Harry másnap reggel gombóccal a torkában ébredt, amelynek köszönhetően alig tudott legyűrni egy fél lekváros pirítóst, pedig Daphne igen előzékenyen elvette két ötödévestől Harry kedvenc lekvárját, és még két kenyeret is megkent neki. Barátai számára nem volt újdonság Harry csendessége és étvágytalansága se. Ahogy megtanulták, hogy Harry október harmincegyedikén elhagyja az iskolát, még akkor is, ha tanítási nap van, úgy elfogadták azt is, hogy barátjuk különösen levert ilyenkor. Eleinte azt hitték, hogy csakugyan elvesztett apját gyászolja, azonban Harry egyszer, amikor Draco harmincegyedikén este különösen feldühítette néhány gúnyos célzással, elárulta Blaise-nek, hogy valójában ki nem állhatja a múltidézést, és Perselust sokkal inkább érzi apjának, mint ezt az emlékképet. Márpedig amit Blaise tudott, azt előbb vagy utóbb Daphne is megtudta, s úgy tűnt, Hermione pedig nélkülük is képes kitalálni, hogy Harry miért olyan ingerlékeny október vége felé.
Most tehát Harry minden barátja megértően figyelte azt, hogy nem volt kedve egyetlen falatot se lenyelni, és azt hitték, tudják, mi a baja. Harry utoljára ötödikben érezte magát ilyen rosszul, csak akkor legalább némi fogalma lehetett arról, hogy mi vár rá, amikor lemegy az iskola parkjában megrendezésre kerülő aktuális próbára − az első, elvileg titkos feladatról Hagrid tájékoztatta −, most pedig még ennyi sem állt a rendelkezésére. Igaz, maga Albus Dumbledore kísérte el, Harry mégis bizonytalan maradt. Tartott az igazgatótól, akiről tudta, hogy nagyra tartja, és aki csakis az apja miatt hihetett benne, hogy ő olyan tehetséges varázsló. Tartott attól, hogy csalódást okoz, hogy a veszélyes kaland során bebizonyosodik, hogy ügyetlen, hogy valamilyen hibát követ el, amely miatt kárba vész Dumbledore és Perselus minden munkálkodása, és az igazgató rádöbben, hogy ő semmit sem ér.
− Haver, én a helyedben örülnék, hogy leléphetek − mondta éppen Blaise −, az az átváltoztatástan dolgozat, amit McGalagony ígért, iszonyatos lesz.
Valószínűleg már legalább tíz perce próbálták Daphnével együtt bevonni a beszélgetésükbe, de Harry eddig csak üres tekintettel meredt maga elé, s egyetlen szavukat se hallotta. Most Blaise-re pillantott.
− Megírom helyetted a dogát, te meg vállald be az én feladatomat − javasolta lemondóan.
− Ó, hála Merlinnek, Harry, megszólaltál! − sóhajtott fel Daphne. − Már komolyan féltem tőle, hogy az éjszaka megnémultál…
− Csak a megfelelő mondat kellett − kacsintott Blaise, majd Harryhez fordult. − Figyelj, részemről áll az üzlet, csak azt szeretném tudni, hogy anyád rád szokott-e nézni ezeken a napokon. Mert nem nagyon hasonlítunk, és egy anya azért hajlamos megismerni a fiát, szóval félek, hogy lebuknánk…
− Jellemző, elmennél és itthagynál engem McGalagony prédájaként… − fonta össze Daphne a karját. − Az, hogy kiről másolom akkor le a dolgozatot, már senkit se érdekel, mi?
− Szeretnéd, ha magammal vinnélek? − mosolyodott el Blaise. − Én benne vagyok… Harry, szerinted az feltűnne az anyádnak, ha ketten lennél?
− A keresztapámnak biztosan − húzta el a száját Harry. Hirtelen kicsit bánni kezdte azt is, hogy nem a jól ismert harmincegyedikére megy, hanem valami váratlan és bizonytalan útra. A tanári asztal felé pillantott. Az igazgató éppen lágy tojást evett, és kitűnően szórakozott valamin, amit Bimba professzor magyarázott neki. Perselus nem volt ott. Harry tudta, hogy hamarosan elkezdődik az első órája Violetékkel, így hát felkászálódott. Nevelőapja nem vette volna jó néven, ha késnie kell miatta egy órájáról.
− Hát, mennem kell − jelentette be sóhajtva a barátainak.
− Menj csak, úgyse vagy ma túl jó beszélgetőpartner − vont vállat Blaise. − Úgy látszik, képtelen vagy egy percnél hosszabban figyelni… Remélem, ez nem fog feltűnni a keresztapádnak
− Hidd el, elég neki az is, ha bólogatok − felelt Harry kissé kényszeredett mosollyal.
− Örülj neki, hogy kicsit otthon lehetsz − javasolta Daphne. − Azért anyukádat biztosan jó érzés látni…
Harry bólintott. Kifelé menet éppen összetalálkozott a hetedéves griffendélesekkel, akik ekkor indultak el az első órájukra. Hidegen mérték végig, de ezen a napon még ők se kötöttek bele – ami külön bosszantotta Harryt. Minél inkább úgy kezelte a többi diák, mint egy nagybeteget, akit kímélni kell, annál jobban zavarta, hogy minden évben ilyen feltűnően kell megemlékeznie az apja haláláról.
− Minden rendben? − kérdezte Hermione együttérző hangon. Harry kényszeredetten bólintott. Szerette volna elmondani a lánynak, hogy nem haza megy, és mennyire retteg emiatt, de tudta, hogy nem teheti. − Ha már úgyis ott kell ülnöd, gondolkodj kicsit a sötét varázslatok kivédése korrepetáláson − kérte a lány.
− Hermione, azt hiszed, nem lesz jobb dolgom? − mordult rá Harry.
− Őszintén? − mosolygott Hermione. Harry lemondóan megrázta a fejét, szép napot kívánt a lánynak, és elindult a pincébe vezető lépcsőn lefelé.
Az ajtó éppen akkor tárult ki, amikor ő odalépett. Perselus megtorpant a küszöbön, mikor meglátta.
− Éppen jókor. Gyere be. − Vetett egy gyors, villanásszerű biztató pillantást rá, miközben Harry bement a lakásba, majd elindult az órájára.
Harry csüggedten nézett körül. Az igazgató már a szobában volt, ami kicsit meglepte, hiszen az előbb még csak a reggelije felénél tarthatott.
