táján a Roxfortban és környékén mindig beköszöntött a hó és a jeges napok ideje. Harryt megrémítette, hogy ennyire gyorsan rohannak el a hetek. Ha nevelőapja jól sejtette – és olyan, hogy Harry kételkedjen abban, amit Perselus mond, szinte sosem fordult elő –, jó, ha fél éve volt hátra addig, hogy szembe kelljen néznie a kor legnagyobb mágusával, és kezdte belátni, hogy tökéletesen lényegtelen, hogy valójában őt vagy Longbottomot nevezte-e meg a jóslat, ha Voldemort úgyis őrá támad majd. Figyelte a szakkör során Longbottomot, remélte, hogy elcsíp majd valami jelet, szikrát, bármit, ami azt bizonyítja, hogy a griffendéles fiú valójában tehetséges, még ha ez az órai szereplésén nem is igen látszott meg. De nem vett észre semmi biztatót.
Tudta, hogy Dumbledore most is azon dolgozik, hogy keresse a további lehetséges horcruxokat, valamint azoknak a rejtekhelyét, amiről már van elképzelése, és tudta, hogy örülnie kellene, amiért a medált úgy találták meg, hogy már semmi dolguk nem volt vele, de nem volt rá képes. Biztos volt benne, hogy a továbbiakban csak nehezebb feladatok elé néznek majd, amikor Voldemort védelmét akarják megtörni, és a lelkét kell elpusztítaniuk. Két hete, azután, hogy Siriusszal elmentek a Grimmauld térre, Perselus az egész szombat délutánt arra szánta, hogy Harryvel beszéljen. A fiú fáradt volt az elmúlt két nap és Christopher kíméletlen edzése után, mégis örült, hogy nevelőapja időt tudott szakítani rá, ezért nem akarta kimutatni fáradtságát. Perselus szombat délutánra készített egy krémet, ami hatékonynak bizonyult az inferusok okozta zúzódások ellen, így Harry néhány nap alatt teljesen meggyógyította a karját.
– Sirius öccsének tehát sikerült elpusztítani a horcruxot? – kérdezte Harry szombaton, amikor már túl voltak a tanórákról szóló beszélgetésen. Perselus elővarázsolt teát a konyháról, és Harry élvezettel melengette a kezét az átforrósodott porcelánon.
– Igen, úgy néz ki, hogy sikerrel járt. Így legalább van némi értelme annak, hogy megelőzött titeket a barlangban.
– De akkor se sok – húzta el a száját Harry. – Ha tudtuk volna, hogy nem ott kell keresni a horcruxot, nem kell megtörni Voldemort védelmét a barlangban, nem kell az igazgatónak meginni azt a szörnyű bájitalt, és nem támadnak ránk az inferusok. Nem kellett volna mindezt értelmetlenül végigcsinálni
– Nem hiszem, hogy mindez értelmetlen lett volna – csóválta meg a fejét Perselus. – Nem nyertük el vele a horcruxot, viszont te kiálltál egy próbát.
– Kiálltam? Amint hazaértünk, elájultam – legyintett Harry dühösen.
– Pontosan. Amint hazaértetek, és nem előbb. Elvégezted a feladatodat, Harry, és ez alatt mindent értek, amit tenned kellett a barlangban. Kevés emberben lett volna erő arra, hogy megitassa az igazgatóval azt a bájitalt. Aki pedig képes lett volna rá, az valószínűleg máskor nem húzódik háttérbe, és éppen ezzel okoz problémát. De te mégis megtetted. – Harry érezte, hogy elvörösödik. A szíve a torkában dobogott, a gyomra összeszorult az idegességtől. Nehéz volt felfogni, hogy Perselus dicséri, és nehéz volt hinni benne, hogy ez a dicséret nem foszlik szét, mint valami álomkép. De Perselus folytatta: – Nem csodálkozom rajta, hogy a barlang ennyire kifárasztott. Voldemort rengeteg olyan bűbájjal látta el a helyet, amelyet nem semlegesítettetek, hanem egyszerűen csak elviseltétek a hatását. Az időkezelő bűbáj, amely miatt odabent jóval kevesebbnek tűnt az eltöltött idő, mint amennyi kint eltelt, folyamatos láthatatlan akadályt hozott létre előttetek. Amikor átkeltetek a tavon, vagy kifelé menet eljutottatok a kijáratig, ezt győztétek le. És mivel nagyon is sok időt töltöttetek el a barlangban, átitattak Tom Denem azon varázslatai, amelyek megakadályozták, hogy a kezedet gyorsabban meggyógyítsuk. Ezek után, azt hiszem, már nem is tűnik akkora gyengeségnek a fáradtságod...
