Másnap reggel Harry összetörten ébredt. Mindkét alkarját véraláfutások tarkították ott, ahol az inferusok megragadták, és ezeket a foltokat nem lehetett valamilyen egyszerű és gyors bűbájjal eltüntetni. Kicsit a válla is meghúzódott a társas hoppanálás következtében, és általában kimerültnek és rosszkedvűnek érezte magát. Perselus azonban, aki felébresztette, ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen az óráira. Sirius meglátogatását délutánra időzítették, mivel Perselus úgy vélte, nem tudnának semmilyen magyarázattal szolgálni arra, hogy Harry miért hiányzik még egy napot az iskolából. Persze, Harryben felmerült, hogy szófogadóan felkel, és reggeli után órák helyett felmegy a szobájába és alszik tovább, de az első órája éppen bájitaltan volt, így érthető módon erre nem kerülhetett sor.
– Nahát, egy Harry Potter – csodálkozott Blaise, amikor a reggelinél csatlakozott a mardekáros asztalhoz. – Már azt hittem, elmentél megváltani a világot...
– Ez nem vicces – mordult rá Harry, és idegesen pillantott Draco felé. Ő azonban a legkisebb érdeklődést sem mutatta a visszatért Harry felé, helyette egy adag zabkását pakolt a tányérjára, hogy aztán kedvetlenül arrébb tolja. Pansy igyekezett szóval tartani, de Harry meg mert volna esküdni rá, hogy Draco nem tudná visszaidézni, hogy mire is bólintott rá az imént.
– Meghosszabbítottad az otthon töltött időt? – kérdezte Daphne mosolyogva. Harry beletörődően bólintott. Perselus úgyis ezt a hazugságot javasolta, neki pedig nem lett volna kedve újat kiötölni. Megdörzsölte a homlokát, és a tanári asztal felé pillantott. Az igazgató éppen McGalagonnyal beszélgetett, s néha Perselushoz fordult, hogy kikérje egy-egy kérdésben az ő véleményét is. Harry úgy érezte, mintha Dumbledore sápadt és törődött lenne, de nem tudta biztosan, hogy nem csak a képzelete játszik-e vele.
– Harry, már megint merre jársz? – érdeklődött Daphne egy gúnyos mosollyal. – Újabban ügyet sem vetsz a barátaidra.
– Ne haragudj, csak szörnyen fáj a fejem... – szabadkozott Harry, s bizonyítékképpen meg is dörzsölte ismét a homlokát.
– De ugye nem a bájitaltan miatt? – aggodalmaskodott Blaise, s úgy tett, mintha rettegne Perselustól. – Kérlek, ha tudsz bármit a Prof mai terveiről, haladéktalanul tájékoztass! Talán még menedékjogot kérhetek egy másik földrészen...
– Egy másik bolygóig is kevés lenne elmenned, ha a Prof elől akarnál elbújni – mosolygott Daphne. – De ki vele, Harry, ne kímélj. Felidegesítetted a nevelőapádat azzal, hogy a valódira emlékeztél? Várható véres röpdolgozat, próbavizsga élesben, méreg, amelyet aztán megitat valakivel, és csak reménykedhetünk benne, hogy elrontottuk?
– Semmit sem tudok a terveiről – legyintett Harry, és Perselusra pillantott. Ő kiismerhetetlen arccal figyelte őket. – Legjobb, ha felkészülünk mindenre.
– Ajjaj... Akkor vége a világnak – sopánkodott Blaise, de végül nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon.
Bájitaltanon páros munkát kellett végezniük. Valamilyen igen összetett és sok lépésből álló bájitalt kezdtek el, amelyen az elkövetkezendő hat hétben folyamatosan dolgozniuk kell majd. Harry már valahol a második mondat magasságában elvesztette a fonalat. Az inferusokon rágódott, R.A.B.-on és azon, hogy hogyan fogja megakadályozni délután, hogy keresztapja és Perselus halálra átkozza egymást. Hermionéval kellett együtt dolgoznia. Magában hálát adott ezért Perselusnak, mert másképp elkezdeni se tudta volna a munkát, és ráadásul, mivel amúgy is mindig a lánnyal tanult bájitaltanra, és ehhez a bájitalhoz órán kívüli feladatokat is el kellett végezniük, legalább nem kellett változtatnia a szokásain. Hermione, aki természetesen odafigyelt Perselus magyarázatára, azonnal magához ragadta a kezdeményezést, és Harry hálásan végzett olyan segédmunkákat számára, mint a gránátalmalé kimérése vagy a csipkebogyó aprítás.
– Nem pépre van szükség, Potter, hanem aprított csipkebogyóra – szólt rá Perselus, miközben elment az asztaluk mellett, és ellenőrizte a főzetüket. – Vegye lejjebb a tüzet az üst alatt, Miss Granger, ahogy elnézem, a társa kissé lemaradt, úgyhogy kár annyira sietni.
– Mi van veled, Harry? – kérdezte Hermione, mert úgyis három percig hagynia kellett főni a bájitalt.
– Rosszul aludtam, ennyi – felelt Harry mogorván.
– Nem arról van szó... Mi ez...? – intett Hermione Harry keze felé. A fiú felhúzta a talárja ujját, mert melege lett a tűz közelében, így viszont láthatóvá váltak a véraláfutások a karján. – Ki tette ezt? – Hermione aggodalmas pillantással méregette Harry kezén a zúzódásokat.
– Nem fontos... – Harry gyors mozdulattal húzta le a ruha ujját, s közben halkan felszisszent a fájdalomtól.
– Már hogyne...
– Hermione, letelt a három perc – szólt rá Harry mérgesen.
– Ó, majdnem elfelejtettem! – sikkantott fel Hermione, aki még mindig a világ legnagyobb tragédiájának tartotta volna, ha nem sikerül tökéletesen az órai munkája bármelyik tárgyból is. Harry önkéntelenül elvigyorodott, de aztán újra komolyan fordult a recept felé, hogy ellenőrizze, mennyi selyemmályvát kell a mozsárba tennie. Az óra további részében Hermionét túlságosan lekötötte az, hogy tökéletes főzetet készítsenek, ezért nem faggatta tovább Harryt. A lány elégedetten fogadta Perselus elismerő bólintását, amikor az óra végén a férfi minden páros munkáját értékelte.
– Harry, maradj egy percre! – Harry boldog volt, hogy nem kell Hermionéval mennie, és valami magyarázatot kitalálnia a karjára. Helyette Perselus elé lépett. – Az utolsó órád után várlak a lakásomnál, rendben? – Harry bólintott. Perselus végigmérte. – Jól vagy? Nem jeleskedtél ma az órán...
– Sosem szoktam... – morogta Harry.
– De ahhoz képest sem – mosolyodott el Perselus. Harry nem tudta eldönteni, hogy szavaiban mennyi a gúny. – Mutasd a karodat! – Perselus elégedetlenül csóválta meg a fejét, amikor Harry felhúzta a talárja ujját. – Ha hazajöttünk, készítek rá valami hatékonyabb krémet. Most menj... Tanítás után találkozunk.