− Gyere, fiam, ülj csak le − intett a varázsló Perselus egyik fotelje felé. Harry idegesen fogadott szót a felszólításnak. Régen, amikor még annyira kicsi volt, hogy nem is járt a Roxfortba, meglátogatták néhányszor Perselust ebben a lakásban. Azóta azonban, amióta az iskola tanulója volt, Harry csupán annyi időre tehette be ide a lábát, ameddig elindult haza és visszaérkezett október harmincegyedikén. Szokatlan volt most belesüppedni az egyik fotelbe, és a dohányzóasztalon megjelenő teáscsészéből felszálló puha párát figyelni.
− Ha jól tudom, Perselus elmondta neked, hogy miért megyünk el − kezdett bele Dumbledore, miközben ráérősen ízesítgette a saját teáját.
Harry torkából továbbra se nagyon akart eltűnni a gombóc, ezért csak bólintott egyet, és egy kevés tejszínt töltött a teájába, habár nem tűnt jó ötletnek, hogy megpróbálja leerőltetni a torkán. Az igazgató néhány másodpercig figyelmesen szemlélte.
− Szeretném, ha pontosan értenéd, hogy mire készülünk. Ez az út nagyon is veszélyesnek ígérkezik, Harry.
− Értem, uram − felelt Harry halkan. Meglepte a gondolat, hogy az igazgató máris le szeretné beszélni.
− Biztos vagy benne, hogy el szeretnél jönni velem?
Harry elbizonytalanodott. Perselus nem ajánlotta fel, hogy válasszon. − Segítségre van szüksége, nem?
− De, szükségem lesz a segítségedre − bólintott a férfi. − Mégis tudnod kell, hogy dönthetsz úgy, hogy inkább hazamész édesanyádhoz, és vele töltöd a napot, ahogy szoktad. Mi a véleményed?
− Segíteni akarok önnek, uram − felelt Harry határozottan. Perselus ezt várta tőle, és ő nem akart csalódást okozni. Dumbledore néhány másodpercig vizsgálgatta, majd lassan bólintott. − Kérdezhetek az úttal kapcsolatban?
− Persze, fiam.
− Hová megyünk?
− A tengerpartra, egy barlanghoz, ahol Tom Denem kisgyerek korában járt. Ha emlékszel arra, amit meséltem róla, Harry, akkor talán a barlanggal kapcsolatban elhangzottakat is fel tudod idézni.
− Ide vitte el két társát?
− Hogy kínozza őket − bólintott az igazgató. − A barlang akkor még nem volt több egy egyszerű, bár muglik számára kétségkívül nehezen megközelíthető természeti képződménynél. Mára azonban a varázslók számára is kihívást jelent. A barlangban kialakított bűbájok csak azokat nem tarthatják vissza, akik igazán eltökéltek. − Volt valami kedélyesség Dumbledore hangjában, mint aki előre várja azt a kihívást, amit a barlangba való bejutás jelent. Mintha Voldemort külön az ő kedvéért készített volna egy kis akadálypályát.
− Mivel védi a horcruxot? − kérdezte Harry izgatottan.
− Ó, sok mindennel… − bólogatott az igazgató. − Ott a természet ereje, aztán pedig, ha a sejtéseink helyesek, nem egy akadályon kell majd átjutni, hogy hozzáférhessünk a horcruxhoz. Tom Denem óvatos ember és kiváló varázsló. A mi szempontunkból ez most nem túl előnyös párosítás…
Harry megborzongott. − Mikor indulunk el?
− Perselus még órát tart, és meg kell várnunk − felelt Dumbledore.
− Ő is velünk jön? − derült Harry valamivel jobb kedvre. Perselus nem említette, hogy elkísérné őket, de ez nem lepte meg. Nevelőapja nem avatta be minden tervébe.
− Nem, ő fog fedezni minket Voldemort nagyúrnál. Akkor indulunk el, amikor ő csatlakozni tud hozzá. − Harry beletörődően bólintott. − Azt javaslom, addig keress valami elfoglaltságot. Néhány dolognak utána kell néznem az irodámban, de később játszhatnánk egy parti sakkot, ha gondolod…
− Persze − bólintott Harry.
Az igazgató a kandallón keresztül távozott, ő pedig ráérősen nézett körül a nappaliban. Egy darabig sikerült elütnie az időt azzal, hogy a könyveket szemrevételezte. Perselus jelentős mennyiségű kötetet vitt magával, amikor Lilyhez költözött, de természetesen nem tartotta ott minden könyvét. Harry pontosan tudta, hogy azok, amelyek gyerek kezébe még csak véletlenül sem valók, itt vannak, a férfi roxforti lakásában. Lassan lépkedett végig a könyvespolcok előtt. Egyszerre volt nagyon kíváncsi Perselus könyveire, s tartott attól, hogy komolyan feldühíti a férfit, ha bármihez is hozzáér. Halk sóhajjal visszalépett az asztalhoz, és átvarázsolta a szobájából néhány tankönyvét, hogy azokat tanulmányozza, amíg várakozik, de mégsem ütötte fel egyiket sem, helyette ismét odalépett az egyik könyvespolchoz. A legtöbb kötet érdektelen történelmi műnek tűnt, ami háborúkról és réges-régen élt varázslók életéről szól, egy azonban mégis magához vonzotta Harry tekintetét.
Mélyvörös, bársonnyal kötött könyv volt, felirat nélkül, és a cím és szerző hiánya felcsigázta Harryt, még akkor is, ha feltételezte, hogy társai témája alapján éppen olyan érdektelen háborús kötet lehet ez is, mint a többi, amely körülvette. Végighúzta az ujját a könyv gerincén, majd határozott mozdulattal megragadta és kihúzta a kötetet a többi közül. Lassan simította végig a bársonykötést. Hívogatóan puha és finom volt az érintése. Harry éppen azon volt, hogy felüti valahol a közepe táján, és beleolvas, amikor megszólalt egy lusta, gúnyos hang az ajtóban:
− Nem ajánlom, hogy belenézz…
Harry megpördült, és döbbenten bámult az ajtó melletti falnak támaszkodó Dracóra.
− Mit keresel itt?
− Nem volt kedvem bemenni órára. A legjobbakkal is előfordul ilyen, nem, Harry? − mosolygott a fiú gúnyosan.
− Szabad bejárásod van Perselus lakásába? − hitetlenkedett Harry.