Harry lehajtotta a fejét, és egy időre csend ereszkedett rájuk. Perselus hátradőlt a széken, és némán nézte a fiút. Harryben zavar és megilletődött boldogság kavargott. A férfinak még mindig hihetetlen volt, hogy ezt ő váltotta ki néhány dicsérő szóval. Nem értette, mivel érdemelte ki ennyire a fiú tiszteletét, hiszen arra ügyelt, hogy otthon ne hangsúlyozza saját különleges, defensori mivoltát, és mivel ő maga éveken át inkább volt távolságtartó, mint kedves a fiúval, különös volt, hogy ő nem sértődött meg és fordult el tőle, hogy még mindig számított neki a véleménye. Perselus biztosan nem így viselkedett volna a helyében.
– Hogyan lehet elpusztítani egy horcruxot? – kérdezte végül Harry.
– Ez bonyolult kérdés, Harry – felelt Perselus, s kissé elmosolyodott, amikor látta, hogy a fiú elhúzza a száját. Tudta, hogy Harry most komolyabb választ vár annál, hogy „nehezen”. – Többféle horcrux van, így többféle módon kell ellenük küzdeni. Az elpusztítás veszélye mindig az, hogy a próbálkozó nem jár sikerrel, és vereségével lehetőséget ad a horcruxban rejtőző lélekdarabnak arra, hogy új életre keljen.
– De hát akkor csak nagyon képzett varázslók próbálhatják meg! – kiáltott fel Harry idegesen. – Mit csinálnánk, ha hirtelen két Voldemort lenne?
– Igen, az elég aggasztó lenne – bólintott a férfi. – Ugyanakkor nem a képzettségen, hanem a lelkierőn múlik a győzelem. Természetesen a horcrux legyőzéséhez szükségeltetik varázserő, azonban sokkal fontosabb az akaraterő és a kitartás.
Harry elfintorodott. Nem volt benne biztos, hogy érti a különbséget. – Mi történik a horcruxban lévő lélekdarabbal, ha legyőzzük?
– Elég, elenyészik. Előtte a horcrux kicsit olyan, mint egy élőlény. A tárgyak természetesen nem képesek helyváltoztatásra vagy fizikai cselekvésre, de mentálisan nagyon is léteznek. Érzékelik maguk körül az embereket, talán valamennyire még gondolkoznak is. Az elpusztított horcrux nem több egy sérült tárgynál vagy egy halott állatnál, embernél. A lélek elhagyja és elenyészik.
– Ha az igazgató újabb rejtekhelyet talál, megint vele megyek? – Harry nem tudta eldönteni, hogy azt kérdezze, az igazgatóval mehet-e, vagy vele kell-e mennie. Egyszerre szerette volna, ha újra olyasmit tesz, ami miatt Perselus megdicséri, és félt is további feladatoktól.
– Minden valószínűség szerint igen. – Egy másodpercig némán állták egymás tekintetét, aztán Harry zavartan fordult el. Perselus ráérősen ivott pár korty teát, Harry a kanalával a csésze alján leragadt cukrot kapargatta. Perselust zavarta a porcelánt karistoló fém hangja, de visszanyelte az ösztönös rendreutasítást, és inkább másra terelte a szót: – Milyen volt a mai órád Christopherrel?
– Unalmas – sóhajtott Harry. A férfi kérdőn vonta fel a szemöldökét, így magyarázatképpen hozzátette: – Egy rövidebb harcot leszámítva elméleti.
– Felkészültél rá?
Harry vállat vont. – Most volt október vége…
– Ez nem lehet kifogás, Harry – mondta a férfi szigorúan. – Voldemorttól nem várhatod el, hogy figyelembe vegye az érzéseidet. Sőt, ha tudja, hogy van olyan időszak, amikor különösen gyenge vagy, akkor fog lecsapni.
– Tudom – sóhajtott fel Harry, és gyors, ösztönszerű mozdulattal dörzsölte meg a homlokát. – De anya is írt egy csomó levelet, és én... fáradt voltam, vagy nem tudom.