Harry kókadtan küzdötte végig az egész napot. Fejfájása nem akart múlni, és sokat megadott volna érte, ha alhat pár órát, Perselus azonban ragaszkodott a tervéhez. Így aztán hamarosan Sirius Black házának ajtajában álltak, és a Harry kopogásának nyomán az ajtó mögött felhangzó lépteket figyelték. Az ajtó halk nyikordulással tárult ki.
– Harry! – Sirius arcán elömlött a mosoly. – Olyan vagy, mint ő volt, megszólalásig. – Szeretettel simított végig a fiú arcán. – Hiányoltalak tegnap. Anyád azt mondta, valami betegség, de remélem, nem volt komoly...
Harry megrázta a fejét. – Sirius, azért jöttünk, mert...
– Jöttünk? – Sirius gyanakodva hajolt kijjebb, és meglátta Harry mögött az eddig az árnyékba húzódó férfit. – Nocsak. Piton. – Meg sem próbálta leplezni gyűlöletét.
– Black... – Perselus arca érzelemmentes volt, de szeméből áradt az utálat, és Harry ugyancsak kellemetlenül érezte magát a két férfi haragjának kereszttüzében.
– Tehát miért jöttetek? – kérdezte Sirius még mindig komoran.
– Talán ha behívnál előbb... – javasolta Perselus gúnyosan. – Nem csak, mert úgy illik, hanem azért is, mert nem szeretnénk, ha kihallgatnának.
Sirius – aki amikor észrevette Perselust, úgy helyezkedett, hogy egész testével betöltse az ajtónyílást, mint aki reménykedik benne, hogy ezzel megúszhatja a beinvitálást – kelletlenül állt félre. Harry fellélegzett, hogy egy pillanatra maga mögött hagyhatja a két férfit, és bemasírozott az előszobába. A konyhában foglaltak helyet, az asztal körül, és Sirius Harryre pillantott.
– Innál valamit? Sápadtnak látszol... Biztosan jó ötlet volt ma már kikelned az ágyból?
– Jól vagyok – hazudta Harry. Sirius bólintott, s egy pálcaintéssel teavizet tett fel forrni. Perselus az asztal másik oldalán mintha egy külön világban lett volna. Sirius ügyet sem vetett rá, de láthatólag ez őt nem zavarta különösebben. Ha Harry néha félve felé pillantott, csak azt látta, hogy érdeklődve figyeli őket.
– Hallgatlak, Harry – mondta végül Sirius, amikor már kitöltötte a teát.
– Elég... bonyolult... – Harry segélykérően Perselusra pillantott, ő azonban egyelőre nem kívánt hozzászólni a beszélgetéshez. – A segítségedre lenne szükség.
– Ki vele, Harry, csak bátran! Tudod, hogy tőlem bármit kérhetsz! – Sirius szeretettel paskolta meg Harry karját, ő azonban összerándult a váratlan fájdalomtól. Sirius megdermedt. – Mi van az alkarodon?! – Olyan vad, dühös mozdulattal rántotta fel Harry pulóverének ujját, hogy az anyag halk reccsenéssel elszakadt. Sirius döbbenten meredt a fiú bal kezén a zúzódások vörös nyomára. Láthatólag nem ezt várta, így aztán annál jobban meglepődött. Szeme Perselusra villant, hangja fenyegetően csattant. – Ki tette ezt vele?!
Perselus szeme összeszűkült. – Szánalmas vagy, Black. Először azt hiszed, hogy éppen az apja halálának évfordulóján kapta meg a Jegyet, most pedig eljátszod az aggodalmas keresztapát... És persze engem vádolsz... Igen, éppen most, tizennégy év után kezdtem bántalmazni Harryt...
– Vagy talán eddig sikerült elrejtened – morgott Sirius dühösen. Perselus szánakozva mérte végig, de válaszra már nem méltatta.
– Nem Perselus volt! – tiltakozott Harry helyette is. Sirius kétkedve vonta fel a szemöldökét. – Éppen ezzel kapcsolatban akartunk beszélni veled. Nem beteg voltam. Tegnap azért nem tudtam hazamenni, mert Albus Dumbledore-nak segítettem egy fontos munkába a Rend számára.
– Amit csak október harmincegyedikén lehetett elvégezni... Milyen különös... – fordult Sirius újra Perselus felé.
– Hát ki vagyok én, hogy beleszóljak Albus időrendjébe? – kérdezte Perselus gúnyosan.
– Na persze – bólintott Sirius.
– Nem ez a lényeg – szólt közbe Harry. – Ugyanis mindaz, amit megcsináltunk, feleslegesnek bizonyult...
– Nahát, és éppen ilyesmi miatt nem tudott eljönni megemlékezni az apjáról! De furcsa! – intézett Sirius színpadias kirohanást Perselus felé.
– Sirius, ez most tényleg fontos! – vesztette el Harry a türelmét. Perselus hátradőlt, szája szélén gúnyos mosoly játszott, de nem szólt semmit. Sirius végre összeszedte magát, és Harry felé fordult.
– Ne haragudj, Harry. Hallgatlak.
– Tegnap tehát az igazgató és én... kerestünk valamit, ami segíthet legyőzni Voldemortot. – Sirius idegesen megrándult, mikor Harry kimondta a nevet, de nem szólt semmit. A fiú folytatta: – Akkor szedtem össze ezeket – kissé felemelte a karját –, de sajnos hiába. Vagyis... nem jártunk egészen sikerrel, mert valaki megelőzött...
– Nem azt találták, amit kerestek – szólalt meg váratlanul Perselus. Sirius utálkozva fordult felé. – Talán mond neked valamit ez a név vagy legalábbis a kézírás... – Átnyújtotta Siriusnak R.A.B. levelét. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, és Sirius azonnal elsápadt. Harry nem tudta eldönteni, hogy a harag, a fájdalom vagy a szomorúság miatt szorítja keresztapja úgy az asztal szélét, hogy belefehérednek az ujjai. Perselus hagyott neki néhány másodpercet, majd bólintott. – Látom, tudod, mit jelent ez.
– Regulus...? Mi ez? Mit lopott el tőle...?
– Nem ez most a fontos, hanem az, hogy hová tette – felelt Perselus.
– Ne titokzatoskodj nekem, Piton! – csattant fel Sirius dühösen. – Ne játszd meg magad! Ha segítség kell, beszélj tisztességesen! Mondd el, amit tudsz, és meglátom, mit tehetek. Ha ehhez nem fűlik a fogad, oldd meg egyedül a problémáidat!
– Nem jókedvemből élvezem a szíves vendéglátásodat, Black – mordult rá Perselus. – És hidd el, segítséget se a saját jószántamból kérek tőled. Mondjuk úgy, hogy a Rend nevében járok el.
– Tudtommal nem te vagy a Rend vezetője – fonta keresztbe a karját Sirius. – Ugyan, miért nem ő maga keres fel, ha nem csak magánakcióról van szó?
– Nem magánakció! – szólt közbe Harry mérgesen. – A fenébe is, Sirius, láttad a levelet! Ez a dolog kulcsfontosságú ahhoz, hogy legyőzhessük Voldemortot! A testvéred mégis ellene fordult, jó útra tért, jót tett, de most muszáj megtudnunk, hogy sikerrel járt-e.