− Nos, nem egészen, de… a nyáron jártam itt, tehát ismerem a terepet, és mondjuk úgy… van némi érzékem a kódtöréshez − vigyorgott Draco olyan felháborítóan elégedetten, hogy Harry legszívesebben megátkozta volna.
− Nos, azt hiszem, Perselus ettől nem lesz elragadtatva − jegyezte meg kissé kárörvendően. − És miért törtél be egy tanárod lakásába…?
− Játékból. − Draco vállat vont. − Vagy azért, hogy lássam, miben mesterkedsz. Kivarázsoltad a szobából a könyveidet, és ez kíváncsivá tett. − Draco besétált a helyiségbe, lazán belökte maga mögött az ajtót, letelepedett az egyik fotelbe, az asztalra tette a lábát, és érdeklődve mérte végig Harryt. − Nem otthon kellene az anyáddal szomorkodnod?
− Kicsit később megyek − felelt Harry.
− Látod? Neked sincs kedved az átváltoztatástanhoz… Érthető. − Draco elgondolkozva nézett körül. − Itt töltöttem a nyarat. Hihetetlen, mennyire gyűlöltem akkor itt lenni, most meg inkább ez, mint egy újabb óra McGalagonnyal, meg a griffendéles bagázzsal. Változnak a dolgok…
Harry gúnyosan mosolyodott el. − Hát, változnak. Most már neked is lesz miért emléknapot tartani. − Draco elsápadt. Harry tudta, hogy Perselus most mérges lenne rá, de Draco annyiszor gúnyolta már a gyásznap miatt, annyiszor dörgölte az orra alá, hogy október harmincegyedikén, hogy ő az egyetlen Potter a Piton-családban, és szülei erről minden évben meg is emlékeznek, és annyit lovagolt azon, hogy október környékén Perselus is ingerültebb vele, mint máskor, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek.
− Érdekes helyzet, Potter − nyomta meg Draco gúnyosan a vezetéknevet −, a te apád halott, a nevelőapád pedig többet foglalkozik velem, mint veled.
− Talán azért, mert nekem még van anyám − mordult rá Harry.
− Mi folyik itt? − Perselus hangja hidegen csattant. Belépett, és végigmérte a két fiút. − Draco, mikor volt időd az átváltoztatástan óra után idefáradni?
− Nem tudtam elmenni az órára. Rosszul éreztem magam − mondta a fiú.
− Akkor a gyengélkedőn kellett volna jelentkezned − válaszolt Perselus szigorúan. − Menj fel, és tudasd Madam Pomfreyval a panaszaidat. Ha nem lesz felmentésed a mai napra, kénytelen leszek büntetőmunkával jutalmazni, hogy nem mentél órára. Gyerünk!
Draco kedvetlenül tápászkodott fel, és hagyta el a szobát. Perselus egy ezüstös villanással zárta be a fiú után az ajtót, majd Harryhez fordult.
− Add azt ide! − Harry engedelmesen nyújtotta át a bordó könyvet.
− Miről szól? − kérdezte kíváncsian. Perselus néhány másodpercig méregette.
− Régi idők háborúiról. − Harry elfintorodott. A könyv egy ezüstös villanás kíséretében eltűnt Perselus kezéből. − Harry, nem szeretném, ha még egyszer gúnyolódnál Draco szülein. Nem könnyű feldolgozni egy ilyen veszteséget.
− Nekem nem tűnik úgy, mintha Draco annyira össze lenne törve − vágta rá Harry sértődötten. Perselus felvonta a szemöldökét.
− Csakugyan? Ha így lenne, eléggé csalódnék benned, mert ez azt jelenti, hogy elvakítanak az előítéleted… − Harry idegesen harapta be az ajkait. Perselus néhány másodpercig méregette, majd bólintott, mint aki elégedetten nyugtázza győzelmét. − Mindenesetre nem örülök neki, hogy itt látott.
− Nem tudok csak úgy hipp-hopp láthatatlanná válni − felelt Harry csípősen. Mérges volt, mert egyetlen pillantást se vethetett a könyvbe, és ráadásul Draco viselkedése és Perselus kioktatása is felhergelte. − Különben azt mondtam neki, hogy később indulok.
− Jól tetted − bólintott a férfi. − Ettől függetlenül beszélek vele. Az igazgató hamarosan érted jön. Addig keress olyan könyvet, ami érdekel…
Harry kedvetlenül ült le a fotelbe. Nem keresett újabb könyveket, inkább a sajátjait kezdte lapozgatni. Lassan telt az idő, és hamarosan Harry nagyon is hiányolni kezdte a kihagyott reggelit. Felmelegítette időközben hideggé vált teáját, és elropogtatott még néhány kockacukrot is. Már azon morfondírozott, hogy hazaugrik egy kicsit az anyjához, amikor mégis megérkezett Dumbledore. Harry idegesen állt fel.
− Nos… Készen állsz, Harry? − kérdezte a férfi.
− Azt hiszem, igen, uram… − Harry idegesen nyelt egyet. − Mit fogunk csinálni, ha megszereztük a horcruxot?
− Biztonságos helyre szállítjuk, és aztán elpusztítjuk − felelt Dumbledore halkan. − Harry, ahhoz hogy elvigyelek, meg kell ígérned, hogy mindenben teljesíted az utasításaimat. − Harry bólintott, hiszen Perselus is ezt várta tőle. − Úgy értem, ha azt mondom, rejtőzz el, maradj a háttérben, menekülj, akkor is azonnal, minden ellenvetés nélkül szót kell fogadnod. A szavadat adod nekem, hogy így lesz?
− Igen, uram − bólintott Harry.
− Rendben, azonnal indulhatunk, csak még, ha megengeded… − Az igazgató pálcájával Harry fejére koppintott. Olyan érzés volt, mintha egy tojást csorgatnának végig a fiú fején, s ahogy a kezére pillantott, látta, hogy az felvette a mögötte lévő szék mintáját. Kaméleon-bűbáj került rá.
Egyszerre utaztak a hop-porral. Harry ugyan nem lett láthatatlan, de még mindig sokkal kevésbé volt így feltűnő a déli, kihalt Szárnyas Vadkanban, mint ha egyszerűen csak belépett volna oda. Dumbledore odaköszönt a csaposnak, váltott vele pár szót, majd elindult kifelé. A kocsma sötéten tátongó tűzfala mellől indultak, Dumbledore dehoppanált elsőként, és Harry követte. Amikor megérkezett, lába kemény kőnek ütődött, és sós víz illata tódult be az orrába. Körülnézett, de nem sokat láthatott a környékből: a hideg, nyirkos, ragacsos köd ugyanis mindent eltakart előlük. Azt azért sikerült felmérnie, hogy egy sziklaszirten állnak, és a lába előtt halk morajjal hullámzik a tenger.