– Kedvetlen? – Harry bólintott. Újabb szidást várt, de Perselus hallgatott egy másodpercig, majd bólintott. – Miről tanultok?
– Leplező bűbájok, mágikus elrejtés, kódfejtés és kódtörés – sorolta Harry.
– Christopher mit mondott?
– Hogy elevenítsem fel a rúnatanon tanultakat, olvassak ki vagy huszonhárom könyvet, és általában még egyszer ne kerüljek ilyen szánalmasan kevés tudással a szeme elé. – Harry elhúzta a száját, Perselus elmosolyodott egy pillanatra.
– Akkor tedd azt, amit mond – utasította szigorúan. – Vedd komolyan az óráit, Harry. Nagyon sok fog még múlni ezen...
– A varázsvilág jövője? – Harry hangjában hitetlenkedés bujkált. – Olyan nehéz ezt elképzelni!
Perselus nem felelt azonnal, és Harry ismét megborzongott attól a méricskélő pillantástól, amellyel nézett rá. – A te jövőd múlik rajta. Azt hiszem, ezt azért nem nehéz elképzelni...
Harry elszakította a tekintetét az ablakon túli, lassan sötétbe boruló világtól, visszatért a könyvtár jelenébe és halk sóhajjal húzta közelebb magához a rúnákkal teleírt könyvet. Valahányszor eszébe jutott az a beszélgetés, megborzongott. Ijesztő volt a gondolat, hogy a varázsvilág sorsa összefonódik az ő jövőjével, s még ha hallgatott is Perselus javaslatára, és csupán a küldetés személyes részére koncentrált, akkor is nagyobb volt ez a feladat, mint amit fel tudott dolgozni.
Másnap délután csaknem ugyanide ült le Hermionéval. A lány bájitalokról szóló és gyógyítóknak készült köteteket halmozott fel, Harry viszont útba ejtette a defenzív mágiáról szóló részleget, és onnan hozott el néhány könyvet. Most érdeklődve lapozgatta őket, és egy pergamenre jegyezte fel, ha egy-egy hasznosabbnak tűnő átkot vagy bűbájt talált.
– Harry, idefigyelnél egy pillanatra? – kérdezte végül Hermione, mikor megunta, hogy hiába sorolja Harrynek az Excitans tökéletesítésére szolgáló különböző bűbájokat.
– Egy pillanat nem hiszem, hogy elég lenne, hogy utolérjem a gondolatmenetedet, Hermione – legyintett Harry. – Akkor pedig már inkább maradnék ennél.
– Mit nézel? – hajolt Hermione a könyv fölé. – Azt hittem, ezekkel már a múlt nyári edzéseiden végeztél!
– Persze – legyintett Harry. – A következő defenzív szakkörök tanmenetét tervezem.
– Nocsak... Ennyire bevált ez a szerep? – mosolyodott el Hermione. – De erre akkor is lesz még időd később...
– Hermione, ha már belerángattál ebbe az egész korrepetálásba, akkor hagyd, hogy rendesen csináljam! – szólt rá Harry mérgesen. – Az Excitanshoz meg úgyse értek! Ha ezzel kapcsolatban találsz valami eget rengetőt, beszéld meg Perselusszal. Ő biztosan értékeli majd. – Dühösen dörzsölte meg a homlokát. Hermione hátradőlt, és érdeklődve méregette. – Most meg mért nézel így rám? – mordult fel Harry.
– Fáj a fejed? – Harry bólintott. – Miért nem mész el Madam Pomfreyhoz? Biztosan adna rá valami bájitalt. – Harry megrázta a fejét. – Akkor Piton professzor...?
– Értelmetlen. Nem segítenek – felelt Harry elmondóan. – Perselust nem akartam ezzel terhelni, de írtam anyának, és küldött bájitalt, de nem használ.
– Mostanában gyakran fáj, nem?
Harry vállat vont, és újra megmasszírozta a homlokát. – Azóta, hogy voltam az igazgatóval azon a... küldetésen.