– És mit tehetnék én ez ügyben? Vele sem beszéltem attól fogva, hogy az apádékhoz költöztem, Harry. Honnan tudnám, hogy mit csinált Regulus?
– Szeretnénk körülnézni a házban, ahol élt – jelentette be Perselus. – Persze, találhatott neki valami jobb rejtekhelyet is, de mégiscsak az lenne a legjobb kiindulás.
Sirius úgy bámult a férfire, mint akinek meggyőződése, hogy teljesen megőrült. – Szó sem lehet róla.
Harry és Perselus pillantása találkozott. Nem volt szükség a férfi finom, alig észrevehető biccentésére, hogy Harry tudja, most jött el az ő ideje. Sirius soha nem visszakozna, ha megtagadott valamit Perselustól, de mindjárt más a helyzet, ha a keresztfia kéri.
– Sirius, muszáj odamennünk... – mondta halkan.
– Te ezt nem értheted, Harry – sóhajtott a férfi. – Gyűlölöm azt a helyet, mindennél jobban gyűlölöm. Nem kérhetsz rá, hogy menjek vissza oda. Megfogadtam, hogy soha többé nem teszem be a lábam az ajtón.
– Elhiszem – bólintott Harry. – De, ha nem járunk utána annak, hogy mit tett Regulus, ha nem találjuk meg azt, amit ő elhozott, akkor semmi értelme nem lesz annak, amin tegnap keresztülmentem. Értelmét veszti az, hogy nem jöttem haza, hogy nem adtam meg a tiszteletet az apámnak. És az a harc is, ami során ezeket szereztem – intett a karján lévő sebek felé.
Sirius kedvetlenül mérte újra végig a fiú karját. – Nem lehetett eltüntetni őket?
– Lassabban gyógyulnak, mint reméltük – felelt Perselus. – A mágia, amivel át voltak itatva az inferusok, jobban ártott Harrynek, mint elsőre hittük.
– Inferusok?! – Sirius borzongva nézett Harryre, majd Perselushoz fordult. – Nem gondolod, hogy elég nagy felelőtlenség ilyen helyre küldeni Harryt? Hiszen csaknem gyerek még!
– Én akartam menni – hazudott Harry szemrebbenés nélkül. – Hogyan néznék szembe azzal, hogy az apám meghalt értem, ha aztán semmire se használom azt az életet, amit kaptam tőle? Mennyit érek én akkor, ha csak ülök ölbe tett kézzel, és nézem, ahogy Voldemort hatalma egyre nő? – Annyira könnyű volt mindezt úgy elmondani, hogy őszintének tűnjön, hogy magát Harryt is meglepte. Biztos volt benne, hogy Sirius nem kételkedik abban, hogy ő tényleg tenni szeretne valamit a varázsvilág megmentéséért.
Sirius megcsóválta a fejét. – Éppen olyan vagy, mint James. Merlinre, Harry, látnia kellene téged! Annyira büszke lenne arra, hogy ilyen fia van!
Harry elmosolyodott. Keserűség szorította össze a torkát, és nem mert Perselusra pillantani, de mosolygott, mert tudta, hogy Sirius ezt várja tőle. De aztán leolvadt az arcáról a mosoly, és megrázta a fejét.
– Nincs oka arra, hogy büszke legyen rám, ha most félbehagyom – mondta keserűen. Közelebb hajolt Siriushoz, és lehalkította kicsit a hangját, mintha titkot akarna elárulni. – Elhatároztam, hogy harcolni fogok ellene, hogy megbosszulom apám halálát. És semmi sem tántoríthat el. Tudom, hogy nem akarnál odamenni, de szükségem van a segítségedre, Sirius. És tudom, hogy te is azt akarnád, hogy apám halála ne legyen értelmetlen.
– James nem halt meg értelmetlenül, hiszen itt vagy te – tiltakozott Sirius erőtlenül.
– Senki sem vagyok, ha nem követem az apámat, ha nem harcolok Voldemort ellen – vágta rá Harry. – És James Potter nem halhatott meg egy senkiért!
– Nem vagy senki – rázta a fejét Sirius.
– Ha segítesz, tényleg nem leszek az. Ha már az nem érdekel, hogy én és az igazgató feleslegesen kockáztattuk az életünket, gondolj az apámra. Az ő áldozatának legyen értelme.
Sirius lehunyta a szemét, és hátradőlt a széken. Harry Perselusra pillantott. A férfi szemében elégedettség villant, s Harry ezúttal őszintén mosolyodott el.
– Legyen. – Sirius felállt. – Induljunk, gyorsan, mielőtt még meggondolom magam!
– Köszönöm – mosolygott rá Harry. Különös, büszke boldogság töltötte el, és újra nevelőapjára nézett, abban a reményben, hogy még egyszer elcsípheti azt az elégedett pillantást. Perselus egy másodpercre rámosolygott, de a következő pillanatban már kiismerhetetlen arccal követte Siriust, aki már az előszobában járt. Harry fellélegzett. Tartott tőle, hogy Perselus komolyan veszi mindazt, amit Siriusnak hazudott, s ahelyett, hogy büszke lenne, dühös lesz James Potter dicsőítése miatt.
Sirius magára kanyarította a köpenyét, kilépett a ház elé, néhány másodpercig szemlélte a távoli dombok fölött a naplemente fájdalmasan rózsaszín képét, majd halkan felsóhajtott.
– Indulás. Londonba megyünk, kövessetek.
Dehoppanált, és Harry és Perselus egy szempillantással később követte. Gondozatlan, fűvel benőtt tér közepére érkeztek. Harry elgondolkozott rajta, hogy váratlan felbukkanásuk nem ütközik-e valahol a muglivédelmi törvénybe, de ahogy körülnézett, belátta, hogy nem sok illetéktelen vehetné itt észre őket. A tér eldugott volt, a házak lepusztultak, és Harry az egész helyet cseppet sem találta bizalomgerjesztőnek. Sirius mélyeket lélegzett a hűvösödő levegőből. Harry sejtette, hogy nehezére esik elindulni, ezért nem is sürgette. Perselus pálcájával a kezében a fiú mellé lépett, és gyanakodva nézett körül. Sirius végül halk sóhajjal elindult az egyik ház felé. Viharvert kapu, piszkos homlokzat, valaha bizonyára nagystílű lépcsősor, aminek a helyén mára már csak romos kőtörmelékkel fedett, kopott fokok álltak. Harry biztos volt benne, hogy évek óta nem járt senki sem a házban. Lassan lépkedtek fel Sirius nyomában az ajtóhoz. Nem volt rajta se zár, se kilincs, csak egy kígyóformájú kopogtató. Sirius mogorván, Harry némi szeretettel, Perselus érdeklődve méregette a Mardekár-ház szimbólumát.
Sirius pálcájával a kopogtatóra koppintott. Az ezüstkígyó felragyogott egy pillanatra, de az ajtó mozdulatlan maradt. A férfi magában morogva elvégzett néhány újabb varázslatot, s az egyik hatására a kígyó megelevenedett, s tekeregni kezdett, de csak gúnyos sziszegésre tellett tőle, amelynek Harry csak egy részét értette, de az arról szólt, hogy Sirius nem érdemes arra, hogy belépjen a házba, így az ajtó nem nyílt ki. Sirius összevont szemöldökkel meredt a visszarendeződő és mozdulatlanná dermedő kopogtatóra, majd társaira nézett.