− Itt vagyunk a… barlangnál? − kérdezte bizonytalanul. Nem tűnt úgy, mintha a közelben barlang nyílt volna.
− Kicsit odébb lesz − intett az igazgató a sziklafal egyik bemélyedő oldala felé. Körülnézett. − Mi a véleményed?
− Biztos nem jönnék ide gyerekekkel kirándulni − húzta el a száját Harry. Talárját átáztatta a nyirkos köd és a tenger permetező cseppjei. Hirtelen nagyon hiányzott neki a köpenye, de, mivel szobatársai úgy tudták, hogy hazament, nem hozhatta magával.
− Ó, nem is szokás − mosolygott Dumbledore. − Fent, a sziklák tetején van egy kis település, oda hozták el annak idején az árvaházból a gyerekeket… Ez a kis kirándulás Tom Denem egyéni kezdeményezése volt… Azt hiszem, nincs más hátra, mint, hogy megnézzük közelebbről is a barlangot. − Dumbledore pálcájának végén olyan erős fény gyulladt, amely áthatolt a ködön. − Remélem, nincs kifogásod az ellen, ha vizesek leszünk.
Harrynek éppen lett volna kifogása, mivel már így is fázott, de nem osztotta meg az igazgatóval. Dumbledore lassú, óvatos mozdulatokkal lejjebb ereszkedett a sziklákon, s végül belecsobbant a vízbe. Pálcáját a foga közé harapta, és úszni kezdett egy valamivel távolabb lévő hasadék felé. Harry követte a férfit, és megborzongott, amikor a jeges víz körülölte. Hamarosan a köd eloszlott, azonban a helyét áthatolhatatlan, sűrű sötétségnek adta át, amelyben gyengécske pislogásnak tűnt Dumbledore pálcájának végén a fény. Harry ujjai minden nagyobb mozdulatnál a sziklafalhoz dörzsölődtek: a hasadék annyira leszűkült körülöttük, hogy úszás helyett kénytelenek voltak inkább csak evickélni a sós vízben. Harry biztos volt benne, hogy dagálykor ez a rész megtelik vízzel. Végül az igazgató kiemelkedett a vízből, s hamarosan Harry is elérte azt a részt, ahol a természet vájta lépcsőfokokon kievickélhetett a vízből. Egy gyors bűbájjal megszárította talárját, de még mindig össze kellett húznia magát a hideg sötétségben. Dumbledore ráérősen tett egy kört a tágas barlangban.
− Itt van a horcrux elrejtve? − kérdezte Harry, az igazgató azonban megrázta a fejét.
− Ez csak az előcsarnok. − A velük szemben lévő, zárt sziklafalhoz lépett, és pálcáját lassan végighúzta rajta. Másik kezében egy pergament tartott, amelyet újra meg újra alaposan megvizsgált. Harry tudta, hogy feltérképezi a záró varázslatokat. Ő maga az elmúlt évben főleg harci technikát, támadást és önvédelmet tanult Christophertől, de az aurorparancsnok már bejelentette, hogy most következnek a feltérképező bűbájok, kódtörések, leplezőbűbájok. Érdeklődve figyelte hát Dumbledore tevékenykedését.
− Itt van az ajtó… − állapította meg az igazgató, s pálcája nyomán fehér kapuforma izzott fel, azonban azonnal el is tűnt. Az igazgató ráérősen folytatta a vizsgálódást. − Oh… Hát ennyi… − motyogta kissé csalódottan. − Belépti díjat kell fizetnünk…
− Belépti díjat? − visszhangozta Harry értetlenül.
− Igen. Mégpedig vért, ha nem tévedek.
− Tessék?! − Harry döbbenten meredt az igazgatóra, aki kis ezüstkést húzott elő a talárja zsebéből. Mielőtt Harry felfoghatta volna, hogy mi történik, és közbeléphetett volna, Dumbledore megvágta saját karját. Vér fröccsent a szilafalra, amelyen ismét felizzott a fehér boltív, de ezúttal nem tűnt el, hanem egy pillanattal később sötét bejárat tátongott a helyén.
− Tom Denem mindig is rettenetesen félt a mulandóságtól és mindentől, ami elgyengíthet, így a fájdalomtól is − magyarázta Dumbledore, miközben pálcáját végighúzta a karján, és begyógyította a sebet, amelyet az imént vágott. − A célja a legyengítés és az eltántorítás volt…
Dumbledore átsétált a boltív alatt. Harry követte, s egy irdatlan méretű csarnokba érkezett. Lába előtt sötét vizű, tükörsima tavat pillantott meg, amelynek felszínén halványan csillant meg az igazgató pálcáján derengő fény. Harry is meggyújtotta a pálcáját, azonban a két kis fényforrás elképesztően gyengének bizonyult a terem sötétségével szemben. Az egyetlen, ami pálcáikon kívül világított, az valami különös, zöldesen foszforeszkáló fény volt a tó közepe táján. Harry nem tudta pontosan kivenni, hogy mi az, hiába méregette néhány másodpercig összevont szemöldökkel.
− Menjünk, Harry − szólalt meg Dumbledore. − Vigyázz, hogy ne érj a vízhez, és maradj végig mögöttem.
Az igazgató elindult a tó partja mentén húzódó keskeny sziklaperemen. Harrynek fogalma sem volt, hogy mit kereshet, de engedelmesen lépkedett mögötte. Hiába haladtak perceken át, lépteikkel szokatlanul nagy zajt csapva, Harry semmi újat nem látott. Bal oldalán ott sötétlett a félelmetesen nyugodt tó, jobb keze pedig hozzádörzsölődött a sziklafalhoz. Újra meg újra a zöldes fény felé pislogott. Biztos volt benne, hogy ott van a horcrux, és egyre inkább tartott tőle, hogy végül a tavon is át kell úszniuk ahhoz, hogy eljussanak hozzá. Dumbledore azonban váratlanul megtorpant – Harry neki is sétált, megtántorodott, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy nem esett bele a vízbe.