Harry végül kénytelen volt elárulni a lánynak, hogy nem otthon járt október harmincegyedikén, Hermione ugyanis csak akkor törődött bele Harry kérésébe, hogy tartsa titokban a zúzódásokat, amikor a fiú megnyugtatta, hogy nem otthon vagy Siriustól szerezte őket. Hermione most bólintott, jelezve, hogy tudja, miről van szó, Harry pedig folytatta:
– Néha pár napig nincs semmi, de aztán meg órákon át fáj, mintha egy kaput döngetnének a fejemben. Különösen a sebhely körül... – Morcosan dörzsölte meg a villám alakú sebet a homlokán. Eddig is éppen eléggé zavarta, mert olyan volt, mintha azt írta volna magára, hogy különleges. Márpedig ő nem akarta, hogy bárki is azt higgye, hogy annak tartja magát.
– Harry, én nem nagyon értek az átokhegekhez – kezdte Hermione, s Harry tudta, hogy ez azt jelenti, hogy a lány már legalább egy tucat könyvet elolvasott a témában –, de az biztos, hogy nem normális, hogy egyszer csak így fájni kezdenek. Beszélj Piton professzorral vagy az igazgató úrral.
– Jó vicc! Nekik fontosabb dolguk is van az én problémáimnál... – Harry morcosan legyintett. – Kopogjak be hozzájuk panaszkodni egy kis fejfájásra, mint egy ötéves?
Hermione megcsóválta a fejét. – Harry, ő az apád. Neki bármikor panaszkodhatsz.
– Nem az apám, Hermione – sóhajtott fel Harry. – Ő felnevel, de én akkor is csak egy Potter vagyok.
− Ezt mondja neked? − kérdezte Hermione rosszallóan. Harry megrázta a fejét.
− Nem kell mondania. Anélkül is tudom.
− Harry, te hülye vagy… − kezdte a lány, de Harry leintette.
− Nem ez a lényeg. Perselusnak most éppen elég dolga van, nem fogom még azzal is terhelni, hogy nyavalygok. Se őt, se az igazgatót.
– Hidd el, ha elmondod nekik azt, amit most nekem mondtál, nem fogják azt gondolni, hogy nyavalyogsz.
– Nem is tudom... Majd meggondolom...
– Ha te nem szólsz, szólok én a nevelőapádnak – fenyegetőzött Hermione.
– Jaj, ne már...
– De. Együtt dolgozunk egy nagyon is kényes bájitalon, és ha a társam nem tud koncentrálni, mert fáj a feje, akkor az én eredményem is rosszabb lesz. Márpedig én nem viselem el a kiválónál rosszabb eredményt – tette csípőre a kezét a lány.
– Mondtam, hogy meglátom – hűtötte le Harry. – És különben is, képes vagyok koncentrálni, csak nincs kedvem. De ha ez ennyire fontos neked, legyen, hallgatom, hogy mit találtál a Gyógyítók kezeibe akárhányadik fejezetében az Excitansról...
– Először is Gyógyító kezekbe – javította ki Hermione, mire Harry az égre emelte a szemét –, másodszor pedig ez egy alapmű mindenkinek...
– Aki gyógyító akar lenni – bólintott Harry. – Úgyhogy most felejtsük el azt, hogy mi csupán egy bájitalt akarunk elkészíteni, és egyébként is csak R.A.V.A.Sz.-ra készülő diákok vagyunk. Játsszunk gyógyítósat!
Hermione összevonta a szemöldökét. – Harry, ez nem vicc. A gyógyító igék ismerete csodákat tehet a háborúban. Szerintem érdemes lenne tanulmányoznod.
– Tudod, hány könyvet lenne érdemes tanulmányoznom? – kérdezte Harry megcsóválva a fejét. – Nekem most hirtelen aurorrá, kódtörővé, hőssé kell válnom, és mellette tökéletes diáknak kell lennem. Ez éppen elég. Nem tudok még gyógyítóvá is válni.
Hermione bólintott. – Értem. Akkor figyelj egy kicsit, mert találtam valami érdekeset. Ha beválik, Piton professzor veled is elégedett lesz, és az is valami, nem?