– Nos, anyám, az a drága jó lélek azt mondta, „ha kilépsz ezen az ajtón, soha többé nem fordulhatsz vissza”. Úgy látom, tett is érte, hogy így legyen. – Úgy tűnt, Sirius nem bánja, hogy nem tud bejutni.
– Majd a vér szava feloldja az átkot – mondta Perselus komoran, és vékony ezüsttőrt húzott elő talárja zsebéből. Sirius dühösen fújtatott, de átvette a szerszámot. – Most már nem futamodhatsz meg – emlékeztette Perselus.
Harry igyekezett elnyomni a rossz előérzettel járó déjà vu érzést, amikor meglátta, hogy Sirius az éles késsel elvágja a tenyerét. Saját kezén is ott éktelenkedett még a vágás nyoma; amikor visszaért a Roxfortba, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy éppen ezt a sebet gyógyítsa be. Sirius vérző kezével megragadta a kopogtatót, és háromszor, erősen megütötte vele az ajtót. Harrynek először úgy tűnt, mintha a kopogtatás visszhangozna, aztán rájött, hogy zárak kattanását hallja. Mikor minden újra elcsendesedett, Sirius, aki végig a kopogtatón tartotta kezét, benyomta az ajtót, s az ezúttal hangtalanul kinyílt. Hosszúkás előszoba tárult fel mögötte, ezüstkígyókat formázó csillárral, amely mintha félig leszakadt volna már. Por és dohszag töltötte be Harry orrát: a ház nyilvánvalóan lakatlan volt. Harry követte Sirius mozdulatát, s pálcáját előhúzva lépett be a házba. Mögöttük bezárult az ajtó, s egy pillanatra minden elsötétedett. Egyszerre gyulladt fény mindhármuk pálcájának a végén, de nem mozdultak. Siriust az emlékek bénították meg, Harry úgy érezte, lát elég megbámulnivalót onnan is, ahol éppen áll, Perselus pedig, aki utolsónak lépett be az előszobába, beszorult a nyomasztóan keskeny, hosszúkás helyiségben Harryék mögé.
– Ki az? Ki jár itt? – Idős öregasszony bizonytalan hangja hallatszott, és Sirius önkéntelenül előrébb lépett, hogy szembenézzen a portréval, amely az előszoba falát díszítette. – Regulus...? – Az asszony hangja reménykedőnek tűnt.
– Nem. A másik – rázta a fejét Sirius. – A haszontalan korcs, a család szégyene, a semmirekellő, az anyaszomorító, a nyomorult véráruló.
– Sirius?! – Az asszony hangja felfelé ívelt, és dühödt, idegesítően magas hangú ordítássá alakult. – Mit keresel itt?! Elmentél, elárultál mindent, ami szent, és megmondtuk, hogy soha többé nem teheted ide be a lábad! Hogy merészeled csellel, csalással megtörni az átkunkat?! Nem vagy a fiunk többé!
– De az ereimben a véretek folyik – mutatta fel Sirius vértől maszatos, koszos kezét. – A Black család utolsó élő leszármazottja vagyok, ezért az ajtó kénytelen volt megnyílni nekem. Tetszik, nem tetszik, megörököltem mindenedet, anyám. Mindent, ami valaha a tiéd volt, amit szerettél, még téged magadat is ezen a festményen. Az örökségem vagy, semmi több.
– Semmirekellő! Véráruló, undorító korcs! – üvöltött az asszony magából kikelve.
Sirius vigyorgott, bár Harry biztos volt benne, hogy csak azért teszi, hogy hergelje az asszonyt.
– Nem egyedül jöttem, anyám. Hadd mutassam be neked Harry Pottert. Biztosan sokat hallottál róla...
Harry megilletődve lépett Sirius mellé, aki hívogatón intett neki, hogy szembenézzen a ráncos, elképesztően dühös asszony életnagyságú portréjával. Az rápillantott, és újra üvölteni kezdett, hogy Harry dobhártyája majd beszakadt, és amúgy is fájó feje egyre erősebben kezdett lüktetni.
– Sipor! Sipor, ide azonnal! – kiabálta a portré, és egy pillanattal később turcsi orrú, vénségesen vénnek tűnő házimanó bukkant fel a lépcső aljában. – Tüntesd el! Tüntesd el az alávaló betolakodókat! – üvöltötte az asszony.
Sipor Harry mellett termett, és megragadta a karját, azonban mielőtt kipenderíthette volna a házból, Sirius felcsattant.
– Engedd el a vendégemet, de azonnal! – Sipor úgy engedte el Harry karját, mintha tűz égetné a kezét. – Nagyon helyes... – bólintott Sirius, és a portré felé fordult. – Látod, anyám...?
– Nem! – Az asszony dühösen, kétségbeesetten üvöltött, és az előszoba többi portréja, amelyek mintha most ébredtek volna álmukból, csatlakoztak hozzá. Harry befogta a fülét. Rosszulléttel küzdött, a hangzavarban, a poros, levegőtlen helyiségben annyira megfájdult a feje, hogy beleszédült.
– Sipor, kábítsd el mindet! Azonnal! – utasította Sirius a manót, és egy pillanattal később csend ereszkedett rájuk. Harry még mindig kapkodva szedte a levegőt, egyik kezével a falnak támaszkodott, hogy nehogy elessen a másikkal pedig a homlokát szorította.
– Harry, jól vagy? – Perselus hangjába mintha aggodalom keveredett volna. Harry megrázta a fejét.
– Mi a baj, Harry? – Most már Sirius is észrevette, hogy Harry nincs jól.
– Csak... ez a hangzavar... – nyögte Harry. – Mindjárt jobb lesz... Egész nap fáj a fejem... – Lassan felegyenesedett. Ezüstszínű bűbáj táncolta körül, tiszta levegővel töltötte meg a tüdejét, és úgy hatott rá, mint egy alapos, frissítő, hideg vizes arcmosás. A fejfájása csillapodott valamelyest, és rosszkedvű sóhajjal nézett végig a portrékon, amelyek tátott szájjal, kidagadó erekkel, üvöltésükbe beledermedve álltak keretükben.
Sirius megnyugtató mozdulattal markolta meg a vállát. – Ne félj, tőlük legalább már nyugtunk van...
Harry bólintott. A tarkóján érezte Perselus pillantását, de nem tudott megfordulni, mert Sirius továbbra is átkarolta.
– Gazdám ide kíván költözni? – kérdezte a házimanó, földig hajolva Sirius előtt. – Eszébe ne jusson ennek a véráruló semmirekellőnek... – tette hozzá magában motyogva. Harry felvonta a szemöldökét, azonban úgy tűnt, Sirius annyira gyűlöli a manót, hogy még csak rendre sem akarja utasítani.
– Még csak az kellene! – mordult fel dühösen. – Nincs szükségem a szüleim felhalmozott ezüstjére!