− Ne haragudj, Harry, szólnom kellett volna, hogy megállok. Azt hiszem, megtaláltam a helyet…
Harry valamivel hátrébb húzódott, s figyelte, ahogy Dumbledore lassú, óvatos mozdulatokkal kitapogat valami, Harry számára láthatatlan tárgyat. Az igazgató összeszorított öklére koppintott pálcájával, s a kezében vastag, megzöldült fémlánc jelent meg. Dumbledore lassú mozdulatokkal húzta, s hamarosan kibukkant a vízből egy kicsi csónak is, és a parthoz siklott.
− Biztonságos ez a csónak…? − kérdezte Harry elbizonytalanodva. Nem tartotta túl ésszerűnek, hogy Voldemort külön járművet hagyjon itt a horcrux-tolvajoknak. De Dumbledore bólintott.
− Meggyőződésem, hogy igen. Voldemortnak úgy kellett intéznie, hogy ha valamilyen okból ide kell jönnie a horcruxához, képes legyen rá. Úgy hiszem, azt gondolta, a csónakot kellőképpen elrejtette. Csakhogy minden varázslat hagy nyomot maga után, és én tanítottam Tom Denemet, felismerem a stílusát…
− Nem túl kicsi? Elbír kettőnket is? − kérdezte ismét Harry. Nem tudta, mi lenne a rosszabb: vízre szállni úgy, hogy talán elsüllyednek, vagy itt maradni a parton egyedül.
Dumbledore nevetett, de minden jókedv nélkül. − Voldemort bizonyára nem kilogrammokban gondolkodott. Valószínűnek tartom, hogy azt akarta, hogy egyszerre csak egy varázsló kelhessen át a csónakkal.
− De hát akkor…?
− Ó, nem hinném, hogy te számítasz… Még nem fejezted be az iskolát, és az a harci képzés se aggasztaná Voldemortot, amit kaptál. Ő másfajta képességeket vett figyelembe. Csodálkoznék, ha az enyém mellett érzékelné a varázserődet a csónak.
Harry nyelt egyet. Már sejtette, hogy Perselus miért választotta őt kísérőnek: úgy gondolta, annyira keveset tud, hogy ezzel nem árthat a tervnek. Azt ugyan nem értette, hogy mit tehetne a horcrux megszerzése érdekében, de ezek után úgy látta, nevelőapja és az igazgató nem is vár tőle semmit. Nem figyelt igazán oda Dumbledore vigasztalónak szánt szavaira, s egyetlen szó nélkül szállt be a csónakba, mikor a férfi erre utasította. Az meg sem rezdült a két ember súlyától, s Harrynek eszébe jutott egy régi mugli mondás, amit még Hermione idézett neki, amikor a lány meg volt győződve arról, hogy elrontotta az RBF-et rúnatanból: „megmérettél és gyengének találtattál”. Hát most ő is megméretett, és a csónak semmibe vette. Pedig annyira kicsi volt, hogy Harry és az igazgató el se fért benne kényelmesen, s Harry a fekete, tükörsima vizet bámulta, miközben egyetlen hang nélkül siklottak a tó közepe felé.
Először egy fehér, sápadtan derengő foltot pillantott meg a vízben, s amikor odafordult, hogy alaposabban megnézze, akkor látta csak meg, hogy egy test fekszik alattuk. Egy halott férfi, szeme fátyolos, haja és talárja lebeg körülötte a vízben. Mellette pedig újabb halottak, mintha most jelentek volna meg a víz alatt. Férfiak, nők és amitől Harry igazán iszonyodott: gyerekek. Harry dermedten szorította meg a csónak szélét. Tanult Christophertől az inferusokról, mégis elborzadva nézte az újabb meg újabb testeket, amelyek a víz felszíne alatt lebegnek.
− Pillanatnyilag nem kell tartanunk tőlük − szólalt meg Dumbledore, aki követte Harry tekintetét.
− Pillanatnyilag? − Harry tudta, hogy mikor kell majd számítaniuk támadásra, mégis visszakérdezett.
− Amíg békésen lebeg alattunk, nincs miért félnünk egy holttesttől − felelt Dumbledore −, ahogy nincs miért félnünk a sötétségtől sem. Voldemort ezt nem ismeri el, hiszen ő titkon mindkettőtől retteg. Ami megint csak a bölcsesség hiányáról tanúskodik. A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk.
Harry kicsit összehúzta magát. Úgy vélte, valamivel talán jobb Voldemortnál, ha ő nem tagadja le saját maga előtt félelmét. Az inferusok aggasztották, még ha tudta is – ahogy időközben az igazgató is felhívta rá a figyelmét −, hogy a fénytől és melegtől visszariadnak a megbűvölt holttestek. Elszakította a pillantását a víz mélyétől, és a zöld fény felé fordult. Lassan kibontakozott a sötétben előttük egy fekete szikla, amely szigetként emelkedett ki a vízből. A csónak hangtalanul odasiklott, s megállt mellette. Kissé megbillent, ahogy kiszálltak, de Harry nagy örömére nem süllyedt el azután sem, hogy ők a szigetre léptek.
A szikla körülbelül akkora lehetett, mint az igazgató irodája, de semmi más nem volt rajta, csak egy talapzat, s rajta egy kőtál, amelyben zölden világító folyadék volt – ez árasztotta magából a fényt. Az igazgató közelebb lépett, és megszemlélte a tálat.
− Hát itt van… − suttogta.
− Mi ez?
− A horcrux legfontosabb védelme − felelt Dumbledore. Lassan a tál fölé emelte a kezét, de nem tudott hozzáérni a zöld folyadékhoz. Elvégzett néhány bűbájt, s végül halk sóhajjal eresztette le a pálcáját. − Alapos munka… És ráadásul diákként készítette az orrom előtt… − Ezúttal Harrynek úgy tűnt, elismerés csendül a hangjában. Néhány újabb bűbájt végzett el, de a bájital felszíne még csak nem is fodrozódott meg. − És pontosan olyan, amilyennek mondta… – Dumbledore Harry felé fordult. – Nem lehet belenyúlni, se eltüntetni, kettéválasztani, felszippantani, vagy bármi más módon hozzáférni a tartalmához.
– De benne van a horcrux? – Harry közelebb lépett, s ő is a kőtál fölé emelte a kezét. Azonban valamilyen erő visszatartotta, amelyen nem tudott áttörni, akárhogy erőlködött is, így nem érhetett hozzá a zöldesen világító folyadékhoz. – És akkor hogyan jutunk hozzá?