Harry nem akart tovább kötözködni, ezért nem fejtette ki, hogy Perselus mindig tudni fogja, hogy ha valamit jól oldanak meg, az Hermionének köszönhető, nem neki, ezért inkább kivételesen összeszedte magát, és megpróbálta követni a lányt. Hermione rövid magyarázata jó háromnegyed órán át tartott már, amikor a lánynak végül eszébe jutott, hogy megígérte Ronnak, hogy segít neki, és otthagyta a zúgó fejű Harryt. A fiú fáradt sóhajjal dörzsölgette a homlokát, és arrébb tolta a sötét mágia kivédéséről szóló könyveket, hogy helyette kikeressen a táskájából egy olyan kötetet, amit Christophertől kapott. Felütötte a tartalomjegyzéket, megkereste a fejezetet, ahol tartott, és tanulmányozni kezdte. Nem foglalkozott vele, amikor valaki odajött az asztalához – nagy ritkán azért odatévedt a mágiatörténet részlegbe néhány tudálékos hollóhátas −, csak arra figyelt fel, amikor halkan megnyikordult mellette Hermione üresen maradt széke.
− Megengeded? − kérdezte Draco egy hideg mosollyal, amikor Harry meglepetten felpillantott.
− Őszintén?
− Nem. Nem tartok igényt az őszinteségedre, teljesen jó lesz az udvariassági formula is.
− Ez esetben foglalj helyet, Draco. Részemről a szerencse… − húzta el a száját Harry. Draco rávigyorgott. Harry gyanakvó pillantásától kísérve felütött egy könyvet, és beletemetkezett. Eltelt néhány perc, s Harry nem bírta tovább, megszólalt: − Mit keresel itt?
Draco leeresztette a könyvet. Láthatólag csak erre várt, hogy Harry megszólítsa.
− Nincs itt más mardekáros, az pedig elég furcsán venné ki magát, ha keresnék egy másik asztalt, amikor van hely a háztársam mellett, nem gondolod?
Harry összevonta a szemöldökét. Végigpillantott a könyvtár azon részén, amely innen látható volt, de valóban nem látott egyetlen más mardekárost sem. Felsóhajtott.
− Ez még nem magyarázza meg, hogy mit keresel a könyvtárban, Draco.
− Mit is…? Könyvtár… könyvek… olvasás… Van valami kapcsolat. Eddig úgy tűnt, mintha te is tudnád a titkát, de ezek szerint csak sikeresen utánoztad a többieket − gúnyolódott Draco. Harry hidegen mérte végig, de nem válaszolt. Draco megelégelte a dolgot. − Tanulok.
− Találj ki valami hihetőbbet. Az elmúlt egy évben nem vitted túlzásba a tanulást…
Draco megvonta a vállát. − És? Ki vagy te, hogy felelősségre vonj?
− A Mardekár-ház prefektusa. Ha úgy látom, hogy gondjaid vannak, szólok valamelyik iskolaelsőnek, hogy foglalkozzon kicsit veled.
− Miért, a barátnőd megunta Weasleyt? Bocs, de nem az esetem…
− A közelébe se engednélek − morogta Harry.
− Mindegy, nekem nincs szükségem iskolaelsőre − legyintett Draco. − Ha nem tűnt volna fel, a házvezető tanárom személyesen foglalkozik velem.
Harry az égre emelte a szemét, és visszanyelte ingerült válaszát, mert tudta, hogy Perselus nem örülne neki, ha ismét hagyná, hogy Draco feldühítse. Ráérősen a könyvére pillantott, és majdnem újra olvasni kezdett, amikor Draco folytatta:
− Ugyanakkor a Profnak elege lett abból, hogy a tanárok nincsenek tőlem elragadtatva. Szóval ezért vagyok itt.
Harry felpillantott. − Gratulálok hozzá. Akkor tanulj.
Néhány perc csendben telt. Harry igyekezett összpontosítani az olvasmányára, de még így is érzékelte a gúnyos mosolyt, amely Draco arcán játszott, miközben mellette lapozgatta a könyvét. Harry dühös sóhajjal nézett fel újra. Draco tettetett meglepetéssel vonta fel a szemöldökét, amikor a fiú felé fordult.
− Hallgatlak…
− Mit tanulsz? − kérdezte Harry.
− Nem mindegy? − vont vállat a másik. Harry most már annál kíváncsibb volt, de Draco letette az asztalra a könyvet, így nem láthatta a címlapját. Erről eszébe jutott valami, és idegesen mérte végig a fiút.
− Draco, ismerted azt a könyvet, amit Perselus lakásában találtam…? Tudod, azt a bordó bársonykötésűt.
− Gondolom – vont vállat Draco lazán.
− Miről szól?
− Háborúkról és régi hősökről.