– Akkor miben állhatok gazdám rendelkezésére? – érdeklődött Sipor, és mindjárt meg is toldotta: – És mikor hagy végre ismét egyedül minket?
– Keresünk valamit, Sipor. Légy mindig kéznél, hátha szükségünk van a segítségedre. – Sirius Harry felé fordult. – Pontosan hogy is néz ki ez a valami?
– Egy aranymedált keresünk – válaszolt Harry helyett Perselus. – Mardekár nevének kezdőbetűje van rajta.
– Nem lesz könnyű... – állapította meg Sirius elégedetlenül. – Odafent van a szobája – intett a lépcső felé, s kelletlenül indult el felfelé.
Perselus Harry mellé lépett, különös pillantással mérte végig, majd elindult felfelé a lépcsőn. Pálcáik fénye rávetült a fal egy-egy kis részletére, s Harry csodálkozva vette észre, hogy a lépcső mellett házimanók levágott fejei sorakoznak a falra erősítve. Ugyanolyan turcsi orruk volt, mint Sipornak, aki Sirius mögött baktatott, és magában motyogva átkozta a váratlan látogatókat.
– Amint látod, a családomnak igazán kellemes szokásai voltak... – mondta gúnyosan Sirius, miközben a padlástér felé tartottak. – Valószínűleg ez a ház az egyik legocsmányabb feketemágia-telep az országban. Bár azt mondják, a Malfoy-kúriában is találtak az aurorok egy-két érdekességet...
Sirius elhallgatott, amikor felértek a lépcső tetejére, és összeszűkülő szemmel méregette a két ajtót. Az egyik minden bizonnyal az ő szobájába vezetett, s Harry némán figyelte, ahogy keresztapja az emlékeivel küzd. A másik ajtón felirat díszelgett: „Regulus Arcturus Black kifejezett engedélye nélkül BELÉPNI TILOS”. Sirius felsóhajtott.
– Hát, Reg, ezt az engedélyt most nem áll módunkban megvárni. – Odalépett az ajtóhoz, könnyedén meglökte és az kitárult. Zöld-ezüst színekkel díszített, de az idő által nagyon is megkoptatott szobába érkeztek. Harry körülnézett a mardekáros jelképekkel és Voldemortról szóló, megsárgult újságpapíron díszelgő híradásokkal díszített szobában.
– Nos, a szobáján nem látszik, hogy el akarta hagyni Voldemortot... – állapította meg. Sirius dühösen mordult fel, és összeszűkített szemmel nézett körül.
– Akkor lássunk munkához – javasolta Perselus. – Mindenkinek az lesz a legjobb, ha a lehető leghamarabb végzünk.
Úgy tűnt, Sirius szívesen a férfi fejéhez vágná, hogy ne parancsolgasson neki, de mivel ő maga is egyetértett azzal, hogy jó lenne hamar végezni, inkább csak morcosan bólintott. A három varázsló tehát a szekrényekhez lépett. Főként bűbájokkal forgatták ki az egyes polcok, fiókok tartalmát, egyfelől mert ez sokkal gyorsabbnak bizonyult, másfelől pedig azért, mert nem tudhatták, hogy Regulus milyen veszélyes holmit rejtett el ruhái között az illetéktelenek ellen. Sipor végig a küszöbön toporgott, és felháborodva mormogott, azonban láthatólag nem volt ereje arra, hogy gazdájával szembeszálljon és megakadályozza a pusztítást. Néhány perc múlva a szoba úgy festett, mintha betörők jártak volna benne, s kapkodva forgatták volna fel értékes kincs reményében. Csakhogy a kincs nem került elő.
– Következő ötlet? – érdeklődött Perselus komoran, miközben még gyorsan szétrúgott egy halom, a földre esett pergamentekercset, amelyeknek azonos témája lehetett, ugyanis valamilyen bűbáj eddig összetartotta őket. Azok szertegurultak, de nem rejtettek semmit.
– Lássuk a szalont – javasolta Sirius lemondóan.
Átmentek az első emeletre, nyomukban a tiltakozó házimanóval. Magas mennyezetű, tágas helyiségbe érkeztek. A falak valaha olajzölden csilloghattak, most azonban koszos foltok tarkították őket. A szőnyegből minden lépésük nyomán hatalmas porfelhő szállt fel, köhögésre ingerelve Harryt. A széles ablakok függönyei zümmögtek, mintha többtucat méhkast rejtenének.
– Doxik... – állapította meg Perselus. – Legyünk óvatosak velük. Sokan vannak, és nagyon elvadulhattak az elmúlt évek során...
Az egyik szekrény folyamatosan remegett, Harry sejtette, hogy egy mumust rejthet, azonban Sirius nem arra, hanem a kandalló felé lépett. Mindkét oldalán egy-egy üveges vitrin volt, tele ősinek és nagyon is sötét mágiával átitatottnak tűnő tárgyakkal. Harry figyelmét azonban az egyik falikárpit vonta magára. Tetején felirat állt: „A nemes és nagy múltú Black család – Toujours pur”, és megfakult színeivel egy szerteágazó családfát rajzolt meg. Harry közelebb lépett hozzá, és Sirius, aki talán nem is bánta, hogy elodázhatja a vitrinek tartalmának átvizsgálását, követte Harryt.
– Te nem vagy rajta – állapította meg a fiú rövid nézelődés után.
– Rajta voltam – mutatott rá Sirius a Regulus Arcturus Black név melletti kicsiny, fekete pontra. A kárpiton itt lyuk éktelenkedett, mintha valaki kiégette volna. – Csak az anyám volt olyan kedves, és törölt a család emlékezetéből, miután elszöktem. De nem én vagyok az egyetlen, akit lefelejtettek a családfáról, vagy akinek téves jelenlétét utólag korrigálták. – Sirius további fekete, kiégetett pontokra mutatott: – Andromeda, a legkedvesebb unokanővérem. Egy mugli születésű varázslóhoz ment hozzá. Az ő lányuk már fel se került. Aztán Alphard bácsikám... Sokat köszönhetek neki, szép kis summát hagyott rám...
– Igazán megható a nosztalgiázásod, Black – szólt közbe Perselus hidegen –, de mégis félbe kell szakítanom. Koncentráljunk egy kicsit a feladatunkra.
– Mi az, Piton, kényszerítettél, hogy idehozzalak, de már nem érzed magad annyira jól itt? – fonta keresztbe Sirius a karját. – Mit szólsz ehhez a kárpithoz? Nem látok itt egyetlen Pitont sem... Így már nem is olyan értékes az aranyvér...?
– Elég nevetséges úgy beállítanod, mintha érdekelne a származás. Ha nem vetted volna észre, a feleségem szülei muglik voltak...
– Na igen, kíváncsi lennék, hogyan érted el, hogy a haverjaid elnézzék neked ezt az apró stiklit... – gúnyolódott Sirius. – Egy halálfaló sárvérű asszonnyal... Ez aztán a nagy szám!
– Válogasd meg a szavaidat, Black! – mordult fel Perselus.
– Hú, de jólnevelt lettél, Pipogyusz... – morogta Sirius. – Emlékszem még, hogy te is mondtad ezt Lilyre.