Harry remélte, hogy Dumbledore nem hiszi azt, hogy csupán az anyja és Perselus tehetsége miatt különleges érzéke van a bájitaltanhoz, és ő fogja megoldani ezt a problémát. Azt, hogy bármennyire igyekszik, nem kap túl jegyeket azt órán, még az igazgatónak is tudnia kellett.
Dumbledore azonban valami sokkal meglepőbbet mondott: – Egyetlen megoldás marad, meg kell inni a bájitalt.
− Micsoda? − Harry hitetlenkedve mordult fel. − Szó sem lehet róla! Még az is lehet, hogy halálos méreg! − Ha volt valami, amit megtanult két kiváló bájitalfőző mellett, az az volt, hogy ismeretlen folyadékot soha nem iszunk meg. Még akkor se, ha teának álcázza magát, de különösen nem akkor, ha zölden foszforeszkál. Dumbledore elmosolyodott a fiú ösztönös tiltakozását hallva.
− Méregnek méreg, de nem halálos. A célja az, hogy eltántorítson a horcrux megszerzésétől. Ezért, Harry, a te feladatod lesz, hogy megitasd velem.
− Honnan ilyen biztos benne, hogy nem halálos? − gyanakodott Harry.
− A halálos méreg nem adná meg Tom Denemnek a válaszokat, hogy ki találta meg a rejtekhelyét, és miért keresi a horcruxokat. A szavadat kell tehát adnod, hogy ha kell, akár kényszerrel is, de ráveszel, hogy megigyam mindet.
Harry nem felelt azonnal. A tálat és tartalmát méregette. − Megiszom én.
− Szó sem lehet róla − rázta a fejét az igazgató, és meglepően elégedettnek tűnt. − Én öregebb, okosabb és nélkülözhetőbb vagyok. − Mialatt Harry a mondat jelentését próbálta megfejteni, Dumbledore elővarázsolt egy kelyhet, és ezúttal könnyedén a folyadékba mártotta. − Ne feledd, minden utasításomat teljesítened kell, Harry. Egészségedre!
Harry némán, borzalommal figyelte, ahogy az igazgató felhajtja az italt. Minden ösztöne tiltakozott a dolog ellen, úgy érezte, mintha megcsúfolná mindazt, amit anyja és Perselus tanított neki azzal, hogy nem lép közbe, de mégsem mozdult. Az igazgató már a negyedik pohárnál tartott, s arra, hogy milyen hatással van rá a bájital, Harry csak sápadt arcából és szorosan lezárt szemeiből következtethetett. Dumbledore megtántorodott, és a fiú ösztönösen kapta el.
− Professzor úr… Hogy érzi magát?
Dumbledore arca rángatózott, és amikor megszólalt, hangja egészen szokatlan volt; Harry rettegést hallott ki belőle.
− Nem akarok… ne kényszeríts…
− Professzor, meg kell innia! − Harry szigorúan emelte Dumbledore szájához a serleget, és a varázsló szófogadóan ivott.
Harry a földre segítette a férfit, és újra megtöltötte a serleget. Gépiesen cselekedett, úgy érezte, mintha végre kitisztult volna a feje, s minden a helyén lenne: tudta, miért van itt és mi a feladata. Tudatosan nyomta el magában az aggodalmat vagy a tiltakozást, mint amikor a Tusa próbái alatt végig hinnie kellett magában, vagy amikor a gyerekkora óta ismert emberre, a szülei barátjára kellett átkokat szórnia a véresen komoly edzéseiken, és tudomásul kellett vennie azt, hogy Christopher is megtámadja őt, hogy fájdalmat akar okozni, hogy le akarja győzni. Harry kilépett saját diák-, sőt gyerekszerepéből is, és hideg nyugalommal itatta meg Dumbledore-ral a bájitalt, mert itt és most ez volt a feladata.
Amikor az utolsó adag is elfogyott, az igazgató eszméletlenül terült el a sziklán. Harryt egy pillanat alatt hatalmába kerítette a pánik. Letérdelt a varázsló mellé, és remegő kézzel fordította a hátára.
− Uram… Professzor úr… Nem… Nem lehetett méreg… − suttogta idegesen. Valamilyen varázslaton törte a fejét, ami erőt önthetne a férfibe. Mivel a bájital elfogyott, megszűnt zöldes ragyogása is, és a barlang néma, fenyegető sötétségében Harry pálcájának pislákoló fénye volt minden világosság. Ez éles árnyakat festett Dumbledore riasztóan sápadt arcára, és őrülten táncolt, ahogy Harry pálcát tartó keze remegett. Harry riadt zihálása szörnyen hangosnak tűnt az egyébként csendes barlangban, s Harry lassan aggódni kezdett, hogy Voldemort rájön, hogy itt vannak, és megtámadja őket. Dumbledore váratlanul halkan felnyögött.
− Vizet… − hörögte. Harry talpra ugrott. A tény, hogy újra van feladata, kissé megnyugtatta. Felkapta a kelyhet, amit időközben a földre ejtett, és egy gyors bűbájjal teletöltötte. Azonban alighogy a férfi elé tartotta a poharat, az üresen csillogott. Harry idegesen újrapróbálkozott, azonban sejtette, hogy ezúttal sem fog sikerrel járni. Lassan fordult a tó felé, és mérte végig a hideg, sima felszínű vizet. Biztos volt benne, hogy a következő mozdulatával meg fogja zavarni az inferusok nyugalmát, azonban az igazgató elhaló hangja emlékeztette rá, hogy nem tétovázhat.
Letérdelt a sziklazátony szélére, a lehető legmesszebb a víztől, s kissé nyújtózkodva megtöltötte a serleget. Gyors mozdulattal nyomta Dumbledore kezébe a vízzel telt poharat, s a következő pillanatban már érezte is, hogy hideg, meglepően erős ujjak ragadják meg a karját. Harry ösztönösen kapott valami kapaszkodó után, amit azonnal meg is bánt: hirtelensége eredményeként kiesett a kezéből a pálcája. Szinte hallotta a fejében Christopher figyelmeztetését, hogy soha, semmilyen körülmények között se engedje el a pálcáját, s egyben biztosan tudta, hogy veszített. Egész testével megfeszült, hogy ellenálljon az inferusoknak, s az egyik csontvázkezet még el is törte, de tudta, hogy hosszú távon ezzel semmire sem megy. A szikla tükörsima volt, semmilyen kapaszkodót nem talált rajta, és már hiába kapott ösztönösen az igazgató után, nem érte el. Harry hátán végigfutott a hideg, a jeges kezek érintése borzongató volt, mintha mágiájuk átjárná, s úgy érezte lassan elszivárog belőle is az élet, és mire a vízbe érnek, nem lesz több egy inferusnál.