− Akkor miért mondtad, hogy nem ajánlod, hogy belenézzek? − kérdezte Harry hitetlenkedve.
− Minek néztél volna bele? Úgyse érdekel − legyintett Draco. − De ha ennyire izgat, miért nem kéred el a Proftól?
Harry megrázta a fejét. − Elvette. Tehát nyilván nem csak háborúkról van benne szó.
− Nyilván nem − értett egyet Draco fölényes félmosollyal. − Én a helyedben megkeresném…
− Hülye leszek hallgatni rád − mordult fel Harry. A fejébe újra belehasított a fájdalom. Idegesen dörgölte meg. Ugyanekkor Draco elfintorodott, és egy pillanatra összeszorította az öklét, aztán végigsimította párszor az alkarját. Harry elgondolkozva figyelte.
− A Nagyúr tervez valamit. Újra meg újra összehívja a halálfalókat − közölte Draco, amikor elkapta Harry pillantását.
Harry szeme összeszűkült. − Ezt miért mondod nekem? Fenyegetsz?
− Csak azért mondom, mert hasznos lehet a világmegváltó terveidhez… − Draco várakozón vonta fel a szemöldökét. Harry érezte, hogy egy pillanatra kihagy a szívverése, aztán értetlen kifejezést varázsolt az arcára, és végigmérte Dracót.
− Ezzel meg mit akarsz mondani?
− Ügyesebben, Harry, máskor csináld ügyesebben… − suttogta Draco közelebb hajolva. − Először rögtön értetlenkedünk, és soha, soha nem ijedünk meg, amikor valaki szembesít az igazsággal. Pláne, ha valaha meg akarjuk menteni a világot…
− Honnan veszed? − kérdezte Harry dühösen.
− Nos, neked van egy kis bűbájod a hallgatózás ellen. Történetesen nekem pedig van egy kis bűbájom, hogy halljak olyan beszélgetéseket, amelyek érdekelnek. Úgy tűnik az enyém a jobb. − Draco elégedetten dőlt hátra, s nem volt kérdés, hogy mennyire büszke erre az eredményre.
Harry a tenyerébe temette az arcát. Néhány másodpercig hallgattak, aztán Harry felpillantott a fiúra.
− Jelented Voldemortnak? Vagy már jelentetted is?
− Mit jelentsek azon, hogy valaki le akarja győzni? Azt hiszed, meglepné? Vagy azt hiszed, hirtelen megijedne egy hetedéves diáktól? Fejvesztve menekülne még a gondolatára is annak, hogy a nagy Harry Potter végezni akar vele… − gúnyolódott Draco.
− Amilyen kis talpnyaló vagy, attól még nyilván úgy érezted, hogy nem hallgathatsz el a nagyurad elől egy ilyen információt… − sziszegte Harry megvetően. Draco hitetlenkedve mérte végig.
− Meg akarsz sérteni? A nagyuram, ahogy te hívod, megölte a szüleimet. Azt hiszed, ezek után követni akarom? Szívesen szabadulnék már ettől a köteléktől − egy másodpercre újra megmarkolta a karját −, de ez nem ilyen egyszerű. Örülj a makulátlan életednek, Potter!
Harry megdermedt. Néhány másodpercig Draco szemébe nézett, majd néhány gyors mozdulattal elpakolta a könyvét és a pergamenjeit.
− Nem tudom, mit akarsz. Ha azt hiszed, hogy Voldemortnak nincs miért félnie tőlem, akkor miért állnál mellém?
Draco egy pillanatig méregette Harryt, majd vállat vont. − Nem álltam melléd. Csak szemben állok valakivel. Csak látok dolgokat. Ha kinyitnád a szemed, te is sok mindent láthatnál. Tessék, olvass bele. – Azzal átnyújtotta a könyvét.
Harry érdeklődve pillantott a címlapra: A megtisztító háborúk. Elhúzta a száját. Nem élt meg háborút, mégis annyira erősen beleivódott anyja aggodalma, hogy a puszta szóra is görcsbe rándult a gyomra. Különösen igaz volt ez azóta, amióta Voldemort visszatért, és ismét egy háború közeledett. Így aztán a megtisztulás és a háború egymást kizáró szókapcsolatnak tűnt a szemében, és egyáltalán nem gondolta úgy, hogy érdekelné a könyv. Draco gúnyos mosollyal figyelte Harry grimaszát.