– Az egészen más helyzet volt. És te, amilyen elkényeztetett ficsúr és ostoba kis senki vagy, Black, soha nem is fogod tudni megérteni, hogy miért történt. – Perselus közelebb lépett, szeme szikrákat szórt. Sirius úgy mordult fel, mint a kutya, aki érzi a rá leselkedő veszélyt. Pálcáikat egymásra szegezték, és egy pillanatra némán meredtek egymás szemébe. Harry tudta, hogy ez a pillanat a vihar előtti csend, és két gyors intéssel lefegyverezte őket. A két varázsló kissé csodálkozva fordult felé, úgy tűnik, szinte meg is feledkeztek róla.
– Keressük a medált – javasolta Harry egy fáradt sóhajjal. Sirius bólintott, és újra a vitrinek felé lépett. Perselus átvette Harrytől a pálcáját, és a kandalló másik oldalán lévő szekrényhez ment. Harry néhány másodpercig figyelte őket, majd Siriushoz csatlakozott. Ezúttal nem varázsoltak, az üvegek mögött felsorakoztatott tárgyak többsége ugyanis meglehetősen veszélyesnek bizonyult. Lassan haladtak, mindent átnéztek, s közben Sipor rendületlenül tiltakozott a felfordulás ellen. Órák teltek el csendben, amelyet egy-egy halk szó szakított csak meg, amikor egyikük valami különösen érdekes tárgyra bukkant. Sok ősi ereklye kifejezetten tiltakozott az ellen, hogy elmozdítsák a helyéről, és valamilyen bűbájjal rögzítette magát, amit fel kellett oldaniuk, vagy pedig megpróbált kárt tenni az illetéktelen kezekben, amelyek elmozdították. Végül Perselus volt az, aki szekrényének mélyéről előhúzta a hosszú láncon függő, súlyos medált.
– Megvan – állapította meg, s az elégedettség alapján, amelyet látott rajta, Harry feltételezte, hogy Regulus sikerrel járt.
– Azt nem! Tegye vissza azonnal! Átkozott tolvaj! – kiáltott Sipor, s egy csettintéssel eltüntette Perselus kezéből a medált, amely a saját ujjai között jelent meg.
– Sipor, elég legyen! – szólt rá Sirius.
– Regulus gazda megtiltotta! Ezt soha, senki sem kaphatja meg!
– Regulus halott! – csattant fel Sirius – Én vagyok az urad, tehát engedelmességgel tartozol. Jogom van a medálhoz!
– Nem! – Úgy tűnt, a manónak minden erejére szüksége van, hogy ellenálljon, de ujjait rázárta a medálra, és olyan szorosan markolta, ahogy csak bírta. Az egyik súlyos fotellel rácsapott saját lábára, de közben is szikrázó szemmel rázta a fejét, és dühösen meredt a három varázslóra.
– Hogy szerezte meg Regulus? – kérdezte Perselus a manótól. – Hogy jutott hozzá ehhez a medálhoz? – Sipor megrázta a fejét, és Perselus Siriusra pillantott.
– Válaszolj a kérdésre, Sipor! – dörrent rá a férfi a manóra. Láthatólag Siriust is érdekelte ez a kérdés, így még azzal sem foglalkozott, hogy Perselus utasítgatja. Sipor küzdött a kényszer ellen, hogy beszéljen, de végül kibuktak a száján a szavak:
– Sipor elkísérte a gazdát... egy barlangba, távol a tengeren... És segített neki eljutni egy a szigetre a barlang tavának közepén... És a gazda utasította Siport, hogy cserélje ki a medálokat.
– Hogy cserélted ki? Megittad a mérget? – kérdezte Harry.
– Sipor kivette ezt, és a helyére tette a gazda medálját.
– De hát nem lehetett belenyúlni! – kiáltott Harry értetlenül.
– Sipor parancsot kapott – felelt a manó nyugodtan.
– Ó, Merlin... – Perselus dühösen mordult fel. Harry továbbra is értetlenül meredt a manóra, ezért Perselus válaszolt neki. – A házimanók ereje beláthatatlanul nagy. Regulus megparancsolta neki, ezért teljesítenie kellett az utasítást, és volt annyi varázsereje, hogy felülmúlja a bájitalt. – Sipor bólintott, Perselus kifejezetten csalódottnak tűnt. Amikor fiatal korában a bájitalt receptjét kitalálta, nem gondolt a házimanók erejére. Nekik sohasem volt otthon manójuk, így számításba se jöttek, és Perselus főként az emberektől féltette a titkait, nem más varázslényektől. Mérgesen csóválta meg a fejét. – Black, szükségünk van a medálra.
– Sipor, add ide a medált! – utasította Sirius a manót. Sipor bizonytalankodott. – Regulus halott, úgyhogy ez a parancs előbbre való.
A manó lassan közelebb lépett, és átnyújtotta Siriusnak a medált. A férfi óvatosan vette el, és tenyerébe szorította az ékszert. Láthatólag fellélegzett, hogy megszerezték, amiért jöttek, és távozhatnak.
– Érdemes lenne biztosítani, hogy ez a kis látogatás titokban maradjon – jegyezte meg Perselus.
Sirius vetett felé egy dühös pillantást, de aztán a manóhoz fordult: – Sipor, soha senkinek nem beszélhetsz arról, hogy mi itt jártunk ma. Nem célozhatsz vagy utalhatsz rá, sem szóban, sem írásban, sem gondolat útján, és ha bárki szóba hozza előtted, úgy kell tenned, mintha nem tudnád, miről beszél. Megértetted?
– Igenis, uram... – Sipor ismét meghajolt. – Parancsolgat Sipornak, mintha méltó lenne rá...
– Méltó vagyok, anyám vér szerinti örököse, úgyhogy ajánlom, hogy ne szegd meg a parancsomat! – vágta rá Sirius. A manó még mormogott valamit, de úgy tűnt, beletörődik a parancsba. Sirius Harryékre pillantott. – Mehetünk?
Harry is Perselus felé fordult, a férfi bólintott, és egy másodperccel később mindhárman dehoppanáltak. Amikor már újra Sirius konyhájában voltak, a férfi halk sóhajjal lerogyott az egyik székre. A tenyerébe támasztotta a homlokát, s néhány másodpercig némán üldögélt. Harry óvatosan ült le mellé, és simította végig a karját.
– Nem akartam még egyszer látni azt a helyet – morogta Sirius.
– Köszönjük, hogy segítettél – biccentett Harry.
Sirius felemelte a medált, és lassan forgatni kezdte. Az egyik oldalán cifra, M betűt formázó kígyó, a másikon elnyújtott, villámalakú repedés volt, és a férfi hiába feszegette, nem tudta kinyitni.
– Szóval mi ez? – kérdezte, és a medál méretéhez képes meglepően hangosan koppant az asztalon, ahogy letette.
– Valami, ami Voldemort hatalmát biztosította, de az öcsédnek sikerült legyőzni – felelt Perselus, és felvette a medált, mielőtt még a férfi utánakaphatott volna. Az ékszer eltűnt Perselus talárjának zsebében. – Jó szolgálatot tettél a Rendnek azzal, hogy segítettél megtalálni. Albus nagyon fog örülni.