Perselus persze tudott volna varázsolni pálca nélkül is, ő tűzkört vont volna maga köré, vagy valamilyen más módon legyőzte volna a megbűvölt holttesteket, de Harry erre nem volt képes. Éppen elégszer próbálkozott már kisebb korában, s egyszer még Perselus is elvégzett egy ellenőrző vizsgálatot, hátha mégis meg tudja tanulni, de persze kiábrándító volt az eredmény. Harry tehát megállapította, hogy hiába végezte el a feladatát, végül mégis csalódást kell okoznia nevelőapjának – olyan félelmetesen tiszta fejjel gondolta ezt végig, ahogy csak az utolsó pillanataiban teheti az ember. Már egész testében remegett, és érezte, hogy talpa a sziget szélén egyensúlyoz – hiába feszítette meg izmait, dőlt előre, hogy ne tudják lerántani, az inferusok erősebbnek tűntek.
Váratlanul erős fény villant, amely egy pillanatra Harryt is elvakította. Térdreesett, és el kellett telnie néhány másodpercnek, mire felfogta, hogy már nem rángatják-cipelik a víz felé. Felnézett. A sziget szélén körbe, alig néhány centire a hátától is, tűzkör világított, amelyet Dumbledore varázsolt elő, és tartott fenn. Az igazgató még mindig rettenetesen sápadt volt, de úgy tűnt, kissé összeszedte magát. Harry zihálva kászálódott fel, és fogadta el a pálcát, amelyet a varázsló felé nyújtott. Tudta, hogy most nincs ideje arra, hogy gyenge legyen, de csak arra volt képes, hogy némán figyelje, ahogy az igazgató szemrevételezi a kiürült tálat, és gyors mozdulattal zsebre teszi az alján lévő medált.
− Gyerünk, Harry… − szólt Dumbledore halkan. Úgy tűnt, nehezére esik a beszéd. Beszálltak a csónakba, s mivel a tűzkör végig velük tartott, az inferusok nem merték megközelíteni őket. Harry szinte tudatában sem volt, hogy minden porcikájában remeg, miközben némán szelték a sötét vizet. Végtelennek tűnő idő után partot értek, s ahogy kiszálltak a csónakból, megszűnt az őket körülvevő tűzkör. Dumbledore fáradtan dőlt a sziklafalnak. A csónak hangtalanul süllyedt el az immáron újra nyugodt vizű tóba, Harry pedig meggyújtotta a pálcája végét.
− Jöjjön, uram… − szólt halkan, s felsegítette Dumbledore-t. Hagyta, hogy az igazgató a vállára támaszkodjon majd lassan elindult vele a tó partján. − Legjobb lesz, ha hamar elmegyünk…
De hiába szeretett volna sietni, Harry úgy érezte, rémisztően lassan halad, vállán Dumbledore súlyával, kimerülten a barlang hideg sötétségében. Alig ismerte meg az átjárót, amely időközben bezárult – tulajdonképpen azt sem tartotta kizártnak, hogy már többször is elmentek mellette, és körbe-körbe járnak a tó partján. Időérzéke teljesen cserben hagyta, de az ólmos fáradtságból, amely elöntötte, úgy érezte, mintha órák óta támogatná Dumbledore-t. Mikor mégis rátalált az átjáróra, egy gyors bűbájjal elvágta a tenyerét, és a falra szorította. Az átjáró megnyílt előttük, és Harry orrát megtöltötte a sós tengervíz szaga. Odakint dagály volt, s a barlangban a víz derekukig ért. Harry tudta, hogy nem tudnának kiúszni a szűk alagúton keresztül. A külső barlangot hoppanálásgátló bűbáj védte, s Harrynek szüksége volt néhány másodpercre, amíg hozzászokott annyira a varázserejét bénító bűbájhoz, hogy megpróbálhatta feloldani. Az igazgatóra pillantott. Úgy tűnt, neki az is komoly nehézséget okoz, hogy állva maradjon, annyira gyenge. Harry vett egy mély lélegzetet, majd megpróbálkozott a bűbáj feloldásával. Amint biztos volt benne, hogy sikerült, az igazgató mellé lépett.
− Kapaszkodjon belém, uram − mondta halkan, és segített, hogy a varázsló még jobban rátámaszkodjon. Végtelenül hosszúnak tűnt a közös hoppanálás, Harry tüdeje összeszorult, Dumbledore súlya fájdalmasan nehezedett a vállára és a karjára, végül mégis megérkeztek a Szárnyas Vadkan mögé. Amikor kinyitotta a szemét, Harry egy másodpercre megriadt, hogy a barlangban maradtak, ugyanis sötétség vette őket körül. Hamarosan azonban rájött, hogy időközben beesteledett, és a kocsma mögötti sikátor sötétségben állnak.
− Uram, el tud menni a Vadkan kandallójáig? − kérdezte halkan Harry. Dumbledore bólintott, és lassan kiegyenesedett.
− Köszönöm, Harry... − mondta halkan, akadozva. − Nagyon ügyes... voltál... Most óvatosan... kövess...
Láthatólag összeszedte az erejét, mivel határozott léptekkel ment be a fogadóba. Harry szinte surranva követte, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsék. Ismét együtt utaztak a hop-porral, és az igazgatói irodába érkeztek. Dumbledore megszüntette Harryn a Kaméleon-bűbájt, majd lerogyott a fotelbe. Harry fél szemmel látta, hogy a portréalakok pislogva figyelik őket, de nem vett róluk tudomást.
− Professzor úr, elmegyek Madam Pomfreyért − ajánlotta.
− Kedves tőled, Harry, de majd Perselus segít...
− Mikor ér ide? − kérdezte Harry idegesen. − Talán addig Madam Pomfrey...