– Kösz, de van épp elég dolgom. – Harry letette a könyvet az asztalra. – Nem érdekel a mágiatörténet, és nem hatnak meg a régi háborúk hősei.
– Tanulhatnál belőle valamit – somolygott Draco. Harry végigmérte újra a kötetet.
– Van miből tanulnom.
Draco vállat vont. – Én nem fogok könyörögni. – Újra maga elé húzta a könyvet. Arcán nosztalgikus mosoly jelent meg, ahogy a fedelét végigsimította. – Ez az egyetlen dolog, amit el tudtam hozni otthonról. Kicsi koromban imádtam ezt a könyvet, anya meg szörnyülködött, hogy egy gyereket hogyan érdekelhet ennyire a háború. – Harry valószínűleg életében először értett egyet Mrs Malfoyjal. – Most, hogy újraolvasom, egyre több dolgot értek meg – villant Draco szeme Harryre. – Dolgokat a háború szükségességéről.
– Nincs olyan, hogy szükséges háború – morogta Harry. – Talán a családod szerencsés volt, és a szüleid nem veszítettek el olyan embereket, akik kedvesek nekik, ezért nem tudták neked időben megtanítani, hogy mit jelent a háború.
– De most már tudom, mi? – sziszegte Draco dühösen. − Most már megkaptam, ami jár…
Harry egy pillanatra lehunyta a szemét. − Sajnálom, hogy elvesztetted őket. De minderre talán sosem került volna sor, ha te vagy ők nem rajonganak úgy ezért a háborúért. − Tudta, hogy túl messzire ment. Draco elsápadt, levegő után kapott, és egy pillanatra olyan düh lángolt a szemében, hogy Harry visszahőkölt. De aztán Dracónak sikerült lecsillapodnia.
− Még most is rajongok érte − mondta halkan. − Rajongok az ötletért, hogy a szüleim gyilkosai meglakoljanak.
− Erre van a jog − mondta Harry ösztönösen azt a választ, amit Lily mondott, ha arról faggatta, hogy nem akar-e bosszút állni első férje, szülei, barátai haláláért. Draco ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.
− Miért akarsz te harcolni Őellene, ha így gondolod? Add át a Wizengamotnak, és levan a gond… Majd azt mondják neki, hogy ejnye-bejnye, és újra szép lesz a világ…
Harry megrázta a fejét. − Én is tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű.
− Van szükségszerű háború, Harry − jelentette ki Draco rémisztő magabiztossággal. − Van, amikor muszáj harcolni, és amikor a veszteség végül előnyünkre szolgál. Az is, amit én vesztettem. Különben semmi értelme az egésznek, különben sohasem tudnék továbblépni.
Harry felsóhajtott. Most már tudta, mire gondolt Perselus, amikor Draco gyászáról beszélt. De nem érzett magában erőt, hogy a fiút vigasztalja. Úgy gondolta, Draco elégedjen meg Perselus figyelmével, ha pedig törődést akar, keresse meg Pansyt. Megrázta a fejét.
− Néha kell a háború, de attól még sohasem jó, hogy van − mondta halkan. Draco keresztbe fonta a karját, és sápadt daccal hallgatott.
Harry biccentett, vállára kanyarította a táskáját és otthagyta a fiút. Bármennyire úgy érezte is, hogy Draco változott a nyári események után, sürgősen beszélni akart Perselusszal. Aggasztotta, hogy Draco ennyit tud a sorsáról, és biztos volt benne, hogy Perselus se lesz elragadtatva ettől a hírtől. Őszintén szólva pedig azt is remélte, hogy nem neki kell ezt a helyzetet megoldania.
Draco hátradőlt a széken. Ösztönösen simította végig bal alkarját, de közben elégedetten vigyorodott el, ahogy a távolodó Harryt figyelte. Ismerte annyira, hogy biztos lehessen benne, hogy a fiú elmondja az egész beszélgetést a nevelőapjának. Nem tudhatta biztosan, hogy neki mi lesz rá a reakciója, s ezután ugyanúgy számolnia kellett azzal, hogy néhány nap múlva a Nagyúr elé viszik, mint azzal, hogy segítenek neki otthagyni a halálfalókat, de azt akarta, hogy Perselus Piton tudja: ő nem akar többet Voldemort szolgája lenni.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!