– Ne beszélj velem úgy, mintha egy utolsó kis senki lennék, Piton! – csattant fel Sirius. Harry dühösen dörzsölte meg a homlokát. Nagyon elege volt már abból, hogy a két férfi vitáját hallgassa. Sirius azonban nem figyelt keresztfiára, helyette Perselusra meredt dühösen. – Én már akkor is a Rend tagja voltam, amikor te még nem jöttél rá, hogy mennyire nyereséges a kétszínű szerep, és a karodon lévő bélyegnek megfelelően viselkedtél!
– Látod, és most mégis egy utolsó kis senki vagy, míg Albus engem avat be a terveibe. Nevetséges vagy, Black! Még az aurorképzőt se voltál képes befejezni, inkább belesüppedtél az önsajnálatba, és feléled a vagyont, amit valamelyik rátermettebb ősöd összegyűjtött.
– Te oktatsz ki, Pipogyusz, te?! Aki csak annyira vagy képes, hogy azt a vagyont éld fel, amit mások ősei gyűjtöttek össze? Még csak nem is a tiéd az az élet, amit élsz, Piton!
Perselus a férfire fogta a pálcáját, és lassan, fenyegetően közelebb lépett. Sirius is pálcát húzott, és önkéntelenül felmordult, ahogy a férfit figyelte. Perselus azonban az utolsó pillanatban mégis leeresztette a pálcáját.
– Annyira szánalmas vagy, Black, hogy még arra is kár energiát pazarolni, hogy megátkozzalak... Mit tudsz te arról, hogy kinek a pénzéből élünk, hogy kinek az életét élem? Odafigyelsz valaha is arra, amit Lily mond, vagy csak a saját sebeid nyalogatásával foglalkozol? Most gyűlölsz engem, de hol voltál akkor, amikor a keresztfiad elárvult? Hol voltál, amikor Lily egyedül maradt? Az a bajod velem, hogy tudod, neked kellett volna akkor melléjük állnod, de cserben hagytad őket.
– Te érzéketlen! Te rohadt, szívtelen mardekáros! – Sirius dühösen üvöltött, és minden mondatát egy-egy fényesen ragyogó átokkal toldotta meg, Perselus azonban játszva védte ki a támadásait. – Mit tudsz te egy barát elveszítéséről?! Egy testvérként szeretett ember elveszítéséről?! Mit tudsz te arról, hogy milyen a gyász?!
Perselus gyors, könnyed mozdulatokkal védekezett, majd, mint aki megunta a másik próbálkozásait, láthatatlan köteleket vetett ki Siriusra, és lefegyverezte.
– Mit tudsz te rólam és múltamról, Black? – kérdezte hidegen. – Higgadj le. Nevetséges vagy.
Sirius dühösen felmordult, de a kötelek nem eresztették, amíg izgett-mozgott és feszegetni próbálta őket. Végül, amikor izmai elernyedtek, a láthatatlan kötelek le is hullottak róla. Harry visszaadta a férfinek a pálcáját, amely elrepült a konyhában, amikor Perselus lefegyverezte.
– Fejezzétek be. Kérlek – tette hozzá, Persleusra pillantva. – Fáradt vagyok. Nem mehetnénk vissza a Roxfortba?
– Dehogynem. Épp itt az ideje – bólintott Perselus. Sirius megadóan intett.
– Köszönjük a segítséget – mosolygott rá Harry.
– Bármikor, Harry... – veregette Sirius vállon a fiút. – Nézz be valamelyik nap. Akkor majd nyugodtabban tudunk beszélgetni.
– Jövök – ígérte Harry, és a férfi az ajtóig kísérte őket. Hidegen biccentett Perselusnak, fáradtan mosolygott rá Harryre.
Odakint hűvös, sötét éjszaka fogadta őket. Néhány másodperccel később Harry és Perselus eltűnt Sirius Black háza elől, és a Roxfort vadkanos kapui előtt bukkantak fel. Perselus ezüstös bűbájai körbetáncolták a kaput, és az megnyílt a két varázsló előtt, majd, amikor beléptek az iskola parkjába, néhány varázslattal újra lezárult. Csendben indultak el a kastély felé. Pálcáik fénye pislákoló lámpaként világította meg előttük az utat, elhaladtak a vadőr sötét kunyhója mellett – Hagrid Remus Lupinhoz hasonlóan a Rend megbízásából járt valahol távol –, és Harry a kastélyra szegezte tekintetét, amelynek ablakaiban úgy hunyorogtak a fények, mintha ezernyi szempár pislogna hívogatóan feléjük. A levegő lehűlt, és arcuk előtt fehér pára kavargott minden kilégzésnél, mint a füst. Harry nem mert a horcruxról kérdezni kint a parkban, ezért néha félve nevelőapjára pislantott, de hallgatott.
– Sokat köszönhet a Rend neked a mai teljesítményed miatt – szólalt meg végül Perselus. – Nélküled aligha tudtam volna erőszak nélkül meggyőzni Blacket, az pedig nem sok jóra vezet. Hamarabb végeztünk így, hogy önként segített.
Harry nem felelt. Nem érdekelte a Rend köszönete, még Albus Dumbledore-é se tudta volna lázba hozni. Nem miattuk igyekezett, hanem azért, mert elfogadta a feladatát, és mert Perselus ott volt, hogy figyelje, mennyire tud helytállni. A férfi fürkésző pillantást vetett rá, és Harry bólintott, jelezve, hogy felfogta a dicséretet, de ettől még elégedetlen maradt. Beértek a kastélyba, és a pince felé indultak el. Harry reménykedett benne, hogy először nevelőapjával kettesben beszélhetnek, s csak aztán csatlakozik az igazgató is. Megdörzsölte a homlokát. Továbbra is sokat adott volna egy kiadós alvásért, és nem lelkesítette különösebben a másnapi edzés gondolata sem. Perselus éppen újra szóra nyitotta volna a száját, amikor rákanyarodtak arra a folyosóra, ahol a férfi irodája volt, és ismerős alakot vettek észre a szoba ajtaja mellett. Különös módon a földön ült, és nem reagált lépteik zajára. Feje a mellkasára hajolt, és eszméletlennek tűnt. Amikor Harry meglátta, egy másodperc alatt a torkában kezdett dobogni a szíve, és szinte futva tette meg az utolsó lépéseket, hogy végül leguggoljon a kis test mellé. Perselus sem maradt el a fiútól, s egyszerre hajoltak aggodalmas arccal Violet fölé. A lány lélegzett, és amikor Harry remegő kézzel végigsimította a haját, hatalmas ásítással felébredt. Harry és Perselus egyszerre kapott levegő után.
– Mit keresel itt ilyenkor? – mordult rá a férfi az ijedtség miatt szigorúbban a lányra, mint szerette volna. – Másodéves griffendéleseknek ilyenkor rég a hálókörletükben a helyük.
– Péntek van – jelentette be Violet durcásan. Perselus felvonta a szemöldökét.
– És?