− Szükségtelen. Ülj le, Harry! − Dumbledore hangja ezúttal szigorúbban csengett. Harry leült egy székre, és az igazgatóra pillantott. Ő túl fáradtnak tűnt a beszélgetéshez, s Harrynek sem volt nagy kedve csevegni. Sajgott a karja, és most, hogy nem volt mit tennie, elemi erővel tört rá az elmúlt órák okozta kimerültség. Szédült, és lehunyta a szemét egy pillanatra. Kellemes volt belesüppedni a sötétségbe.
Mikor felébredt, valamit furcsának érzett. Hamarosan rájött, hogy ágyban fekszik, nem pedig a fotelben ül, és kissé bódultnak érezte magát. Egy pillanattal később megtudta azt is, hogy mi ébresztette fel: ketten beszélgettek nem messze az ágyától.
− Talán volt valami lehetőség, amire rátalált, és ezzel kicselezhette... − hallotta meg Dumbledore hangját. Erősebb és határozottabb volt, mint a megérkezésük után az irodában, ezért feltételezte, hogy Perselus megjött, és odaadta neki a bájital semlegesítéséhez szükséges orvosságot.
− Nem volt más lehetőség! − csattant Perselus hangja dühösen. − Azt hiszed, akkor annyira büszke lettem volna magamra tizenhat évesen, ha bármelyik jöttment kölyök ki tudja cselezni?! És nem csak én... Horatiusszal ketten csináltuk, Albus, két Defensor! Tényleg azt hiszed, hogy ez a kölyök kifoghatott volna rajtunk?
− Nos, nagyon úgy fest, hogy ez történt − felelt Dumbledore halkan. Harry kicsit fészkelődött, s ez felkelthette az igazgató figyelmét, mert most még halkabban így szólt: − Felébredt...
Harry hallotta a talár suhogását, egy szék halk reccsenését az ágya mellett, és kelletlenül nyitotta ki a szemét. Perselus különös arccal méregette. Még érződött szemében a pillanatokkal ezelőtti harag, de úgy tűnt, igyekszik Harryre fordítani a figyelmét.
− Hogy vagy? − kérdezte halkan, s már húzta is elő a pálcáját, hogy elvégezzen néhány bűbájt, amely Harry bizonytalan válasza helyett pontos információkat ad.
− Nem túl jól... − vallotta be Harry. Még mindig szédült, mindkét alkarja és a válla is fájt. Perselus is hasonló eredményre juthatott, mert elégedetlen arccal méregette.
− Aludnod kell, de előbb van valami, amit meg kell beszélnünk. − Dumbledore felé pillantott, aki közelebb lépett. Kezében kicsi aranymedál volt, s Perselus átadta neki a helyét. Az igazgató sápadtnak tűnt, de egyértelműen sokkal jobban volt, mint a visszaérkezésükkor.
− A horcrux...? − kérdezte Harry bágyadtan.
− Nem teljesen − rázta meg a fejét Dumbledore, és átadta Harrynek az ékszert. Ő zavartan forgatta. Egyszerű, kicsi medál volt, amelyet könnyedén ki tudott nyitni. A belsejében egy kis darab pergamen volt. Harry kérdőn pillantott Perselusra, ő pedig bólintott, hogy olvassa csak el.A Sötét Nagyúrnak
Mikor ezt olvasod, én már nem leszek az élők sorában, de tudatni akarom veled, hogy én fedtem fel a titkodat. Elloptam az igazi horcruxot, és amint tehetem, megsemmisítem. Abban a reményben várom a halált, hogy mikor szembenézel méltó ellenfeleddel, már ismét egyszerű halandó leszel.
R.A.B.Harry döbbenten pillantott fel a két felnőttre.
− Mit jelent ez...?
− Ez azt jelenti, Harry − mondta Dumbldore csöndesen −, hogy az igazi horcrux még rejtőzik valahol. Nem találtuk meg.
− Akkor hiába volt minden? Az út, a bájital, az inferusok? − Harry kétségbeesetten hanyatlott vissza a párnára. − Értelmetlenül jártuk végig?
− Nem, Harry. − Perselus hangja nagyon komoly volt. − Az információ, amit hoztatok, mindennél értékesebb. Tudjuk, hogy hol keressük a horcruxot.
− Te tudod, hogy ki ez a − Harry a papírra pillantott − R.A.B.?
Perselus bólintott. − Egy időben minden halálfaló tudta. R.A.B. akkoriban szerzett nevet köztünk, amikor a fivére aurortanonc és a Főnix Rendjének tagja lett. Mivel nem akarta, hogy ugyanúgy nevezzék, mint az ellenséget, mint a testvérét, nevet választott magának. De mi, akik egy iskolába jártunk vele, ismertük Regulus Arcturus Black valódi nevét.
− Black? − Harry szeme elkerekedett. Perselus bólintott.
− Igen, a keresztapád öccse. Nem szeret vele kérkedni, de halálfaló volt. Ezek szerint − intett a Harry ölében lévő medál felé − jó útra tért halálfaló. Egy idő után megpróbált ellenállni a Nagyúr hívásainak, ő azonban addig kínozta, szólongatta, amíg egyszer mégis jelentkezett, és akkor megkapta a hűtlenségéért a büntetését. Ha Tom Denem tudta volna, hogy nem csak egy gyenge fiatal volt, hanem a hatalmára is tört, biztosan nagyobb büntetést mér rá egyetlen, gyors átoknál...
Harry érezte, hogy Perselus rettenetesen dühös R.A.B.-ra. Ő maga is rosszkedvű volt, mert bármit mondott is a nevelőapja, úgy érezte, kudarcot vallottak. Igaz, úgy tűnt, hogy Dumbledore megkapta a szükséges ellenszert, amely a bájital hatását csökkentette, Harry mégis értelmetlennek érezte, hogy kockáztatták az életüket. Dumbledore hátrébb húzódott, és Perselus újra leült mellé a székre.
− Harry, most még pihenned kell − átadott a fiúnak egy bájitalos fiolát, Harry sejtette, hogy altató van benne −, de holnap együtt fel kell keresnünk a keresztapádat. Szükségünk van a segítségére. − Harry bólintott. − Most idd ezt meg. − Harry engedelmesen felhajtotta a bájitalt, majd visszahanyatlott a párnájára. Az ital azonnal hatni kezdett, és elzsongította. Közelebb járt már az álomhoz, mint a valósághoz, és nem is volt benne biztos, hogy nem csak képzeli, hogy az igazgató halkan így szól:
– Harry kiválóan helytállt a barlangban. Büszke lehetsz rá, Perselus.
– Tudom. Az vagyok.
Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!