– És? – Violet megbotránkozva kérdezett vissza. Közben Harrybe kapaszkodva talpra kászálódott, és most a hatás kedvéért még csípőre is tette a kezét. – Azt ígérted, hogy segítesz a pajzsbűbájok ügyében! Idejöttem, de nem voltál sehol, aztán még Harryt is kerestem, de Daphne azt mondta, nem látták a tanítás vége óta, így aztán gondoltam, megvárlak.
Harry és Perselus egymásra nézett.
– Sajnálom, Violet. Közbejött valami, és elfelejtettem – szabadkozott a férfi.
– Elfelejtetted a lányodat? – vonta kérdőre a kislány sértődötten.
– Elfelejtettem, hogy mit ígértem – pontosított a férfi. – Most Harry visszakísér a Griffendél-toronyba, és holnap segítek neked.
– Ígéred? – kérdezte a kislány bizonytalanul.
– Ígérem – bólintott Perselus, és egy gyors mozdulattal megsimította a lány haját, aztán, mint aki meggondolta magát, elkapta a kezét. – Harry, kísérd el Vilotet, aztán menj, és aludd ki magad. Holnap beszélünk, jó éjszakát.
Harry bólintott, felvette Violet táskáját, amibe a kislány feltehetően a sötét varázslatok kivédése könyvét és jegyzeteit tette, és elindultak.
– Merre jártatok? – kérdezte Violet.
– A keresztapámnál – felelt Harry az igazsághoz híven. Violet elhúzta a száját.
– Minek? Nem is szereti apát... Soha nem kedves vele.
– Néha az embernek olyanokkal is kell beszélnie, akik nem kedvesek vele – sóhajtott Harry.
– Én nem fogok – rázta meg a fejét Violet. – Aki nem kedves, az engem nem érdekel. Meg is pukkadhat, én aztán nem fogok könyörögni neki!
Harry elmosolyodott. – Nagyon helyes.
– Apa se szokott könyörögni – jegyezte meg Violet. – Minek ment volna a keresztapádhoz?
– Nem kellett neki könyörögnie, mert én is ott voltam – felelt Harry.
– És amit te kérsz, azt megteszi? – Harry bólintott. – Akkor jó, hogy vele mentél.
Harry szórakozottan mosolyodott el. Eszébe jutott Perselus elégedettsége, és valamivel jobb kedve kerekedett. Violet nagyot ásított, és egyre lassabban húzta a lábát. Harry sejtette, hogy nagyon álmos. Némán haladtak a folyosón egészen a Kövér Dáma portréjáig.
– Itt vagyunk – mondta Harry, mikor megérkeztek a portré elé. – Violet, mi a jelszó?
– Csillaghullás – motyogta a kislány egy újabb ásítással egybekötve.
– Neked ilyenkor már ágyban a helyed – jegyezte meg a portréalak, majd a kép felcsapódott, láthatóvá téve maga mögött a Griffendél vörös-arany klubhelyiségét. Violet sóhajtva próbált átmászni a portrélyukon – kevés sikerrel, így Harry átsegítette, és egyben ő maga is belépett a Griffendél-ház klubhelyiségébe.
Odabent lobogott a kandallóban a láng, és egy csapat hatod- és hetedéves griffendéles üldögélt a fotelekben. Egy emberként álltak fel, amikor meglátták a helyiségbe belépő Harryt.
– Mit keresel itt, Potter? – kérdezte Ron fenyegetően.
– Szerinted? – Harry dühösen mordult fel. – A húgomnak álcázott támadókat csempészek be a klubhelyiségetekbe.
Ron közelebb jött, és diadalmas mosoly ömlött el az arcán. – Takarodó van, te nem vagy ma beosztásban, és nem a hálókörletedben vagy. Tudod mit jelent ez, Potter...?
– Vannak ötleteim – sóhajtott fel Harry.
– Igazán? Ez bizony húsz pont a nemes és dicső Mardekár-háztól...
– De hát azért kísért el, mert apa megkérte rá! – szólt közbe Violet.
– Neked már rég ágyban lenne a helyed – vágta rá szigorúan Ron. – Örülj neki, ha nem kapsz büntetőmunkát te is!
– Én is? – ráncolta a homlokát Violet.
– Igen. Potternek még vissza is kell mennie a pincéig, vagyis továbbra is kint járkál majd, amiért büntetőmunka vár rá...
– Akkor inkább itt alszom – javasolta Harry gúnyosan. – Keresek egy kedves griffendéles lányt, aki befogad a szobájába...
– Jó! Hozzánk jöhetsz! – kotyogott közbe Violet. Harry elmosolyodott.
– Na, azt próbáld meg! – mordult fel Ron.
– Ron! Nézz már rá arra a kislányra! Valakinek ide kellett kísérnie – szólt közbe Hermione.
– Piton lányának se kötelező éjszakába nyúlóan üldögélnie valahol – tiltakozott Ron.
– Hagyd már őket – szólt közbe Longbottom is. – Már levontál pontot, legyen az elég.
Ron dühösen fújtatott. – Jó, de akkor tűnj a szemem elől, Potter!
Harry Hermionéhez fordult: – Ágyba teszed Violetet? – A lány mosolyogva bólintott, Violet pedig tiltakozni kezdett:
– Erre semmi szükség! Egyedül is...
– Ebben biztos vagyok – bólintott Harry. – Hermione majd épp csak arra jár. Jó éjszakát, tökmag. – Beleborzolt a kislány hajába, intett Hermionénak, majd távozott a helyiségből.
A portréajtó becsapódott mögötte, és Harry halk sóhajjal dőlt a falnak, és dörzsölte meg újra a homlokát. Még mindig fájt a feje, és szörnyen kimerült volt, éppen ezért egyáltalán nem örült, amikor léptek hangját hallotta meg a folyosón.
– Harry? – Ginny csodálkozva nézett rá. – Mit csinálsz te itt ilyenkor?
– A húgomat kísértem vissza.
– Tényleg? Már jócskán elmúlt a takarodó... – tette a lány csípőre a kezét.
– Tudom, pontlevonás, büntetőmunka. A bátyád már túlvan rajta – legyintett Harry. A lány közelebb lépett.
– Valami baj van? – kérdezte halkan.
– Nem, csak nehéz napom volt. – Harry felsóhajtott. – Ne haragudj, de most nincs erőm erre.
– Találkozunk holnap? – kérdezte a lány, s mintha reménység csendült volna a hangjában. – A kviddicspályán – tette hozzá Harry értetlen pillantását látva.
– Ja... Nem tudom. Nem hiszem, Ginny. Nem hiszem, hogy ez az egész belefér nekem – sóhajtott Harry. – Sajnálom. Jó éjszakát.
Megkerülte a lányt, és elindult a folyosón. Szeretett volna sietni, de túl fáradtnak érezte magát még ahhoz is, hogy legalább az ágyáig gyorsan elmenjen. Ginny csalódottan figyelte, amíg el nem tűnt a folyosó kanyarulatában, és még utána se volt kedve sokáig bemenni a klubhelyiségbe. Aztán, amikor megérkezett, gyorsan lerázta a bátyját és társait, hogy felsiessen a szobába, és ruhástól az ágyra vesse magát. Rosszkedvűen bámult bele a sötétbe, és magában Harryt és mindazokat átkozta, akik állandóan lefoglalták a fiú gondolatait.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!